2017/03/21

Hova álljunk?

Hova álljunk?

Minden jel szerint a választásokon elnyert formális felhatalmazás önmagában elégtelen ahhoz, hogy egy kormánytöbbség legitimitása gyors olvadásnak ne induljon, és a biztos többség – még mielőtt működőképes kormányhatalommá alakulna – azonmód, el ne enyésszen. Ez több dolgot is igazolni látszik azzal kapcsolatban, hogy milyen is a természete a(z akár kezdetleges) liberális demokráciáknak, hogy populista és demagóg igéretek, illetve diskurzusok segítségével, közvetlenül és erőből nem alakítható illiberálissá, még Romániában sem. Magyarán abban a politikai/hatalmi berendezkedésben, melyet a román alkotmány kijelöl, a fékek és ellensúlyok rendszere, a hatalmi ágak viszonylagos elkülönítése (viszonylagos, mert minduntalan egymás térfelére tévednek, illetve szeretnék maguk alá gyűrni egyike a másikat), és a félelnöki rendszer, a kialakult törékeny és mégis hangos, illetve befolyásos civil társadalom (a „gyengék hatalma”), stb., egyelőre képes megvédeni a liberális demokrácia intézményeit. Látnunk kell a kialakult rendszer hátrányait, különösen az egymást obstruáló, folyton akadályozó és végül a kibontakozást, a jó kormányzatot (good governance), és a fejlődést, a decentralizációt elakasztó, megbénító, stb., stb., negatív következményeit is. Viszont a „győztes mindent visz” típusú játszma elakadt, és nem is látszik hogyan kerülhetne – legalábbis rövid távon – győztes pozícióba. A PSD és kormányzó társa, a szedett-vedett ALDE elindult egy arrogáns, többségi és hatalmi pozícióból való kommunikáció, és az illiberális, a fennálló egyensúlyi rendszert fölborító politizálás útján (nevezhetjük ezt bátran Orbán-modellnek – már csak a közelségért is – amúgy persze ez eredetileg a putyini, azután erdogani és trumpi kalandorpolitika útja is) akkor, amikor sürgösségi kormányrendelettel próbálta vissszafordítani a korrupció-ellenes politikai harcot, megvédeni saját megvádolt-, fölmenteni már elítélt potentátjait. De szemmel láthatóan sikertelen volt a próbálkozása. Az ALDE már-már szétesése, a PSD belső konfliktusai és mélyülő törésvonalai jól jelzik (legerősebb ellentét kétségtelen az egyre mélyülő Ponta-Dragnea párharc, ami komoly fenyegetés a PSD egységére nézve), hogy az illiberális lendületre épülő hatalmi politizálás csatát veszített – persze, messze van még a háború vége – és a visszavonulás, a kihátrálás ösvényei is dudvásak, illetve nehezen fölfedezhetők. Szó sincs arról, hogy a tüntetők, vagy az elnök, az igazságszolgáltatás, vagy akár a politikai nyugat nyomására, a hatalom belátta volna tévedését és a korrupció-ellenes politizáláshoz csatlakozott volna, viszont letett az erőből való rendeleti úton hozott törvénymódosítás(ok)ról. De korrupt vezéreinek megvédése sem került le napirendről, és ezért továbbra is minden igyekezetével a DNA lejáratásán dolgozik, bevetve az összes olyan médiát (is), mely befolyása alatt áll, az alternatív tények világába kalauzolva hallgatóságát. A vita, a törvénymódosítás(ok) és az ebben megnyilvánuló hatalmi játszma viszont, visszakerült a parlamentbe, illetve a törvényesség felügyelete az Alkotmánybírósághoz, oda, ahol a liberális demokrácia játékszabályai szerinti helyük van. (Ez, akárhogyan is igyekeznek kormánypárti médiák és elemzők eltussolni, a vox populi részleges győzelme /is/, mely pozitív következményekkel jár a demokratikus intézményi rend fönntartására, a civil kontroll pedig továbbra is aktív játékos marad, és szankcionálni fog mindenféle újabb „illiberális” kísérletet.)
A bajba került (túl)hatalom esete azt is megmutatja, hogy a demokrácia nemcsak formaság, hanem tartalmi vonatkozása legalább annyira fontos, mint a választások formai követelményeinek a betartása. Mint kiderült, nem lehet a populista/baloldali ígéretekkel választásokat nyerni, majd egészen más célokra – nevezetesen a saját korruptak megvédésére, a korrupció-ellenes politikák fölszámolására – használni, a megszerzett hatalmat. A gyakran lesajnált, kezdetlegesnek mondott liberális demokráciának Romániában, van saját immunrendszere, és ez több lábon áll. Egyfelől ehhez tartozik a formális elnöki hivatal – bár Băsescu képes volt éppen az ellenkezőjével, azaz az illiberalizmus bevezetésével kísérletezni, mint mostanra kiderült sikertelenül – másfelől, az utca, a tüntetők hangja és követeléseik, határozott föllépésük. Észre kell venni, hogy a sorozatos és nagy tömegeket megmozgató tüntetések „szimbolikus hatékonyságát” az adja, hogy az elmúlt lassan három évtízedben, a ’89-es, és főként az azt követő kilencvenes évek eleji hasonló tüntetésesorozatok, közülük is leginkább az Egyetem-téri sorozat, időről-időre megerősítést nyernek. Bár a „Golaniádát” véresen elfojtották (NB! Iliescut és Romant éppen ezekben a hetekben citálták ügyészségre és jelentették fel bíróságon, akkor viselt dolggaikért), a modell, a forma, fennmaradt és minden alkalommal (pl. Colectiv-tragédiát követően is) csak megerősödik, új kifejezőeszközökkel gazdagodik, de mtivációit, hangulatát és érzelmi töltetét tekintve „ismétli magát”. A mozgosítás, a reszvétel tapasztalata, a kreatívok és jelszavak, az „indulók” és kiáltványok, olyan kohéziót termelnek, mely azt sugallja, hogy a tüntetők a „jó, a progresszív” oldalon állnak. Ezt az érzést és magatartást nyugodtan nevezhetjük civil alapú társadalmi kohéziónak (vagy állampolgári nacionalizmusnak), mely túlmutat a szokványos „nemzeti kohézión”/nacionalizmuson. Fontos megfigyelni, hogy egy új generáció, megváltozott körülmények között, és megváltozott élettapasztalattal, no meg újfajta mozgosítási, kommunikációs eszközök segítségével, stb., képesek megismételni, és ezzel kontinuitást biztosítani az „eredeti” immár lassan törénelmivé öregedő, mozgalomnak, az akkor spontán módon kialakult paradigmának. Mi más lenne ez, mint egy alulról szerveződő „kitalált hagyomány”, sajátosan fölépített tradíció, melyhez szívesen és önként kapcsolódnak fiatalok? Nem mellékes, hogy a kisebbségek, mindenekelőtt a rommagyar közösség fiataljai is szívesen megmártóznak a hangulatban, egyenlő partnerként, részvevőként érezték/érzik benne magukat. (Igaz, hogy ez leginkább csak a nagyobb városokban – különösen Kolozsváron – volt jellemező, és kevésbé az elszigetelt, etnikailag homogén Székelyföldön, de azt hiszem az itteni állampolgári kohézió megtapasztalása mégis fontos társadalmi tapasztalat, az egész rommagyar közösség számára: egy új nemzedék is megtapasztalhatta az „eredeti” mozgalmak, nagyjából megőrzött, hangulatát!)

