2017/02/21

Ellentüntetők kérték

Ellentüntetők kérték

Mint várható volt a kormányhatározatok és kormányellenes tüntetések alábbhagytak, az országosan hatszázezer embert kimozdító akciót nem lehetett sem fenntartani, sem méretét tovább növelni. Az utolsó napokban ráadásul a PSD igyekezett – tényleges szervezés és logisztika felhasználásával – olyan ellentüntetéseket szervezni, amelyek méreteikben elérték a bukaresti Victoria-téren, vagy más nagyvárosokban éppen feloszlóban levő kivonulások méretét. Ezért lett volna hatékonyabb „hivatalosan” is fölfüggeszteni, azaz bejelenteni, az országos méretű és ’89-et követően legnagyobb demokratikus megmozdulásokat, esetleg tudatosan az utcákon/tereken tartva „megfigyelőket”, vagy karbantartani azokat az online hálózatokat (sejtem, hogy ez működik is) és közösségeket, melyek gyorsan tudnak mozgosítani, stb. Másrészről pedig az is világos, hogy a kormány – és egyre inkább a mögötte, mint szürke eminenciások fölsejlő Dragnea-Tăriceanu duó, hogy „binom”-ot ne mondjak – elveszítették a lakosság nagyrészének bizalmat, de lassan-lassan már a valósággal való kapcsolatukat is elveszítik, az alternatív tények és posztigazságok világában botorkálnak. Csak hát milyen is lehetne a román alternatív tények és posztigazságok világa, ha nem a Ceaușescu-fantomjától kisértett, a nacionál-kommunista szellemiség által áthatott? Az ellentüntetők, olyan gondolatokkal és beidegződésekkel vonultak/vonulnak utcára, melyek semmi mást nem üzennek, mint azokat az avittas és ha valóban elterjednének, illetve dominánsá válnának, veszélyes üzeneteket, melyek a kilencvenes években uralták az utca hangját. Azokat a lejárt szavatosságú nacionál-kommunista jelszavakat skandálják, melyek a múlt rendszer örökségének legmakacsabban fennmaradt emlékei. Sötét és visszahúzó, gyülölködő és kilátástalan jelszavak, melyen Vadimok és Funarok, Dzsizsik és társaik masíroztak be és kapaszkodtak föl, a változást követő  politikai mezőny szemétdombjaira, és egyáltalán nem újak. (Olyan „protokronista fíling” látni, hogy mintha Ceau ezt már egyszer kitalálta volna, hazug statisztikáival, bezárkózó és őrült politikájával, kegyetlen politikai rendőrségével, az emberi jogok lábbal tiprásával, stb. De egyébként is a múlt század harmincas éveinek kulturpesszimizmusára hajazó a tények utáni politikai, hatalmi diskurzusokat figyelni, melyek nem tesznek mást, mint a nacionalista és/vagy egykori kommunista üzeneteket, stílust és hangulatot ismétlik, melegítik föl. Semmi új a nap alatt, de nemcsak itt, hanem ott sem, ahol a post-truth és az alternative facts hangjai igyekeznek mérvadókká lenni. Ugyan mi a különbség Vadim és Trump habitusa, üzenetei és politikai céljai között? Jó lenne, ha azok is föltennék ezt a kérdést maguknak, akik még nem látják, illetve manipulatív céllal elhallgatják, hogy a kettő nagyban és egészében ugyanaz. Nem vitás, hogy a jobb-, vagy baloldali populizmus és demagógia egyre megy, és mindkettő lerombolja azt, amit fölépített, sőt erős demokrata intézményeknek és hagyományoknak, demokratikus politikai kultúrának hittek a politikai nyugaton, törékenynek és fiatalnak, stb., tájainkon, de minden esetre a jó iránynak tekintettük a diktatúrákat követően, magunk is. A szélsőséges jobboldali nacionalizmus, vagy a nacionálkommunizmus, a gyűlölködés, rasszizmus, szexizmus, és társaik, semmi olyant nem hoz(hat)nak, mint egyesek állítják/sugallják, vagyis tisztulást, csupán rombolást, történelmi zsákutcába fordulást. Különösen szemet szúr, hogy akadnak kisállamok vezetői, sőt kisebbségi szószólók is (Bíró Béla úgy tudja, hogy a politically correct diskurzusok tettek különbséget kisebbségek és kisebbségek között, és Trump politikája leplezi ezt le, nyilván azzal, hogy nyíltan és nem mások méltóságára figyelve, vagy finomkodva, hanem kerek perec rasszista), akik az erő, az „erősebb kutya ... kopulál” jelszót tekintik mérvadónak. Amikor tudva tudhatnák: ha bekövetkezik a valóság utáni, „szép új világ”, azt leginkább a kis népek, az elnyomottak, és kisemmizettek és a kisebbségek – legyenek azok bármilyen természetűek – fogják megszenvedni, sőt akár életek árán, a „nagyság árát”, megfizetni). Ugyanazt mondja Dragnea (és társai), amikor a multikra és Sorosra céloz, sőt egyenesen vádaskodik és felelősségeket firtat, kivizsgálást kér és adóhatósággal fenyeget, mint amikor a „gyűlölt” diktátor az „agenturili străine”-t emlegette, és az osztályellenség, továbbá a mindenhol ott olálkodó magyarokra, a külföldi titkosszolgálatok aknamunkájára panaszkodott, igaz karrierjének már csak a legvégén tette. Dragnea és tsai, mint fába szorult féreg süvítenek és torzítanak, hazudoznak, csakhogy megmeneküljenek a korrupciós vádaktól, melyekkel az ügyészségek/bíróságok illetik, képesek bármilyen áldozatra a fölmentésük eléréséért, de mindent egybevetve azt hiszem esélytelenek. A vox populi nem fogja ezt hagyni, egyelőre az ellentüntetők a kisebbség, akiknek szájába, nem adhatják az „Éljen a korrupció és éljenek a korruptak”! jelszót, így hát skandálják, amit már tudnak a nacionál-kommunista jelszavakat, mert ez előbbi kimondhatatlan. És akik – ha tudatában lennének megtévesztettségüknek – azt is észrevennék, hogy maguk sem azért szavaztak a jelenlegi kormányerőkre, mert a korrupcióból font status quo fenntartását vélték fontosnak, hanem a szociális juttatásokért és intézkedésekért szavaztak rájuk. A választási kampányban nem látszott, hogy a kettő kapcsolt áru, hogy a szociális korrekciókat a PSD-ALDE csupán bizonyított, és még nem bizonyított korrupt estanlishmentjének fölmentésével „binom”-ban adja (sőt, mára világos, hogy csak így is ígéri!). 

