2017/05/23

Hatástalan populizmus

Hatástalan populizmus

Ha létez(het)ne tisztességes politikai populizmus, akkor az olyan politikusi magatartást és cselekvést jelöl(het)ne, amely mindenekelőtt a „népakaratot” venné figyelembe, és ahhoz igazítaná üzeneteit, valamint politikai programját. És honnan lehet, a politikusok szempontjából, a leginkább és legbiztosabban megismerni a „népakaratot”, ha nem a népszavazás, vagy az általános szavazásokon leadott voksok rávetítésével azokra a kérdésekre és politikai programokra, melyek ilyen alkalmakkor – demokratikus társadalmakban – egymással versengenek, megméretettnek. És ideális esetben ez valóban így is lenne. Ha valóban programok versengenének, ha ügyek és tervek, s nem politikusok népszerűsége vagy a velük szembeni ellenszenv, mérettetnének meg még a referendumkor is, ahol a megfogalmazott egyszerű alternatívák mögött pártok, programok, ideológiák és személyiségek vannak, ezért nincs ideális eset. A populizmus, mint divatos ideológia, egyszerre akar jobb és baloldali lenni, úgymond „meghaladni”, a klasszikus politikai ideológiákat, de közben semmiféle tartalmas progamot nem kínál, népszerűséget csak magáért a népszerűségért vadász, hatalma konzerválásáért áll ki. Ráadásul a populizmus, olyanfajta manipuláció, mely fűt-fát ígér – anélkül, hogy forrásokat jelölne meg az ígéretek megvalósításához – és azután nem képes betartani ígéreteit, programját maga sem veszi komolyan, így miközben a választásokkor elnyert többségre utal, mint passzív drukkerek sokaságára tekint a választóira – ajánlatait folyamatosan módosítja. Tipikus képviselője a populista politikusnak a jelenlegi amerikai elnök, aki folyamatosan visszakozik, módosítja, megmásítja a kampányban tett ígéreteit. De közben úgy tesz, mintha valamiféle rejtett programon dolgozna, amit ráadásul szintén rejtett háttérhatalom (deep-state) akadályozna, aki ellen folyton hadakozik. Valójában védekezik, igyekszik megtartani hatalmát, a botrányok és az egyre valószínűbb felfüggesztését megelőzendő, akármire képes, támad és menekül, űzött és megsebbzett vadként viselkedik.
De hasonlóan populistának tekinthető a jelenleg – magát amúgy baloldalra pozicionáló – itteni hatalom is, amely képtelen hatalmi túlsúlyával, a nem létező, illetve szétforgácsolt ellenzék ellenére, egyetlen épkézláb kormányzati projektet is végigvinni. A Dragnea & Co. populizmusa ráadásul kezdettől fogva példátlanul manipulatív, hiszen szociális érzékenységet és jóléti politikai intézkedéseket mímelve, valójában korrupt politikai elitjének fölmentését szeretné elérni, élén az elítélt/megvádolt vezérrel, aki éppen ezért a háttérből próbál kormányozni, szemmel láthatón kevés sikerrel. Szerencse, hogy a PSD-n belüli, még alig látható belső törésvonalak, az elnöki ellensúly, az utca hangja, meg a fékek és ellensúlyok úgy-ahogy, de létező, intézményes rendszere, határt szab a manipulatív populista vezér hatalmi ambícióinak. Dragnea és tsai, minden eddigi kísérlet ellenére képtelenek bebetonozni/megerősíteni hatalmukat, viszont egy helyben toporognak és pótcselekvésekkel töltik ki a politikai mezőnyt, mímelnek kormányzást, ami hosszú távon károsítja az országot. Egyelőre találnak, olyan témákat, melyek megosztják az ellenzéket – a legreakciósabb tervezetekhez, mint amilyen az alkotmánymódosítás megszavazott terve volt, az RMDSz, legalábbis egy/nagy/része mindig kapható partnerként – és uralni tudják a politikai közbeszédet, reakcióra, és defenzívába szorítani az egyet nem értőket, de ez a helyzet gyorsan változhat, és válhat kormányozhatatlanná az ország.
És hiába hivatkozik a hatalom arra, hogy mint jó populista formáció a „népet” képviseli, általa lett megválasztva, és így mindenestől legitím, ha a korrupció-ellenes harcot korlátozó intézkedései kapcsán szerveződő tüntetések és ellentüntetés-kísérletek világosan megmutatták: a PSD a vidéki, alacsony iskolázottságú és jövedelmű, esetleg állami alkalmazásban levő, idősebb társadalmi szegmens szószólója. A jelenlegi hatalom képtelen megszólítani a dinamikus, városi, feltörekvő, esetleg nyugati tapasztalattal rendelkező, és fiatal rétegeket, populizmusa nem hat rájuk.
Visszatérve, ha létez(het)ne tisztességes (legalább magával a populista ideológiával, azaz önmagával őszinte) populizmus, akkor az a közvélemény-kutatásoknak hinne, arra alapozná „népakarat” fogalmát, és az ott kirajzolódó többség szája íze szerint igyekezne politizálni, és nem valamiféle általa konstruált „népkarakter” és annak prioritásai szerint. Figyelembe venné, hogy – egy új mérés szerint – a lakosság 75%-a ítéli úgy, hogy az irány, ami fele az ország halad téves. Jellemző és elgondolkodtató (és nem előszőr, hiszen a tüntetések már jelezték, hogy az emberek többsége túl lát saját közvetlen érdekén, van érzéke ahhoz, hogy belássa: vannak hosszú távú érdekei, melyek fölülírhatják a pilklanatnyiakat. Nem lehet belengetett életszínvonal, pontosabban közszférában bevezetendő fizetés-emelésekkel megvásárolni a többség jóindulatát), az is, hogy miközben a kormányzók – együtt az RMDSz-el – úgy tesznek, mintha a közéleti korrupió, és konkrétan az összeférhetelenség, mellékes dolgok lennének (az amnesztiát pl. mindunatlan brüsszeli követelséként igyekeznek föltűntetni, mintha csupán a börtönlakók sűrűségének csökkentését követnék célként), mintha nem is figyelne rá a lakosság többsége, ez egyáltalán nincs így.  A lakosság 72%-a véli úgy, hogy a rossz irányért, amelybe az ország, véleménye szerint, halad, a közéleti korrupció a fő felelős, annak minden válfajával együtt. Ez igen magas arány, összevetve például azzal, hogy az alacsony jövedelmeket csak 54% tekinti elsődleges problémának. Az összeférhetetlenséget (nem mellesleg, igen sok előljárót – köztük rommagyar képviselőket is – nemcsak megvádoltak, hanem el is ítéltek érte) a lakosság többsége (50%, szemben a 17% érdektelennel) fontosnak véli, és érdekli jelenlegi szabályozásának fönntartása. A lakosság többsége (78%) korrupcióként percipiálja azt (mint, ahogy az is), és azt nyilatkozza, hogy nem szavazna olyan polgármesterre, akit összeférhetetlenséggel vádolnak (86%).

Az a kép látszik kirajzolódni, hogy a jelenlegi hatalom (és csatolt része, az RMDSz) populizmusa, éppen mert olyan elképzelt népakarattal számol, amely nem valós, jelen pillanatban kontraproduktív. Jól mutatja ezt a kormányzati elakadás, a parlamenti többség támogatása ellenére kialakult egy helyben járás, mondjuk olyan kérdésekben is, mint a közszférabeli fizetések rendszerének a reformja, ami hatékony ellenzék nélkül is akadozik. De húzódik/halasztódik a kormányprogram véghezvitele, szinte minden területen. Vagy újragondolják és átalakítják nemcsak retorikájukat, hanem a korrupcióelleni fellépést ellenző és a megtisztulást, önös érdekből, akadályozó politikájukat Dragnea és csatolt részei, vagy választási sikerük ellenére, csúfosan elbuknak. Akár belső konfliktusok fogják elemészteni a többséget, akár az utca, a vox populi élén az elnökkel zavarja el őket, a jelenlegi állapot tarthatatlan. A kialakult patthelyzet viszont, a szélsőségeknek kedvez.

