2016/09/20

Egység és kétség

Egység és kétség

Miért nem csinálhatunk fából vaskarikát, erőszakkal sem? És miért jutunk el, a politikai diskurzusokban minduntalan, a többdimenziós embertől a kierőszakoltan egydimenzióshoz?

Az emberi természet, az egyik legrégebbről fennmaradt ógörög filozófiai töredék szerint, lényegét tekintve „határtalan” (lásd. Anaximandrosz – apeiron), még pontosabb kifejezéssel „meghatározatlan”, nem abban az értelemben, hogy egyben örökkévaló is lenne, hanem abban, hogy sok szempontból nem lehatárolt, lehetőségei nagyon sokfélék. És ezt az attribútumot tekinthetjük az ember antropológiai jellemzői közül talán a legfontosabbnak, minden emberi cselekedet megítélésekor. Más kérdés, hogy mit kezdjünk ezzel a (fuzzy) zavaros és nem lehatárolt természetünkkel, hogyan, mennyiben és milyen céllal jelöljünk ki a magunk számára biztos támpontokat, melyek azután eligazítanak a sokféleség és egyáltalán, a lehetőségek és megkonstruált valóságok kaotikus forgatagában. (Nem könnyű együttélni ezzel a belső és antropológiai értelemben kódolt meghatározatlansággal, hiszen ez feszültséget, dilemmákat termel, amiket azután nehezen viselünk, szeretnénk egyértelműbben látni és cselekedni, szeretnénk dolgokat egyszer s mindenkorra megoldani, ez viszont nem megy, természetünknél fogva nem mehet. Maga a fogalmi gondolkodás már önmagában is leegyszerűsítése, összesűrítése és egyes elemeire való koncentrálása ennek a meghatározatlan belső természetnek, ami azután messzemenő következményekkel jár(hat). De következményekkel, és nem ritkán nagyon is negatívakkal jár, ha meg sem próbáljuk fogalmilag pontosan megragadni azokat a jelenségeket, melyek között élnünk adatott, és valamilyen lebegtetett, az analitikus eljárások, az ész, a logika, a ráció számára továbbgondolásra alkalmatlan módon érzelmileg ragadjuk meg azokat. A „migráncsozás” címszó alatt zajló kiterjedt manipuláció kiindulópontja és sarokköve éppen a menekültek és a(gazdasági)bevándorlók közötti különbségtétel megtagadásából, azaz terminológiai/fogalmi összemosásból származik. A következmények miatt aztán, legfennebb Foucault érezhetne némi ironikus elégtételt, hogy lám a diskurzus hatalmáról alkotott nézetei mennyire vegytisztán működnek, fél évszázad távlatában is.) Távolról indítom mondandóm, hiszen következményeiben messzire vezet az a meglehetősen új – viszont más korból mégis jól ismert – politikai keret és egyre vehemensebben, erőszakosabban kijelölt hatalmi, és nyilvános diskurzus, ami a kvóta-népszavazás, egyébiránt igencsak hatékony, propagandáját jellemzi.
Abból a zagyva és szemmel láthatóan kényszeredett, minden valóságalapot – még a hőn szeretett tapasztalati tudást is – nélkülöző szövegelésből, ami a kvótareferendum kapcsán látott napvilágot, arra következtetek, hogy akik kívülállókként teszik azok külső hatalmi kényszerből követik el ezt. Elismerik vagy sem, de amikor a „migráncsozó propaganda” diskurzusához csatlakoznak, olyan kényszernek engedelmeskednek, ami nem a menekültekről és bevándorlókról, hanem a feltétlen engedelmességről, a kényszerlojalitásról szól: pénzért, visszaosztott hatalomért, befolyásért, és kisebbrészt meggyőződésből is, természetesen. Elképzelni sem tudom, hogy azok a politikai és egyéb hatalmasok – az értelmiség hallgatásáról most ne is szóljak – akik ma az ügyben pro domo, megszólalni kénytelenek, ilyen gyorsan elfeledték volna a „támogató leveleknek” (scrisori de adeziune), a jelenlegitől semmiben nem különb(öző) (megengedem, nyelvében és nyelvezetében megváltozott) időszakát. A volt diktátort, utolsó éveiben, nem Moszkva és nem a nemzetközi kommunista összesküvés, hanem a „támogató levelek”, a bólogatójánosok, a megalkuvó és haszonleső, a kommunista eszméket és a nacionalista diskurzust egyszerre propagáló gerinctelen és felelőtlen pártaktíva tartotta életben, és a lehajtott fők, a semmit nem kockáztatók (ugyanez a kockázatmentesség,az álbiztonság ígérete köszön ma vissza, kék alapon sárga tacepao-kon, csak most Budapesten), a félelemtől megbénult tömegek.