Azt hiszem Cristian Pârvulescu-nak van igaza, amikor azt mondja, hogy a Btk. módosítása nem fog tisztességesen zajlani a parlamentben sem, a DNA-ellenes lejárató kampány folytatódni fog, és azért veszélyes a helyzet, mert emögött nem csak és szigorúan a PSD-ALDE áll, de ebben támogatásra találnak az ellenzéki pártok és az RMDSz-nél is. Mindenik pártban ott ülnek a szabadulásuk érdekében mindenre elszánt, és gátlástalan megvádoltak/elítéltek, a korrupt, vagy korrupcióval meggyanusított politikusok, akiknek láthatatlan koalíciója minősített parlamenti többséget tesz ki. És hadd jegyezzem meg, hogy a korrupció kérdésében – minden bizonnyal a magyarországi kormánypártok sugallatára is – sunyító szövetség, és annak vezérkara manipulál, amikor azt üzeni, hogy a nyilvánvalóan politikai/kisebbségi alapon megvádolt politikusait védi. Nem, a valóban korruptak húznának előnyt abból, ha sikerülne leállítani a korrupció-ellenes harcot, ők érdekeltek a DNA lejáratásában, és ők is mozgatják a szálakat a háttérből. Kisebbségi vonatkozásban a szövetség, nagy bölcsességében, még ki is tünteti őket, nemcsak Oloszt, de Borbélyt, Borbolyt, Kisst, Kerekest, Mátét, Kelement és társaikat úgyszintén. A politikai alapon megvádoltak meghurcoltatása befejezett tény, igazságukat még mindig megvédhetik akár nemzetközi bíróságokon is, ebben kell segíteni őket. Vegyük észre: a valóban, illetve vélhetően okkal, részben már megvádolt, vagy megvádolható korruptak megmentéséért folyik a harc, a többségi és a kisebbségi hatalmasok térfelén egyaránt. Ezért helyzekedik a „rossz oldalra”, a mindnyájunkat képviselni hivatott, vagy legalábbis azt hangoztató párt. Hát tegye és bukjon bele, veszítse el hitelét és legitimitását, de mindezt, ahogy mondani szokás „Ne az én nevemben, ne a mi nevünkben tegye”!

2017/02/14

Vonuljunk haza

Vonuljunk ... haza

A hatalom birtokosainak, szemmel láthatóan nem kis meglepetést okozott, hogy miután igyekeztek – egyelőre az ígéretek, és a költségvetési-tervezet szintjén, de markáns módon föllépve – fizetés- és nyugdíjemeléssel megnyerni maguknak a lakosságot, mégis igen jelentős tömegek vonultak utcára tiltkozni, nem anyagi, illetve szociális jellegű követelésekért, hanem korrupció-ellenességből és a jogállam védelmének/kiépítésének igényével. Elszámolták magukat Dragnea és tsai, amikor úgy vélték, az embereket csak a viszonylagos anyagi jólétük érdekli és mozgosítja, az egyéb téren jelentkező „relatív hiányok” meg nem. A polgárok, illetve azok egyrésze, egyre inkább a feltörekvő, ifjabb, urbanizált és iskolázott (hipszter) társadalmi réteg került a politikai mozgalmak előterébe, akik nemcsak az anyagi körülmények, a szegénység és egyenlőtlenség, hanem a jogállammal, az igazságossággal, a mindent átszövő korrupcióval kapcsolatban is átélik a „relatív hiányt”. Feldühíti őket, hogy nincs valódi jogállam, hogy a politikai osztály „magának” hoz szabályokat, és a politikai pártok patrónus-pártok, azaz zsákmányszerzésre és nem képviseletre, a köz érdekének szolgálatára törekednek. De általában, a jelzett csoportok egyre kevésbé tűrik, a szakadékot, mely az ígéretek és a megvalósítás, illetve a megtapasztalt valóság és az között tátong, hogy minek kellene lennie, egy hosszúra nyúlt átmeneti időszak végén.
Rosszul gondolták, akik azt képzelték, hogy erőből, sőt a szabályos utat megkerülve hozhatnak sürgösségi rendeleteket, olyan érzékeny területeken, mint a közkegyelem és a Btk, valamint a perrendtartási törvény, korrupcióra (egész pontosan hivatali visszaélésre) vonatkozó cikkelyei.  Pedig tanulhattak volna az előzményekből, hiszen ha a jobboldalnak mondott ellenzék előtörténete nem foglalkoztatta, legalább a Ponta-kormány bukása közvetlen előzményként, figyelmeztethette volna a kormányt az elégedetlenség, a düh, és a követelések radikalizálódási lehetőségére. A mostani tüntetések csak mértéküket tekintve kivételesek, hiszen előzményként ott vannak a Raed Arafat elmozdítása elleni spontán tiltakozások (2012), a Verespatakért folytatott megmozdulások (2013), és főként a Colectiv-tragédiát követő dühös, kormánydöntő föllépések (2015), amelyek szintén nem bérkövetelésekért, vagy adókönnyítésekért folytak, hanem a jogszerűségért és a korrupció ellen, mely nemcsak a jelszavak szintjén öl. Továbbá azért képtelen kezelni a