2017/05/16

Kongresszus kipipálva

Kongresszus kipipálva

Lezajlott egy újabb (13.) RMDSz-Kongresszus, anélkül, hogy igazi számadás, önkritika, vagy a valóban stratégiai – értsd a politika gerincét adó, legfontosabb irányvonalaira vonatkozó – döntések születtek volna (mert, megítélésem szerint, amit Stratégiai dokuumentumnak nevezett a küldöttgyűlés, az jó esetben is csak fölsorolása a közvetlen teendőknek, afféle napirend kijelölő terv). Nem történt meg a múlt kongresszus „megújító” terveinek a számonkérése, vagy legalább a reform eddigi lépéseinek – ha ugyan voltak ilyenek – kiértékelése sem, hiszen, alig is lett volna, amiről számot vetni, lényegében minden maradt és maradni fog a régiben (az ügyvezető elnöki pozícióban történt személyi váltás viszont, hozott némi újfajta kommunikációt és ígéretet egy racionálisabb, modernebb diskurzus térnyerésére).
Ahhoz, hogy a közgyűlés valódi problémák, valódi vitáját hozza, egy előzetes „közös és nyilvános okoskodás” kellett volna megelőzze, ami viszont nem érdeke a köznapoktól eltávolodott, képviseleti funkcióitól megszabadult politikumnak. Nem érdeke a hatalmon levő csoportnak a reális problémák fölvetése, mert attól tart, kiderül: a szövetség, és a mögötte álló budapesti politikai hatalom foglyul ejtette a rommagyar „társadalmat”, kisajátította a politikai mezőnyt. A nyilvános okoskodás és a viták elmaradása/elfolytása, az állandó terelés, leszűkíti a mozgásteret; a budapesti ultrakonzervatív, valamint a bukaresti hasonló, ráadásul ortodox fundamentalista, az illiberális demokrácia magyar „vívmányaival” egyre inkább kacérkodó hatalom közti senki földjére száműzi, ott tartja fogva, a rommagyar politikumot. Ezért éppen azok a kérdések és kihívások nem vetődtek föl, és nem nyertek semmiféle kifejtést, és végül politikai választ, amelyek az utóbbi időben meghatározzák a román politikai mezőnyt, sőt lebénítják annak működését, a kormányzást. Nevezetesen a korrupció kérdésköre, annak (újra)szabályozása az a téma, amely hónapok óta uralja a mezőnyt, és amelyen belül az RMDSz (különösen) konzervatív, reakciós ajánlataival tűnt ki az utóbbi időben, akár a sürgösségi kormányhatározatok, a Btk. módosítása, a korruptak amnesztiája, stb., került előtérbe. A kérdéskör szorosan kapcsolódik a Románia, és benne a rommagyarság, Európai útjához, ahhoz, hogy megpróbál különutas politikát, illiberális demokrata fordulatot venni a mainstream politikai diskurzus, vagy pedig megmarad européernek, követi az eddigi elkötelezett politikai vonalat.
A kérdés különösen fontos, hiszen ennek függvényében vagy átprogramozzák a kisebbségpolitikát – mint ahogy a fideszt követő magatartás máris jelzi, egyfajta kétkulacsos etno-nacionalista és etatista „konzervatív forradalmi” utat követve –, vagy pedig marad a kisebbségi jogokat, általános és egyetemes emberi jogokként követelő politikai vonal, amit a Minority SafePack melletti kampány jelöl. Egyelőre nincs döntés és különösen nincs egyértelmű üzenet, hogy melyik politikai vonalat választja (ha ugyan valóban választhat) a szövetség, a leglényegesebb kérdésekben is folyik a kétfele kommunikálás és a cselekvés megosztottsága, az egy helyben toporgás.
Az egységes kommunikáció hiánya, a vita végig nem vitele egy kevésbé lényeges, viszont a maga során szintén fontos kérdéskör kapcsán merült föl, először a nyilvánosság terében, azután a kongresszuson is. A szövetség vonalvezetése szempontjából vált ugyanis fontossá a melegházasság jövőbeni elfogadó szabályozását akadályozó alkotmánymódosítási indítvány kérdésköre, ami a jelzett kettősséget és a feloldására tett kísérlet elmaradását is jól bemutatja, illusztrálja. Történt ugyanis, hogy egy erős ortodox kötődésű (és éppen ezért) álcivilszervezet polgári kezdeményezésbe kezdett az alkotmány módosítására, mégpedig egy restrikció bevezetésére, miszerint „család” csak egy férfi és egy nő házasságából lehet, akik azután gyereket is vállalnak. Az erős felindultságból, homofóbiából és ortodox fundamentalizmusból font javaslat egyfelől eltekint a család (mint civil szerveződés, rokonsági rendszer, egyszóval szociológiai, antropológiai kategória) és a házasság (jogi intézmény) intézményének szabatos megkülönböztetésétől; másfelöl meg úgy tesz, mintha a melegházasság pozitív szabályozása érvényben, vagy legalábbis napirenden lenne, és egy „magasabb tiltással” igyekszik annak elejét venni. Aztán a rommagyar politikai és egyéb elitek képtelenek voltak reflektáltan, és tudatosan döntést hozni a kérdésben: egyes egyházak aktív propagandával támogatták a kezdeményezést hangot adva intoleráns, homofób (végső soron kisebbség-ellenes) meggyőződésüknek. A szövetség pedig nem foglalt testületi állást a kérdésben (pl. Kereskényi, szatmárnémeti polgármester részt vett a kampányban). A kezdeményezés – meggyőződésem, hogy a sorozatos korrupciós botrányok és elvetélt szabályozási kísérletekről elterelendő a közfigyelmet – a parlament napirendjére került, ahol az RMDSz képtelen volt egységesen viszonyulni a dologhoz. Három válaszféle született a szavazatok alapján, a rommagyar képviselők többsége, a kisebbség-ellenes álláspontot támogatta, ketten ellene szavaztak a kezdeményezésnek, ketten pedig tartózkodtak (az ott levők közül, mert jellemező módon Kelemen Hunor, aki a képviselők „lelkiismeretére” bízta a szavazást nem vett részt azon). A szavazást követően – tehát post festum – került be a médiába a két álláspont, anélkül, hogy közvetlenül ütköztek volna. A „liberálisabb”, illetve modernistább képviselők és tisztségviselők az LGBTQ-hoz tartozó (szexuális kisebbség) jogainak védelmében szólalt föl, a tradicionalista, mélykonzervatívok pedig, álláspontjukat ismételték el, bemutatva azt is, hogy sem a szövetség programja, sem egyéb stratégiai meggondolások nem kötelezik őket: személy szerint homofóbok (a kontextusból értsd, illiberális populisták is), és eszerint is szavaznak. Az így fölhízlalt elefánt telepedett be a kongresszus kellős közepére és kerülgették a fölszólalók a témát, mint macska a  forró kását. A kontextusban, a téma emberjogi beágyazottságát hangsúlyozta az ügyvezető elnök, és két alelnök is, amit ugyan elhallgatott a másik fél, érvelni sem volt képes, de a szövetségi álláspont mégsem dölt el: a kisebbségi jogok mellett fölszólalók beszéde ezért, magánvéleményként tűnt föl, a többség az ultrakonzervatív állásponttal maradt, az elnök pedig sem nem vitte dülőre, sem állást nem foglalt  kérdésben. A dolog haszna, talán abban mégis megmutatkozott, hogy a női kvóta kérdéskörében, talán éppen az említett forró témában elfoglalt megérvelhetetlen álláspont miatt, mintegy kompenzációként, a legalacsonyabb szinten, és lényeges kiskapuk szabályzatba foglalásával, de átment a fórumon. (Ha valóban elhangzott  nőket „szexuális kisebbségként” megbélyegő tahó és szuburbánus kijelentés, és senki nem reflektált rá, jól jelzi a kérdéskörben efoglalt ultrakonzervatív álláspontot: gyalázat). Fontos észrevenni azt is, hogy  mind a szexuális kisebbségek, mind pedig a nők képviseletét, politikában való részvételét, erősítő kérdéskört símán meg lehetett vitatni ezelőtt tizenöt évvel, amikor nem volt vitás a kisebbségi szolidarítás, amikor az európai megoldások iránti nyitottság volt a mainstream politikai trend. Mára láthatóan megbicsaklott ez a politikai stratégia, és inkább az elhallgatás a különút, a kétkulacsosság (nekünk jár, másnak meg kuss!), a sugallt, és azután populizmusból, demagógiából fölvett magatartás, tisztelet a kivételnek. Szomorú látni, hogy kétezertizenhétben „bátorság” kérdése a nők és a szexuális kisebbségek jogait hangoztatni, itt tartunk hát!
Osztom azok véleményét, akik üdvözölték, hogy a zilahi kongresszuson jó, a modernizáció igényét fölvető, beszédek is elhangzottak, nagy szükség van legalább a szavak szintjén erre – és a közbeszédben, a politikaiban meg különösen, a beszéd egyben cselekvés, vagy annak  komolyan vehető ígérete – és jó tapasztalni, hogy vannak, akik a haladást tekintik a megmaradás feltételének. Ha a modernizációs diskurzus – legalább a szövegvalóság szintjén – „divatba jönne”, a maga racionálisan érvelő stílusával, talán képes lenne ellensúlyozni az eluralkodó populista és demagóg szövegeléseket, a nyilvánosságban és a kisebbségi politizálásban is.