A most kialakuló politikai helyzet kihívás, és ugyanakkor demokrácia-vizsga az RMDSZ-nek. Próba, melyet, ha kitart PSD-s elkötelezettsége, a korrupció-ellenes harc felfüggesztése, illetve leállítása, saját korruptjainak védelme, a törvények ilyen jellegű módosítása mellett, vagy egyenesen kormányra lép, igen könnyen elbukhat. És minden jel arra mutat – nem utolsó sorban a magyar kormány illiberális szirénhangjainak sugallatára, no meg a szervezet egyes vezetőinek (ultra)konzervatív/nacionalista és intoleráns ideológiája miatt –, hogy a szövetség az ellentüntetők, a nacionalizmus partnere lesz. Különös, különös ízlés ez – és a választói akarat figyelmen kívül hagyása – hiszen ezzel közép és főként hosszú távon, csak veszíthetünk, ugyanis ellenünk fordítható, sőt eleve ellenünk irányul. Ne legyen igazam.

2017/03/14

Haditudósítás-féleség

Haditudósítás-féleség

Hogyha a háború a politika nagyon sajátos, és fájdalmas eszközökkel való folytatásának módja, akkor a politika maga még innen van a gyilkos fegyverek, halálhörgés és menekülés, stb., a pusztítás apokaliptikus képeinél, de ami a jelenleg kibontakozó „paloták harcát” illeti az indulatok lassan éppen olyan gyilkosak, mint háborúban szoktak. A decemberi választásokat követően a háború, olyan lendülettel indult, mely lendület megbénítja már-már a teljes ügyintézést, a kormányozhatóságot fenyegeti; felforgatja a törvénykezés megszokott ritmusát és átírja a prioritásokat; olyan manőverekbe, állásfoglalásokba, stb., kényszeríti bele az igazságszolgáltatás, szereplőit és intézményeit, mely békeidőben nem sajátja annak, és következésképpen hadi üzemmódra állították át az összes föllelhető és működtethető erőforrást, egyik és másik oldalon is. Mind az elnök és a neki, ha nem is föltétlenül formálisan, de legalábbis a lojalitások kialakult rendje szerint alárendelt intézmények, és ellenzéki pártok, mind a kormány és a mögötte álló pártok – és itt csak a rend kedvéért, hadd monjduk el, hogy nemcsak a formális koalíció pártjai és képviselői, hanem az RMDSz testületileg[1], míg a többi ellenzéki párt egy-egy esetben vagy képviselő által – háborúban állnak egymással. És mint ahogy az várható volt a kiterjedt és gátlástalan, olykor nemtelen eszközökkel vívott háború tétje a korrupció, illetve a korrupció-ellenes politika. Annak újratervezése, átalakítása, illetve napirendről való gyors levétele, másfelől meg annak folytatása, sőt már bevett formában és  módszerekkel történő megerősítése. Mindkét fél átlépett már több Rubicont is[2], polarizálták és radikalizálták, egymás ellen fordítottak minden olyan – egyelőre a törvényhozással, kormányzással, igazságszolgáltatással, és persze általában politikával foglalkozó – intézményt, melyet a háború szabályai szerint, egymás ellen fordíthattak és harcra foghattak. De, mint minden háború katonákat követel az egyszerű emberek köréből és az utca hangját, a vox populit, mindkét fél megszólította, állásfoglalásra kényszerítette. Első körben az elnök és holdudvara volt sikeresebb a mozgosítással, azután a kormánypárt próbálkozott több-kevesebb sikerrel. A tüntetéssorozatnak nincs vége, bármikor újra mozgosíthatók az egymásnak feszülő csoportok, a harci cselekményeket figyelemmel követik és minden bizonnyal be fognak avatkozni, ha szükségét érzik, illetve ha szólítják őket. Más kérdés, hogy egyik oldalon a korrupciót nem lehet szászlóra tűzni, a korruptak fölmentését (márcsak a szövetségi rendszerből EU, és NATO, jövő erős nyomás hatására sem) nem lehet jelszavakba foglalni, ezért olyan módon kell megfogalmazni, hogy az még valamelyest a nép számára is érthető legyen és ezért aztán végtelenül lebutított, a nacionálkommunista jelszavakat idéző módon vetik föl és hirdetik transzparensek. A másik oldal bátran és határozottan előáll a korrupció-ellenes föllépés megvédéséért, másik irányba eltúlozva és kritikátlanul elfogadva a bűnüldöző szervek ténykedését, mely a maga során egyáltalán nem mentes a politikai befolyásoltságtól és korrupt föllépésektől. A csatát pusztán az utcán, a vox populi egymást túlkiabáló jelszavaival nem lehet eldönteni, jogi kompetenciákra, politikai intelligenciára, kompormisszumkészségre és főként a legnagyobb hiánycikkre, hitelességre és tisztességes politikusokra/politizálásra lenne szükség ahhoz. A nagyméretű spontán tüntetések és képviselőiknek igaza van abban, hogy a „korrupció öl” és határozottan föl kell lépni ellene, de érzéketlenek a túlkapásokkal szemben, melyek végső soron szintén korrupciós termékek, idegenek a megvédeni óhajtott demokratikus, a fékek és ellensúlyok, a hatalommegosztás elveinek tiszta játékszabályaitól. Az ártatlanság vélelme, az ügyészség túlkapásai elleni hatékony védekezés lehetősége, az egyéni szabadságjogok védelme, éppen úgy a liberális demokrácia intézményi működésének a feltételei, mint ahogy legitim a korrupció ellenes föllépés követelése is. Ez nem választás kérdése, hanem is-is (win-win) kérdés, csak mindkét alapelv-csomag tiszteletben tartása vezethet el azoknak az eszméknek az uralmához, melyeket egyébként a vox populi határozottan kifejez.
Ezt a tisztességes és szabad sajtó nagyban segíthetné, ha a média meglévő fórumai és intézményei képesek lennének kivonni maguk a harci retorikából és logikából, ha független hangként, el nem kötelezett félként kezelnék az ügyet, de erről a legtöbb esetben szó sincs. A médiák – kialakult táncrendjük szerint – pillanatok alatt maguk is polarizálódtak, egyik vagy másik fél érdekei szerint termelik a torz és hamis, azt is mondhatnám korszerű, hiszen az alternatív tények és posztigazságok korában, ez már így dukál, tartalmaikat, szinte instant működtetni kezdték manipulatív álhírgyáraikat. Az elektronikus csőcselék is csúcsra járatja bevett, elfogult és kizárólagos, türelmetlen és irracionális kliséit (a bulshitgenerátorokat), gyülölködik, uszít és lehurrog minden kompromisszumos megoldási lehetőséget. Így alakul a háborús hisztéria, így szabadulnak el az indulatok és radikalizálódnak az álláspontok, merevednek meg az állóháború frontjai, mélyülnek az árkok, válnak kibékíthetetlenekké, amúgy kompromisszumos, és ésszerű módon megoldható ügyek. Egyik oldalon egyre hangosabban követelik a még csak meggyanusítottak, vagy megvádoltak azonnali meg- és elítélését, és végső soron a teljes politikai osztály korruptként való megbélyegzését, másik oldalon akár a bizonyítottan korruptak fölmentését is, a további korrupció-ellenes föllépés törvényi ellehetetlenítését.
Egyre inkább, haditudósító szerepbe kényszerült, elemző legyen a talpán, aki el tud igazodni a csata állását, és még inkább kimenetelét illetően. Az Alkotmánybíróság döntését és indoklását követően úgy tetszik, hogy az önmagát nemrég agyonfényező, DNA és a legfőbb ügyész – ergo az elnök – térfelén pattog a labda. És az sem túlzás, hogy a tévedést követően, a két vezető ügyész lemondását kérje a kormány, és az őt támogató parlamenti többség. (Hivatali visszaélés és szabálytalan eljárás volt, az ominózus kormányrendelet keletkezéstörténetének DNA-s kivizsgálási kísérlete, hiszen a kormánynak jogában áll egy-egy – akár sürgösségi – rendelet időszerűségének, hasznosságának mérlegelése és szabályba foglalása, kihírdetése, stb. Ezt csak a parlament a maga politikai eszközeivel bírálhatja fölül, illetve, amennyiben törvénytelenség gyanúja merül föl az Ab dönthet felőle. Ha az ügyészség a kormány politikájának tartalmi részével kapcsolatban is eljárást indíthat mi értelme még a demokratikus választásoknak? Hogyan viheti véghez bármelyik párt, vagy parlamenti többség választásokkor megígért politikáját? A DNA az ügyészállam képviselőjeként lépett föl az ügyben, meggondolatlanul és nyilvánvalóan politikai indíttatásból próbált vizsgálódni és büntetőjogi ügyet kreálni, az amúgy elhibázott – még egyszer a parlament által elvetett – rendelettel, illetve meghozásának körülményeivel kapcsoaltban, és ezt mostmár az Ab megfellebbezhetetlenül kimondta és részletesen meg is indokolta. Mint, ahogy túlzás és fölösleges fenyegetés volt az elnököt elítélő/fenyegető parlamenti állásfogalás, hiszen az elnök az Ab-hez fordult normakontrollt kérve, amihez joga volt, és felhatalmazása, ezt megtagadni nem lehet tőle, és ezzel nem is befolyásolta az alkotmánybíróság döntését, stb.) Ráadásul (szinte azt mondtam normális körülmények között, de hát hol és mikor vannak „normális körülmények”?), ez nem kellene az elv- és szabályszerű korrupció-ellenes politika végét jelentse. Azután meg a volt igazságügy-miniszter is lemondott, stb. A parlamenti többség is fölhagyhatna a már leszavazott ominózus 13-as sürgösségi Kormányrendelet tartalmának más formában való visszacsempészéséről a törvénykezés szintjén, a parlamentben, sőt, úgyszintén lemondhatna, egyéb még radikálisabb korruptmentegető törvény és paragrafus-javaslatok gyártásáról.
Szép lassan a háborúnak több a nem szándékolt áldozata (colateral demages), mint a politikai hozadéka, mindkét fél számára: ceterum censeo, most kellene leállni, de hát, csodák márpeniglen nincsenek!