kialakult helyzetet a hatalom, mert rosszul értelmezi a helyzetet és azok karakterét, osztály és társadalmi hovatartozását, akik a tüntetések derékhadát adják. T.i. az iskolázott városi, idegen nyelvet beszélő csoportokat, a „belülről irányítottság” jellemzi. Szemben a többnyire „tradíció vezérelte” szülők/nagyszülők generációjával, magatartásuk eltér azok iránytűitől, elvei vannak és nem részletesen kidolgozott ritusai, vagy szigorú eljárási módozatai (David Riesman), viszont az elvek mellett stabilan kitart. A jelenlegi hatalom és az RMDSz egyre inkább csak az idősebb generációt, a tradicionalistákat, és vidékieket, az inaktivakat és alacsonyan iskolázottakat, képes megszólítani, és egyre kevésbé az új generációt, amely lassan átveszi a mozgalmak fölötti kontrollt. Az utcai tüntetők ugyanakkor nem is „kívülről irányítottak”, jelszavaikban, megnyilvánulásaikban egyaránt nonkonformisták, ezért az az igyekezet, hogy rájuk fogják, hogy többé-kevésbé okkult háttérhatalmak által vezéreltek, mint Dragnea és tsai üzenik, kudarcot vall. Meglehet vizionáriusok a tüntetők animátorai, mégsem könnyen vihetők el, jogi csűrés-csavarással a tények-utáni, illetve az alternatív tények világába, amivel szintén kísérletezik a hatalom, szemmel láthatóan sikertelenül.
Nehezen megválaszolható kérdés, hogy mikor kell abbahagyni egy tiltakozó-akciót annak tetőpontján, amikor vélhetően már nem lehet fokozni a további jelenlét nagyságát, vagy érdemes utcára menni a csúcspontot követően is, amikor leszálló ágban van a jelenlét, az intenzitás. Azt gondolom viszont, hogy most jobb húzás lenne (egyenesen stratégiai húzás), ha felfüggesztenék a tüntetéssorozatot annak szervezői. Miért? Mert egyfelől most még úgy értelmezhető, hogy sikerült elérni a közvetlen célokat, a sürgősségi rendeletet a kormány visszavonta, az igazságügy miniszter lemondott, csatát nyert a vox populi, és felhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét is harcára, pozitív képet közvetített sajátmagáról, sőt az országról is. Egészen mostanig – az ultrák kísérletét leszámítva, amit sikerült helyén és idejében kezelni – békés maradt és ugyanakkor sem párt, sem külső nyomáscsoport nem sajátította ki, nem térítette el a tüntetéseket, eredeti korrupcióellenes célkitűzéseitől, nagy szó, de tiszta tudott maradni, ebből a szempontból is. És adjunk az ikonográfiára, a látványra is, azt hiszem nem lesz már fölemelőbb látvány, mely a nemzetközi médiák ingerküszöbét is eléri, sőt főoldalra helyezik, mint a telefon-világításos Victoria-tér, a mintegy háromszázezer tüntetővel. Ezt is kár lenne egy lehangoló, alig pár ezer embert mozgosító, rezignáltságot sugalló képekkel lerombolni. Másfelől pedig a további nyomásgyakorlás, az eszkalálódó követelések – amelyekről nem tudni meddig mászhatnak fel, az igények maslowi piramisán – pedig már a demokratikus játékszabályok határmezsgyéjén, illetve azon is túl vannak. Miért? Mert a kormány parlamenti megerősítést nyert azáltal, hogy a sebtében benyújtott bizalmatlansági indítvány, mint várható volt, elbukott. Mert nem sikerült a PSD-t belülről megosztani, vagy a PSD-ALDE-t egymás ellen fordítani – ez ugyan nem volt explicit célkitűzés, de kormánybuktatáshoz ez kellett volna – és így esélytelen a kormány lemondatása. Románia formálisan alkotmányos, képviseleti és liberális demokrácia, és ezt még akkor is érdemes megőrizni, ha valóban és sok esetben csupán formális. A tüntetők eddig a hatalmi ágak közötti egyensúlyt és nem az egyik vagy másik fél, a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató ágak közötti egyenlőtlenség valamely fél javára való átbillentését követelték. Úgy érezték a jelenlegi kormány unotodox intézkedéseivel, amivel korrupciós bűncselekményeket akartak dezinkriminálni, a büntethetőségűket csökkenteni, elfogadhatatlan és ezért hajlandók voltak – az egyébként korrupció-gyanús – ügyészségek-bíróságok védelmére kelni.
Johannis is félgyőzelmet aratott, megmutatta, hogy képes maga körül hatalmi erőteret nagyon gyorsan létrehozni, illetve mozgosítani, és a kiírandó referendum, minden bizonnyal meg fogja erősíteni a korrupció-ellenes föllépés népszerűségét, az elnökével együtt.
Ajánlom, maradjunk családunkkal, barátainkkal esténként, de vigyázó tekintetünk a hatalmon tartsuk, és mozduljunk, ha ismét kell!