Most nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lenne valamiféle egységes üzenetbe foglalni a kongresszuson elhangzottakat, de nyomában elindulhatna egy termékeny közéleti vita, alapvető dolgainkról is.

2017/05/09

Elég-e egy évszázad?

Elég-e egy évszázad?

Ha valakik komolyan gondolták volna – márpedig nagyon is ideje lenne komolyan gondolni – az ú.n. „székely kongresszus” kijelölt feladatát, hogy a régióra vonatkozó kutatások, azaz összegyült tudás mellett egyféle perspektívát, valamiféle tervet vázoljanak a régiófejlesztésre vonatkozóan, akkor azokat a kérdéseket kellett volna megfogalmazni, melyek egy ilyen projekthez közelítik, az amúgy szétszórt és szerteágazó tudást. Legalábbis arra kellett volna vállalkoznia a konferencia-sorozat megtervezőinek, hogy olyan környezetet, olyan beszédhelyzetet, illetve tágabb kontextust vázoljanak, amely a bemutatott dolgozatok, előadások jelentését egy nyalábba foglalva egy ilyen jövőterv, mint sajátos jelentés fele mozdították volna el. És itt nem csak a politika és a civil társadalom, a szakértői tudás és a döntéshozói hatalom közötti tisztázatlan viszonyokra gondolok (már fejtegettem a témát), hanem, ettől viszonylag függetlenül, egy lehetséges társadalmi projekt lényegével kapcsolatos problémafelvetésre. Azt hiszem tényként kell kezelnünk, hogy a székelyföldi társadalom MODERNIZÁCIÓS DEFICITtel küszködik (nem függetlenül egyébként a demokratikus pluralizmus ki nem alakulásától, a demokrácia-deficittől). Ami alatt nem csak a gazdasági és infrastrukturális lemaradást kell érteni, hanem azt is, hogy a jelenlegi társadalmi/politikai körülmények között lehetetlen kezelni azokat a BELSŐ KONFLIKTUSOKAT, melyeknek nagyrésze alig látszik, de amelyek akadályai mindenféle kibontakozásnak. A régió a külső konfliktusait egyfajta tradicionális hárítással – t.i. „a románok”, és ugye „Trianon” a hibás mindenért, akadálya az „ősi székely virtus” modernkori kibontakozásának, bármit is jelentsen ez (többnyire nincs jelentése) – bezárkózással, az önreflexió, és azután az önkritika, teljes hiányával igyekszik virtuálisan zárójelbe tenni. Viszont a belső konfliktusokat – éppen az „ostromlott vár” szindróma fönntartása érdekében – föl sem veti, úgy tesz, mintha nem lennének.  Felsorolni is nehéz lenne a belső konfliktusokat, ezért csak néhány lényegeset emelnék itt ki, melyek mindenike egész sor másik apróbb, de lényeges konfliktust takar. Nagyon erős és akadályozó tényező a kistérségek, települések, sőt településrészek közötti, azaz territoriálisan is értelmezhető/érzékelhető konfliktusok, melyek ráadásul folyton újratermelődnek. Erősek és akadályozó tényezők a gazdasági érdekellentétek (ez részben a szűkös erőforrások fölötti ádáz harcnak köszönhető), melyek azután osztálykonfliktusként is jelentkeznek: új helyi gazdasági elit és ezzel párhuzamosan prekariátus van kialakulóban (vajon mikor hallunk először az újonnan kialakuló szolgák, napszámosok, alkalmi munkán tengődőkről, legalább az elemzések szintjén? Ahogy U. Beck frappánsan fogalmaz: "Az új gazdagoknak 'nincs többé szüksége' az új szegényekre"), ami kívülről egyféle rendi társadalomhoz való visszatérésnek tűnik, amiben a klérus is szerepet vállal (mint hagyományosan). Az újgazdagok – a „láthatatlan” de annál befolyásosabb tizezer – nemcsak összefonódik a politikai elittel, hanem rejtett napirendet jelöl ki, másik, titkos ágendát működtet (Subpolitik - "közvetett-politika" - U. Beck) a hivatalosan meghírdetett közpolitikákkal nem egyszer ellentéteset (sok eset ismertté vált, az egyik ilyen a Schweighofer-ügy, amit a politikai elit fél szájjal elítél, másrészt profitál belőle és támogat, de az erdők kivágása, a közbirtokosságok okkult projektjei, ugyanezt jelzik), és ehhez szorosan kapcsolódik a  közéleti korrupció, mely eltéríti még a jószándékkal indított projekteket is.
A rejtett és látható konfliktusok kezelésének lehetetlensége, a frontok állandó és gyors megmerevedése, az instant elszektásodás, és a múltba révedés éppen a már említett modernizáció elmaradásával kapcsolatos. 22-es csapdája ez a javából, hiszen éppen a modernizmus konfliktusmegoldó, kríziskezelő, újító szelleme hiányzik ott, ahol erre a legnagyobb szükség lenne. Azok a reakciós (tradicionalista, vagy alt-right, konzervatív) retorikák, és diskurzusok, amelyeket átvesz a politikai és közéleti elit, illetve, amelyek részben helyi termékek, modernizáció-ellenesek. A reakciós retorikák a leginkább a tradíció (micsoda különös és sokrétű gyűjtőfogalom, amelyet manapság szinte senki nem hajlandó kritikai elemzésnek alávetni) elvesztése fölötti (ál)aggodalommal kapcsolatosak, a félelemmel, hogy valami elveszik – a rossz diagnózis következtében, többnyire olyasmi, ami meg sem volt a régióban – az új pedig esélytelen, sőt haszontalan (A.O.Hirschman). A múlt fölött érzett nosztalgikus/romantikus fájdalom egyszerűen közpolitikai tervvé lépett elő, valami olyasmi, aminek az oldásáért mindent, legfőképpen az élhetőbb jövőt is beáldozzák. Nem nehéz észrevenni, hogy a helyi politikai elitnek ez mindenben megfelel, úgy érzi meglelte a biztos képletet, amellyel elérheti a „néplelket”, a székelykedés, az autonómiázás, politikusok számára – mindegy is, hogy a gyakorlati hasznuk a nullához erősen közelít – igencsak kifizetődő, számukra panacea. Az alternatív tények és igazság utáni (hazudozás kora) populista politizálás elsőrendűen támogatja ezt a képletet, a tisztán szimbolikus politizálás párhuzamos egyidejűségét, illetve reakciós jellegét.
És ki kell mondani, amit száz év alatt nem sikerült az eddigi eszközökkel a Székelyföldnek elérni az a TÁRSADALMI INNOVÁCIÓ, márpedig erre lenne a legnagyobb szüksége. (Reális probléma, amivel a konferencia foglalkozott az elvándorlás, csakhogy éppen ezt az összefüggést, azaz az értelmiségi emigráció és a társadalmi innováció elmaradása közötti összefüggést nem látta/láttatta). A technológiai újítások elmaradása, illetve az ezen a téren való fölzárkózás bonyolúlt, hosszútávú kihívás (itt az átvétel, a használati módok ismerete, stb., a szakmai tudás is megtenné), viszont a komplex jelenség társadalmi komponenseinek a megújítása esélyesebb lenne a Székelyföld esetében. Az újító jellegű társadalmi elgondolások egyik forrása az érintettekkel való együttműködés lehet, amelynek feltétele a jelenlegi nagyon zárt, és klienteláris politikai elit helyett, egy másik megjelenése és térnyerése lehetne a motorja. A politikai innováció lehetne a változással szembeni ellenállás leküzdésének módja (N.B. az újabb generációk tagjainak hatalomba kerülése egy cseppet sem javít a helyzeten, sőt többnyie ők azok akik a neofiták túlbuzgóságával utánozzák, sőt túlszárnyalják elődeiket a reakciósságban), csak ehhez maga a politika kellene először megújuljon. A társadalmi innováció azután arra való, hogy akár az életstílus megváltoztatásával is (azaz a hagyományos foglalkozások, társadalmi rend, szokások, stb.,stb.) válaszokat találjon a fölmerülő kihíváskra. Ez a folyamatos probémamegoldás, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a régi, „jól bevált”, tradicionális, stb., megoldási sémák nem működnek, ha úgy tetszik egy állandó feladat, vagy kihívás, amivel a Székelyföld még soha nem nézett szembe.