Azt hiszem a kampány itteni hangadói végképp nem a menekültektől vagy netán bevándorlóktól félnek – akik amúgy messze elkerülik széphazánkat – hanem azoktól a hatalmasaktól, nevezetesen a magyar kormánytól, akik számon kérhetik rajtuk a hallgatást. Természetesen anyagi támogatás megvonásával zsarolva, ha hallgatnak, és pláné, ha ellentmondani merészelnének a hatalomnak. Feléledt az öncenzúra és tobzódik, hallgass vagy csatlakozz, ez a két alternatíva látszik, és vannak, akik úgy vélik már nem is hallgathatnak, el- és lekötelezettek, kiszolgáltatottak, „tartoznak ennyivel” (mennyivel is? Miért is? – erről nem beszélnek a „fejedelmező” klerikális vezérek, csak símán uszítanak, azt sugallva földi magyarázattal nem tartoznak, az égiek pedig, mint látható, fölöttébb toleránsak), meg kell tegyék, ha a „császár” úgy kívánja. Csak elborzaszt az a féktelen hatalomvágy, amit többek között az egyházak állásfoglalásából olvasok ki, hogy a magyarországi katolikus egyház egyes vezérei símán szembemennek a pápa álláspontjával, már meg sem lep. De meddig mehetnek szembe a nyivánvaló tényekkel, meddig torzíthatnak, csúsztathatnak, az itteni klerikális elit egyes szószólói, hogy egyfajta jogos, sőt harcos „kereszt(y)ényi gyűlölet legitim voltáról” papoljanak, ilyesmire buzdítsanak, és bekapcsoljanak az idegenellenes kampányba, egy kisebbséget? Meddig mehet annak a képtelen és valótlan propagandának az eröltetése, amely nemzeti egységet vizionál a megosztó, kirekesztő, gyűlölködő hatalmi diskurzus mögé (semmi kétségem, hogy ezek a megnyilvánulások még egyházon belül is megosztanak, nemhogy szélesebb társadalmat összekapcsolhassanak), amely a „szeretet nevében”, gyülölködésre szólít? Tényleg üres lózung csupán az oly sokat hangoztatott erdélyi tolerancia? És persze meddig vevő erre az istenadta nép, a józannak mondott többség, mely lehajtott fővel, egymás tekintetét elkerülve bégeti, sőt – és ismét az áldatlan kommentariátus, és mindenféle félelemtől gyötört prekariátus a hangadó – fölerősíti és ingyen, valamint bérmentve tovaterjeszti a gyalázatos propagandát? Meddig fogják még gerjeszteni a morális pánikot, kelteni a tömeghisztériát, jól felfogott érdekeink ellenében akár?
Kialakulóban az egydimenziós, a gyülölködésre és acsarkodásra redukált „magyharr-ember”, de miért kellene alig leplezetten kínos erőfeszítéssel egységet – vagy legalábbis ilyennek tűnő kommunikációt – az idegengyülölet köré építenünk? Tényleg kifogytunk volna a pozitív érzelmekből és célokból, valóban csak egy merőben negatív tulajdonság kapcsolhatna még össze? Imádatra vagy gyűlöletre nem lehet egységet – sem nemzetit, sem mást – építeni, hiszen ezek a fogalmak elválasztanak, megosztanak, nem lehetséges mindenki számára ugyanazt imádni (hisszük nem hisszük százával vannak imádott és „aktív” istenek, amelyekhez az emberek fóhászkodnak, ahogy Nietzcshe mondaná, az egy Isten viszont, régóta halott, és mi öltük meg), vagy gyűlölni (hajaj mennyi gyűlölnivalónk van a spenóttól egészen a szomszédig és a végtelenségig, bezárólag!), és ez így van jól.
Naiv aki azt hiszi, hogy október 3.-tól minden másként lesz, és a most felkorbácsolt indulatok maguktól és nyom nélkül fognak feledésbe merülni, ez biztosan nem így lesz. A gyűlölet másik tárgyat fog keresni és találni magának, ha nem a menekültek/bevándorlók, akkor majd a többi (létező vagy odaképzelt) kisebbség, a környező országok többségi lakói, románok, szerbek, szlovákok, ukránok, sőt mi, a határontúliak, stb., stb., leszünk a következő célpont. És ebben az egyre inkább növekvő és gyorsuló gyűlöletspirálban, nem az a kérdés, hogy ki véd meg a nemlétező (osztályellenségként ténykedő, vagy a sötétben bujkáló, összeesküvéseket szövő, stb.) ellenségtől, hanem az, hogy ki véd meg sajátmagunktól?, rosszabbik énünktől, a gyülölettől, mely mára, már-már egyetlen hungarikummá lett.