2017/02/07

Mettől meddig?

Mettől meddig?

A tüntetők hangja – mely számomra leginkább a sok jól sikerült kreatívon, a humoros és mégis lényeget kifejező jelszón, sokszor kézzel készült üzenőtáblán, és skandáláson jön át – egyszerre több mindent kifejez. Először a demokráciát, mint társadalomszervezési filozófiát, szellemiséget, a szólás, gondolat és gyülekezési szabadságot, a beleszólás jogát, a hatalom civil kontrollját, gyakorlásának végső korlátját mutatja meg. A népharagot mutatja, mely megálljt kiált, de nem a rendszert akarja eltörölni, hanem azon belül üzen, tömören és határozottan mutatja meg, végülis, a demokrácia lényegét. Másodszor, a szervezett, illetve intézményesített képviseleti demokrácia korlátait mutatja meg, törékenységét, sebezhetőségét, a demokrácia ideális eszméjéhez méri azt, ami itt és most működik, azaz a demokrácia deficitet igyekszik kiigazítani. Mert végső soron a demokratikus intézményrendszer, a közvetlen, általános és titkos szavazással történő hatalomátruházás, a többségi elv, önmagában nem áll meg. Az a konvenció, hogy egy adott napon, adott kérdésekben és programok mellett konvencionális helyen megjelent ad hoc többség mire és kire voksol, csak akkor válik hatalom és társadalomszervező gesztussá, ha azután a közbizalom, szinte naponta, megerősíti a választás eredményeit, elfogadja a választásokon kialakult erőviszonyokat többségi népakaratnak. Ha meg nem, akkor a rendszer könnyen lebénulhat, az utca hangja eluralkodhat, anarchia és kormányozhatatlanság állhat elő, felfüggesztődhet a köznapi ügyvitel (business as usual), lebénulhat az ország. A győztesek igyekeznek sokkal stabilabbnak föltűntetni többségüket, amit választásokkor szereztek meg, mint amilyen az a valóságban, a rendszer törékeny. Olyan konvenciókon alapul, melyek a maguk során a közvélekedés nagyon is ingatag és vitás körülmények között – sokszor populista, megtévesztésre épülő kampányokat követően – kifejezésre juttatott számszerűsített „erőviszonyain” épül fel. Harmadszor a tüntetés, a politikai véleményeknek az utcákon és tereken való nyilvános kifejezése politikai cselekmény (valójában beszédcselekvés), ami a szimbolumokon, a látványon és a hangerőn, a testi jelenléten és civil kurázsin (bios és logos),  de magán a közösségi élményen keresztül is az engedetlenséget fejezi ki. A háborgó nép – nem szigorúan a demokratikus játékszabályoknak megfelelően, hanem egyéb eszközökkel – mutatja meg, hogy mettől meddig fogadja el a hatalom legitimitását, hogy mennyire bízik a vezetőkben, a politikai establishmentben, és hol van a türéshatára, ahol és amikor már nem. Az utcára vonuló tiltakozók soha nem teszik ki a lakosság többségét a szó matematikai értelmében, mégis nagy számukkal és elhatározottságukkal a nép akaratát fejezik ki, olyan politikai véleményt, amit azután minden bizonnyal a többség is magáénak vall. A proteszt kivonulásokon megjelenő vox populi sajátos eszközeivel képes meggyőzni a hallgatag többséget, és nota bene, azok is úgy érezhetik, hogy általa kifejezésre jutnak elvárásaik, akik különféle okokból nem vesznek részt a voksoláson, akiknek nincsenek eszközeik hangjuk hallatására. Vitatható, hogy mekkora tömeg kell ahhoz, hogy komolyan vegyék, hogy elérje a médiák és fogyasztóik, és főként a hatalom, ingerküszöbét. És az is, hogy mennyire tudatosan kell a tiltakozó gyűléseket megszervezni, hogy látható/hallható legyen az üzenet, amit kifejezni és közvetíteni akarnak. Ami most történik, minden bizonnyal eléri ezeket az ingerküszöböket, hiszen Románia ’89 utáni történelmének legnagyobb tüntetései zajlottak a hét végén.
Ezuttal a kiterjedt tiltakozó megmozdulások szimbolikus vonatkozásaira igyekszem koncentrálni, amikor azt mondom: csak úgy érthetjük meg a vox populi mély üzeneteit, ha erre a szimbolikus szintre és nem a konkrét megvalósítási tervekre, vagy a jogtechnikai, meg a kormányozhatóság pragmatikus vonatkozásaira koncentráljuk értelmező eljárásainkat. Hiszen a népharag nem egy konkrét szabályozás konkrét cikkelyének valamely paragrafusaira reagál, hanem egyfelől az eljárásra – „éjjel”, a közösség kizárásával hozott döntés – másfelől arra, hogy percepciójában minden könnyítés, ami a korrupciós büncselekményeket illeti csupán a korrupt politikusoknak kedvez. Ha most megtehetik, hogy „maguknak” hoznak törvényt, megkerülve a parlamentet, a közvéleményt, a nyilvánosságot, stb., akkor ezt minden bizonnyal más kérdésben és máskor is megteszik, és ezt nem akarja megengedni a köznép, itt kiállt nemet. Másfelől pedig, a nép nem jogtudós és nem a jogi megfogalmazások ügyvédi okoskodásai érdeklik, hanem a nagy kép, az üzenet, amely azt mondja: ha egyesek megúszhatják korrupt cselekedeteiket, akkor ezzel szabad út nyílik másoknak is, hogy garázdálkodjanak, visszaéljenek hatalmukkal, basáskodhassanak, miközben mélyen a közpénzek zsákjában jár enyves kezük (következmény etika). Nem elhanyagolható ugyanakkor az általános, a mostani kormányrendeletektől különböző okokra visszavezethető üzenet sem, mégpedig az, hogy szinte általános a bizalmatlanság a politikai osztállyal kapcsolatban. A közbizalmatlanság már-már a képviseleti demokrácia intézményeit kezdi ki, és előtérbe – legalábbis egyelőre – a közvetlen demokrácia intézménye, a politikai vélekedések közvetlen kifejezésének szintén ismerős (lásd. népszavazás, amit most Johannis kezdeményezett is) és demokratikus intézménye kerül. Az utca hangja még korrekciós tényezőként a fékek és ellensúlyok (a liberális demokrácia intézményeinek) megerősítését akarja, és nem konkrétan a DNA-t, vagy a kétes körülmények között működő, éppen leleplezett ügyészségeket élteti, mégha a jelszavakból ez is kiolvasható, hanem a jogszerűséget védi, azt, hogy mindenki egyenlő legyen a törvény előtt, és senki ne legyen a törvény fölött. De, amennyiben a hatalom nem mutat rugalmasságot, képtelen dialógusra és megegyezésre törekedni, és azt szimbolikusan is megjeníteni, a követelések radikalizálódhatnak és már nem korrekciót, hanem a rendszer eltörlését követelheti az utca hangja. Nem beszélve arról, hogy az ellentüntetések polgárháborús hangulatot, sőt helyzetet teremthetnek, ami eltéríti az egész folyamatot, és kontrollálhatatlan anarchiába torkollhat, és végül mindenki veszíteni fog, a társadalom alapszövete sérül.
Nem állítom, hogy könnyű lenne, de nincs más alternatíva, minthogy párbeszédet kezdeményezni a tiltakozókkal és kompromisszumos megoldásokat keresni, nincs ideje a taktikázásnak, immár túl nagy a tét, és minden az időzítésen múlik.