Intézményesíteni lehet – és végül miért is ne? – a „székely kongresszust”, rendszeresíteni a konferenciákat, de amíg azt a régi „jó” keretben, a tradicionalista diskurzusok és közpolitikák erősítésére, sőt legitimálására használja a politikai elit, addig eredménye nem (sok) lesz. Csak a reframing, az újrakeretezés lehet az értelmes továbblépés, ennek kell(ene) esélyt adni. A tudást, ami lassan gyül, a régióval kapcsolatban a társadalmi innováció szolgálatába kell(ene) állítani, a progresszió keretei közé helyezni és ez nem kis feladat, sőt egymagában az intelligenciától el sem várható. A fölmerülő problémák jó része, a politikai tehetetlenséggel és tehetségtelenséggel, a kapzsisággal, egyéni hiúsággal és kivagyisággal, stb., kapcsolatos dolgok miatt nem megoldhatók, a változással szembeni ellenállás a fő akadály. A politikum az, ami – miközben retorikai szinten a helyben maradást hangoztatja – elhallgattatja, kiszolgáltatja, alárendeli, megalkuvásra kényszeríti, stb., illetve elvándorlásra készteti a kritikai értelmiséget, és nélküle nincs társadalmi innováció. Minden marad a régiben, és ez csak a látható és főként a láthatatlan (a nevük is tabu azoknak a „belső kört” alkotó hatalmasoknak, akik a nyilvánostól merőben eltérő, saját hasznuk maximalizálását követő, gazdaság- és közpolitikákat követnek, a politikusok kettős beszéde mellett), profitálóknak kedvez, száz év előtt éppen úgy, mint manapság. 

2017/05/02

Majális


Majális

A munkásosztály ma nem piacos, aki odatartozik annak a számára sem jelent sokat, és főként nem jelent identitását meghatározó tényezőt, egyáltalán nem valami olyasmi, amihez tartozni öntudat, sőt  akár büszkeség kérdése lenne. Az öntudatos munkásosztály társadalmi terét mára kitöltő prekariátus (az egyik-napról a másikra tengődő, bizonytalan állasú és sorsú kiszolgáltatott nagy többség), szervezetlen és képtelen társadalmi mozgalmak elindítására és fönntartására, néma és nem tud, pontosabban, nem is tudhat föllépni saját érdekében. A munkásosztály elhallgattatása nem önkéntesen zajlott, hanem a globális, neoliberális gazdaság- és pénzpolitikák következménye, annak is a felügyelet alapú társadalompolitikájához kapcsolódik. Ez a máig domináns politika, egyfelől a jóléti gondoskodást („corectiv workfare”-re) éhbérért folyó kényszermunkára cserélte, másrészről pedig kriminalizálta a szegénységet. (Sajátos és látványos módja ennek az, ami nálunk történik. Hónapok óta igyekszik a hatalom /és csatolt része, igen, az RMDSz/ dekriminalizálni a korrupciót, ha nem sürgösségi kormányrendelettel, akkor parlamenti újraszabályozással, az ügyészség és bíróságok politikai kiszolgáltatásával, stb., és közben továbbra is büntetve a szegénységet. Ha valaki  tyúkot lop az csak ülje le, ha fél megyét, akkor meg majd legfennebb szabadlábon, vagy ha kétszázezer lejenként teszi, hát sehogy).
Érdekes, bár nem meglepő, hogy mára a régiónkban kialakult posztszocialista rendszerek maradtak ennek a politikának a fő támaszai. Hiszen itt nincs semmiféle ellenállás, azokkal az agresszív társadalomellenes politikákkal szemben, amelyek a neoliberális, a politikai, és főként gazdasági, hatalom által kontrollált, viszont „szabadnak” föltüntetett beavatkozásokra épülnek, amelyek ellen a politikai nyugaton van számottevő föllépés és ellenállás. Ott ahol az alávetettek és kiszolgáltatottak, a bérből és fizetésből élők észreveszik, hogy a fogyasztói társadalom (a mögötte álló fogyasztói kultúrával együtt), nem, sőt nem elsősorban tömeges jólétet, hanem hatalmi „technikát” (is) jelent, a kiszolgáltatottság új formáját: ha az vagy, amit és amennyit fogyasztasz, akkor ezen keresztül könnyen kontrollálni lehet téged. Politikai beavatkozással meg lehet határozni, hogy ki legyen gazdag és ki legyen szegény, ki mit és mennyit fogyaszthat, ami aztán társadalmi státusát és habitusát egyaránt meghatározza, sőt egyre inkább identitását is. Az így fölépített identitás viszont üres és fölületes, leginkább attól függ, hogy a fogyasztást, mint kiválóságot kommunikálja, mutassa föl a társadalom többi tagja felé. Irigységet, meg megvetést keltve: a fogyasztói identitás alapja a hívság, ami nem összeköt, hanem elválaszt, nem csökkenti, hanem – gyakran csupán a látszat szintjén, a szemfényvesztés, mint stratégiai eljárás közvetítésével, de reálisan – növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket és távolságokat. A fogyasztói kultúra társadalmi, sőt globális szinten, nem a szolidaritásra, hanem a fogyasztásban való versengésre épül. Egyéni döntésként tünteti föl a társadalmi/hatalmi kényszert („Akinek nincs semmije az annyit is ér” – mondta nemrégiben egy magyar főminiszter, azóta maga is hallgat róla, de azért sokan, túlságosan sokan gondolják ezt így), mintha ugyan a legszegényebbeknek és elesetteknek lenne bármiféle választási lehetőségük, mintha választhatnák a gazdagságot. A gazdagok és hatalmasok, a nincstelenek és kiszolgáltatottak megvetésében, sőt megalázásában lelik örömüket, hivalkodásukkal pedig még rúgnak is egyet az elesetteken, hiszen őket is megfertőzte a fogyasztás varázsa, a kielégíthetetlenség végtelen perspektívája, és ezért fokozottan boldogtalanoknak érzik magukat.
Szóval sem az elnöknek, sem a miniszter-elnöknek és főnökének, de még a mi kisebbségi elnökeinknek sem volt szava, vagy üzenete a bérből-fizetésből élőknek, lefoglalta őket a luxusban eltöltött 7vége, a fogyasztás magánügy, május elseje meg a fogyasztás (a nagy zabálás) ünnepévé lett. És a politikusaink sunyításáé, amibe belefér, hogy „komcsi ünnepnek” mondják a nemzetközi munka ünnepét, miközben a dátum az 1886-os chicagói nagy munkássztrájkok emlékét idézi, a nemzetközi munkásmozgalom vívmányaira lenne hivatott méltó módon megemlékezni (az USA-bn és Kanadában szeptember első hétfőjén van a „Labor Day”, aminek ugyanaz az értelme). Május 1. is megmutatja a politika ürességét és képmutatását, hiszen baloldalinak mondott kormány van[1], és egy szegény országot próbál vezetni, kockacukorral és korbáccsal a kezében. Még szerencse, hogy a szegények közt is szegény, a kisjövedelmű rommagyar társadalom „ügyét” egy jobboldali párt, és politikai vállalkozók viszik, így hát a mi politikusaink csak szavazatait akarják a munkásoknak, a prekariátusnak, azután meg úrhatnámkodnak, hiszen ők nemzethyek, meg konzervatívok, meg jobboldaliak. És egyébként is, a szegények és nincstelenek helyett is fogyasztanak és vagyonosodnak, hát nem?
Így azután – a szabadnap ellenére – mind a román, mind a rommagyar sajtó (amely ebben az egy dologban nagyon up to date, érzi az idők szavát[2]), elfelejt még egy röpke reflexiót is megjelentetni a munkásünnepről: nem téma, majd sütünk valamit a hosszú 7végén a szabadban (értsd, eszünk-iszunk, magyarán a 7köznapoknál sokkal többet fogyasztunk, ami talán a kereskedőknek és kistermelőknek, akár a turizmusnak is hoz valamit a konyhára, oszt annyi), és jó esetben egy napot pihenünk, már akinek nincs munkanap elsején is, és észrevétlenül múlik el az ünnep.
Magyarországon ugyan igyekezett az ellenzék kihasználni – valójában megszállni, illetve rátelepedni és „újraértelmezni” – a majálisban még úgy ahogy rejlő nosztalgia-ellenállást és mozgosítási lehetőséget, csak éppen az ünnep eredeti értelméről esett kevés szó. Az elnyomottak, kizsákmányoltak, megnyomorítottak nem kaptak megszólalási lehetőséget (nehéz is lenne a megalkuvó, a mindenkori hatalomnak rég gazsulázó szakszervezetekkel, nem létező munkásmozglommal, stb.), az ők hangja nem hallatszott továbbra sem.  
Nincs ma már a naptárnak olyan napja, amely ne lenne ünnepe valaminek, csak éppen a munkát és munkásokat „felejtjük el” méltón ünnepelni. Talán, ha az át nem gondolt és piacképtelen inasképzés – magyar módira[3] – itt is győz az általános műveltséget adó, életre nevelés fölött, egyszer majd a munkának is lesz „böcsülete” és méltó ünnepe.