2016/09/13

A széle és a közepe

A széle és a közepe

Az nem kérdés, hogy a rommagyar szavazók be fogják nyújtani – leginkább passzivitásukkal, az urnáktól való távolmaradással – a számlát, az erodálódott és tétova, megújulásra képtelen politikai estblishmentnek, a kérdés csak az, hogy mikor? És egyre inkább úgy tűnik, hogy az évvégi parlamenti választások a mikorra is választ fognak adni, mégpedig csattanósat és fájót. A sorozatos rossz döntések megbosszulják magukat – és ez a demokrácia lényege, hogy végső soron sajátos eszközeivel, a választásokkal képes büntetni a felelőtlen politizálást – a reform, a megújulás elnapolása pedig, szinte kivédhetetlenné teszi a beomlást, illetve szervezeti destrukturálódást, a szétesést, amit nem mellesleg, egyik nagyarcú kiskirály régóta vizionál. És ezen nem segít a sebtében, mindenféle stratégiai tervezést mellőző, úgymond „generációváltás”, hiszen nem más történik, mint a kliensek egyet előbbre lépnek majd, ők lesznek az új patrónusok, mindenben követve, illetve a neofiták buzgalmától hajtva – minden bizonnyal – akár fölnagyítják, eltúlozzák a régiek elhibázott politikai attitűdjeit. Elsősoban pedig tovább viszik azt az arctalan, színtelen és szagtalan klientelizmust, a látszatpolitizálást, valamint a választókkal szembeni arrogáns és lekezelő magatartást, stb., ami mára a szövetség vezéreit jellemzi. Még hátravan a területi jelöltek rangsorolása, ami ugye, mindent eldönt a képviseletet illetően, és máris látszanak mindenfele a szétesés biztos jelei. És ezek között is a legbomlasztóbb és ellentmondásosabb, maga a jelölési és rangsorolási rendszer, pontosabban rendszertelenség, ami merőben más eljárásokat engedélyez területenként, az azután egyenértékű mandátumot (esetlegesen) elnyerő képviselők számára. Feloldhatatlan az az ellentmondás, ami a szövetség kommunikációjában az egység, a „szövetség” – vagy legalábbis az MPP-vel való személyi, és nem programatikus összeborulás! – az egyezkedés, és az elvtelen, valamint nem egységesen szabályozott jelölési/rangsorolási rendszer között húzódik. Ha valamiben egységesnek kellene lennie a szövetségnek, ahhoz, hogy bárkit is meggyőzzőn arról, hogy következetesen fog föllépni a szavazók érdekeinek védelmében, programja megvalósításában az éppen a belső szabályozások és jelölési mechanizmusok területe, a mostani eljárás bizony nem a (z egyébként hallatlanul deficites) „belső demokratizmus” kérdése, hanem a szétesés jele. T.i. a demokrácia lényege éppen az, hogy az „egyenlő pályák, egyenlő esélyek” elve alapján, egységes szabályozás mellett, biztosít lehetőséget a jelöltállításra és a rangsorolásra, majd a választásra, és ez az elv egyáltalán nem érvényes a szövetség jelölési eljárására. A demokratizmus teljes félreértése és demagóg kommunikálása az egységes szabályozás helyett, az is, hogy a helyi kiskirályok kénye-kedvére bízzák a szabályozást és ezen keresztül a képviseletet. Eddig ugye, az volt, hogy jelölni csak helyi-, illetve  társult szervezet támogatásával lehet, most ott a kivétel, ha valaki MPP-ként kerül listára. Az is – alulértett, de a szokásjog alapján hosszú ideje működő – jelölési elv volt, hogy egy-egy területet képviselő jelölt helybélinek kell legyen, aki jobban, közelebbről ismeri a lokális problémákat, jobban kommunikál, ismertebb, stb., Mostantól meg ez sem érvényes, ha az MPP-s Bíró Zsolt vagy. Mellesleg az MPP versenypártként jött létre és működött – már ha azt a vegetálást, amit eddig produkált működésnek lehet nevezni – most meg hirtelen „partner” lett, befutó képviselői helyeken osztozkodik kulisszák mögött, (ahonnan érdekes dolgok szivárogtak ki a közelmúltban is), egyféle társutas lesz, aki ugyan nem mérettetik meg, de parlamenti helyekhez jut, miközben megőrzi „identitását”(sic!), stb. Ezzel minden szó és szabályzatmódosítás nélkül, feladták azt az elvet is, hogy aki a szövetség ellenében indult választásokon az nem jelölhető, már a látszat sem számít, csak a háttéralkuk, melyeket nemcsak itt, hanem Budapesten is folytatnak, illetve ottani jóváhagyás nélkül tapodtat sem lépnek.
Ami pedig a rangsorolásokat illeti, hát majd a helyi szervezetek, a sokszor háttérből irányító kiskirályok és patrónusok nyomására, úgy dönt, ahogy sugallják. Sőt már a rangsorolást is úgy szabályozza, hogy a döntés legitimnek tűnjék, holott a háttérben, igen szűk körben döntenek – végső soron. Folyik a parasztvakítás, és zajlik a lökdösődés, a helyezkedés, a benyalás, és ez tovább erodálja, szétcincálja a szövetség szervezeti egységét: miközben a retorikai egységet eröltetik annak leglényegesebb összetevőjét, az egységes szabályozást és működési módozatot  negligálják – csupa egy fordított világ ez kérem, Karinthy szatirikus írásaihoz adhatna jól értékesíthető szüzsét.
Ezért történhet meg, hogy az RMDSz ötszázalékos választási sikerének kulcsa, kizárólag Udvarhely és vidékének kezébe került. Nehéz lenne kitalálni, hogy miért döntöttek így a szövetség és az MPP korifeusai, de tény hogy, amelyik pillanatban udvarhelyszéki potenciális parlamenti képviselő helyben egyeztek meg az MPP-vel, hogy t.i. Bíró Zsolt lesz a szövetség ottani jelöltje, egyben ezt a kockázatos szerepet is kiosztották az udvarhelyi szervezetre.  Különös választás, hiszen az ottani szervezet szorulna a leginkább megerősítésre, ugyanis a leggyengébben szerepelt a helyhatósági választásokon, a helyi szervezet, a mindenható potentát aknamunkájának következtében, már-már teljesen leépült, több érdekcsoport vitájának és ádáz versengésének a helyszíne a régió, stb. Most meg egyfelől a háttérből évtizede irányító elkopott, és népszerűtlen kiskirály, és egyben nagymogul, jelölteti magát szenátornak – és ez a műveltető ige itt nem stílusgyakorlat, hiszen szinte fenyegetően jelentette be, hogy gondolom a megújulás nevében, hetedik mandátumért is indul, és punktum – másfelől az ejtőernyős, valamint MPP-s Bíró Zsoltot jelölik képviselőnek, és ismétcsak punktum.

Eddig a szövetség a „széleken” bomlott, foszladozott, a demográfiai deficit, az elvándorlás, a lassú asszimiláció, a többséggel való együttműködést akadályozó etno-nacionalista jelszavak és gesztusok, stb., okán, most majd közepén is lyukas lesz a szervezet. A szinte boritékolható udvarhelyi fiaskó, jó eséllyel beonthatja a szövetséget, lerombolja a biztosan ötszázalékos párt mítoszát. Ne legyen igazam, de a fő felelősnek fog falazni a fél szövetség, ő meg kényelmesen hátradöl puha bőrfoteljében és kér még egy duplafeketét: vigaszágon, de új intézményt vezet be, a maga számára: az örökös szenátor fölöttébb káros intézményét. És nincs, senki nincs a gáton, aki legalább kimondja: nem jó ez így, mást és másként kellene tenni.

