2017/10/17

Populizmus és világválság



Populizmus és világválság

A – mindenekelőtt a jobboldali, és nacionalizmussal kapcsolt – populizmusok előretörése, sőt sikere úgy értelmezhető, mint egyféle válasz arra, amit a hiperglobalizáció, a neoliberális gazdaságpolitikák, de lényegében, mint a világrendszer strukturális válságának kihívása jelent. Más kérdés, hogy a jobboldali populizmusok, és különösen az alt right (alternatív jobb) válaszai hatékonyak-e, illetve vezethetnek-e bármiféle (köz)jóra – ahogy most éppen az osztrák választások eredménye mutatja – népszerűek. Azért is lehetnek azok, mert nincs egy egyértelmű, könnyen felvázolható és hatékony program – bizonyos értelemben nem is lehet egyetemes programokat vázolni, melyeket azután csak „életbe kelljen ültetni”, nincs recept – melyet a politikai osztály követhetne, ezért a populizmus „valami jobb helyett” áll. A világrendszer-válság (Wallerstein) sajátja, hogy hármas – egyidőben nem követhető – „filozófiát” helyez a politika homlokterébe, és ezzel fölülírja a hagyományos háromosztatú politizálás kereteit. A klasszikus bal-jobb, illetve liberális ideológiákat ugyanis, nem a politikai ízlés megromlása, mint olyan részleges (a „régi” pártrendszer már megnevezésében is ezt jelzi) világlátásokat, melyek nem képesek követni a gazdasági-társadalmi-kulturális változásokat, hanem a (hiper)globalizáció reális folyamata teszi zárójelbe. A gazdasági globalizáció, a tőke világméretű és nagyon gyors áthelyezkedései, a munkahelyek elvándorlása és ezzel párhuzamosan nagyszámú bevándorló jelentkezése a politikai nyugat országainak határán, követhetetlen folyamatoknak tűnnek. A (jobboldali) populizmus, amikor a visszatérést erölteti megelőző korszakok politikai kulisszái, sőt strukturális keretei közé, akkor olyasmit tesz, amit köznapi emberekként, gyakran megteszünk: járt utat igyekszik kínálni a járatlan és bizonytalan helyett. Viszont ez a „járt út”, a liberális demokrácia fölszámolása (legalábbis annak kísérlete), az etnonacionalizmusokhoz és intoleranciához való visszatérés, az egyetemes emberi jogok tagadása, idegengyűlölet, (nem véletlen mégis meglepő, hogy a menekültek a globalizáció „jelképeivé, kifejezőivé” válhattak, sokszoros nyomorúságukban. Pedig ők többnyire a globalizáció áldozatai, és egyáltalán nem a képviselői.), stb.,  történelmileg egyszer már megbukott politizálási keretek. Előre nem látható módon a visszatérés (regresszió) segítője az internet tér és időn kívüli kommunikációs hálózata vált, a nagyon gyors és ellenőrizetlen információáradat. A kialakult hálózati működésmódban történik meg ugyanis a keretek elmozdulása, például úgy, hogy a nyilvános és a magán szféra összezavarodik az internetes kommunikációban, a közösségi médiákban, és nem új és kreatív gondolatoknak, hanem a regressziónak kedvez, a kollektív pániknak (migráció, idegenektől való félelem), a sakkvakságnak, amire a populista politika épít. Szóval reális kihívásokról van szó, általuk a globális tőke és a demokratikus kontroll, a döntések társadalmasítása, kerül szembe egymással, a „világfalu” kialakulása és működése kerül szembe a nemzetállamok jól kivehető határaival (Dani Rodrik), és végső soron „tömegek-tömegekkel”, a „mi” és a „mások” kerülnek szembe egymással.
A Krím-félsziget annektálása, a Brexit, Trump, „nagy Amerikája”, a Katalán függetlenségi játszma, stb., nacionalista válaszkísérletek, melyek egyszerre globalizáció és demokrácia ellenesek. Putyin, Erdogan, Orbán és a Kaczyszki, és nem kétlem mostantól Kurz (nem domináns szereplőként viszont biztosan sokkal többen támogatják törekvéseiket, szemmel láthatóan a jelenlegi román kormánypártok is), stb., liberális demokráciát fölszámolni kívánó, hiperszuverenítást eröltető indulataival együtt, a világrendszer krízisére adott válaszkísérletek, csakhogy minden bizonnyal tévesek. A jobboldali (vagy baloldali) populizmus ugyanis a probléma, és nem a megoldás része, mert sem a globalizáció túlkapásainak megfékezésére, a nagytőke kontrolljára, sem a demokratikus folyamatok erősítésére, sem a közjó hatékonyabb szolgálatára, sem, és végső soron, a társadalmi-közösségi szolidarítás erősítésére nem alkalmasak. A hiperglobalizáció megfékezését a határozottabb EU-s integráció, a válságból kivezető út megtalálását, a közjót, a döntések társadalmasítása, a demokratikus folyamatok elmélyítése szolgálná.
Ráadásul az intoleráns és kirekesztő – a Web.2.-n instant terjedő – diskurzusok, az álhírek és összeesküvés-elméletek, az „alternatív tények”, még a reális kérdésfölvetéseket is ellehetetlenítik, és ennyiben is szakértelem-ellenesek. Azok a kritikus társadalomtudósok, közgazdászok, szociológusok, politológusok, akik tanulmányozva a kihívásokat használható tudást, életképes projekteket tudnának kidolgozni, folyton arra kényszerülnek, hogy lebontsák a populista diskurzusok valóságot elrejtő álcáját, hogy ellene hadakozzanak, és ez hátráltatja a reális kihívásokra adható válaszok kidolgozását (a társadalomtudományok tehetetlenségének egyéb összetevőiről máshol).
Közelebb hozzánk a populizmus vs. racionalizmus vita úgy jelentkezik, mint a kormányzó pártok, és ellenzék híján, az elnök kibékíthetetlennek látszó harca, olyan kérdésekbe sűrítve, mint az igazságszolgáltatás korrupcióellens eljárásainak ellenzése, illetve támogatása. A rommagyar politikai osztály – nem kétlem, nemcsak saját tehetetlensége okán, hanem magyarországi nyomásra is – a populizmus mellett döntött, hallgatólagosan, soha ki nem mondva azt. A tét valójában a populista fordulat eluralkodása, illetve a racionális, EU-konform politizálás folytatása, mind a belső demokrácia, mind az államközi viszonyok tekintetében. Ez utóbbi vonatkozás szempontjából fontos, hogy míg a kormány – Melescanu közvetlen részvételével, Kelemen közvetítésével is – a V4-ek irányába mozdulna, annak EU-ellenes retorikáját venné át, stb., addig Johannis világosan megfogalmazta, hogy Románia nem csatlakozik ehhez a csoportosuláshoz, és különösen nem az EU ellenes retorikához. Ez a keret, amiben a román belpolitikai csatározások folynak, a konkrét témák, és személyek behelyettesíthetők.