[1] Korrupciós ügyben sem látok jobb lokuszt, politikai értelemben vett regisztert, az RMDSz számára, mint megpróbálni a lehető legkisebb komrpomisszum árán középen maradni, nem elköteleződni a harcbn álló felek egyike mellett sem. Ehhez viszont abból kellett volna/kellene kiindulni, hogy a romániai korrupció ügye, nem etnikai kérdés, és ezért egy semleges, közbülső álláspont az RMDSz részéről nagyon is legitím és tisztességes. Csakhogy ez az amit a szövetség – elhibázott módon – késlekedik kimondani, és követlezetesen etnikai keretben értelmezi saját meggyanusított, vagy megvádolt, sőt már véglegesen elítélt korruptjainak ügyét. Ezzel együtt sokáig úgy tűnt – következetlenül ugyan – , de ezt a középső helyet választották, igyekeznek a kiegyensúlyozó, még vállalható politikát folytatni, de ez már a múltté. A szövetség magatartása az elnök-ellenes parlamenti nyilatkozat megszavazásakor, illetve saját törvény-,  illetve módosító javaslatai a korrupció büntethetőségével kapcsolatban egyértelműen a PSD térfelére lökték a szevezetet. Nehéz, nagyon nehéz lesz visszatalálni középre, ha a reakciós és visszafele mutató álláspontokat nem csak pillanatnyi kényszerűségből tolerálja, hanem az ilyen szabályozásoknak és politikának maga a szövetség a kezdeményezője!
[2] Nem állítom, hogy mindkét fél ne lenne következetes, abban a harci logikában és retorikában, amit követ, azt viszont igen, hogy ennek a logikának és retorikának a meghaladására lenne szükség, a feszültség oldása, a tisztes kompromisszumok megtalálása érdekében. És azt is, hogy ez utóbbi áll legközelebb ahhoz, amit közérdeknek nevezhetünk. Úgy tűnik az elnök és harcostársainak áll a zászló, ami a korrupció valós tényének és felszámolási igényének kérdését illeti, és ő az, aki a nemzetközi, pontosabban a politikai nyugat regiszterében képes megfogalmazni a problémát – és ez nagy előnnyel jár a parlamenti többséggel szemben akár. De a DNA visszaélései is reálisak, védhetetlenek azok a túlkapások, és titkosszolgálati összefonódások, elfogultságok és a politikai befolyásoltság, melyek az utóbbi időben lelepleződtek, égbekiáltóak. Igaz ugyan, hogy Dragnea és társai (intellektuális restségből?, tudatlanságból?, rossz politikai számításból? – ez nem világos) képtelenek pontosan, és árnyaltan, a politikai nyugat számára is érthető/értelmezhető módon, stb., megfogalmazni kifogásaikat, kialakítani politikai álláspontjukat. De az ügyészi túlkapások szintén korrupciós ügyletek és mint ilyenek megszüntetésén munkálkodni legitim. Ha nem a hivatali visszaélés büntethetőségének a fölszámolását tűzték volna zászlójukra – és persze, ha az „altő űntrébáré” miniszter és apparátusa kommunikálni tudott volna – , hanem ama paragrafus egyértelművé tételét, pontos definícióját az Ab értelmezésének megfeleleőn, próbálták volna módosítani, talán a háború sem robban ki. 