2016/09/06

Pars pro toto

Pars pro toto

Európa sokszínűsége olyan közhely, melyet azért érdemes időről-időre fölvetni és újragondolni, főként válságos időszakokban, amikor a földrajzi összekapcsolódások, a közös érdekek és hagyományok, a megszokott és sokadszor elismételt hídak és szolidarítások, gyöngülnek, és látszanak azok a rések – néhol és némelykor egyenesen szakadékok – melyek elválasztják népeit, országait és kultúráit. Ilyenkor újra és újra föl kell vetni, hogy az unió, a közeledés és az egységesülés, a közös „ház” építése (még) nem automatizmus, és nem visszafordíthatatlan folyamat, sőt ellenzői egyre hangosabbak és befolyásosabbak. Nem abban, hogy reális alternatívát nyújtsanak – és a brexit után kialakult helyzet ezt talán a legvilágosabban mutatja, az oly stabilnak és a demokrácia elsőszámú védőbástyájának hitt Nagy-Britannia hezitál, nem tudja mitévő legyen – hanem, abban, hogy múltbameneküléssel, regresszióval, rombolják azt is, ami fölépült, a hidakat, melyek összekapcsoln(t)ak. Az euroszkepticizmus (melyben, a britt failure-t követően, Magyarország kormánya az elsőszámú hangadó) térhódítása, a nacionalista, és szélsőséges nézetek divatba hozása, minden más tényezőnél – igen, a menekültválságnál, a gazdasági kihívásoknál is – nagyobb mértékben mérgezi a kutakat, már-már széteséssel fenyegeti az EU-t.
Európa nyugati végén jártam, Spanyolországban, és nemcsak nagyvárosok kirakataira és turistalátványosságaira figyeltem, hanem a vidéket, egy andalúziai kisváros és környékének társadalmát, egy nagyon keveset a „lenti”, a grass roots oldalából is megfigyelhettem, a „fejlett nyugatnak”. És igencsak elgondolkodtatott, amit láttam hallottam, arról, hogy szűkebb világunkban, nemcsak mi közemberek, de újságírók, és főként politikai hangadók, közvélemény alakítók, a valós ismeretek és tapasztalat helyett, milyen nagy mértékben igazolhatatlan sztereotípiákban gondolkodunk/nak, mennyire nem látjuk/ák át a reális helyzetet. A nagyvárosok neon (akarom mondani led) fényei elvakítják azokat is, akik csupa pozitív módon szuperlatívuszokban látják/láttatják a „nyugatot”. És azokat is, akik ellenkezőleg, ma már a legtöbbet a multikulturális/multinacionális nagyvárosok és társadalmak alaptalan lejáratásában járnak az élen, szitokszóként használják a belga főváros nevét, manipulációra az Európát ért kihívásokra tett leghaloványabb erőfeszítéseket is. És igen, arra gondoltam, miközben egy helyi fejlesztési irodát vezető, hozzám nagyon közel álló, igencsak lelkes és aktivista spanyol sors- és „kontinens-társam” reális és kijózanító beszámolóját hallgattam, hogy milyen egyértelmű, ha kicsit odanézünk a való világ dolgaira, hogy a különbségek mögött – úgy jó 3500 km-re nyugatra – ugyanazok a problémák foglalkoztatják a kisembereket, a „vidéket”. Ugyanúgy küzdenek a létbiztonságért, jövőjükért, a békéjükért, a valós értékekért, családjuk boldogulásától kezdve egészen az általános társadalmi szabadságért és méltányosságért, mindefele. Spanyolországban és Andalúzia déli része ettől nem kivétel, a munkanélküliség 6-7 éve igencsak magas (most akár 25%-os is lehet a régióban, egész évre vetítve, a fiatalok körében meg minden bizonnyal akár az ötven százalékot is eléri „télen”, amikor nincsenek szezonmunkák), modernizációs deficittel küzdenek, hiszen a hagyományos gazdasági tevékenységek, mezőgazdaság, (főként gyümölcs és zöldségtermesztés), és a bortermelés nem elég a megélhetéshez, leestek a piacok, nehéz exportlehetőségeket találni, kegyetlen a konkurencia, stb., ezért új gazdasági/társadalmi stratégiára van szükség. Váltani kellene, (az általam meglátogatott kisváros a turzimusra készül építeni fejlesztési stratégiáját, igen módszeresen és olyan emberek segítségével, akik nem saját zsebre dolgoznak, akik nem maguknak, hanem a közösségnek építenek új fejlesztési stratégiát, módszeresen, és tisztességesen, fel- és kihasználva a helyi klíma, természeti környezet és egyéb források nyújtotta lehetőségeket) és ebben az EU partner volt, illetve most is az. Csakhogy a szkeptikusok (a brexitet ott is szitokszóként használják a politikai balgaság metafórájaként), és a mindent ellenzők akadályai a kibontakozásnak, legalábbis elterelik a figyelmet a kihívásokról, és elakasztják a kibontakozás lehetőségeit. Helyi civil szervezetek beszámolóit/bemutatkozóit hallgattuk, viszont valódi NGO-két, melyek semmiféle állami támogatásra nem is várnak. Maguk építkeznek, alulról és önkéntesen, valódi szociális,  kulturális, és fejlesztési terveket generálva, melyeket azután ki is viteleznek. És ebben a részben mutatkozott meg az egész, az amit érdemes nyugati szellemiségnek nevezni: az önszerveződésre a dolgoknak saját kézbe vételére való hajlandóságot, elkötelezettséget és lendületet, ez lenne ugye az autonómia, spanyolul, angolul, magyarul és minden más nyelven. Itt az autonómia elkötelezettséget jelent a progresszió, a modernizáció és az európai közösség mellett, ki sem mondják a szót (megteszik azt a politikai szervezetek), csak gyakorolják nap, mint nap. És mielőtt, itthoni kórus harsogva előadná a rossz komcsi örökség és a civil társadalmi hagyományok hiányának, negyed évszázada forgó szappanoperájának főáriáját, hogy t.i. „nem lehet”, mert a komcsik ...., stb., hadd jegyezzem meg: az „újkori” Spanyol demokrácia csak 15 évvel idősebb a mieinknél. A Franco-diktatúra –  a polgárháború atrocitásait is beszámolva – véresebb és kegyetlenebb volt, mint a tulajdonképpeni szocilista periódus nálunk. Az itteninél is, nem hogy az ’56-ot követő magyar „gulyáskommunizmusnál”, és éppen úgy kiírtotta, betiltotta és üldözte a civil szerveződéseket, mint a baloldali diktatúrák tették nálunkfele. És nota bene, ahhoz asszisztált az egyház, mint ahogy most is élen jár a gyülölködésben, ja, nem ott, hanem Magyarországon, sőt egyre inkább, szűkebb környezetünkben is. A(z újabb) spanyol civil társadalom is csak negyvenéves, és az ország tele tömegsírokkal, melyek ugyan többnyire nyolcvan évesek, de még mindig halkan beszélnek az atrocitásokról, még mindig nem tudni, hogy az áldozatok hol lelték örök nyugalmukat – köztük, hogy éppen Andalúziánál, és az andalúzok Radnótijánál maradjak: Federico Garcia Lorca is tömegsírban végezte, valahol szeretett Granada-jába –, mint ahogy a gyilkosok neve is ismeretlen.
Mi itt, szeretjük úgy föltűntetni saját történelmünket, mint a válságok és nyomorúságok tárházát, mindig másra mutogatva, ha az okokra kerül a sor. De zaklatott és véres történelmünk nemcsak nekünk van, van az a nyugatnak is (az utóbbi negyven évhez hasonló történelmi periódushoz mérhető békében és viszonylagos jólétben Spanyolországnak sem volt része történelme folyamán – mondja barátom). Tehát, mely történelmi korba lenne értelme visszakanyarodni, nyugaton és  keleten, egész Európában? Miféle elmúlt, hazudott és aztán elhitt, aranykorért lenne értelme feláldozni újabb nemzedéke(ke)t, jelent és jövőt, ahelyett, hogy előre néznénk, hogy az egységesülő, békés és szabad Európát tekintenénk cépontnak?