2017/10/10

Pofonok és szájbaverettetések



Pofonok és szájbaverettetések

Presser Gábor régi slágeréből tudjuk, hogy „... az első pofon a legnagyobb, a többit lassan megszokod”, csakhogy itt nem az elsőről van szó, és bizonyára nem is az utolsóról, hiszen abból a rossz pozicionálásból, amelybe a rommagyar politikai pártok belementek, csak pofonokra fog telleni, no meg szájbaverettetésekre. (Teljes a klienteláris meghunyászkodás, hiszen a váradi Kelemen-Tőkés kötelező összeborulás azt a benyomást keltheti – mivel Tőkés hamarabb tért meg Orbán keblére, hogy durvábban ne fogalmazzak –,  hogy Kelemen a tékozló fiú, aki végre belátta, hogy csakis a fidesz a „nyerő”, a gesztus a végleges és ráadásul megalázó behódolás gesztusaként értékelhető).
Most éppen az anyanyelven való kötelező feliratozás településen belüli arányainak lecsökkentése kapcsán verték szájba, saját bevallása szerint, a rommagyar vezért a kormánypártok (ne tévesszen meg senkit a csúsztatás, amivel az egész román politikai mezőnyt vádolja Kelemen, az  ellenzéi pártok semmit nem ígértek, helyzetüknél fogva nem is támogathatnak kormánypárti kezdeményezést, stb.), amelyek megígérték a 15%-os küszöb parlamenti elfogadását, majd elbuktatták a kezdeményezést. Az eset sajnos modellértékűnek látszik, lesz még itt szájbavágás sűrűn, sőt egyre sűrűbben. Amíg a budapesti hatalom megpróbálja Bukarestet bevonszolni az illiberális, EU-ellenes zsákutcába, és ebbe az itteni kisebbség ügyeit is bevonja, addig Dragnea and Co. azt csinál velünk ami csak tetszik, hitegethet naphosszat, és somolyoghat a bajsza alatt: kiszolgáltatottságunk szinte tökéletes.
Ugyanis, amikor a legfontosabb rommagyar politikai formáció eldöntötte – és ez nem ma történt –, hogy feladja viszonylagos függetlenségét, ami a Markó-doktrína lényege volt, és „egyenlő közelségtartás” címszóval keressük a korabeli krónikákban, akkor föladta a román-magyar viszonyban kialakított közvetítő szerepét is. Naivság, sőt elfogult politikai kommunikáció, különösen egy elezmői igénnyel fogalmazott szövegben arról beszélni, hogy a Fidesz itteni fiókja pozícióból közvetíteni lehet Liviu Dragnea és Orbán Viktor, és főképpen a mai román-magyar államközi kapcsolatokban. Képviseletünk (ha ugyan még a vezérek érdekein kívül képvisel másokat is) politikai tőkéje végletesen lecsökkent, hiszen nincs (ha hinni lehet az avatott beszámolóknak, Budapest nem is engedélyezi számára a kormánybalépést) kormánypozícióban, és nem is a mérleg nyelve a parlamentben, ugyanakkor Johannistól és az ellenzéktől, a korrupciós ügyekben elfoglalt PSD-ista álláspontja okán, végletesen eltávolodott. Ezért minden szájbavágás ellenére, az illiberális fordulat reményében, mely Dragneanak nagyon bejönne, és amit Orbán legalábbis regionális áramlattá szeretne fölfejleszteni (mondjuk Románia külső támogatásával a V4-ek EU ellenes lobbijában), a fiókszervezet szövetségben áll és marad a jelenlegi román kormánnyal, annak minden hátrányával, és annak minden előnye nélkül. Szóval a Kelemen vezette szervezet nincs sem bent sem kint, kitéve a budapesti és bukaresti szájbaveréseknek, de ami nagyobb gond, kiszolgáltatva az itteni és ottani politikai széljárásnak a teljes rommagyarságot