[1] Jó alkalmat szalasztott el Dragnea & Co., hogy ne valakik ellen, hanem egy „igazi szocdem ügy” mellé sorakoztassa föl híveit, egy békés május elsejei tüntetéssel, ja ha maga komolyan gondolná baloldaliságát, ha a teleormáni kiksirálynak egyáltalán fogalma lenne arról, hogy mi fán terem a munka ünnepe.
[2] Kivétel Farcádi Botond cikke a 3szekben, http://www.3szek.ro/load/cikk/101955/csak_egy_szabadnap
[3] Furdal  a kiváncsiság, hogy egyszer megkérdezni az inasiskolákat, a csupán lokális és pillanatnyi munkaerőpiaci-, ott is virtuális és nagyon is föltételes, igények kielégítésére kalibrált, szinvonaltalan oktatást erőltető politikusok, egyházi, és egyéb előljárók gyerekei közül hanyan is jártak/járnak szakiskolába? Tartok tőle, hogy a továbbtanulás lehetőségét lezáró, szakképesítést is csak papíron adó inasiskolákat „nekünk” a plebs-nek ajánlják/erőltetik a kiváltságosak, akik gyerekeiket „magas iskolákba” járatják, ha nem egyenesen külfödli egyetemekre küldik, azután még le is nézik a „szakikat”. Nem is ismerek álságosabb és szegényellenesebb politikát, mint ezt a képmutatót, mely nemcsak a jelen szegényeit, hanem a következő generációt is az alávetettségre, az alacsony jövedelemre, a kulimunkára, a létbizonytalanságra/szegénységre, stb., kárhoztatja. Inasiskolát erőltetni akkor, amikor minden mérés és statisztika szerint a diplomások másfélszer/kétszer többet keresnek, mint a nem diplomások, jobb az életminőségük, hosszabb az életük, magasabb az önbecsülésük, sokkal könnyebben jutnak munkahelyhez és képesek életük során szakmát/foglalkozást váltani, stb., stb., cinikus és mélyen elítélendő dolog, ha nem egyenesen gazemberség, pont.

2017/04/25

Vitte-e előbbre?

Vitte-e előbbre?