És természetesen, azon is gondolkodtunk közösen, hogy vajon az alsó és kis társadalmak elkötelezettsége, aktivizmusa és egyáltalán, a civil társadalom lehetőségei, elegendőek-e ahhoz, hogy ellensúlyt képezzenek a euroszkepticizmus, a megveszekedett (konzervativizmusnak álcázott) populista-demagóg, etno-nacionalizmussal szemben? Képes lesz-e a még tétova EU újra feltöltődni (elég erős-e a reloading szándéka, a relaunching Europe program ehhez?) és kiútat mutatni a sokféle válságos helyzetből és pozitívan, ha úgy tetszik előre menekülve megfelelni a kihívásoknak? Nincs egyértelmű válasz, és tudom, hogy patetikusan hangzik, de tenni kell(ene) érte, amíg még lehet ...

2016/08/30

Új patrónusok jönnek?

Új patrónusok jönnek?

A magam részéről országos viszonylatban jónak, a rommagyarság szempontjából pedig, egyenesen üdvözítőnek tartom, hogy decemberben lesznek a parlamenti választások. Ugyanis a kampány ez esetben nem tevődik rá, nem keveredik a hangos csinnadrattával, a sajnálatos, és szempontunkból erősen kontraproduktív, egyenesen káros, Magyarországon zajló gyűlöletkampánnyal, amihez – sajátos helyzeténél fogva, árnyalatnyi különbségekkel, de – minden rommagyar politikai szervezetnek viszonyulnia kell (a „nagyobb biztonságot” szlogenné formáló szövetség, máris ilyenféle hangokat igyekszik pengetni, az EMNx-ek meg nyiltan kampányolnak, aktívan „idegen-gyűlölnek”). És nem kétlem, hogy ugyanarra a populista demagógiára, a menekültek/bevándorlók elképzelt képe elleni „szimbolikus harcra”, árnyékbokszolásra, ami odaát folyik, igény- és vevő errefele is volna, kisértésbe ejtve politikusainkat. Ez persze a román politikai mezőnyre is áll, és jelei vannak annak is, hogy ezzel a témával és demagógiával indul „hódító útjára” egy szélsősegesen nacionalista román párt, mely eddig nem találta helyét a palettán "igény" persze – akár a szakállas viccben – eddig is lett volna rá, csak ma már az általános, jól bevált etno-nacionalista diskurzusok nem igazán vonzóak, újra kell tematizálni azokat, hogy azután tematizálni lehessen velük a közvéleményt.
Nemcsak a román politikai mezőny, hanem hova tovább az egész társadalom egy kiterjedt „patronalisztikus” rendszerré alakul, amelyben a társadalom aktorai, minden szinten beszámítolják a korrupciós-effektust, a részrendszerek specifikus korrupciós kitettségét, az általa meghatározott, általában rejtett, viszonyokat és kapcsolathálókat. Egyszóval, ha még létezik valamelyes társadalmi stabilitás, egyén és társadalom – értsd állampolgár és állam – között bármilyen egyensúlyi helyzet, azt a korrupt hálózatok közvetítik, nem csak a gyakorlatban, mint kivétel, hanem már elvben is, mint főszabály. Az egyének, az élet minden területén, a személyes jutalmak és büntetések láthatatlan korrupciós hálózatainak használatával remélik megvalósítani a céljaikat, ehhez pedig patrónust – és nem elöljárót, vezetőt, vagy képviselőt – választanak, és mintegy automatikusan válnak az erős és befolyásos patrónusok klientúrájává (nem mellesleg így járnak el pártok is, a rommagyarok leginkább a magyarországi autokrata kormányzást választják patrónusuknak). A közéleti korrupcióra, mint egyensúlyteremtő, illetve hordozó közegre, mint megkerülhetetlen tényezőre számítanak egyének és közösségek, egyaránt. És teszik ezt akkor is, amikor jövőjük szempontjából meghatározó döntéseket hoznak, mondjuk a parlamenti választások alkalmával (is), és ezt a patronális rendszert (lásd. H.E. Hale) kellene lebontani, ehhez kellene a kampánynak és a nyomában megválasztott új parlamentnek a maga eszközeivel hozzájárulnia.
Ma Románia, a román politikai mezőny és társadalom legnagyobb problémája (még?) nem a menekültek és bevándorlók kérdése, akik nagy ívben elkerülik az ország területét, hanem a korrupció, ami minden egyes szegmentumát átjárta a gazdaságnak, társadalomnak, és közéletnek, kormányzati szinttől egészen a legalsóbb adminisztratív szintekig, a köznapokig. A korrupció (kultúrája) a társadalom valós, sőt mára már az elképzelt/elképzelhető, működésmódjának is az éltető eleme, elképzelni is nehéz, hogy nélküle is létezhetne gazdaság, politika, média, sőt akár köznapi emberi kapcsolathálózatok, akár. Olyan probléma, mely immár a társadalom – és annak külső-belső imidzsét egyaránt meghatározza – emblematikus, jellegével/jellemével összekapcsolódott, ha Romániát mondunk a közéleti korrupció országát nevezzük meg. Ezért, ha valós kampány és azután téttel rendelkező, a társadalom alapvető problémáját fölvető demokratikus választások elé nézünk, akkor ez a kérdéskör minden párt és politikai formáció számára megkerülhetetlen kellene, hogy legyen. És ennek nem látni jeleit, sőt, mintha az ellenkezője történne, mintha a korruptakat akarnák új patrónusnak a népek, mintha a korrupcióellenesség fulladna ki, hiteltelen ügyészség és bíróságok hathatós segítségével. Tartok tőle a mostani választások, akárcsak az eddigiek, minden elnöki ígérgetés, és DNA-s bilincscsörtetés ellenére nem megújulást, hanem csupán patrónusváltást fog eredményezni, egyébként minden marad a régiben.
Nem állítom, hogy könnyű volna a korrupt rendszer leépítése – ez több apró és azután sok  bonyolult kis és nagy momentumot fel kellene hogy öleljen, mondjuk a feddhetetlenség valós számonkérésétől, egészen a mandátumszám maximálásig, a valós előválasztásoktól, a széleskörű társadalmi konzultációkig, stb., és azután a törvénykezés fölülvizsgálatától egészen az adminisztráció átfogó reformjáig terjedően – de mikor, ha nem most kellene elkezdeni?
Nem látni egyetlen politikai formáció háza táján sem a lázas korrupcióellenes föllépésre való készülést (sőt, sorra és szép csendben iktatnak be megvádolt, és újraválasztott, helyhatósági előljárókat), gesztusok azért vannak, kivételt a rommagyar politikai pártok és establishment képez. Ha rájuk figyelünk, akkor rommagyar korrupció nincs, sőt blaszfémia annak emlegetése is (olvasom, hogy politológusok, néha nagy bátran kijelentik: a korrupciónak nincs etnikuma/nemzetisége – felteszem, ezzel a roma kisebbségre célozhatnak, vagy a többi apró, alig jelenlevő kisebbségre –  mert azután elfelejtenek szót ejteni a rommagyar közéleti korrupcióról, mely éppen olyan természetű és kiterjedtségű, stb., mint a többségi). Miért probléma ez? Tudom, hogy sokan vannak, akik számára a téma nemcsak hogy nem szenzitív, hanem egyenesen támogatnák a saját etnikai alapon szerveződő korrupciót. Csakhogy utána ne csodálkozzanak, ha úgy érzik: a politikai képviselet nem őket, hanem a láthatatlan korrupciós hálózatok érdekeit képviselik, annak a szolgálatában állnak. Sokan azt mondják, elenyésző az amit rommagyar közéleti személyek eltérítenek (magyarán ellopnak) a közösből, hagyjuk békén őket, hiszen „cserében”, milyen „jó magyarok”. Az ilyensmit hangoztatók, nem számolnak azzal, hogy korrupt ténykedésükkel párhuzamosan, annak egyenes folyományaként a politikusaink kiszolgáltatottá, zsarolhatókká lesznek, és ismétcsak, okkult akaratot fognak képviselni, a magunké, illetve a közjó helyett. És nem utolsó sorban a közéleti korrupcióval, a hozzáértés szorul ki a közéletből, a politikai döntésekből, mert nem szakértői kört, hanem klientúrát építenek, hoznak be maguk mellé, illetve „alá”, a korrupt patrónusok, stb. (csak egy példa, ahogyan az RTV-t „felügyelő” kliens-hölgynek hallgatnia kell a köztévé nacionalista kirohanásakor, amit egy kolozsvári koncert kapcsán rittyentenek ki a nézők elé, megkeserítve a KMN záró akkordjait, mert ugye,”nem azért van ott”, hogy ilyenkor föllépjen, csak kliens: „a főnök sajtósa”). És napestig folytathatnám, a korrupció társadalomromboló hatásainak fölsorolását, anélkül, hogy morális frázisok pufogtatásához kellene folyamodnom.