magát. T.i., ismerve a szereplőket, a Fidesz fiókszervezet elnöke, Kelemen Hunor nincs abban a helyzetben, magyarán politikai tőkéje nem elég ahhoz, hogy egyik vagy másik vezérre hatással legyen, hogy harmadik félként közvetíthessen. Sem Orbánt, sem Dragneat meggyőzni nem tudhatja semmiről, még a rommagyar kisebbséget érdeklő viszonylag egyszerűbb ügyekről sem. Ráadásul európai hátszél sincsen, amennyiben az itteni politikum egészét jogosan azonosítják az orbáni (NER) illiberális, EU-ellenes politikai iránnyal (ezt a Minority SafePack sorsa fogja világosan megmutatni, ha ugyan sikerül döntsére vinni az ügyet). Nem mellesleg ezt Orbán be is jelentette, amikor itt járt, és a két ország diplomáciai kapcsolatainak utóbbi időkben tapasztalható dinamikája visszaigazolja: nem, hogy közvetítőként fogadnák el a Fidesz itteni fiókszervezetét (leánykori nevén az RMDSz-t, akinek elnöke bizonyára megadta Orbán elérhetőségét Dragneanak katolikus gimnázium-ügyben, oszt annyi), hanem Orbán és Dragnea, éppen hogy közvetlenül, egymást kölcsönösen zsarolva, akarják kezelni még a kisebbségi ügyeket is.
Aktuális téma a vásárhelyi katolikus gimnázium ügye, ami a dolgok jelenlegi állása szerint, újabb szájbaverést fog jelenteni, a rommagyar közösségnek. A dolog Dragnea és Orbán telefonbeszélgetésének a függvényévé lett (Kelemen adta a telefonszámot hozzá), és amilyen a zsarolás volt (Magyarország állítólag nem támogatta volna – néhány napig – Románia OECD tagságát), olyan lett az ígéret is, hogy valahogyan, valamikor rendezni fogják a gimnázium ügyét (ezt mind a román miniszterelnök, mind az oktatási miniszter – gyakorlatilag – megtagadta, illetve hárította). Most ott tart a dolog, hogy – Kelemen „meggyőződésének ad hangot” egy sajttájon, illetve – három év után a Fidesz fiókszervezet speciális törvénytervezetet fog kidolgozni a gimnázium meg-, illetve újraalapítására. Viszont elég, ha a parlament két házának valamelyike picit késteti a törvénytervezet megvitatását, mellyel újra „megalapítani” szeretnék (egészen rendkívüli módon, hiszen az oktatási törvény világosan kimondja, hogyan kell új oktatási intézményt alapítani, hogy ezt ezután minden alkalommal törvényben szabályoznák, azt nagyon is kétlem, logikus sem lenne.) a gimnáziumot, és a dolog legalább egy évet csúszik, addig meg ... ki tudja?
Így aztán mit ígér a rommagyar politizálás közeljövője? Egyfelől kampány folyik a Fidesz-KDNP mellett (mindegy milyen témával, és milyen eszközökkel), ráadásul az energiák nagyrészét éppen ennek elrejtése fogja lekötni. Bár a Fiókszervezet – állítólag és papíron létező – „más elven levő platformjai” (Szabadelvű Kör, Szociáldemokrata Platform, stb.), opportunizmusból, vagy meggyőződésből maguk is támogatják a dolgot, a sajtó pedig bedarálva. Azután, az egyelőre takaréklángon égő román nacionalizmus élesztgetése folyik, amikor vezéreink a jövő évvel riogatnak, megelőlegezve, sőt néha egyenesen kiprovokálva az amúgy is készülő centenáriumi cirkuszt. Erre és ennyire tellik a rommagyar politikai osztálynak manapság (ja, és kitartani az említett a nyilvánvalóan hazug álláspont mellet, hogy rommagyar politikai korrupció nincs is),ergo ez vár ránk: sanyarú kilátások.