2017/03/07

Kockacukor és rabiga

Kockacukor és rabiga

A kortárs társadalomtudományok (különösen a politikai szociológia, illetve antropológia) tartoznak azzal, hogy világossá tegyék, illetve elmagyarázzák, hogy miért váltunk ennyire vulnerábilisakká, a minket érő információözön manipulatív tartalmaival szemben. Hogy mikor, hol, és miért veszítettük el azokat a kritikai – értékekből, ízlésből, érdeklődésből és intuícióból, stb., szőtt – szűrőinket, melyek segítségével elboldogultunk a világban? A mélyebb összefüggéseket és a világ dolgait, mintha jobban megértették volna és pragmatikusabban viszonyultak volna hozzá őseink, mint mi magunk tesszük, GPS-ek és több, mint pontos időmérő eszközök tulajdonában (Arthur E. Imhof). Az idő zsarnoksága (Th.H.Eriksen), a felfokozott, fölgyorsult élet viselt meg és tett képtelenné, hogy megéljük a pillanatot, vagy a manipuláció okozza, hogy a fast food és az internet világában képteleneknek bizonyulunk „saját időnket élni”, megtalálni nemcsak a ritmust (slow food?), hanem az összefüggések meglátásához szükséges tér/időbeli távolságot, ahonnan látszanak a valós dolgok?  A szociális hálót elözönlő carpe diem-et dicsőítő idézetek, coelhióságok, semmitmondó bölcsességek özöne által, azt hiszem ezt, az elveszett „lassú idő”, és ritmus iránti sóvárgást fejezik ki, nagyon sokan. Az álhíreket, alternatív tényeket és igazságokat (dívatos POSZTságokat), a frenetikusan felgyorsult idő, no meg annak hajszolása, teszi legitimmé, elfogadott gyakorlattá. Az, hogy képtelenek vagyunk percre is leállni és a dolgok mögé nézni, a MÉLYEBB ÖSSZEFÜGGÉSeket észrevenni. És ez az amit kihasználnak a hatalom szemfüles ágensei, ravasz és gátlástalan spin doctor-ok és politikusok hada, akik  a manipulációt, a hazudozást és megtévesztést, a félrevezetést tekintik a politikai kommunikáció lényegének, uralmuk talapzatának. De nem azt a moralizáló kérdést tekintem fontosnak (bár önmagában az is vizsgálandó), hogy miért manipulálnak a hatalmasok és kiszolgálóik, hanem azt, hogy miért fogadjuk/ák el, miért hagyjuk/ák magu(n)kat megvezetni? A dolog két oldala szorosan összefügg, hiszen, ha a manipulálókat kérdezzük ők azt mondják – és ez a POPULIZMUS lényege – , hogy mi valóban nem az igazságot, viszont éppen azt  mondjuk, amit hallani akartok, amire fogyasztói igény van, akár az ideológiák terén is, a kényelmes áligazságokat és mézes hazugságokat, amire, mint utolsó generációs kütyüre, vevők vagytok. És ez már nem elsősorban morális, és nem is hatalomtechnikai, hanem sokkal inkább társadalmi kérdés (oktatási/nevelési, gazdasági, és közösségi, stb., stb.), amire megfelelő választ kellene adni ahhoz, hogy a leleplezést követően, változtassunk a helyzeten. Azt feltételezem, hogy a FOGYASZTÓI TÁRSADALOM és a neki megfelelő mentalitás (a fogyasztói kultúra) az egyik olyan tényező, mely sebezhetővé tesz az információdömpinggel szemben, az idő felgyorsulásának és a frenetikus rohanásnak egyik központi oka a fogyasztás hajszolása (többek között a lassú fölhalmozással szemben, akár az ismeretek, az elmélyült tudás tagadásával is). Az, hogy semmire sincs időnk, hogy ha mégis van, akkor viszont „nem érünk rá” , a türelmetlenség lehetetlenné teszi a saját ritmusunk megtalálását, megélését.
Társadalmunkban, mely továbbra is a hiány és a relatív szegénység társadalmi alakzataira (kultúrájára), tereire és intézményeire épül, a leghatékonyabb politikai kínálat az egyre nagyobb méretű (volumenű, még ha nem is minőségű) FOGYASZTÁS ÍGÉRETE. Régiónkban, a fogyasztói társadalom csupán a rendeszervált(ás)ozásokkal indult, és egyre inkább az egysíkú státusváltás, a profitálók és gyanúsan meggazdagodók státusszimbólumává vált. A jelenség, főként annak tömeges elterjedése, előzmény nélküli és ezért különösen csábító, igen sokaknak a felemelkedés egyetlen útjának tűnik föl, míg a társadalom nagyrésze számára délibábos illúzió, elérhetetlen és ezért egyre inkább mitológiai magasságokba emelt vágyálom. Az „az vagy amit, és főként amennyit fogyasztasz” – igen sokak számára egyféle univerzális korszellemként van jelen az életében, a felpörgetett fogyasztói vágyak a globalizáció és homogenizáció hordozói. Szinte mindenki „legokosabb telefont”, legmenőbb cuccokat, kütyüket és járműveket akar, elfogadja, sőt igényli a tömegtermelés eredményeinek egyformaságát, a brand name termékek monoton – nem egyszer csupán a reklámokban megjelenő sokszínűsége mögötti – uniformizációt (amúgy is mindent Kínában gyártanak!). A FOGYASZTÁS egyáltalán NEM ESZKÖZE A LÉTFENNTARTÁSNAK, hanem CÉLJA. Nem kelléke még a megelégedett jóllétnek sem, mert a tömegtermékekbe bekalkulált és betáplált gyors elévülési idő folytán, újabb fogyasztói igények keletkeznek, (érdemes lenne saját társadalmunkban is részletesen megvizsgálni a tárgyak, fogyasztási cikkek, elévülési idejének felgyorsulását, hogy pontosan lássuk a folyamatot), újabb fogyasztási ciklus indul. A TÖBBSÉG ELFOGADJA A FOGYASZTÁST, illetve, régiónkban, és a második-harmadik-N-edik világban, ANNAK ILLÚZIÓJÁT, olyan CÉLként, amelyért akár nemzedékre  kiható áldozatokat érdemes hozni (régebb ezt a felhalmozás vágya jelentette), félretéve az emberi életmódok mindem más reális és/vagy lehetséges formáját, fejest ugorva a fogyasztói versengésbe, és rendszerint elsülyedve abban. A feltörekvés, és gyorsaságának felpörgetése egyre inkább öncél, ami képes eltakarni a legfontosabb dolgokat is, akár az egyéni egészségről, akár a környezet épségéről, az egészséges életmódról, a megelégedettségről, vagy boldogságról, stb., legyen is szó. Az idő zsarnoksága a fogyasztói igényekkel páhuzamosan jelentkezik, hogy ez nem természetes, illetve hogy szükségünk van egy másik időhasználati módra, a lassú időre is (Th.H.Eriksen), az kevesek számára nyilvánvaló.
A fogyasztói társadalom, és a neki megfelelő kultúra globális térnyerése önmagában nem elítélendő fejlemény, sőt, ha úgy tetszik a fejlődés mutatója, feltéve, ha sikerül „tudatosan és felelősségteljesen használni” (Daniel Miller). A felelősség itt azt jelenti, hogy az egyéni és kollektív identitások nem csupán a fogyasztói szokások hivalkodó és (ön)reprezentációs célú fölmutatásán alapulnak, hanem egyéb, ettől független kritériumai is vannak az egyének és közösségek társadalmi státuszának és identitásának. Magyarán a decens, az elfogadott és tisztességesnek tekintett élet, a jóllét nem csak a fogyasztói hierarchiákban elfoglalt hely, hanem a morális, vagy a tradicionális értékekhez való pozitív viszonyulás is érték. A fogyasztói kultúra egysíkú, és mennyiségi versengésre alapozott, stb., életmódjain kívül is van értékes és értelmes élet, mégha többleterőfeszítést is igényel annak fölfedezése.

A fogyasztói társadalom manipulálhatósága abban nyilvánul meg a leginkább, hogy A HATALOM A VALÓDI SZABADSÁGOT úgy és azáltal KORLÁTOZZA, hogy cserében A FOGYASZTÁS ILLÚZIÓJÁT KÍNÁLJA (Daniel Miller), a leggyakrabban olyanoknak (is), akik csak a reklámokat fogyaszthatják, a fényes illúziót, a luxus és a jólét reprezentációját (Jean Baudrillard). A gazdagság, mely a fogyasztás mennyiségében (és megengedem, olykor minőségében is) jelentkezik, előbbre való az ideológiai, értékrendbeli, elvi meggondolásoknál, nemcsak a politikusok oldalán, hanem a fogyasztóként élő tömeg számára is. A demokratikusnak tűnő választásokkor pedig nem ideológiai alapon, hanem FOGYASZTÓI vágyak szerint alakul ki a TÖBBSÉG. A közszférában MEGDUPLÁZOTT FIZETÉSEK ÍGÉRETE – és nem, a nagyon is kétséges, valósága – , AZ ORSZÁGOS MÁKONY, a politikai hatalom, legitímként felfogott alapja.