Hallom/olvasom, hogy az RMDSz-ben jönnek a második vonalbeli jelöltek (mellesleg egy országos kampányt egységes jelölési/előválasztási eljárással lenne kívánatos megszervezni, végül mindenki egyenlő mandátumot nyer, és néhol erről nagyon szűk klienteláris körben döntenek, máshol meg széles konzultáció lesz; nem mellesleg ez a szövetség szétesettségét, meghasonulását is jól jelzi, az MPP-nek átadandó helyek kapcsán fölmerülő acsarkodásról, már ne is szóljak), viszont ugyanabba a patronális és elévült rendszerbe. Mitől ne korrumpálódnának az újak, ha klienteláris kapcsolatokon keresztül, lojalitási teszteken át jöhetnek, rég beágyazott és kimozdíthatatlan patrónusokat kiszolgálni? Magyarán, mikor meri majd kimondani valaki Udvarhelyen a fő-fő patrónusnak (helyi és egyben központi kiskirálynak), hogy eddig volt? És a Maros megyei jelölések sem lefutott ügy, lesznek még meglepő fordulói (soha ízléstelenebb pálfordulást nem láttam, még a fölszínes diskurzusok szintjén sem, mint az egyik új, mindeddig kritikus jelölt, benyaló fölszólamlásai – Vasst szenátornak, hejj!), a háttéremberek gondoskodnak majd erről.