És nem is érdemes, nem is logikus, külön beszélni itt a rommagyar társadalom és politika kérdéséről, hiszen a ’89-es együttmozgást követően talán először vált – legalábbis jelképesen – megélhetővé, hogy egy társadalom és polgári közösség vagyunk (bár sokaknak ez egyáltalán nem tetszik) a román társadalommal, és együtt mozgunk azzal. Mert végső soron ugyanazok az intézmények irányítanak, törvények, jogok és kötelességek, stb. vonatkoznak ránk is – mégha a forrófejűbbek ezt váltig tagadják is – mint a többségi társadalomra. Jó az esély a kohézió megerősítésére, de el is ronthatják, az időzítés, a politikusi intuíció itt a kulcsszó, és ha túltolják, a korruptak elleni indulatok, az utca hangja, más célközösséget, vagy bűnbakot kereshet, és találhat magának. Óriási kár, végzetes hiba lenne. 

2017/01/31

Legyünk korszerűtlenek

Legyünk korszerűtlenek

Amióta a valóság nem tartalom, tényekre épülő konzisztencia, vagy ontológiai adottság, hanem a legtudatlanabb néző, vagy hallgató, esetleg olvasó (akit csak eufemizmusként említek) felfogóképességéhez igazított kommunikáció kérdése, megváltozott a világ. Amióta a „térkép előbbre való a területnél” (Baudrillard – a szimulákrum elsőbbsége), az óhatatlanul torz tükörképek a tükrözött dolgoknál, úgy tűnik, a következetesség a politikusok és közéleti szereplők ellensége, és nem hitelük mércéje. A nyakló nélküli hazudozás a politikai kommunikáció szinonímája, és azért lehet az, mert mögötte valós hatalom van, vele szemben, vagy még inkább alatta, kiszolgáltatottság, eszköztelenség, tehetetlenség. A média terének hatalmi megszállása, annak kísérlete, ami most éppen az AEÁ-ban okoz fölfordulást – ahol még nincs minden veszve, mert a média ellenáll – és ami mondjuk, Oroszországban, Törökországban, Magyarországon és részben Lengyelországban, de szűkebb kis mezőnyünkben, igen, a rommagyar megmaradt, illetve féloldalas és vulnerábilis médiában, zajlik, a hatalom különösen perverz játszmája. Mégpedig olyan játszma, mely a kisemberek – meg ne tévesszen, hogy tudatlanságukban gyakran éppen ők támogatják a hatalmasokat, hogy „népszerűvé”, „közérthetővé”, stb. tegyék a médiát – világát sajátítja ki, és kétség nem férhet hozzá: függőséget okoz. Nem lehet a konteóktól, a manipulációtól, a kamuhírektől és áligazságoktól, stb., az egész szimulált valóságtól egykönnyen megszabadulni, hiszen ezek előítéletekként gyorsan beépülnek a médiafogyasztók tudatába. A félelemnek/rettegésnek különös vonzereje van, közösséget képez, a gyülölet pedig eszkalálódik és egyre többeket berángat bűvkörébe, nem ismer határt, vagy legalábbis amire felismernék, akkorra már késő, nem ismeretelméleti probléma, hanem pszichózis, nevezetesen kollektív paranoia. Ebben a közegben vannak otthon a kor populista/demagóg és paranoias politikus akarnokai, a putyinok, trumpok, farage-ok, erdogánok, és persze az orbánok, és társaik hada, akik előszőr félelmet keltenek, álellenséget „lepleznek le”, manipulált módon tematizálnak, stb., hogy azután faék egyszerűségű álmegoldásokat, egyszerű receptet és útmutatást harsogjanak, melyről sokan elhiszik, hogy működik, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem. Az utóbbi néhány évben fölvetett politikai problémák, a nagypolitika ágendái, ilyen szimulált valóságot építgetnek igen nagy szorgalommal. Így lesz először Oroszország szimulált világhatalom (a volt Szovjetúnió „jogos” utódja), az amerikai álom, egy fékezett habzású tv-show foglya, a Fehér Ház pedig inasiskola. Így teljesít Magyarország jobban és egyre jobban, lesz az RMDSz sikere a rommagyarság sikere, mégha arról kódulunk is, a Székelyföld önellátó (itt is van ám „saját láb”), még akkor is, ha az egész ország nem az, ha maga az EU (a világ legerősebb piaca) sem az. Egyre inkább elszektásodik a világ, és egyre kevesebb a manipuláció és propaganda által teremtett sajátosan torz társadalmi valóságon kívülről érkező hang, mely mérce lehet(ne), hogy visszataláljunk a nagybetűs VALÓSÁGhoz. Nemcsak konkrét, hanem szellemi értelemben is pengedrót kerítéseket húzunk föl magunk köré, falakat, mely elzárja a nemzethy barlang kijáratát, mely egyre inkább rövidlátóvá, sőt vakká tesz, és démonizál minden új ötletet, gondolatot és projektet. És ami különös, hogy a közélet és közvélekedés, stb., el- és lebutításában vagyunk mi magyarok, anyaországiak és itteniek egyaránt, de egymástól nem függetlenül, a leginkább versenyképesek, sőt sokak számára útmutatók.
Paradox módon a politikai üzenetek zavarodottsága, és a tanácstalanság, amit a rommagyar politikában (is) látok, az egyetlen remény arra, hogy még van esély a VALÓSÁG újrafelfedezésére. Az a magabiztosság, amivel a putyinok, trumpok, erdogánok és orbánok föllépnek, márcsak kisebbségi helyzetünknél fogva sincs még jelen a közéletünkben, a mainstream hatalmi kommunikációban. És mondom, a bizonytalankodás, bármennyire is paradoxonnak tűnik reménykeltő, mégha kontraproduktív, érdekeink ellen való is. Mert nincs más szövetségesünk csak a megalapozott elvi, értékorientált, és a célracionális politizálás, mégha ezek manapság nem is divatosak, a szív hangjai megtévesztenek, mégha mégoly trendiek is. Ebben az összefüggésben tekintem, némi megengedő malíciával, ami az utóbbi másfél hónap rommagyar politizálását meghatározza, a keménykedést és a bizonytalanságot, a következetlenséget és a korrigálási kísérleteket, a legtöbb fölmerült ügy kapcsán. Jobb lenne a következetesség, a türelmes és átgondolt politizálás, az átláthatóság és a tolerancia, a sokféle vélemény meghallgatása, a nyilvános okoskodás, de még a bizonytalankodás is pozitív, a feltételes megfogalmazások is jelzik, hogy egy merőben kedvezőtlen kontextusban is maradt még valami a józan észből, amire talán építeni lehet a jövőben. Érthetetlen, hogy miért folyunk bele olyan meddő vitákba és napirendekbe, hacsak nem divatmajmolásból, melyekből jól kijönni nem lehet, azaz a politikai nyereség jó esetben nulla, a veszteség szinte biztosan kódolt. Mint a Sevil Shhaideh-ügy, akit először támogatott a szövetség a miniszterelnöki posztra, majd megtagadott, miniszterelnök-helyettesként megszavazott, most majd ott fog kalapozni lobbijában területfejlesztési pénzekért, és hogy kedvező adminisztratív felosztást szorgalmazzon. Vagy a kormány sürgösségi rendeleteinek ügye, a közkegyelemről és a Btk módosításáról, amit először üdvözölt, aztán megtagadott, végül most meg elmaszatol a vezérkar. De példa a korrupcióra is akad bőven, amit képtelen kezelni, álláspontját tisztázni a szövetség, ezért a nyilvánvalóan korrupcióba keveredett Olosz Gergely kitüntetett lehet, de főleg egy kalapba kerülhet másokkal, akik szintén elég nyilvánvalóan, politikai leszámolás áldozatai. De nagy a bizonytalanság a (párt)sajtóval kapcsolatos botrányos ügyekben is, amiket végül sem sikerült elhallgatni, de átlátszóság az továbbra sincs (Apropó, ha jól emlékszem abban maradtunk, „mi” a közvélemény (sic!), a Progress-vezérrel és főcenzorral, hogy az ER helyzetét még meggondolják, újratervezik és a felfüggesztés csak ideiglenes, hát történt azóta valami is?).
Újra kell gondolni egész politikai filozófiánkat az oktatási kérdésektől – ahol csak különféle botrányoktól hangos a mezőny, a tehetetlenségtől, az át nem gondolt, rosszul kommunikált felelőtlen politizálás eredményeitől – a gazdasági és demográfiai kérdéskörig, és a kisebbségi habitusunk megannyi újonnan fölmerülő vetületéig. De főként a tényekre alapozott, a szűkebb/tágabb kontextust föltáró, azt hasznosító projektekre lenne szükség, a közpolitikák minden területén. Talán még nem késő.