2017/10/03

"Félelem és reszketés Las Vegasban"



„Félelem és reszketés Las Vegasban”

Haboztam, hogy melyik vegasi történet illik a leginkább ahhoz az abszurd és horror történethez, ami vasárnap este történt[1]. Hiszen mind a kiválóan alakító Nicolas Cage magát halálra ivó szereplője és filmbéli története (Leaving Las Vegas, 1996), mind pedig Hunter S. Thompson „Félelem és reszketés Las Vegasban” – című (1998) önéletrajzi regényét megfilmesítő hoollywoodi produkció, őrült kábszereseinek (sőt, minő kifejezés, politoxikománjainak) története jó bevezető lenne ahhoz, ami történt (nem kétlem, hónapok kérdése és újabb Vegas-témájú produkciót dob a piacra a LA-beli stúdiók valamelyike), szimbolizálhatná a mészárlás hátterét. Ez alkalommal az őrület leszállt a vászonról vagy képernyőről, bár az áldozatok és társaik előszőr nem is hittek a fülüknek, szemüknek, hogy ez most nem film, és nem is tüzijáték, hogy valóban lőnek rájuk, a tragédia képei borzalommal töltik el a fél világot, s kajánkodik a másik fél. A dolog nagyon is komoly és elgondolkoztató.
A terrorista merényletekkel és tömegmészárlással kapcsolatban álhíreket gyártó és forgalmazó médiákat bűnözőknek, a probléma és nem a mediatizálás, és főként nem a lehetséges megoldás, részének kellene tekinteni, akként büntetni. Elképedve nézhettük, ahogy a magyar állami tévé arról „tudosított” a Las Vegas-i mészárlás kapcsán, hogy az elborult merénylő hónapokkal ezelőtt átállt az iszlám vallásra és ehhez kapcsolódik őrült tette. Egyetlen más forrást sem találni, mely ezt a sanda, sőt aljas hipotézist mégcsak meg is említené (a szélsőséges közösségi médiák bejegyzéseit, hadd ne firtassuk), azzal együtt, hogy mint várható volt, a ISIS ezt is magára vállalta, bár semmi köze nem volt/nincs a történtekhez. Mondom, nem arról beszélek, hogy a nekivadult közösségi média, az interneten ücsörgő csőcselék, aki mindig mindenben a szélsőséges hecc híve és elkötelezett közvetítője, viccesnek találja és elhumorizál a tragédia körülményein, csakazértis összehozza a tömegmészárlást a gyülölködés általános tárgyával az iszlámmal, hanem egy hivatalos tévécsatorna ténykedéséről. És néhány óra múlva minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Nem is arra gondolok, ugyan már, hogy valakinek felelősséget is kellene vállalnia a félrevezetésért, a manipulációért – ahol a korrupció bevallottan kormánypolitika, hogy és miért is történhetne ilyesmi –, hanem arra, hogy kiáll valaki a stúdióban és legalább haloványan elnézést kér, bevallva, hogy tévedtek. A dolog akkor is hallatlanul káros lenne, a gyűlöletet tovább táplálták, a bejelentett álhír szubliminálisan is megteszi a maga hatását, ugye-ugye, ha nem a menekültek, hát akkor is csak az iszlamisták követnek/követhetnek el csupán ilyen gaztettet, a médiamerénylet tehát megtörtént. Ha valaki azt gondolná, hogy a vegasi tömegmészárlás és elkövetőjének „magyarországi magyarra való ilyetén lefordítása”, „megmagyarázása” mellékszál lenne, biztosíthatom, hogy egyáltalán nem az. A kollektív emlékezet – természeténél fogva, ahogy majd összesűríti és leegyszerűsíti, valamint memorizálja ezt a rémtettet is – ezt a nem létező nexust fogja érvényes magyarázatként, a gyűlöletkampányok „magától értetődő” vörösszálára felfűzni: „nekünk így monta a tévé, így tuggyuk”.