2017/02/28

Illúziók és bizonyosságok

Illúziók és bizonyosságok

A tények utáni „valóság” félreértése lenne, azt föltételezni, hogy abban az őrületben, ami a médiákban és azon belül is, az interaktív vagy, ha úgy tetszik, voluntarista, úgynevezett közösségi médiában kibontakozik, nincs semmiféle rendszer. Amúgy is ideje lenne átgondolni magát a tények-, illetve az igazság utáni politikai mezőny fogalmát, történelmi perspektívába helyezni, vagy objektiválni azt. Hiszen: „A történelmi objektivitás – ha ragaszkodunk ehhez a bevett kifejezéshez – nem a tények, hanem csak a viszony, a tény és az értelmezés, a múlt, jelen, és jövő közötti viszony objektivitását jelenti” (E.H.Carr), a tények legendás makacssága pedig még nem történelem, (referencia) az csak az interpretációval együtt válik azzá. Szóval a posztságok, legyenek azok akár tényekre, akár igazságokra aggatva még nyitott mezők és mozgások, inkább potencialitások, mint bizonyosságok, csak mentális komfortzónánk kereteinek fenntartása sürget, hogy lehorgonyzott és megmásíthatatlan bizonyosságnak akarjuk látni/láttatni. És ilyen értelemben nincs új a nap alatt, legfennebb az illúziók és bizonytalanságok mesterséges fenntartása, sőt szaporítása, érdeke, vagy kevésbé érdeke, a mindenkori hatalomnak, ezekből a többnyire rejtett érdekekből és forgatgókönyvekből, illetve politikai ágendákból és projekciókból táplálkozik a korszellem. Mondom történelmi illúzió azt képzelni, hogy a káosz, vagy a középkorra emlékeztető babonaság terjesztése, a fogalmak megszokott értelmének megváltoztatása a józan ész maga ellen fordításával, a hatalom nyelvezetének szemérmesen elhallgatott reformja, a hazugságok és álhírek, a megtévesztés és a manipulatív „alternatív tények” világának fenntartása, és terjesztése a virtuális valóság per se csele, a hálózatok üzenete. A „bármi megtörténhet” politikai szlogenje valójában azt üzeni: az fog történni, amit én akarok, illetve erre teszek kísérletet hatalmi befolyásom felhasználásával, olyan érdekek alapján politizálok, melyek – legalábbis egyelőre – kimondhatatlanok, megnevezhetetlenek, hiszen a dolgok állása szerint botrányosak és a többség számára elfogadhatatlnok. A trágár, agresszív és intoleráns kommunikáció térnyerése, a néha kimondott (Freud az elszólásokban él) „bármi” természetét villantja be, mintegy szubliminális, alig észlelhető üzenetként sulykolja a ma még botrányosat és teszi azt banálissá, elfogadhatóvá, sőt sokak számára célszerűvé. Így válik a kereszt(y)énység (sőt egyáltalán mindenféle vallásosság) az idegengyűlölet és intolerancia gyűjtőfogalmává, a nemzeti identitás a konzervatív forradalom szinonímájává (a nemzet elterjedt értelmezése a kettős mérce legitimálásának eszköze csupán, fölhorkad a rommagyar – szerencsére a román értelmiség és közvélemény nagyrésze úgyszintén – amikor az „akadémikusok” kirekesztő és kisebbségellenes, stb., fogalomként védik, de magyarként ugyanazt a nacionálkommunista „rejtett tervet” követik, sőt ha tehetik hangoztatják, mint akik ellen kardot rántanak), a tudományos gondolkodás (sőt, maga a józan ész, a ráció) pedig értelemiségi nyavalyának tűnhet, mely azután „jogos” elitellenességet vált ki, a babonaság építményeit hívja életre. És nem a közeg, a hálózat az üzenet, hanem a hamis próféták és populista/demagóg politikusok, az érdekelt hatalmasok önkéntes és fizetett (változatos módon, többek között megfélemlítéssel, zsarolással „érdekeltté tett”, ideig-óráig „hasznos idióták”), kiszolgálói által közvetített kimondhatatlan politikai program: az újfajta kizsákmányolás, elnyomás, a szegények és kiszolgáltatottak kriminalizálása, a törvényesített lopás, a gyengék megalázása, az emberi jogok megtagadása, az új reakciós hatalmi elit kialakítására tett lépések sorozata, stb., a NAGY TERV. A rejtett terv, az egyetemes SZIMULÁKRUM sajátja, hogy az oly sokat ócsárolt globalizáció hálózataira ráépülve, az abban rejlő lehetőségeket használva, térben beazonosíthatatlan módon, a valóság elvesztődik, vagy legalábbis végletesen relativizálódnak „igazságai”, a világáháló, az alig lokalizálható szerverek, hacker-támadások és megtévesztő informatikai manőverek dzsungelében, a virtuális térben épül. A magyar politikai irányt Moszkvában katyvasztják, (most majd Washingtonban is, ha úgy alakul és elbukik az amerikai ellenállás), az EÁ elnökét felelőtlen londoni politikai kalandorok és moszkvai kágébések programálják, vagy legalábbis látják el felelőtlen tanácsokkal. Trump Putyin kottájából játszik, Orbán éppen az Erdogánéból, és Varsó után, Bukarest is igyekszik felzárkózni, amikor a „közös” illiberális program alapján igazodik Budapest után, stb., és ha balul ütne ki bármi is, mindenki mossa a kezeit és kitalált bűnbakokra mutogat. Olyan vízió ez (Hyeronimus Bosch alakjai), amelyben a menekültek, nem menekültek, hanem a gyűlölet kifejezett tárgyai, csak közben maga az emberiség vált globális és megbélyegzett „migráncs”-á, dehumanizált és állati ösztöneire redukált (és ilyenként nem edukált) lények, kegyetlen zombik népesítik be a földet, a megjósolt „bármi” gondolkodás nélküli végrehajtói (ebben jól teljesít, a permanens farsangot ülő rommagyar társadalom is, Kommandón, Oroszhegyen és mindenfele). A könyörületesség gyengeség, a pápa nem elég katolikus, és a nyiltan rasszista, szexista és intoleráns, fölfuvalkodott és tudatlan (bunkónak, gyökérnek és ripacsnak lenne érdemes nevezni, ha ezek a kifejezések is nem váltottak volna értelmet és lennének mára a „keresztény kurzus” kellékei), viszont szupergazdag (a prekariátus védelmezője, Lol) amerikai elnök, na, és a világméretű manipuláció, kágébés zsarolás kiagyalója, a demokrácia–, meg politikai-gyilkos Putyin, stb., követendő modellek.
És mindeközben, amíg az ész alszik, a káosz mögötti hatalom monstrumokat szül és növeszt fel, háborúra készül és szemébe röhög a józanságnak. Visszacsinálja a fölvilágosodást, eltörli a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméit, a demokratikus, a szabadságjogokat garantáló intézményeket, és akiket meglop, még üdvözlik is kifosztójukat. Kisajátítja a közbeszédet, cenzúrát vezet be és titkolózik, és akik elől elrejti a valóságot, azok még üdvözlik is a gesztust. Gyűlöletet kelt és terjeszt, és az áldozatok észre sem veszik, hogy ellenük folyik a játszma. Megoszt, és szétszakít, és közben a megnyomorítottak voksaikkal támogatják a kizsákmányolót. Összeesküvés-elméleteket agyal ki és terjeszt a hatalom, hogy elrejtse: maga szövi az összeesküvést.
A káosz, a nihil és az orwelli „újbeszél” megannyi megnyilvánulása minden, csak nem tisztességes és nem is semleges kifejezőeszköz, hanem a hatalom csele, és agresszív megnyilvánulása. A trágárkodás és gyűlöletbeszéd pedig, a „diszkurzus rendje” (Foucault) fölötti kontrollra tett kísérlet, a rejtezés eszközei, a birodalmi nyelvezet új támadása, a politikai ultramontán reakció, az intézményesített és lepapírozott korrupció közege.
Vissza kellene vennünk a szavak és a tettek eredeti értelmét, nem engedni a birodalmi nyelvezet új csábításának, ha élhető világot akarunk. Kérdés persze, hogy akarunk-e?