2017/01/24

Permanens puccs-riasztás

Permanens puccs-riasztás

Kár lexikont fölütni, vagy akár a google-t nyaggatni a puccs, illetve kísérletének elsődleges jelentését fölkutatandó, amit itt és most annak neveznek az valami egészen más: a tehetetlenség szinonímája, a rossz politikai elhelyezkedés és konstelláció kifejezője. A téves fölállást most elsősorban Johannis, és a mögötte álló megfogyatkozott és heterogén, azaz csupán alkalmanként összeverődő (vox populi) civil társadalmi formációk, az utca hangja okozza, de a problémák, amiért hangjukat hallatják az elnök és támogatói, jórészt valósak, megoldásra várnak. Lényeges az is, hogy a kormányzó pártok sem jobb lábbal kezdték mandátumukat, olyan ügyek sürgösségi kormányrendelettel való szabályozását eröltették, melyek kimondottan közvitát és azután parlamenti döntést, törvénymódosítást, igényelnének. A közkegyelem kihírdetésének aktualítása erősen kérdéses, feltételei vitathatóak, ugyanakkor a BTk szükséges módosítása – az eljárás miatt – lejáratódhat és áldatlan közvitát eredményezhet, a módosítás éppen az ellenkezőjére sülhet el, mint ami racionálisan és jogszerűen szükséges, sőt nagyon is aktuális lenne. Ugyanis a hivatali hatalommal való visszaélés, ahogyan ma a törvény meghatározza, nagyon is értelmezhető, gumifogalom, pontosítása több, mint szükségszerű, ha a reális korrupcióellenes harcot és nem a politikai leszámolásokat tekintik követendő célnak. Így nemcsak a kampányban a kormánypártokra aggatott negatív imidzs, de a visszarendeződés valós aggálya is hátszelet kapott, nem lépett át saját árnyékán sem a PSD, sem az ALDE, sem pedig az RMDSz, sunyítós, inkonzisztens és ellentmondásos politikájuk a manipuláció gyanúját, és nem egy új kormány, új mandátumának lendületét, átláthatóságát és közhasznát kommunikálják.
Dragnea és tsai elfelejtették azt a szociális érzékenységet, az utóbbi 2-3 év sikeres gazdasági teljesítményének a lakossági jövedelmek növelésére való fölhasználását, adóterhek eltörlését és méltányosabb társadalmi elosztást, stb., amit a kampányban ígértek. Belevetették magukat egyfelől az elnökellenes ádáz harcba, másfelől pedig az eddigi korrupció-ellenes föllépés eredményeinek utólagos fölhaszámolásába, az egész folyamat diszkreditálásába. Nem kell hinnünk az összeesküvés-elméletekben, hogy világosan lássuk, a Sebastian Ghița által kirobbantott „leleplezés-sorozat”, a PSD és szövetségesei ezirányú érdekeit, a korrupció fölszámolásának valós visszásságai mellett az egész folyamat feltartóztatását és a győztes politikai formáció, és csatolt részeinek, azok politikusainak meg-, illetve fölmentését, szolgálja. A manipuláció és ugyanakkor a valóságosan is gyanús és félreérthető/értelmezhető korrupcióellenes föllépés az egész jelenség zárójelbe tételét és a folyamat leállítását célozza, holott a kiterjedt és általánosult POLITIKAI és GAZDASÁGI KORRUPCIÓ LÉTEZŐ VALÓSÁG. Sőt a leleplezések éppen azt igazolják, hogy kiterjedtebb és mélyebb, mint azt gondoltuk volna. És ez a jellemző még akkor is, ha az ügyészség és a titkosszolgálatok szabálytalan összjátékának következtében, a bizonyítási eljárások jogilag aggályosak voltak. A Băsescu-rendszer központi korrupciós tényezőnek bizonyult (eddig is sejtettük), olyan láthatatlan összefonódásokat, korrupt láncolatokat és titkos paktumok alapján való együttműködéseket hozott létre és titkolt el, melyek a demokratikus rendszer lényegét kezdték ki. Ezért aztán a leleplezések kapcsán egyre nehezebb megvédeni, sőt alig lehet racionálisan, közérthetően elmagyarázni, kommunikálni is, hogy a folyamat leállítása hallatlanul visszavetné az egyébként jogos és korrekt bizonyítási eljárásokra, jogszerű ügyészi és bírói munkára épülő ügyeket is. Ma a korrupció-ellenes föllépést nemcsak a korruptak hatalma és befolyása, ténykedéseik elrejtésére irányuló elvtelen támadásaik, úgyszintén korrupt és befolyásolt médiabirodalmaik, stb., a „minden politikus szükségszerűen korrupt” jelszó sikeres elterjesztése, stb., akadályozza, hanem a valóban törvénytelen eljárások fölülvizsgálatának jogos igénye is.
Ezt nem látszik érteni az elnök, amikor – elvben helyes – korrupció-ellenes retorikájával, és mandátumának, fölhatalmazásának határmezsgyéjén (ha nem azon is túl, lásd kormány-ellenes tüntetésen való részvétel) mozgó, politikai föllépéseivel a KORRUPT KORRUPCIÓELLENESSÉGet és annak intézményeit, illetve a rendszer embereit védi; velük próbál ellensúlyt képezni, az egyébként legitim módon megválasztott, parlamenti többséggel és kormánnyal szemben. Ez az eljárás nemcsak elnöki tekintélyét erodálja, hanem tovább növeli a „paloták közötti háború” áldatlan kihatását az egész társadalomra, a kormányozhatóságra, ami azután gazdasági és társadalmi értelemben is negatív hatással jár, a maradék közbizalmat rombolja. Az elnöknek oszlatnia és nem növelnie kellene a ködöt, ami a politikai történések, sőt az (i)gazságszolgáltatást övező bizalmatlanságot illeti. Világossá tenni, hogy az olyan konteók, minthogy a Collectív-tragédia és a Ponta-kormány, utcai tüntetések nyomán való elzavarása, illetve a mostani Bamboo-beli tűzvész és az utca hangjának ismételt, politikai célokra való kihasználásában, a titkosszolgálatok láthatatlan keze segíti elnöki fölhatalmazását túllépő politikai ambícióinak követésében, csak sanda föltételezések.
Javában folyik a paloták közötti háború, melynek áldozata a közélet tisztasága, a politika átláthatóságának, kiszámíthatóságának és hitelének a visszaszerzése, a tisztességes és demokratikus kormányzás lesz, minden bizonnyal. A háború mai állása azt a gyanút erősíti, hogy mögötte, sőt az egyes táborokban elvegyülve, de módszereiben, a manipulációban, diverzióban, félrevezetésben, és gátlástalan/erkölcstelen föllépésben félelmetesen profi, RÉGI/ÚJ SZEKURITÁTÉ MUNKÁL. A román politikai mezőny, központjában az egész korrupciós problematikával, nagyon úgy föst ezidőtájt, hogy a szekú belső frakcióinak ádáz harcát viszik színre tehetséges, vagy kevésbé tehetséges politikai szereplők, akik ráadásul tudatában sincsenek annak, hogy pusztán babúk, a háttérben íródó forgatókönyvek eljátszói.
Középre és vészesen veszélyes helyre került ebben a harcban az RMDSz mainstream. Zavarodottsága, következetlen állásfoglalásai, sunyi és manipulatív kommunikációja ezt a bizonytalanságot jelzik, világosan. A mezőnyt már-már szétszakító nemtelen eszközökkel folyó harc „közepében állni” szinte biztos politikai halál. Ilyenkor alig van hely, ahova a belgák állhatnának, főként akkor, ha elvi (értékracionális) politizálás helyett (a szövetség tagjainak érintettségét körömszakadtáig tagadva nem tudott racionális korrupcióellenes politikát folytatni, sőt semmilyen hiteles, a józan ráció és tapasztalati valóság alapján álló kommunikációt folytatni a témában) hosszú ideje a szövetség is távirányított „tények és igazság utáni” politizálásba fogott, félelemre és gyülölködésre épített kampányt zárt éppen, melyen - eredményeiért - lekötelezte magát egy külső hatalmi gócnak is.