Rátérve a tragikus eseményre, függetlenül attól, hogy hogyan mediatizálják, miféle pletykák és álhíreknek ad alkalmat, elsősorban egy nagyon is aktuális és súlyos politikai kérdéshez, a fegyvertartási szabályozásokhoz kapcsolható, ami egy gazdasági érdekekeből megszállt és fogvatartott téma, amelyel nem tud mit kezdeni sem a teljes amerikai, sem, és különösképpen a demokrata/liberális politika[2]. T.i. őrültek és ámokfutók, instabil és elborult emberek – mindegy is milyen okból azok – szép számmal vannak másfele is, viszont a tömegmészárlás bajnoka az USA, és ez tagadhatatlanul, ha úgy tetszik szociológiailag, vagy a statisztikák által igazoltan[3], összefügg a fegyverviselés hagyományosan és jelenleg is megengedő szabályozásával. A fegyverviselés joga – az Alkotmány 2-ik módosításának megfelelő cikkelye – 1791-ből datál, azaz egy olyan korból, amikor a kiterjedt, és nyugati felén alig belakott, összefüggő adminisztrációval sem rendelkező állam hozott, hogy polgárai megvédhessék magukat, családjukat és vagyonukat, még a legelszigeteltebb településeken is, minden betüjében elévült. Ami helyesnek tűnt a XVIII. sz.-i viszonyokra igencsak visszájára sül el (hogy stílusosan mondjam) a XXI. sz-ra, a fegyvergyárak lobbija[4] viszont, megakadályozza a szigorítást. Sőt, mivel az eredeti szabályozás nem volt egyértelmű, egy 2008-as Legfelsőbb Bíróság-i határozat mondja ki a jogot kézifegyver birtoklásáról és viseléséről, amivel szép számban élnek is az állampolgárok[5].  
Most sokan azt mondhatják, hogy ez a kérdés tipikusan amerikai és mi közünk hozzá?, de hát hogyne lenne közünk?, és nemcsak azért mert sokan követendőnek és kívánatosnak tartják azt a konzervatív politikai álláspontot, mely tradícióra hivatkozva akadályozza meg a fegyverbirtoklás/viselés szigorítását és ellenőrzését. De, azért is mert itt – szinte élő egyenesben – a lehető legrosszabb példa játszódott/ik le. A médiák közvetítette borzalom képei nem arra ösztönöznek sokakat – nem is biztos, hogy a többségben ezt váltják ki –, hogy elszörnyűlködjenek, hogy a szigorítást helyeseljék, hogy elképzeljék a félelmet és átéljék ártatlan emberek halálát, vagy súlyos sérülését. Hanem a gyűlölködés nevében, anti-amerikanistaként (mint ahogy a terrorszervezetek most magukra vállalják a mészárlást), tapsikolnak és kaján módon kommentálják, mondván: úgy kell az amcsiknak.
Márpedig ha kivész a szolidarítás, az együttérzés emberi érzéke, és a mások szenvedését nemcsak távolságtartó módon, hanem közömbösen tekintjük, előgyártott összeesküvés elméletek megerősítésére, a gyűlölet további szítására, magunk alatt vágjuk. Ha nincsenek könnyeink az ártatlan halottakat elsíratni, és erős akaratunk a terror és horror megakadályozására, a világ bármely pontján is történne a vérengzés, emberségünkből vetkőzünk ki, a humanizmus veszít, az összemberi szolidarítás. Aki a gyilkosokkal tart az az emberiség immunrendszerét gyengíti, mindenkiét: a terror és tömeges gyilkosságok globális problémák. Nemcsak azért mert bármelyikünkkel megeshetik, hogy rosszkor, rossz helyen vagyunk, hanem, mert a félelem általános szétterjedése, az embertelenség térnyerése, antropológiai alapjainkat kezdi ki, eleljasít.