Az úgynevezett “székely kongresszus” kudarca már a célok kijelölésekor megjósolható volt, hiszen olyan (diskurzív regiszterben) nyelven, olyan célkitűzéseket fogalmaztak meg a szervezők, amelyek hibrid és egyszerre tradicionalista, valamint látszat-(poszt)-modernista tartalmakra való utalás mellett, az előbbi kereteiben maradtak. Magyarán semmiféle újat, vagy előremutatót nem célzott meg az, amit (elég különös módon) néhány sorban „A konferencia céljai, részletezőbben” címszó alatt fogalmaztak meg. Sőt, a kongresszus, mely egy nyögve-nyelősen felújított 115 éves hagyomány folytatása akart lenni, valójában konferenciának, rövid tudományos-szakmai előadások követhetetlenül hossszú és széles tematikát felölelő, bemutatása (párhuzamos monológok sora), lett. De a legnagyobb gond az volt és maradt, hogy szervezők, résztvevők és a gyér közönség (ha ugyan volt ott egyáltalán ilyen) képtelenek voltak valamelyes pontossággal is körülhatárolni, hogy mi a tudomány, a kutatás, a szakmai ismeretszerzés és tudás-termelés, másfelöl pedig a helyi vagy központi politika (politics), illetve közpolitikák (policies) közötti kapcsolat.
A jelzett ambivalencia megmutatkozott a meghívott előadók szakmai hátterének, társadalmi habitusának, a széles körén is, hiszen voltak ott a kutatók, tanárok, a tudás-businesben érdekeltek, különféle szakértők mellett szép számban, olyan helyi vagy magyarországi politikusok, akik önfényezésen kívül semmi másra nem használták (nem is nagyon tehették volna) az alkalmat. Már a szervezőkben sem merült föl, hogy ahhoz, hogy érdemi munka és eredményei lehessenek a kongresszusnak, vagy konferencia-sorozatnak, a viszonyokat, a közpolitikák alakításának szakmai beágyazottságát kellett volna tisztázni, kritikai éllel fölvetni, hogy az elmúlt időszak székelyföldi közpolitikái hogyan és miért bizonyultak kudarcosnak? És főleg, hogy hogyan lehetne ezen változtatni, a szakmai tudás, amit az előadók föl-, illetve bemutattak, hogyan válhat az elkövetkezőkben a közpolitika (sőt a közcselekvés – public action) sajátos hátterévé, állandó kontextusává, a szakértőiség hogyan alapozhatja meg a közcselekvést? Az előadások és a formálisan meg nem fogalmazott végkövetkeztetések (érdekes megfogalmazás a Kassay Jánosé, aki azt mondja „és ha nem is versenyképesek, de legalább életképesek legyünk”, vajon ez utóbbi bekövetkezhet az előbbi nélkül?) így semmit nem tettek hozzá, még ahhoz a nyilvánvalóan problematikus kérdéshez sem, hogy hogyan lehetne a Székelyföld esetében hatékonyabbá tenni a kommunikációt a tudástermelők és a közpolitikákat alakító közszereplők, politikusok között? Hogy milyen módon lehetne hatékonyabbá tenni azokat a tudástranszfer-módozatokat, amelyekre máshol jó példák vannak, de amelyek a régióban egyszerűen ismeretlenek. És így el sem jutottak oda, hogy fölvessék, hogy  a döntéshozatal és a közpolitikák kialakításának „társadalmasítása”, az állandó egyeztetés és érvelő kifejtés, a szakértők és döntéshozók partnersége lehet csak egy régió sikeres projektjeinek a záloga. És ha van olyan kérdés, mely égetően fontos lenne a székelyföldi projektek menedzselésében, és nem működik, az éppen ez: a döntéshozók és a társadalom szótértése, az átláthatóság és elszámoltathatóság kérdésköre, a pluralizmus, azaz a különféle elképzelések nyílt és előítéletmentes ütköztetése, a tudásalapú politizálás.  Voltak blickfangos, a sajtónak szánt, de azután annak ingerküszöbét el sem érő politikusi kijelentések, zengzetes címek, csak éppen koherens és megalapozott, a közpolitikák kialakítását és összehangolását, a közös tervezést segítő elképzelések és tervek nem voltak. Amennyire a gyér híradás rálátást nyújtott az eseményre a legtöbb politikus és „hivatásos mozgalmár” évek óta hangoztatott, kampányízű és bikkfanyelven előadott, már-már rögeszméit ismételte meg, elbeszélve egymás, és a szakmai meghívottak gondolatai mellett.
Így aztán már a meghírdetett „stratégiai célok” és közhelyes kijelentések is jelezték, sem kritikai fölvetések, sem fogalmi tisztázások nem várhatók a nagy előkészületeket követően, hiszen olyan igénytelen és százszor elmondott, soha ki nem fejtett fogalmakkal operál, már a beköszöntő és fölhívás is, amelyek visszafele, a sikertelen autonómiázás irányába mutatnak. Jó példa lehet az is, hogy a kongresszus, illetve konferencia megjelent szövegeiben a helyi közigazgatás és az önkormányzat fogalmai hol szinonímaként, hol megkülönböztető jegyként vannak jelen. Senki nem veszi a fáradtságot, hogy legalább a kongresszus-konferencia számára tisztázza, ami ma ezen a téren van nem meríti ki az önkormányzásnak (self-government) a politikai nyugaton használatos fogalmát. Helyi közigazgatás folyik, több-kevesebb sikerrel, hiszen az önkormányzatisághoz több és átfogóbb hatáskörökre, nagyobb autonómiára és a döntéshozatal szélesebb körű társadalmasítására lenne szükség. Viszont, ha önmaguk fényezésébe kezdenek a helyi előljárók (kiskirályok), akkor rögtön „önkormányzati vezetők” lesznek (Borboly egyenesen egy nemlétező megyei „közgyűlés” elnöke, holott a valóságban Hr megye Tanácsának RMDSz-es elnöke, akit a megyei tanács választott). Hiteltelen a magyarországi meghívottak észosztása is az önkormányzatiságról és decentralizációról, regionális és alacsonyabb szintű autonómiákról, akkor, amikor Magyarországon éppen ezek fölszámolása folyik, a (re)centralizálás a politikai trend. Ezért kerülik a székelyföldi autonómia tisztázatlan kérdéskörét, illetve váltottak a bősz-autonómiázásról egyféle szégyellősre, szoft-autonómiázásra, az előadók (sőt Antal Árpád szerint meg sem kell határozni a dolgot, csak arról szövegelni, hogy mikor lesz, valami ilyesmi). A kongresszus-konferencia jó alkalom lett volna, ha nem is megoldani évtízedes, sőt százados probémákat, megfordítani migrációs trendeket, stb., legalább arra, hogy számba venni: miféle autonómiákra lenne szükség és milyenekre nem, illetve egy valamelyest is konzisztens terv, mit oldana meg és mit nem, azok közül a problémák közül, amelyekkel a régió küzd. Székelyföldnek t.i. ezidőtájt nem zengzetesen kinyílatkoztatott autonómiázásra, hanem infrastruktúrára van szüksége. Nyitásra és bekapcsolódásra az országos és regionális gazdasági folyamtokba, befektetőket kellene bevonzani, és végül az elvándorlási trendeket kellene legalább mérsékelni. Csupa gazdasági és szociális probléma, melyeket identitáserősítéssel, önfényezéssel, és a „nagyszerű hagyományok fölemlegetésével” (ahogy azt már az eredeti székely kongresszus kapcsán is fölvetették) lehetetlen orvosolni, melyek valódi mentalitásváltást és nem a tradicionalizmus szimbolikus elemeinek fölmelegítését, a nyitást és nem a zártság növelését, stb., föltételeznék.

Tudom, hogy a legtöbb szakmai előadó jóhiszeműen, tudományterületének, szakmai közössége deontológiai elvárásainak megfelelően tartotta meg előadását, és amit mondott/mutatott az értékes és hasznos tudást tartalmaz. Remélem, hogy az előadások elérhetők lesznek szélesebb közönség számára is, és ennyiben hasznos volt a három helyszínes, három napos dzsembori. Most már csak azt kívánom a szakelőadóknak, hogy a „végszóban”, a magára még várató összegzésben felismerjék saját gondolataikat, szakmai érveiket. Hogy a politikum ne sajátítsa ki mindenestől saját – szoft-autonomiázó rigmusainak fölerősítésére – számára, a valódi tudást, és helyezze olyan kontextusba, mely idegen a tudástermelők és szakértők gondolataitól, világától. Nem először történne meg, és nem először rombolná a politikai hatalom a szakma hitelességét, ez a kérdéskör is megérne ám egy workshop-ot, legalább. 

2017/04/11

Tele van-e már a pohár?

 Tele van-e  már a pohár?