2017/02/21

Ellentüntetők kérték

Ellentüntetők kérték

Mint várható volt a kormányhatározatok és kormányellenes tüntetések alábbhagytak, az országosan hatszázezer embert kimozdító akciót nem lehetett sem fenntartani, sem méretét tovább növelni. Az utolsó napokban ráadásul a PSD igyekezett – tényleges szervezés és logisztika felhasználásával – olyan ellentüntetéseket szervezni, amelyek méreteikben elérték a bukaresti Victoria-téren, vagy más nagyvárosokban éppen feloszlóban levő kivonulások méretét. Ezért lett volna hatékonyabb „hivatalosan” is fölfüggeszteni, azaz bejelenteni, az országos méretű és ’89-et követően legnagyobb demokratikus megmozdulásokat, esetleg tudatosan az utcákon/tereken tartva „megfigyelőket”, vagy karbantartani azokat az online hálózatokat (sejtem, hogy ez működik is) és közösségeket, melyek gyorsan tudnak mozgosítani, stb. Másrészről pedig az is világos, hogy a kormány – és egyre inkább a mögötte, mint szürke eminenciások fölsejlő Dragnea-Tăriceanu duó, hogy „binom”-ot ne mondjak – elveszítették a lakosság nagyrészének bizalmat, de lassan-lassan már a valósággal való kapcsolatukat is elveszítik, az alternatív tények és posztigazságok világában botorkálnak. Csak hát milyen is lehetne a román alternatív tények és posztigazságok világa, ha nem a Ceaușescu-fantomjától kisértett, a nacionál-kommunista szellemiség által áthatott? Az ellentüntetők, olyan gondolatokkal és beidegződésekkel vonultak/vonulnak utcára, melyek semmi mást nem üzennek, mint azokat az avittas és ha valóban elterjednének, illetve dominánsá válnának, veszélyes üzeneteket, melyek a kilencvenes években uralták az utca hangját. Azokat a lejárt szavatosságú nacionál-kommunista jelszavakat skandálják, melyek a múlt rendszer örökségének legmakacsabban fennmaradt emlékei. Sötét és visszahúzó, gyülölködő és kilátástalan jelszavak, melyen Vadimok és Funarok, Dzsizsik és társaik masíroztak be és kapaszkodtak föl, a változást követő  politikai mezőny szemétdombjaira, és egyáltalán nem újak. (Olyan „protokronista fíling” látni, hogy mintha Ceau ezt már egyszer kitalálta volna, hazug statisztikáival, bezárkózó és őrült politikájával, kegyetlen politikai rendőrségével, az emberi jogok lábbal tiprásával, stb. De egyébként is a múlt század harmincas éveinek kulturpesszimizmusára hajazó a tények utáni politikai, hatalmi diskurzusokat figyelni, melyek nem tesznek mást, mint a nacionalista és/vagy egykori kommunista üzeneteket, stílust és hangulatot ismétlik, melegítik föl. Semmi új a nap alatt, de nemcsak itt, hanem ott sem, ahol a post-truth és az alternative facts hangjai igyekeznek mérvadókká lenni. Ugyan mi a különbség Vadim és Trump habitusa, üzenetei és politikai céljai között? Jó lenne, ha azok is föltennék ezt a kérdést maguknak, akik még nem látják, illetve manipulatív céllal elhallgatják, hogy a kettő nagyban és egészében ugyanaz. Nem vitás, hogy a jobb-, vagy baloldali populizmus és demagógia egyre megy, és mindkettő lerombolja azt, amit fölépített, sőt erős demokrata intézményeknek és hagyományoknak, demokratikus politikai kultúrának hittek a politikai nyugaton, törékenynek és fiatalnak, stb., tájainkon, de minden esetre a jó iránynak tekintettük a diktatúrákat követően, magunk is. A szélsőséges jobboldali nacionalizmus, vagy a nacionálkommunizmus, a gyűlölködés, rasszizmus, szexizmus, és társaik, semmi olyant nem hoz(hat)nak, mint egyesek állítják/sugallják, vagyis tisztulást, csupán rombolást, történelmi zsákutcába fordulást. Különösen szemet szúr, hogy akadnak kisállamok vezetői, sőt kisebbségi szószólók is (Bíró Béla úgy tudja, hogy a politically correct diskurzusok tettek különbséget kisebbségek és kisebbségek között, és Trump politikája leplezi ezt le, nyilván azzal, hogy nyíltan és nem mások méltóságára figyelve, vagy finomkodva, hanem kerek perec rasszista), akik az erő, az „erősebb kutya ... kopulál” jelszót tekintik mérvadónak. Amikor tudva tudhatnák: ha bekövetkezik a valóság utáni, „szép új világ”, azt leginkább a kis népek, az elnyomottak, és kisemmizettek és a kisebbségek – legyenek azok bármilyen természetűek – fogják megszenvedni, sőt akár életek árán, a „nagyság árát”, megfizetni). Ugyanazt mondja Dragnea (és társai), amikor a multikra és Sorosra céloz, sőt egyenesen vádaskodik és felelősségeket firtat, kivizsgálást kér és adóhatósággal fenyeget, mint amikor a „gyűlölt” diktátor az „agenturili străine”-t emlegette, és az osztályellenség, továbbá a mindenhol ott olálkodó magyarokra, a külföldi titkosszolgálatok aknamunkájára panaszkodott, igaz karrierjének már csak a legvégén tette. Dragnea és tsai, mint fába szorult féreg süvítenek és torzítanak, hazudoznak, csakhogy megmeneküljenek a korrupciós vádaktól, melyekkel az ügyészségek/bíróságok illetik, képesek bármilyen áldozatra a fölmentésük eléréséért, de mindent egybevetve azt hiszem esélytelenek. A vox populi nem fogja ezt hagyni, egyelőre az ellentüntetők a kisebbség, akiknek szájába, nem adhatják az „Éljen a korrupció és éljenek a korruptak”! jelszót, így hát skandálják, amit már tudnak a nacionál-kommunista jelszavakat, mert ez előbbi kimondhatatlan. És akik – ha tudatában lennének megtévesztettségüknek – azt is észrevennék, hogy maguk sem azért szavaztak a jelenlegi kormányerőkre, mert a korrupcióból font status quo fenntartását vélték fontosnak, hanem a szociális juttatásokért és intézkedésekért szavaztak rájuk. A választási kampányban nem látszott, hogy a kettő kapcsolt áru, hogy a szociális korrekciókat a PSD-ALDE csupán bizonyított, és még nem bizonyított korrupt estanlishmentjének fölmentésével „binom”-ban adja (sőt, mára világos, hogy csak így is ígéri!). 

Azt hiszem Cristian Pârvulescu-nak van igaza, amikor azt mondja, hogy a Btk. módosítása nem fog tisztességesen zajlani a parlamentben sem, a DNA-ellenes lejárató kampány folytatódni fog, és azért veszélyes a helyzet, mert emögött nem csak és szigorúan a PSD-ALDE áll, de ebben támogatásra találnak az ellenzéki pártok és az RMDSz-nél is. Mindenik pártban ott ülnek a szabadulásuk érdekében mindenre elszánt, és gátlástalan megvádoltak/elítéltek, a korrupt, vagy korrupcióval meggyanusított politikusok, akiknek láthatatlan koalíciója minősített parlamenti többséget tesz ki. És hadd jegyezzem meg, hogy a korrupció kérdésében – minden bizonnyal a magyarországi kormánypártok sugallatára is – sunyító szövetség, és annak vezérkara manipulál, amikor azt üzeni, hogy a nyilvánvalóan politikai/kisebbségi alapon megvádolt politikusait védi. Nem, a valóban korruptak húznának előnyt abból, ha sikerülne leállítani a korrupció-ellenes harcot, ők érdekeltek a DNA lejáratásában, és ők is mozgatják a szálakat a háttérből. Kisebbségi vonatkozásban a szövetség, nagy bölcsességében, még ki is tünteti őket, nemcsak Oloszt, de Borbélyt, Borbolyt, Kisst, Kerekest, Mátét, Kelement és társaikat úgyszintén. A politikai alapon megvádoltak meghurcoltatása befejezett tény, igazságukat még mindig megvédhetik akár nemzetközi bíróságokon is, ebben kell segíteni őket. Vegyük észre: a valóban, illetve vélhetően okkal, részben már megvádolt, vagy megvádolható korruptak megmentéséért folyik a harc, a többségi és a kisebbségi hatalmasok térfelén egyaránt. Ezért helyzekedik a „rossz oldalra”, a mindnyájunkat képviselni hivatott, vagy legalábbis azt hangoztató párt. Hát tegye és bukjon bele, veszítse el hitelét és legitimitását, de mindezt, ahogy mondani szokás „Ne az én nevemben, ne a mi nevünkben tegye”!