[1] Sok hiteles kép, hang és írott beszámoló van a sajnálatos eseményről, itt az amerikai tömegmészárlások történetéhez is elvisz egy link: http://nypost.com/2017/10/02/las-vegas-massacre-death-toll-increases/
[2] Nem mellesleg a jelenlegi amerikai elnök a fegyverlobbi fő szószólója
[3] Obama elnök mondta, még 2012-ben, a fegyverbirtoklási és viselési szabályozás megszigorítása mellett érvelve: Here are the stats: Per population, we kill each other with guns at a rate 297x more than Japan, 49x more than France, 33x more than Israel.
[4] A tőzsde máris beárazta a tömegmészárlás várható hatását, nőtt a fegyvergyárak részvényeinek ára: http://hvg.hu/gazdasag/20171002_A_tozsde_bearazta_a_Las_Vegasi_terrort_megugrott_a_fegyvergyartok_reszvenyeinek_arfolyama
[5] Hihető becslések szerint mintegy 270 millió lőfegyver van magánkézen az államokban, vagyis tízből kilenc polgárnak van lőfegyvere, ha egyenletesen szétosztjuk e horribilis számot. Persze, a valóságban csak kevesen birtokolnak lőfegyvert (úgy minden harmadik polgár), akinek van, annak viszont több is van, illetve rengetegen illegálisan tartanak ilyesmit.