Az a jó, illetve a másik oldalról, az a rossz a politikában, hogy az agytrösztök (think tank), bár rengeteg dolgot ki tudnak következtetni, ami a politikai cselekedetek közvetlen következményeit illeti, valamit nagyon nem tudnak. Mégpedig azt nem, amit köznapi nyelven úgy mondanánk, hogy „mikor telik be a pohár?”, vagy „mikor pattan el a húr?”. Ehhez nélkülözhetetlen a (szociológiai ismeretek mellett) politikusi intuíció, bátorság és – tudom, hogy manapság ez sem erény – de a következetesség is. Megtudni, hogy a sok egyformának tűnő csepp közül, melyik az utolsó, amitől már túlcsordul a pohár, hol van az a pont, ahonnan már nincs visszaút (point of no return, ahogy azt ánglisul mondanák)? És vannak politikusok, vagy mögöttük pártok is, akik igen sokszor és hosszú ideig feszítik a húrt, minden következmény nélkül, jó az intuíciójuk, nem vétik el a sort, tudják mennyi cirkusz mellé, mennyi kenyér jár, gyakran megérzik mit is „akar a nép?” Amúgy is a populistáknak kedvez a korszellem, azoknak akik csak a virtuális nép hangjának rezdüléseit hallgatják/hallgattatják (le), más krédójuk nincs is, mint megfelelni a vox populi mégoly balga elvárásainak, s azután hatalmuk kiépítésére, megerősítésére használni azt. Márpedig a politikai időjárásban soha sincs szélcsend, nem lehet elbizakodottan babérokon pihenni, kiengedni és hagyni a dolgokat a maguk útján, mert éppen akkor fognak a „nagy dolgok”, a hirtelen támadt cunámik mindent elsodorni. Nem hallottunk még olyanról, hogy a hajtó úgy nyert volna versenyt, hogy elengedi a gyeplőt, mert ilyenkor a ló vágtába kezd, vagy éppen a közönség közt végzi, és a politikában sem lehet bedobni a gyeplőt, aki így tenne kisodródik a pályáról.
Tagadhatatlan, hogy a jelenlegi magyar kormányfő (és a hatalmi csoport, mely körülveszi) igen jó intuícióval manőverezett hosszú ideig, és sikerült az utolsó pillanatban elkerülni kritikus helyzeteket, visszavonulót fújni, vagy továbblendülni, és megelőzni az összeomlást, hatalmának meggyengülését. Sőt, sikerült pártján és holdudvarán belül is bevakolnia minden hajszál, vagy mélyebb repedést (már-már a G-napot is túlélte), és egyszerre tenni azért, hogy ellenzéke megosztott maradjon. Jól manöverezett – na nem az ország és a nemzet, hanem a saját és klientúrájának érdekében – a nemzetközi mezőnyben is. Jószerével foglyul ejtette az EU-t, amelynek nem volt és továbbra sincs hatékony szankció-rendszere az elhajlók ellen, maga fizeti az ellene meghírdetett „harcot” („Állítsuk meg Brüsszelt!” – ja, szigorúan az ő pénzén). Sikeresen zsarolta az EPP-t, mert szükség volt a fideszesek szavazataira, az EP-ben. Kihasználta a politikai nyugaton szerzett pozícióit, EU és NATO-tagság, hogy keletre nyisson, hogy legalábbis bomlasztóként „érdekes legyen” Putyin számára, stb. Csakhogy azt hiszem túlságosan is a hatásmodellek, a médiahatás eltúlzása volt az, ami eddig Orbán politikusi intuícióját segítette, és mostanra derült ki, hogy ez így nem tartható. Hiszen, ha rossz a diagnózis, ha tévesek (azt is mondhatnánk stílusosan posztfaktuálisak) a kiindulópontok, a hatásvadászat, az utólagos meg-, illetve kimagyarázása a dolgoknak csak esetenként lehet sikeres, de előbb-utóbb csődhöz vezet. A dolog lényegéhez tartozik az is, hogy a mediatikus tér teljes kisajátítása kezdettől fogva hibás elképzelés, eddig sem sikerült senkinek, ezután sem fog. Különösen nem, ha a médiák globalizációját tényként kezeljük. Nem lehet elszigetelni egy egész országot a világtól, még kemény cenzúrával, erőszakos fellépéssel és fenyegetéssel, a sajtószabadság teljes eltörlésével sem, a világ hír- és kommentfolyama tényszerűen globális. Ergo nem játszható az, amit a volt szocialista blokk (mára már jószerével csak É-Korea játszik) megkísérelt, hogy elszigetelni a világ többi részétől egy-egy országot, régiót vagy kontinenst, és ott új „valóságot” hirdetni, „sajátosat”. Ezért az a naiv népies játék, hogy mindig mindenre azt mondjuk: „mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopterek” nem ér, önmagát leplezi le.
Kontextusba helyezve a CEU körüli botrányt azt hiszem a kormánytámadás több elhibázott föltételezésen alapult és ezért ma egyre inkább úgy tűnik, ha nem is utolsó, de egyik utolsó csepp egy alig láthatón teldegélő pohárban. Ha pedig a következő ügyet a civilek elleni támadást is folytatni fogják könnyen előállhat egy olyan konstelláció, amely már kezelhetetlen lesz Orbán és tsai számára, bukáshoz vezethet.
A belpolitikai számítás arra alapozhatott, hogy a CEU egy elit-egyetem, aminek nincs erős beágyazottsága a magyar társadalomba (melynek egyre inkább csak a szakiskolai szintet ajánlják), sőt ellenszenvet válthat ki, hiszen jól előkészített támadássorozat igyekezett Sorost (az alapítót) minden lehető és lehetetlen rossz forrásaként föltűntetni. Az egyetemi társadalom autonómiájának folyamatos megnyirbálása az anayagi kiszolgáltatottság meg azt sugallhatta, hogy elaludt bennük a szabadságvágy és eluralkodott a félelem. Az „akadémia” halott, az universitas lélegeztetőgépen, ráadásul élére politikai komisszárok kinevezve, tehát kuss lesz. Nem kétlem, hogy azzal is számoltak cinikus spin doctor-ok, hogy az akadémiai mezőnyön belül is, az irigység erősebb lehet a szolidarításnál, úgyhogy neki lehet rontai a CEU-nak.
Ami a nemzetközi helyzet értékelését illeti, bár minden józan ember látta/látja, hogy Trumpnak egyetlen tulajdonsága biztos, az hogy nála semmi nem biztos, azaz teljességgel kiszámíthatatlan. Orbán, az amerikai elnök „személyes barátságával” (hol van már az a bizonyos telefonbeszélgetés a választások utóestéjén?), sőt putyinpártiságával számolt (ebben bizony a nagy KGB-s gurú is tévedett, a sziriai blitzkrieg alaposan megcsúfolta. De az is ellenjavallott, hogy atomerőműfejlesztésről aláírni közös egyezményt Iránnal, éppen akkor, amikor ez Oroszó.val együtt éppen háborúval fenyegeti az EÁ-kat, Magyarország legfőbb NATO szövetségesét. Kínos az a magyarázkodás is, amibe csak egyedül az Orbán-rezsim kényszerült, amikor a szíriai vegyifegyverek használata ellen föllépő Egyesült Államok mellett kell, NATO és EU tagként, egyértelműen kiállni). És persze arra is, hogy nem fogja megvédeni a CEU-t, hiszen Soros a demokratapárti elnökjelöltet támogatta.
Nos, a mai valóság úgy föst, hogy a miniszterelnök és kamarillája alaposan elszámolta magát: a CEU-ért Magyarországon is sokkal többen – köztük egykori fidesz-szavazók és diploma nélküliek is – fölléptek és hallatják szavukat; a legtöbb egyetem (kevés a kivétel) és akadémikus kiállt a megtámadott egyetem mellett, szolidarizált annak tanáraival, diákjaival; a sorosozás hatása kisebb, mint elindítói hitték volna, a tények utáni világ – legalábbis egyelőre – még törékeny /ellen vagy alternatív/ „tényeken alapul”, az összeesküvés-elméletek, bár népszerűek, mégis lebonthatók; az akadémiai életet nem lehet nemzetközi környezetéből kiszakítani, elszigetelni, Nobel-díjas tudósok és minden rangú külföldi értelmiségi tiltakozott a CEU-t ért támadás ellen stb. És „a nemzetközi helyzet is fokozódik” a Trump-féle Amerika, éppen olyan jól fölismeri és megvédi külföldi érdekeltségeit, mint eddig tette bármelyik másik adminisztráció, s a „barát – ellenség” detektor Putyint az utóbbi oldalon érzékeli.

Lehet, hogy a civil társadalom megzabolázási kísérlete lesz az utolsó csepp a pohárban, a miliméter, ami miatt elpattan  húr?