2017/01/17

Beszéljük meg

Beszéljük meg

Miközben egyre inkább a népszerűség, a könnyen fogyaszthatóság (a közbeszéd, sőt maga az, amit kultúrának nevezünk, egyféle junk food, fogyasztása pedig a fastfood-kultúra felületességéhez, az instant-kávé és coca-cola fogyasztásához hasonlatos. Ilyen körülmények közepette, a kommentariátus bekiabálásainak mezőnyeiben, a tudatlanság, a szellemi restség, könnyen erénynek tűnhetnek föl.), az egyetlen szempont, a dolgok megítélésekor, úgy vélem – különösen sajátos, kisebbségi közéletünk esetében – a racionális érvelés kultúrájának megerősítése lenne a célszerű. Meggyőződésem, hogy miközben éppen az ellenkező irányba haladunk (kritikus szerkesztők-publicisták kirugása, cenzúra, kulturális lap beszüntetése, a közbeszéd határainak, a nyilvánosságra tartozó dolgok körének hatalmi szóval való beszűkítése, stb.), vagyis eltávolodunk azoktól a konszenzusoktól (preszuppozíciók), melyek a kisebbségi politizálás eddigi keretét adták, valódi esélyt mégiscsak a racionális cselekvés, (a Max Weber által jellemzett négy cselekvéstípús közül, ma jószerével csak az affektív és a tradicionális dívik és egyre inkább háttérbe szorul a célracionális és értékracionális cselekvés, és diskurzusok, ami már általában a demokratikus rend válságával egyenlő), a társadalmi párbeszéd megújítása és a konszenzusteremtés új gyakorlatának a kialakítása (a konszenzusra orientált „kommunikatív cselekvés” szabályainak újragondolása és használata)  jelenthet. Az a tény, hogy egy emberöltő alatt sem alakult(/hatott) ki, a kisebbségi társadalom belső demokráciájának intézményes kerete és gyakorlata, még fontosabbá teszi, hogy ne illúziókra és érzelmekre, hanem a racionális megegyezés gyakorlatára („deliberatív demokrácia” – Habermas) alapozzuk a kisebbségi politizálást. A rommagyar társadalom közös problémái, csak nagy leegyszerűsítésekkel, tabusítással, elhallgatással és erősen körülményesen értelmezhetők és fejthetők ki a jobb-bal, vagy akár liberális, illetve egyéb klasszikus politikai doktrínák keretében, azok bevett elveinek alapján. Mindenki meggyőződhet róla, hogy abszurdum mondjuk a jobboldali, konzervatív/populáris politikai doktrína eröltetése számos, a kisebbség szempontjából lényegbevágó közpolitika, nevezetesen szociálpolitikák, esetében. Fölösleges is ezt eröltetni, kontraproduktív és hitelteleníti a politizálást, minden szociológiai mérés azt mutatja t.i., hogy első helyen a hagyományosan a baloldalhoz kapcsolódó szociális és gazdasági/munkaerőpiaci politikák foglalkoztatják a rommagyar szavazókat. Miért kell(ene), a mi képviseletünknek, a jobboldali, és, hogy az abszurd teljes legyen neoliberális, (miközben a liberális jelző, felvett és kritikátlanul elfogadott importként, szitokszó) egykulcsos adórendszert támogatni, a progresszív adózás helyett? A magam részéről, de gondolom nagyon sokakkal egyetértésben, örvendetesnek tartom a kisnyugdíjak adózásának eltörlését. Ezt lenne érdemes kiterjeszteni, vagy legalább részben bevezetni, mondjuk egy alsó 8%-os jövedelemadót alkalmazni, a minimálbérre is, úgy, hogy a legnagyobb jövedelmekre nagyobb adót kivetni, hogy pótolni lehessen az így kieső költségvetési bevételeket. Másik példa az intoleráns beszéd, a gyűlölködő politikai kommunikáció térhodítása (egyelőre kampányban, de egyre szélesebb körben), mely nem lehet a kisebbségi politizálás háttere, miközben toleranciáért, a másság elfogadására, sőt tiszteletére apellálunk. Egyáltalán a türelmetlenség, a másság tagadása, valóban keresztény/konzervatív és jobboldali „értékek”, melyeket védeni és promoválni kell? Különösen adott helyzetünkben, kontraproduktív ez, akárki meggyőződhet róla, hogy semmiféle pozitív eredményre nem vezet. Jó lenne legalább, tényekre alapozott, racionális vitát folytatni erről is, de hát mi mindenről kellene végre kifejteni és nem csak hatalmi szóval kommunikálni, manipulációval elfedni, illetve elhallgatni, tabusítani a dolgokat?  
Sajátos helyzetünkben a politizálás hátterének érvelő kifejtése, a politikusok viselkedési motivációinak, és mintázatainak stb., nyilvános megjelenítése, azután a megvitatása és konszenzus kialakítása, nemcsak egyszerűen követendő gyakorlat, a jólneveltség és jóízlés kifejezője, hanem a nyilvánosság értelme, és egyben a demokratikus intézményeket és eljárásokat, a hiányzó szabályozásokat potló (a „diskurzus rendje” – Foucault – a közélet, a nyilvánosság és a politizálás rendje is, hiszen a kommunikációra való nyitottság az ember antropológiai sajátja) gyakorlat kell(ene), hogy legyen. (Kelemen Hunor, és cenzorának válasz-féléje egy sajtóetikai kérdéssel kapcsolatban, sokak számára, udvariassági gesztusnak tűnik, vajon miért? Vajon miért hagyjuk, hogy cenzorok és egyéb hatalmasok jelöljék ki még azt is, hogy hol vannak a nyilvánosság határai, és ezzel azt is, hogy mi a közérdek, mi tartozik a szavazókra és mi nem?). A racionálisan átbeszélt tényszerű valóság, és a kialakított konszenzusok, nemcsak megalapozzák, legitimálják a kisebbségi politizálást és annak szóvívőit, hanem sokak (ideális esetben az egész választóközönség) bevonását teszik szükségessé, aktivizál és mobilizál. Ez az eljárás, a dolgok minél szélesebb körben való megvitatása, a problémák érvelő kifejtése, a közbeszédben való részvételt tennék nemcsak lehetővé, hanem szinte kötelezővé. A dialogikus diskurzus, az érvelőknek a döntésekbe való bevonása lehet(ne) az a demokratikus intézmény, és eljárás, amely nemcsak az illúzióját, a szimulákrumát, hanem a lényegét, a formáját és tartalmát ad(hat)ná a „belső” kisebbségi politizálásnak. Egyszóval, a valódi párt-pluralizmust, és a demokratikus szabályok hiányát, hitelesen és legitim módon építe(het)nénk át a racionális közvita, a nyilvános konszenzusépítés szabályainak rendszerére. Az átláthatóság, a részvétel nyilvános szcénáját épít(het)nénk ki. És a vélemények sokfélesége, nem pártpolitikai alapon és szinten, hanem az „életvilágok”, a hétköznapi tapasztalatok és a józan ész, deliberatív, mérlegelő sokféleségeként jelentkez(het)ne, működ(het)ne, ráadásul ezt egyben hitelesítené is a vita, és a vitakultúra, maga. Az így kialakított, közmegegyezésen alapuló, álláspontokat azután – még a nem így fölépített és működtetett – szélesebb politikai mezőnyben is sikeresen és hitelesen le(het)ne képviselni, annak a bizonyosságával, hogy mögötte egy a konszenzuskialakítási mechnaizmusok által strukturált és legitimált közösség áll.
Ehhez viszont, olyan médiatérre, olyan kommunikatív eszközökre lenne szükség, melyek a kényszermentes mérlegelést és megegyezést támogatnák. A sajtószabadság ezért, minden más politikai (és jórészt kulturális) intézménynél fontosabb kell(ene) legyen számunkra, rommagyar közösség számára. Bővíteni és nem szűkíteni, kell(ene) a médiák terét és sokszínűségét, elérhetőségét, a beleszólás lehetőségeit kell(ene) támogatni, igen, anyagi ráfordítással, civil összefogással, és politikai ráhatással egyaránt. Ha van esélyünk a megmaradásra, a fejlődésre, a közérzeti komfort megteremtésére, az a kultúra terén, a kultúra segítségével lehetséges csupán. A vitakultúra és a megegyezésre törekvés, a konszenzus-keresés/teremtés, ennek szerves része, és ugyanakkor a politikai ténykedés alapja kell(ene), hogy legyen. Különösen fontos, hogy a rommagyar mediatikus teret, mely ezidő szerint rosszul strukturált, alulfinanszírozott és szétesőben, leépülőben van, stb., kontextusában értelmezzük és újragondoljuk, civil társadalmi működésmódozatra állítsuk, az állampolgári részvételre és beleszólásra, a civil kurázsira építsük. Még akkor is, ha nem piaci és nem civil társadalmi alapon (crowdfunding) működik a támogatási rendszer: a tabusítás, elhallgatás/elhallgattatás, a nyilvános vita tereinek és a sajtószabadságnak szűkítése, ahogy mondani szokás, több, mint bűn politikai szarvashiba. Árát pedig nem is a fellelősség elől folyton menekülő politikusok, hanem az egész rommagyar társadalom fogja megfizetni, garantáltan.