2017/09/26

A szövetség vége



A szövetség vége

Tudható volt, hogy az RMDSz – amit a magam részéről többet nem vagyok hajlandó sem demokratikusnak, sem szövetségnek nevezni, valójában a Fidesz itteni kirendelt fiókszervezete, amit érdemes akként tekinteni – titkon, a háttérben, a jelenlegi magyar kormánynak kampányol, amikor pénzért segíti a választási regisztrációt és irodákat működtet ezért, szerteszét. A nyílt elköteleződést, a magam részéről, későbbre, a tényleges választási kampány elkezdését követően, mondjuk a jövő tavasszal vártam. De az persze mellékes, hogy én mit gondolok arról, hogy a székleyföldi kiskirályokat követően, Kelemen Hunor is kampányolni kezd a Fidesz-KDNP mellett. Viszont ez az el- és leköteleződés sérti, a még meg nem változtatott fiókszervezet, Programját[1] és Alapszabályzatát[2], mellőz mindenféle pluralizmust, konzultációt, vitát és testületi döntést: az ÖNKÉNY (igen, így nevezik a politikai vezérek egyéni ízlés szerint meghozott határozatait) cinikus kifejeződése. És ez az önkényes politikai aktus, a teljes rommagyarság képviseletében kimondott el- és leköteleződés, még akkor is rendkívüli felelősséggel jár, csorbítja és torzítja az itteni magyarság pluralizmushoz, saját véleményéhez, sőt szervezeti önállóságához való jogát, ha ezt a legtöbb polgár nem veszi észre (egyelőre), ha a manipuláció és a megtévesztő nemzeti-populista propaganda ezt el is takarja. A mindannyiunk nevében beszélő elnök (ráadásul a másik 2 párt nem különb magatartásával együtt) valójában az ÖNÁLLÓ rommagyar politizálás végét és a romániai magyar társadalom – úgy, ahogy létezett, vagy alakulgató – PLURALIZMUSának, látszat-demokratikus berendezkedésének, végét is bejelentette, mondom, mégha észre sem veszi, a végletesen elfogult és kiszolgáltatott, nagyközönség.  A rommagyar politikai szervezetnek alárendelése és kiszolgáltatása (egyre nyilvánvalóbban a láthatatlan támogatások, az egyesek klienteláris érdekeinek megfelelően, stb.) a pillanatnyi magyar kormánypártoknak, látszat szerint egy generációval veti vissza a rommagyar politikai társadalom történetét. Valójában pedig a harmincas évekbe utaztat vissza, és minden egyes ptoblémánk fölvetését is a magyar-román kormányok közötti szembenállás és egyezkedés problémájává teszi, fölszámolja még azt a halk szavunkat is, melyet eddig hallathattunk[3]. Kelemen Hunor gesztusával – átérzi vagy sem, tudatában van ennek, vagy csak nem bírja a nyomást, a zsarolást, mely Budapestről fokozatosan telepedett a fiókszervezet vezetésére – a rommagyar politikai élet DECENTRÁLÁSÁT követte el. Egy tőlünk alig függő politikai mezőnybe a román-magyar csatározások színterére helyezte át, és ezzel lényegében fölszámolta, a rommagyar politizálás szcénáját, feladta mindenféle önállóságát. Nagy ár, nagyon nagy ár az utóbbi időben átláthatatlan és személyes kapcsolatokon, sokszor magánzsebekbe folydogáló pénzekért, az itteni klientúra felhízlalásáért, de még a választási kampányban kapott segítségért is, mint ahogyan arra az elnök először tett utalást[4].
Eddig csak a formai kifogásokról szóltam a Fidesz itteni képviselőinek viselt dolgai kapcsán, de nem kevésbé fontos, és ugyanakkor súlyos a politikai vonatkozás is. Az elnökúr azt mondja, hogy politikai affinitás okán kell a jelenlegi magyar kormánypártokat, szavazataikkal is támogassák a rommagyar polgárok, mint ahogy ő maga és a vezérkar teszi egy ideje. Csakhogy nincs a mai magyar politikának, olyan lényeges vonatkozása, a NER-nek olyan megnyilványulása, amely kisebbségi helyzetünkben elvszerű, támogatható és hatékony politikai stratégiát, legalább felvillanthatna. Nincs olyan elemző – de a rendszer hívei is nyíltan vállalják ezt – aki ne látná (elhallgatni elhallgatják itteni kiszolgáltatott értelmiségeink, de ezt máshol fejtem ki), hogy  sem az illiberális demokrácia, (a putyini-erdogáni modell), sem a korlátozott jogállam (a fékek és ellensúlyok leépítése) sem a mindenféle kisebbségekkel (és menekültekkel) szembeni intolerancia, sem az EU-ellenesség, az etno-nacionalista (homogén nemzetállamot erőltető) és populista (valójában alt-right) propaganda, a korrupció állampolitikává változtatása (hosszan sorolhatnám a NER politikai krédójának további összetevőit), stb., NEM SZOLGÁLHATJA KISEBBSÉGI ÉRDEKEINKET. A mai magyar kormányzat politikai filozófiája NEM LEFORDÍTHATÓ és NEM KÖVETHETŐ kisebbségi helyzetben, hiszen a NER minden egyes megnyílvánulása azonmód és visszakézből ELLENÜNK FORDÍTHATÓ. Aki illiberális demokráciát, EU-ellenes politikát, etno-nacionalista, homogén nemzetállamot, és nemzeti korrupciót akar, az ugyanakkor HITELTELEN, amikor az EU-hoz fordul, amikor az egyetemes emberi jogok nevében kér/követel kisebbségi jogokat és toleranciát, amikor a demokratikus jogokra, a jogállamiságra apellál. Az ilyen kettős beszédre épülő (kétkulacsos, hinta-) politika vesztésre van ítélve, nem tartható, sőt veszélyezteti azokat az eredményeket is, amelyeket az elmúlt 25 esztendőben, nagy nehezen, sikerült elérni. Különös, nagyon különös, és saját eddigi politikájuk hitelét, sőt emberi integritásukat is megkérdőjelezi azoknak, akik az eddigi politikát vitték[5], és akik most hallgatnak akkor, amikor látják: nem a román nacionalizmus, és végképp nem az EU, hanem a MAI MAGYAR KORMÁNY POLITIKÁJA és annak kritikátlan importja VISZI CSŐDBE, a kisebbségi politizálást, teszi hiteltelenné mindazt, amiben eddig hittünk, nullázza le azt a politikai vonalvezetést, amit követtek/követtünk.
AKI A KISEBBSÉGI POLITIZÁLÁS ÖNÁLLÓSÁGÁNAK A LEHETŐSÉGÉT IS FÖLADJA, AZ A ROMAGYAR TÁRSADALOM LÉTÉT TESZI KOCKÁRA, csak ahogy mondani szokás, NOT IN MY NAME!