2017/04/04

Közép Európa - egyetem

 Közép Európa – egyetem

Végül semmi meglepő nincs abban, hogy a magyar kormány – természetesen Orbán szándékának megfelelően, akár Putyin sugallatára, akár anélkül – megpróbálja ellehetetleníteni a CEU budapesti működését. Ez az egész illiberális demokráciára való átállásból, a keleti nyitásból, az autokratikus rezsim kiépítéséből, és azután a sorosozásból világosan következik, mondhatnánk azt is, a kormány (ebben) következetes. A szellemi élet, az oktatás és annak szabadságát tekintve viszont mégicsak mérföldkő, ha úgy tetszik a bizonyosság mérfőldköve, hogy egyre kevésbé lehessen visszatérni ahhoz, amit a rendszeváltáskor (nemcsak a politikai és értelmiségi elitek, hanem – szemben a ma divatos „emlékezetkieséses” politikai kommunikációval – a köznépek is akartak, hiszen pl. símán megszavazták az EU-hoz és NATO-hoz való csatlakozást régiószerte) a jövőnkről gondoltunk, a politikai nyugathoz való fölzárkózáshoz. Az orbán-rezsim (NER) alapja az a valós vagy (és véleményem szerint) téves, minden esetre dominánsá tett diagnózis, hogy nem a rendszerváltás bukott meg, amikor az átmenet két-két és fél évtizede sem volt elég a várva várt fölzárkozáshoz, hanem hogy „savanyú a szőlő”, a politikai nyugat bukott meg, nevezetesen, amit liberális demokráciának nevezünk. S, ha még nem látnánk, mert alig is látható, vagy kételyeink lennének a diagnózis igazában, akkor jött a magyar kormány és autoritér gesztusokkal megáldott „harcos” vezére, és tesz azért, hogy a valóság igazodjon elképzeléséhez, mindegy is milyen áron. Ennek az illiberális menetelésnek, a magyar társadalom gazdasági elitjének és erőviszonyainak gyökeres átalakítását célzó, puhán erőszakos, nyomulásnak az eredménye a CEU jelenlegi ellehetetlenítése is. Ugyanis az egyetem – és annak szellemisége, hiszen a „nyitott társadalom” popperi eszméjének terjesztését vallja krédójána – ergo, a nyugati demokráciák és szabadság, a tolerancia, az emberi jogok és multikulturalizmus szóvívője, lényegében minden, amit a magyar kormány (és a hozzá hasonló régióbeli fél-despota, vagy alt-right rendszerek) eltörölni akar. A folyamat következetes és kegyetlen, olyan mellékáldozatokkal jár, melyek hosszú távon hatnak és nagyban akadályozzák majd a jelenlegi illiberális rezsimek sokféle rombolásának megfordítását, a jelenlegi hatalmasok pozíciójának bebetonozását segíti ugyan, rajtuk kívül viszont senkinek sem jó.
A dolog szimbolikájához hozzátartozik, hogy a CEU-val együtt Közép-Európa is a mentális felszámolás küszöbére kerül: az a Közép-Európa, amely Kelet és Nyugat között, viszont erősebb nyugati szálakkal, és főként a nyugatra való fölzárkózás erős akarásával (vagy legalábbis projekciójával) volt jellemezhető. Ha nincs Közép-Európa, akkor viszont csak Nyugat és Kelet (az EU és Oroszország, a volt szovjet térség, Törökország) van. Még pontosabban a köztes zóna „Balkán” (itt kifejtésre való hely hiányában, csupán a jól bevált – de persze jogosan bírálható – módon és értelemben használom a kifejezést), annak minden politikai rákfenéjével, a formálisan demokratikus, lényegét tekintve autoritér és paternalisztikus (a „demokrácia meghamisítása”), konfliktusos szürke zóna. Ha nincs Közép-Európa, akkor csak az egymásra acsarkodó antidemokratikus /etno/nacionalizmusok (a „kis eltérések narcizmusa”), az instabilitás és kilátástalanság (igen, kilátástalanság, hiszen keletre nem terem vízió, akármennyit is szidjuk a politikai nyugatot, sem jólét, sem stabilitás, sem technológiai vagy más természetű progresszió nem jön a keleti birodalmak felöl, nincs minta, nincs példakép, nincs hosszútávú motiváció sincs, stb.), a ressentiment, a sérelmi politizálás, a szétaprózódás és bezárkózás, területi viták, az egymás kölcsönös akadályozása van: a Közép-, Kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Különös, hogy – míg Bíbó elképzelése szerint az eltorzult és maga ellen forduló Közép-, Kelet-európai nyomorúság forrása a hatalmasoktól való szorongás, a szuverenítás elvesztése fölött érzett félelem – most „békeidőben” és önként vállalja föl, elsősorban a magyar politikai mainstream (de éppen a lengyel is, a román szélsőjobb meg most próbál összeállni ugyanilyen célokért), de a régió más országai is, a leszakadás megideológizálását. A magyar kormány legutóbbi lépésével, amellyel a CEU-t támadja tulajdonképpen beismeri: már távlati célként sem hisz és nem is támogatja a felzárkózást a fejlett politikai nyugathoz, még a szellemi téren való versenyképesség építgetését sem. Nem az egyetem és a körülötte intellektuális pezsgést hozó tanárok, diákok és volt diákok, kutatók, és potenciális diákok, stb. kapitulálnak, adják föl, hanem a magyar politikai establishment tesz végzetes beismerést: veszítettünk, így hát pusztuljon a világ! (A primitív szabályozási kísérlet, a hazudozás, hogy a CEU, olyan szabályozásoknak nem felel meg, melyeket ezután hoznak meg, ennek a nyomorúságos beismerésnek a pontos lakmuszpapírjai. Nem mintha a tehetetlen rezignációt, a célokról való lemondást – pillanatnyi hatalomért, gőgből és a nemzeti érdekek figyelembe vétele nélkül elkövetett „történelmi” felelőtlénségből, stb. – lehetne elegánsan csinálni, nem nem lehet.) És nem az egyetem esetleges költözése a legnagyobb gond itt, hanem az üzenet: Magyarország feladta! Már távlati, sőt már pusztán szellemi/intellektuális törekvésként sem követi évezredes célját, mégcsak nem is kompország, hanem keleti csatlós (ez különösen fájdalmas, ha kiderül, hogy igaz, amit hiteles források Putyin-i sugallatról mondanak CEU ügyben), elfordult a fejlett világtól, beletörődött sorsába, néhány hatalmas kénye-kedvének kiszolgáltatva várja, ... mit is? Mi jöhet még?
Abszurd és méltatlan dolog, ha egy rektor, vagy akár egyetemi vezető/tanár, arra kényszerül, hogy kilépve eredeti szerepéből, az universitas fölöttébb hasznos voltáról kelljen nyilvánosan beszéljen, és főként politikai támogatást kelljen keresni intézménye megszüntetési kísérletével szemben. Fölöttébb kínos lehet a CEU rektorának, Michael Ignatieff-nek, megvédeni azt az intézményt, amely természeténél fogva legitim, akkreditált és szabályosan működő, beépültsége, eredményei, elismertsége, stb. okán a stabilitás szigetének tűnhetett föl, a közelmúltig.
De a többi most sunyító, vagy éppenséggel rossz lelkiismerettel, „maga alatt vágó” egyetemi vezetőnek sem lehet könnyű, megvédeni a védhetetlen támadási kísérletet, közben arra gondolva, hogy ki lesz a következő áldozat. A debreceni egyetem szolgalelkű vezetője, aki a konkurencia potenciális fölszámolása miatt örvendezik, egyedi eset. Ettől is rosszabb a mi kis magyar állami pénzen tartott „magánegyetemünk” a Sapientia rektorának (és vezető tanárának) kicsinyes és kontraproduktív állásfoglalása. T.i. azzal, hogy azt bizonygatják, hogy a lex CEU nem vonatkozhat a Sapientiára, vagy PKE-re (abszurd is lenne, hogy egy Magyarországon hozott törvény itt fejtse ki hatását), éppen magukra huzzák a dolgot. A CEU-t mondvacsinált szabálytalanságokra való hivatkozással próbálják kicsinálni, mégpedig olyan szabályokra való sunyi és hazug utalással, melyeket a jövőben szándékoznak meghozni (a jövő az akár holnapot is jelenthet, ez esetben), miért ne lehetne úgy igazítani egy jövőbeli román szabályozást, hogy az a Sapientia és a PKE ellehetetlenítését ne hozza? Ahogy mondani szokás, igény az rengeteg lenne rá a román politikum részéről, a szemfüles Ponta (mint már jelezte is), kapva kap majd az alkalmon, efelől kétségünk nem lehet. És egyáltalán, hogy lehet az, hogy egy magát universitásnak nevező intézmény, nem szolidáris egy másikkal, amikor azt méltatlan és igaztalan vádak alapján támadnak? Tudom, hogy költői a kérdés, mégis fontos, hiszen most látszik csak igazán: az irigység és a kapzsiság még szellemi téren, az akadémiai életben is előbbre való a tisztességnél.

Azoknak jó most, akik bár pillanatnyilag vesztésre állnak, de az „I stand with CEU”-jelszóval tüntetnek, peticióznak és szervezkednek, az ők lelkiismerete tiszta, ők felelnek meg az universitas és a fölzárkózó Közép-Európa eredeti és tisztességes tervének.