2017/01/10

Tájkép csatával

Tájkép csatával

A médiapolitizálás korában a mass media a politizálás legfontosabb, sőt szinte kizárólagos eszköze, ahol állandósított kampánykommunikáció folyik. Jó esetben ez utóbbi képes legitimálni a „győztes pártokat”, sőt magát a demokratikus rendszert, ellenkező esetben viszont a sikeres kampányt és győztes pártokat is kegyetlenül delegitimálhatja, elhiteltelenítheti. A politikai kampányok, mint amilyen az éppen lezajlott választásokat megelőző is volt, azok a momentumok, amikor az addig szőnyeg alá söpört, vagy érdekből elhallgatott dolgok, a politikai mezőny sara, fölszínre kerülnek. A politikai pluralizmus, a többpártrendszer – többek között – azzal az előnnyel is jár, hogy a politikai verseny szereplői egymást kölcsönösen leleplezik, és végül ezáltal tisztul a kép, értesül a közvélemény a kulisszák mögötti dolgokról, vagy legalábbis azok egy részéről. Sajátos helyzetünkben, egyfelől a kisebbségi politizálás lényegében torz volta miatt, hiszen alárendelt mezőnyének következtében, szolidárisabbak kell legyünk, magyarán kritikátlanabbaknak, ha képviseletet akarunk; másfelől pedig a rommagyar politikai mezőny demokratikus deficitje, a reális politikai pluralizmus hiánya miatt, ez másképpen van. (Létezik ugyan formálisan 3 politikainak mondott formáció is, de közülük az egyik valójában egy hibrid alakulat, az RMDSz hol pártként, hol társadalmi/kulturális, stb. szövetségként lép föl, folyamatosan manipulál, a másik 2 alakulat mikroszkópikus, ráadásul az MPP immár „társutas”, akármit is jelentsen ez: a rommagyar politikai mezőny destrukturált és decentrált, megérett a teljes szanálásra és újraformázásra). A kampányban kerülnek szőnyeg alá, válnak tabutémává a problémák, és most meg, éppen azt követően, kerülnek elő, tematizálják a közbeszédet, illetve okoznak kemény politikai harcot. A megkésett vita nem legitimálja, nem igazolja vissza a választási mozgosítás eredményeit, hanem éppen ellenkezően, megmutatja, hogy az elvtelen, gyűlöletre és félelemre, sőt fenyegetésre épített, és a külső beavatkozást használó kampánykommunikáció álságos eredményt hozott. Példátlan, milyen sokan vannak, olyanok is, akik egy hónapja szavazásra bíztattak, olyanok is, akik csak az utolsó pillanatban a félelemtől vezérelve mentek az úrnák elé, akik elbizonytalananodtak, megbánták voksukat, újfent kiábrándultak, stb.
A média – bármilyen túlhatalmat is tulajdonítanak neki – végső soron csak tükrözi, mint neve mutatja, közvetíti a politikai és a kulturális vitákat (Dahlgren), de önmagában nem képes, nem is várható el tőle, hogy strukturálja a politikai mezőnyt, ahhoz pártok és politikusok kellenek, olyan közszereplők, akik a médián keresztül üzenni, kommunikálni akarnak és tudnak. Nos, ilyenek nincsenek valójában a rommagyar társadalomban, ahol a kevés kivételtől eltekintve, a politika szétvált az állampolgári érdekektől (jó esetben is csak néhány ügyet képvisel, azokat, amelyekről nagyon vegyes kritériumok szerint azt mondja, hogy ezek „kisebbségi”, illetve „nemzeti ügyek”), a nyilvános okoskodástól, a közérdekű kérdések fölvetésétől és megoldásától. A politikai nyilvánosság legfőbb haszna – hej, de sokszor megfeledkezünk róla! –, hogy folyamatosan újrafogalmazza, a fölmerülő problémákra vetítve, egyfelől magának a közjónak a fogalmát, másfelől igyekszik megválaszolni a „mi a teendő?” kényes és bonyolult kérdését. Ezzel szemben, a politikai hatalom, méghozzá a magyar kormánypártok és ikonikus politikai vezetőinek hathatós segítségével, túszul ejtette a rommagyar szavazóközösséget és maga alá gyűrte a mediatikus teret is (importnak tűnő gátlástalansággal, és arroganciával). A fölmerülő, látszólag csupán a médiákkal kapcsolatos ügyek, a lelepleződött cenzúra, az ER elhallgattatásának a kérdése, és azután az RMDSz ügyvezető elnökének és a sajtótanácsosának lemondása, azt jelzik, hogy sem a politikai ügyeket, sem a kulturálisakat nem lehet már nyilvánosan megvitatni, a decentrált politikai mezőnyben. Egészen bizonyos, hogy mind a fölvetődött cenzúra, a kirúgások/lemondások, mind pedig a kulturális hetilap megszüntetése mögött sarkalatos politikai érdekösszeütközések és ellentétek húzódnak meg, de ezeket nem lehet megvitatni, nincs hozzá média, „dramaturgiai keret” (frame), tabusítanak a szereplők és elhallgatnak, olyan dolgok felől, amelyeket kibeszélniük kellene. A dolgok dacos, sőt arrogáns elhallgatása, illetve a hatalmi kinyilatkoztatás (lásd itt) nem helyettesítheti a nyilvános kommunikációt, az eszmék ütköztetését, stb., még akkor sem, ha az ú.n. szociális média (mindenekelőtt a facebook) átvesz funkciókat az írott, elektronikusan közvetített, vagy on-line mainstream médiáktól, ahol a nyilvános vitáknak folyniuk kellene. A szociális média, a suttogó, vagy lájkoló propaganda, az elektronikus csőcselék hangos, de nyelvileg is igénytelen és tartalmatlan, vitakultúrát nélkülöző acsarkodása nem közélet, annak csupán halovány szimulákruma, a ius murmurandi gyakorlása pedig, nem a demokratikus politikai mezőny kelléke: szimulákrum maga is. A politikum és a politikusok csapdába ejtik sajátmagukat is akkor, amikor a szabad sajtóra ellenségként, de legalábbis megregulázásra, cenzúrázásra való közegként tekintenek, hiszen megfosztják magukat a vita tisztázó és legitimáló eszközétől is. Minden bizonnyal a nyilvános átbeszélés, a közös okoskodás népszerűséget is hozna, olyan ügyekben, mint hogy milyen legyen a média maga, milyen a politikai és milyen a kulturális nyilvánosság, mire költsék a közpénzt és mit nem érdemes támogatni?, stb., stb.
Az ebben is észlelhető szűk látókör, a struccpolitika viszont egyre inkább éppen azokra a problémákra irányítják a figyelmet, melyeket a politikai elit elrejteni szeretne, a rommagyar politikai mezőny viszonylagos anyagi, és főként szellemi autonómiájának feladására. A fölmerült ügyekben és botrányokban éppen az a közös, hogy mindenik az fele mutat – akárhogyan igyekeznek ezt elhallgatni – hogy maga az RMDSz (és csatolt pártja, nem beszélve az EMNx-ekről) is csapdába esett, a magyar kormánypártoknak lett a kiszolgálója. Ennek alapja pedig – az anyagi támogatások kondicionálása, illetve a kampányban nyújtott segítség árának behajtása mellett -, hogy feladta azt a közvetítő szerepet, amit egészen az utóbbi időkig magának vindikált, a magyar kormányok és pártok üzeneteit maga közvetítette az itteni magyarság fele. Most viszont hagyta, hogy a Fidesz és Orbán közvetlenül is megszólítsa a rommagyar szavazókat (igaz, ezt a megkönnyített és szavazati joggal járó kettős állampolgárság intézménye nagyban támogatta), népszerűségét pedig, a rommagyar politikai vezérek zsarolására használja: itt bezárult egy bűvös kör, melyből nem látszik a kiút.
Nem szokásom, most mégis egy régebbi – jó másfél évvel ezelőtt írott – jegyzetemből fogok idézni, a végére: „Az itt tárgyalt botrányok elindíthatnának (/hattak volna) megtisztulási folyamatokat, de máris elakadtak, ezért az éles kérdés: van-e ma rommagyar média? Van-e olyan mediatikus tér, mely negyedik hatalmi ág lehetne, és ha nincs, akkor miért teszünk úgy, mintha lenne? Számomra úgy tűnik föl, hogy ezen a téren is végállomás közeleg, valamit tenni kellene!