[1] A fiókszervezet eddigi Programjának Preambuluma azt mondja: “A Szövetség tiszteletben tartja a politikai sokszínűség elvét. Az RMDSZ-en belüli platformok, ideológiai és politikai csoportok, műhelyek programjukban és tevékenységükben fejezik ki a romáiai Magyar társadalom tagolódását és sokféleségét.”
[2] A fiókszervezet még nem módosított Alapszabályzatának tizedik cikkelye kimondja: “A Szövetség a romániai magyar nemzeti közösség érdekvédelmi, közképviseleti és érdekegyeztető
társulása, amely a nemzeti identitás védelme, megőrzése és fejlesztése, a gazdasági-szociális
esélyegyenlőség kivívása, a szülőföldön maradás érdekében elősegíti a közösség önszerveződését, az
anyagi és szellemi létfeltételek javítását, tevékenységét a demokrácia és a pluralizmus jegyében fejti
ki.”
[3] A részletes elemzés és kifejtés helyett csak két momentumra utalnék itt. Az “autonómiázás” hevességéből ítélve – emlékszünk még, mekkora mozgosítás, ki-, meg felvonulások, patetikus-romantikus speechek hangzottgak el az “ügyért”, melyet az RMDSz is dagasztott? – a közösség legszentebb óhaját fejezte volna ki, melyet egyetlen pesti beintésre hagytak abba, tettek ad acta, vezéreink. Az eset világosan mutatja, egyfelől, hogy az autonómiázás pusztán polkommunikációs fogás volt. Másfelől meg azt, ahogyan az önállóság, az annyit hangoztatott autonómia halovány jelével sem rendelkeznek a hangadók (büszke autonomisták ők, Kököstől egészen Szilikatalinig, a Dél-tiroli síoktatóktól Hargita-fürdőig, Lol!), ők maguk és programjuk, sőt szervezetük is kiszolgáltatott, bábuk, akiket a jelenleg regnáló budapesti hatalom és annak feje mozgat. Azután, időben közelebb, érdemes felfigyelni arra, ahogyan a vásárhelyi katolikus gimnázium ügye, román-magyar, azaz nemzetközi dimenziót kapott, hiszen ezután ez lesz a modell. A kiszolgáltatott fiókszervezet via Budapest fogja intézni ügyeinket, minden apró cseprő problémánk a román-magyar kormányok közötti zsarolás, és esetleges alku, napirendjére kerül (és aztán ott is vérzik el. Ez még akkor is így lesz, ha a Dragnea and Co mai politikai célkitűzései NER-kompatibilisnek tűnnek, elmúlik ez rögvest egy kis nacionalista uszításra, meg elvszerűen ma is védhetetlen, magunk ellen való).
[4] Mellesleg, először hallhatott a rommagyar szavazópolgár arról is, hogy „kedvenc” politikai pártja tartozik a magyar kormánypártoknak, politikai/választási segítségért, hogy háta mögött, megkérdezése nélkül, az előljárók „hitelt vettek föl”, aminek jövőben esedékes a törlesztése (a kamatról most sem szólt elnök úr):”A barátok egymásra számítanak: mi is segítséget kaptunk és segítséget nyújtunk”. És akkor az esetleges választási segítség következményeiről még nem is szólunk, ami máris a határontúliakkal szembeni egyre akutabb ellenszenvben jelenik meg, a magyar társadalom többségének (igen, jól mondom többségének!, nem fideszes, ha úgy jobban tetszik) vélekedésében. Tökéletes csapdába sikerült besétálnia a fiókszervezetnek, mert komoly gond lesz, ha “miattunk” jön össze az újabb kétharmad, hosszú időre népszerűtlenné tesz a fideszeseken kívül, aminek politikai következményeivel számolnunk kell(ene). De probléma lesz az is, ha minden mozgosítás ellenére, kevés rommagyar kettős állampolgár fog átszavazni, nem lennék a Kelemenék helyében, ha ez bekövetkezik, mert kedvenc vezérüknél bosszúállóbb politikust nem ismerek, és akkor?
[5] Jó szívvel sorolnám a kivételeket, de Markó Béla fél szájjal elmondott, hogy finoman szóljak esszéisztikus/eufemisztikus szavain, nyomokban kritikai észrevételein kívül, senki ki nem áll a porondra, hogy elmondja: eddigi politikánk szembeköpése és lenullázása ami folyik, és amihez immár nyíltan csatlakozott az itteni volt szövetség, a fiókszervezet. Lehet a fejeket a homokba rejteni, a felelősség természete, hogy előbb utóbb utolér, a történelmi emlékezet, nemcsak nem felejt, de kíméletlen ítélőszék is, mégha a mostani emlékezetpolitika torz és manipulatív voltában el is rejt(het)i a lényeget.