2016/08/23

Szép új magyar glóbusz

Szép új magyar glóbusz

Még visszafogott az itteni kvótaellenes kampány, még ezután jön a harsánya, de azért már most lehangoló, már most kiábrándító, és mindenestől elhibázott, félrevezető, és indokolatlan.  Lehangoló és kiábrándító, mert egy mondvacsinált „magyar-ügy; kötelező betelepítés nincs, és valószínűen nem is lesz, a referendum eredménye nem számít kötelező érvényű döntésnek, tehát csak belpolitikai használatra szavaztatnak, a kormánypártok önfényezését szolgálja a népszavazás, a lojalitás bizonygatását. Elhibázott és félrevezető, mert ehhez a magyarországi belügyhöz kérik a határontúliak szavazatát, a hálavoksokat a kettős állampolgárságért, olyan személyektől, akik mindenikének családjában van legalább egy „emigráns”, mégpedig valóban gazdasági el-, vagy kivándorló, és nem menekült. Olyanok voksát kérni egy gyülöletkampányt követően, akik maguk is érintettek a dologban több mint politikai cinizmus, ez már-már a személyes megalázkodás, a föltétel nélküli behódolás, az alattvalómentalitás nyílt követelése, akármilyen patetikus szövegek, és „kontextusokban” hangzódjék is el a felszólítás. Kevés lehangolóbb dolgot láttam, mint az Omega koncert előtt Kolozsváron – igaz politikustársaihoz mérten visszafogottan – de, gondolom „kormánykötelességből”, mégiscsak „migráncsozó” gazdasági miniszter oda nem illő fölszólamlását. Tessék szépen és méltósággal ünnepelni a várossá avatás hétszázadik évfordulóját és közben hangosan gyűlölködni, ja és ugyanakkor kikérni a több tiszteletet a magyaroknak ugye, mindenki mástól. Hát, biza sok-sok tízezer lépés választ el minket, akármennyire is ismerjük, sőt együtt énekeljük, a régi dalt. Ennél már csak Nagy Feró nyilatkozata volt kiábrándítóbb, aki itt gondolta elmondani ocsmány szavait: „megkérnhetnénk /t.i. a menekülteket/, hogy ne tessék minket lefejezni, jó?”, meg, hogy nehogy má’ „Szajna menti szajhák”, vagy „balga belga banda” mondaná meg „hogyan kéne élni”. Oh, az egykori alternatív/underground énekes, a valamikori lázadó, mára siralmassá lett alteregoja, mennyire ért a ripacskodáshoz a pökhendi, megalapozatlan és hányaveti politikai propagandához, a gyülöletszítás csínyjához-bínjához: gyomorforgató.
És az ehhez hasonló haknik, határontúli, hol lenézett, hol magyarságteljesítményükért földícsért vidékieknek, hatuma talpasoknak szánt eligazító kisexpozék szezonja, csak most kezdődik. Jönnek a további roadshow-k, kérjük, nem kérjük és folyik a gyülöletexport, amelybe helyi hangadóink – legelől az itteni kommentariátus, az „elektronikus csőcselék”, a trollkodó, de fröcsögve fertőző nímandok hada, akik máris harsognak – lassan-lassan bekapcsolódnak: itt állnak (mármint a színpadokon/emelvényeken), másként nem tehetnek?
A magyar vezér éppen Tusnádon „leplezte le” a demokrácia-export áldatlan következményeit, amit – legalábbis szerinte – azonmód le is kell állítani és helyette a gyülöletet, az illiberalizmust kell propagálni, határok nélkül. Ez lenne a párhuzamos magyar glóbusz, az a groteszk világ, mely szemünk előtt bontakozik ki, mely az EU-ellenes EU-s tagországból, a keresztény és humanista értékeket megtagadó „mély-keresztyének” hadából, a pápaellenes csőcselékből épül, amelyben a józan ész, a meggondoltság, a felelősségteljes beszéd az elítélendő. Az ország és a jó kis matyharr-világ, melyben a szájánfosó ellenhőst, a gyáva és agyament gyülöletkeltőt lovagkereszt illeti meg, hogy szégyent hozzon a tisztességes kitüntetettekre, hogy erodálja, hogy semmissé tegye a kitüntetés intézményét magát. Ahol az értelmiség értelmiségellenes, ha lenne proletariátus, maga ellen lázadna, a prekariátus meg csak hallgat birkamód. Ahol félanalfabéták és egyéb szellemi csőcselékek judáspénzért „gyártják” a kultúrát, s igazgatják a humán erőforrás egzecérozását (– ugye mennyire áthallásos egy világ?), vak vezet, világtalant, miközben a süketnémák kórusa zengi a dalt, s „migráncsoz” naphosszat. Hovatovább Hieronymus Bosch tollára/ecsetjére kívánkozó ez a szép új matyharr világ, már nem Európa, még nem Ázsia, vagy Afrika, leginkább persze, csak hallszagú Pirézia, maga az antivilág. Alantas tudatunk felszínre hozott másolata, egyelőre vértelen szimulákrum, de ki tudja meddig az, mert mint a vezér mondja „bármi megtörténhet”.
Mint várható volt Tőkés és az EMNx-ek teljes mellszéleséggel vállalják a ránk nem tartozó „ügyet”, s voksra buzdítanak. Az egyházak meg, legalábbis a „Királyhágómellékiek” úgyszintén: "Felelősségteljes szavazásra és részvételre buzdítja a magyar állampolgársággal is rendelkező híveiket a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség vezetői az október 2-i népszavazáson"..., ebben a felszólításban a rossz fogalmazáson túl, illetve abban magában,  benne is van a magyar glóbusz minden nyomorúsága, az egyházak szereptévesztésétől, egészen a rossz politizálásig, minden. Politikusok nyilatkoznak gyülöletplakátok alatt és még csak fél-szájjal, s sokatmondó elhallgatással, de kampányra kész a rommagyar politikai mainstream is, lépni fognak, ha egy jelre majd lépni kell. Ki meggyőződésből, ki pedig oportunizmusból, jóforintokért és az nagyobb dícsőségért, emigráns családtagjaik ellen, de a szép új matyharr világ normái szerint, ahhoz igazodva.
Pedig, ha-, és amennyiben, illetve föltéve de meg nem engedve, hogy Magyarországon nincs is ellenzék és ki tagadhatná, hogy a gyülöletkampány a létező halovány ellenzéket is megosztotta, lehetnénk mi, határontúli, erdélyi magyarok az ellensúly az esztelen politikához és kampányhoz. Csakhát rég elfelejtettük, hogy a politika nem csak a gyávák, a megalkuvók, a gerinctelenek, és erkölcstelenek játszmáit jelenti, hanem a bátrak és gerincesek, a kitartók és újítók játéktere is.