2017/02/14

Vonuljunk haza

Vonuljunk ... haza

A hatalom birtokosainak, szemmel láthatóan nem kis meglepetést okozott, hogy miután igyekeztek – egyelőre az ígéretek, és a költségvetési-tervezet szintjén, de markáns módon föllépve – fizetés- és nyugdíjemeléssel megnyerni maguknak a lakosságot, mégis igen jelentős tömegek vonultak utcára tiltkozni, nem anyagi, illetve szociális jellegű követelésekért, hanem korrupció-ellenességből és a jogállam védelmének/kiépítésének igényével. Elszámolták magukat Dragnea és tsai, amikor úgy vélték, az embereket csak a viszonylagos anyagi jólétük érdekli és mozgosítja, az egyéb téren jelentkező „relatív hiányok” meg nem. A polgárok, illetve azok egyrésze, egyre inkább a feltörekvő, ifjabb, urbanizált és iskolázott (hipszter) társadalmi réteg került a politikai mozgalmak előterébe, akik nemcsak az anyagi körülmények, a szegénység és egyenlőtlenség, hanem a jogállammal, az igazságossággal, a mindent átszövő korrupcióval kapcsolatban is átélik a „relatív hiányt”. Feldühíti őket, hogy nincs valódi jogállam, hogy a politikai osztály „magának” hoz szabályokat, és a politikai pártok patrónus-pártok, azaz zsákmányszerzésre és nem képviseletre, a köz érdekének szolgálatára törekednek. De általában, a jelzett csoportok egyre kevésbé tűrik, a szakadékot, mely az ígéretek és a megvalósítás, illetve a megtapasztalt valóság és az között tátong, hogy minek kellene lennie, egy hosszúra nyúlt átmeneti időszak végén.
Rosszul gondolták, akik azt képzelték, hogy erőből, sőt a szabályos utat megkerülve hozhatnak sürgösségi rendeleteket, olyan érzékeny területeken, mint a közkegyelem és a Btk, valamint a perrendtartási törvény, korrupcióra (egész pontosan hivatali visszaélésre) vonatkozó cikkelyei.  Pedig tanulhattak volna az előzményekből, hiszen ha a jobboldalnak mondott ellenzék előtörténete nem foglalkoztatta, legalább a Ponta-kormány bukása közvetlen előzményként, figyelmeztethette volna a kormányt az elégedetlenség, a düh, és a követelések radikalizálódási lehetőségére. A mostani tüntetések csak mértéküket tekintve kivételesek, hiszen előzményként ott vannak a Raed Arafat elmozdítása elleni spontán tiltakozások (2012), a Verespatakért folytatott megmozdulások (2013), és főként a Colectiv-tragédiát követő dühös, kormánydöntő föllépések (2015), amelyek szintén nem bérkövetelésekért, vagy adókönnyítésekért folytak, hanem a jogszerűségért és a korrupció ellen, mely nemcsak a jelszavak szintjén öl. Továbbá azért képtelen kezelni a kialakult helyzetet a hatalom, mert rosszul értelmezi a helyzetet és azok karakterét, osztály és társadalmi hovatartozását, akik a tüntetések derékhadát adják. T.i. az iskolázott városi, idegen nyelvet beszélő csoportokat, a „belülről irányítottság” jellemzi. Szemben a többnyire „tradíció vezérelte” szülők/nagyszülők generációjával, magatartásuk eltér azok iránytűitől, elvei vannak és nem részletesen kidolgozott ritusai, vagy szigorú eljárási módozatai (David Riesman), viszont az elvek mellett stabilan kitart. A jelenlegi hatalom és az RMDSz egyre inkább csak az idősebb generációt, a tradicionalistákat, és vidékieket, az inaktivakat és alacsonyan iskolázottakat, képes megszólítani, és egyre kevésbé az új generációt, amely lassan átveszi a mozgalmak fölötti kontrollt. Az utcai tüntetők ugyanakkor nem is „kívülről irányítottak”, jelszavaikban, megnyilvánulásaikban egyaránt nonkonformisták, ezért az az igyekezet, hogy rájuk fogják, hogy többé-kevésbé okkult háttérhatalmak által vezéreltek, mint Dragnea és tsai üzenik, kudarcot vall. Meglehet vizionáriusok a tüntetők animátorai, mégsem könnyen vihetők el, jogi csűrés-csavarással a tények-utáni, illetve az alternatív tények világába, amivel szintén kísérletezik a hatalom, szemmel láthatóan sikertelenül.
Nehezen megválaszolható kérdés, hogy mikor kell abbahagyni egy tiltakozó-akciót annak tetőpontján, amikor vélhetően már nem lehet fokozni a további jelenlét nagyságát, vagy érdemes utcára menni a csúcspontot követően is, amikor leszálló ágban van a jelenlét, az intenzitás. Azt gondolom viszont, hogy most jobb húzás lenne (egyenesen stratégiai húzás), ha felfüggesztenék a tüntetéssorozatot annak szervezői. Miért? Mert egyfelől most még úgy értelmezhető, hogy sikerült elérni a közvetlen célokat, a sürgősségi rendeletet a kormány visszavonta, az igazságügy miniszter lemondott, csatát nyert a vox populi, és felhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét is harcára, pozitív képet közvetített sajátmagáról, sőt az országról is. Egészen mostanig – az ultrák kísérletét leszámítva, amit sikerült helyén és idejében kezelni – békés maradt és ugyanakkor sem párt, sem külső nyomáscsoport nem sajátította ki, nem térítette el a tüntetéseket, eredeti korrupcióellenes célkitűzéseitől, nagy szó, de tiszta tudott maradni, ebből a szempontból is. És adjunk az ikonográfiára, a látványra is, azt hiszem nem lesz már fölemelőbb látvány, mely a nemzetközi médiák ingerküszöbét is eléri, sőt főoldalra helyezik, mint a telefon-világításos Victoria-tér, a mintegy háromszázezer tüntetővel. Ezt is kár lenne egy lehangoló, alig pár ezer embert mozgosító, rezignáltságot sugalló képekkel lerombolni. Másfelől pedig a további nyomásgyakorlás, az eszkalálódó követelések – amelyekről nem tudni meddig mászhatnak fel, az igények maslowi piramisán – pedig már a demokratikus játékszabályok határmezsgyéjén, illetve azon is túl vannak. Miért? Mert a kormány parlamenti megerősítést nyert azáltal, hogy a sebtében benyújtott bizalmatlansági indítvány, mint várható volt, elbukott. Mert nem sikerült a PSD-t belülről megosztani, vagy a PSD-ALDE-t egymás ellen fordítani – ez ugyan nem volt explicit célkitűzés, de kormánybuktatáshoz ez kellett volna – és így esélytelen a kormány lemondatása. Románia formálisan alkotmányos, képviseleti és liberális demokrácia, és ezt még akkor is érdemes megőrizni, ha valóban és sok esetben csupán formális. A tüntetők eddig a hatalmi ágak közötti egyensúlyt és nem az egyik vagy másik fél, a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató ágak közötti egyenlőtlenség valamely fél javára való átbillentését követelték. Úgy érezték a jelenlegi kormány unotodox intézkedéseivel, amivel korrupciós bűncselekményeket akartak dezinkriminálni, a büntethetőségűket csökkenteni, elfogadhatatlan és ezért hajlandók voltak – az egyébként korrupció-gyanús – ügyészségek-bíróságok védelmére kelni.
Johannis is félgyőzelmet aratott, megmutatta, hogy képes maga körül hatalmi erőteret nagyon gyorsan létrehozni, illetve mozgosítani, és a kiírandó referendum, minden bizonnyal meg fogja erősíteni a korrupció-ellenes föllépés népszerűségét, az elnökével együtt.
Ajánlom, maradjunk családunkkal, barátainkkal esténként, de vigyázó tekintetünk a hatalmon tartsuk, és mozduljunk, ha ismét kell!


2017/02/07

Mettől meddig?

Mettől meddig?

A tüntetők hangja – mely számomra leginkább a sok jól sikerült kreatívon, a humoros és mégis lényeget kifejező jelszón, sokszor kézzel készült üzenőtáblán, és skandáláson jön át – egyszerre több mindent kifejez. Először a demokráciát, mint társadalomszervezési filozófiát, szellemiséget, a szólás, gondolat és gyülekezési szabadságot, a beleszólás jogát, a hatalom civil kontrollját, gyakorlásának végső korlátját mutatja meg. A népharagot mutatja, mely megálljt kiált, de nem a rendszert akarja eltörölni, hanem azon belül üzen, tömören és határozottan mutatja meg, végülis, a demokrácia lényegét. Másodszor, a szervezett, illetve intézményesített képviseleti demokrácia korlátait mutatja meg, törékenységét, sebezhetőségét, a demokrácia ideális eszméjéhez méri azt, ami itt és most működik, azaz a demokrácia deficitet igyekszik kiigazítani. Mert végső soron a demokratikus intézményrendszer, a közvetlen, általános és titkos szavazással történő hatalomátruházás, a többségi elv, önmagában nem áll meg. Az a konvenció, hogy egy adott napon, adott kérdésekben és programok mellett konvencionális helyen megjelent ad hoc többség mire és kire voksol, csak akkor válik hatalom és társadalomszervező gesztussá, ha azután a közbizalom, szinte naponta, megerősíti a választás eredményeit, elfogadja a választásokon kialakult erőviszonyokat többségi népakaratnak. Ha meg nem, akkor a rendszer könnyen lebénulhat, az utca hangja eluralkodhat, anarchia és kormányozhatatlanság állhat elő, felfüggesztődhet a köznapi ügyvitel (business as usual), lebénulhat az ország. A győztesek igyekeznek sokkal stabilabbnak föltűntetni többségüket, amit választásokkor szereztek meg, mint amilyen az a valóságban, a rendszer törékeny. Olyan konvenciókon alapul, melyek a maguk során a közvélekedés nagyon is ingatag és vitás körülmények között – sokszor populista, megtévesztésre épülő kampányokat követően – kifejezésre juttatott számszerűsített „erőviszonyain” épül fel. Harmadszor a tüntetés, a politikai véleményeknek az utcákon és tereken való nyilvános kifejezése politikai cselekmény (valójában beszédcselekvés), ami a szimbolumokon, a látványon és a hangerőn, a testi jelenléten és civil kurázsin (bios és logos),  de magán a közösségi élményen keresztül is az engedetlenséget fejezi ki. A háborgó nép – nem szigorúan a demokratikus játékszabályoknak megfelelően, hanem egyéb eszközökkel – mutatja meg, hogy mettől meddig fogadja el a hatalom legitimitását, hogy mennyire bízik a vezetőkben, a politikai establishmentben, és hol van a türéshatára, ahol és amikor már nem. Az utcára vonuló tiltakozók soha nem teszik ki a lakosság többségét a szó matematikai értelmében, mégis nagy számukkal és elhatározottságukkal a nép akaratát fejezik ki, olyan politikai véleményt, amit azután minden bizonnyal a többség is magáénak vall. A proteszt kivonulásokon megjelenő vox populi sajátos eszközeivel képes meggyőzni a hallgatag többséget, és nota bene, azok is úgy érezhetik, hogy általa kifejezésre jutnak elvárásaik, akik különféle okokból nem vesznek részt a voksoláson, akiknek nincsenek eszközeik hangjuk hallatására. Vitatható, hogy mekkora tömeg kell ahhoz, hogy komolyan vegyék, hogy elérje a médiák és fogyasztóik, és főként a hatalom, ingerküszöbét. És az is, hogy mennyire tudatosan kell a tiltakozó gyűléseket megszervezni, hogy látható/hallható legyen az üzenet, amit kifejezni és közvetíteni akarnak. Ami most történik, minden bizonnyal eléri ezeket az ingerküszöböket, hiszen Románia ’89 utáni történelmének legnagyobb tüntetései zajlottak a hét végén.
Ezuttal a kiterjedt tiltakozó megmozdulások szimbolikus vonatkozásaira igyekszem koncentrálni, amikor azt mondom: csak úgy érthetjük meg a vox populi mély üzeneteit, ha erre a szimbolikus szintre és nem a konkrét megvalósítási tervekre, vagy a jogtechnikai, meg a kormányozhatóság pragmatikus vonatkozásaira koncentráljuk értelmező eljárásainkat. Hiszen a népharag nem egy konkrét szabályozás konkrét cikkelyének valamely paragrafusaira reagál, hanem egyfelől az eljárásra – „éjjel”, a közösség kizárásával hozott döntés – másfelől arra, hogy percepciójában minden könnyítés, ami a korrupciós büncselekményeket illeti csupán a korrupt politikusoknak kedvez. Ha most megtehetik, hogy „maguknak” hoznak törvényt, megkerülve a parlamentet, a közvéleményt, a nyilvánosságot, stb., akkor ezt minden bizonnyal más kérdésben és máskor is megteszik, és ezt nem akarja megengedni a köznép, itt kiállt nemet. Másfelől pedig, a nép nem jogtudós és nem a jogi megfogalmazások ügyvédi okoskodásai érdeklik, hanem a nagy kép, az üzenet, amely azt mondja: ha egyesek megúszhatják korrupt cselekedeteiket, akkor ezzel szabad út nyílik másoknak is, hogy garázdálkodjanak, visszaéljenek hatalmukkal, basáskodhassanak, miközben mélyen a közpénzek zsákjában jár enyves kezük (következmény etika). Nem elhanyagolható ugyanakkor az általános, a mostani kormányrendeletektől különböző okokra visszavezethető üzenet sem, mégpedig az, hogy szinte általános a bizalmatlanság a politikai osztállyal kapcsolatban. A közbizalmatlanság már-már a képviseleti demokrácia intézményeit kezdi ki, és előtérbe – legalábbis egyelőre – a közvetlen demokrácia intézménye, a politikai vélekedések közvetlen kifejezésének szintén ismerős (lásd. népszavazás, amit most Johannis kezdeményezett is) és demokratikus intézménye kerül. Az utca hangja még korrekciós tényezőként a fékek és ellensúlyok (a liberális demokrácia intézményeinek) megerősítését akarja, és nem konkrétan a DNA-t, vagy a kétes körülmények között működő, éppen leleplezett ügyészségeket élteti, mégha a jelszavakból ez is kiolvasható, hanem a jogszerűséget védi, azt, hogy mindenki egyenlő legyen a törvény előtt, és senki ne legyen a törvény fölött. De, amennyiben a hatalom nem mutat rugalmasságot, képtelen dialógusra és megegyezésre törekedni, és azt szimbolikusan is megjeníteni, a követelések radikalizálódhatnak és már nem korrekciót, hanem a rendszer eltörlését követelheti az utca hangja. Nem beszélve arról, hogy az ellentüntetések polgárháborús hangulatot, sőt helyzetet teremthetnek, ami eltéríti az egész folyamatot, és kontrollálhatatlan anarchiába torkollhat, és végül mindenki veszíteni fog, a társadalom alapszövete sérül.
Nem állítom, hogy könnyű lenne, de nincs más alternatíva, minthogy párbeszédet kezdeményezni a tiltakozókkal és kompromisszumos megoldásokat keresni, nincs ideje a taktikázásnak, immár túl nagy a tét, és minden az időzítésen múlik.

És nem is érdemes, nem is logikus, külön beszélni itt a rommagyar társadalom és politika kérdéséről, hiszen a ’89-es együttmozgást követően talán először vált – legalábbis jelképesen – megélhetővé, hogy egy társadalom és polgári közösség vagyunk (bár sokaknak ez egyáltalán nem tetszik) a román társadalommal, és együtt mozgunk azzal. Mert végső soron ugyanazok az intézmények irányítanak, törvények, jogok és kötelességek, stb. vonatkoznak ránk is – mégha a forrófejűbbek ezt váltig tagadják is – mint a többségi társadalomra. Jó az esély a kohézió megerősítésére, de el is ronthatják, az időzítés, a politikusi intuíció itt a kulcsszó, és ha túltolják, a korruptak elleni indulatok, az utca hangja, más célközösséget, vagy bűnbakot kereshet, és találhat magának. Óriási kár, végzetes hiba lenne.