2016/08/16

Félelemből népszavazás

Félelemből népszavazás

Azt hiszem, ha Bíbó István élne ma nem csak egy történeti szociálpszichológia (a néplélek alakulásának története érdekelte leginkább) szemszögéből, hanem végre szociológiai értelemben, azaz a kortárs történések vonatkozásában láthatná elemzéseinek, és következményeinek hétköznapi igazságát, legalábbis beigazolódásukat. Tegyük hozzá rögtön, hogy minden bizonnyal nagyon szomorúan látná, jobb szeretné, ha a magyar néplélek, a tömegek lelkiállapota nem követte volna azt a zsákutcás, felemás és vissza-vissza forduló történeti fejlődésvonalat, melyet az elmúlt 25 esztendőben követett, és nem jutott volna ahhoz a küszöbhöz, melyen éppen most áll. Azt hiszem ugyanis, hogy ami az októberre kiírt népszavazást megelőző (előkampány?) hisztéria-keltés és gyűlöletkampányban történik, és minden bizonnyal, az elkövetkező 2 hónapban történni fog, az vegytiszta formájában mutatja meg a magyar lelki alkat torzulásának kortárs történetét. És ami itt és most kibontakozik, az példátlan (újra és újra) annyira magyar, hogy más nyelvre (átvitt értelemben, vagy valós nyelvekre) lefordítani alig is lehetséges.  Példátlan ugyanis, hogy békeidőben – vagy legalábbis külső nagyhatalmi beavatkozás, elnyomás és reális fenyegetettség nélkül – egy gyűlöletkampány ilyen vehemenciával törne ki, és főként, hogy ennyire hatékonyan torzítaná a közvéleményt (talán a két világháború közötti fasiszta propaganda, vagy a negyvenes-ötvenes évek kommunista uszításai járhattak hasonló következményekkel). A fölvetett kvótareferendum előkampánya ugyanis tipikusan történeti zsákutcába vezeti az országot és a nemzetet, olyan kietlen helyre, melyből aligha van gyors visszatérés a világ – amúgy valóban zavaros, bizonytalankodó és ellentmondásos, stb. – sztrádájára, a történelem fősodrához. A magyar glóbusz éppen ellenkező irányba fordul (Adyval szólva, a komp már-már végzetes léket kap a „keleti kikötő” sziklás ormain), mint Európa, rohanvást megyünk a nihilbe, a perifériára, a történelmi zsákutcába (hejj nemzedékek fognak még könnyel, s izzadsággal fáradozni, hogy újra jó irányt vegyen hajónk!), a magunk ásta csapda fogságába.
A migránsoknak (sőt „migráncsoknak” gúnyolt) nevezett muszlim menekültek csak kellékei, pillanatnyi célpontjai, vagy szimulákrumai a gyűlöletnek, ami maga is a neokonzervatív forradalom egy mozzanata csupán. A hívők és fanatikus követők, nem tájékozódni, informálódni, saját véleményt alkotni, hanem mindezek ellenében gyűlölködni akarnak, a gyűlölet tárgya, célpontja pedig mindegy is: behelyettesíthető, mindig az, illetve azok akire/akikre a vezér rámutat. (Ezért történhetett meg, hogy Orbán idézettel lehet bolondot csinálni előítéletes és elvakult követőiből, ahogy azt Ágoston László, egy szellemes fb-használó tette). Azért lehet oly gyorsan dehumanizálni, karikírozni, stb., a menekülteket, mert valójában sohasem hús-vér emberek képzete kapcsolódik a nekivadult követők retináján és agyában azokhoz a nyomorultakhoz, és valós problémáikhoz, ők csupán eszközök arra, hogy mások lojalitásukat (föltétlen követő magatartásukat) felmutathassák, még akkor is, amikor a vezér éppen nem is kéri őket erre. És a dolog (legalábbis kanti értelemben vett) imoralitása éppen itt van jó mélyen elásva, a menekültek csupán behelyettesíthető eszközei, célpontjai, (piréz biodíszletek?) a gyűlölködésnek, alkalomadtán, és  a kampány lecsengésével, minden bizonnyal behelyettesítik majd őket másokra. Így lesz aztán ellenség az egész világ és lesz tökéletes az elszigeteltség, még nagyobb a morális pánik, teljes a félelem és szorongás, a magárahagyatottság és kiszolgáltatottság először hamis (Magyarország és a magyarság egyáltalán nem kiszolgáltatott „Brüsszelnek”, bármit is üzenjenek agyament plakátakon „Brüsszel mi IS vagyunk”!), majd következményként, egyre reálisabb (a referendum maga teszi majd Magyarországot és a magyarságot párianéppé!) érzete. Ma egyre több, nem mellesleg magát kereszténynek valló, kommentelő állítja: a gyűlölet (a minket meghatározó genus proximus) az elsődleges emberi érzés és tulajdonság, és nem a szeretet, a ráció, az együttérzés, stb., stb.: „Gyülölködöm, tehát vagyok”, vagy pontosabban: „Gyűlölködöm, és ettől jó mattyharr vogymuk”!?
Paradox módon a közvetlen „népképviselet” (de egyáltalán nem a népuralom, hiszen a referendum manipuláció, igazi következményei nem a kérdésből, illetve a szavazói döntéstől függenek) intézménye a népszavazás, merőben antidemokratikus gesztussá silányul, önmagának is ellentmondó szimulákrummá. És ezt Bíbóból könnyen le lehet vezetni, hiszen a gyűlölet mögött, annak motivációjaként a félelem áll, az a félelem, mely önmagában antidemokratikus, hiszen ahogy Bíbó sokat idézett mondása üzeni: „A demokrata nem fél”, és demokráciát demokraták nélkül, félelemre építeni képtelenség. Az sem vitás, hogy a mai magyar hatalom és csatolt része, az egyre inkább vele összemosódó szélsőjobboldali párt, leépíteni akarják a demokráciát (maffiállamot, autokráciát, illiberális Magyarországot hírdetnek és következetesen építenek), visszatérni azon az úton, melyen Magyarország egy emberöltő óta jár. Ennek ideológiainak tűnő, de inkonzisztens, üres, populista és demagóg szólamai az etnonacionalista jelszavak, az „új vallás”, (újfajta „ópium, /ugyannanak/ a népnek”), melynek legfőbb papja mondhat bármit és annak az ellenkezőjét is. Hisznek benne, mert hinni akarnak, mert a követők, az alárendeltek, a vazallusmentalitás hajtja őket, az éppen leghangosabb és melldöngetőbb propagandistáit, hamis prófétáit, felelőtlen és haszonleső udvartartását, és le egészen, a falcsul éneklő kommandói kisministránsokig, egyformán.(Úgy tűnik igaza van TGM-nek, a „tábor” fanlankszszerű egyetértése és nem a megosztottság, a véleménykülönbség a nagyobbik veszély, a mai magyar társadalom számára!).
Szavazzuk meg, hogy félünk, és azt is, hogy félni akarunk, mert ez a kollektív szorongás – a „másik”, a sötét, a mindig baljós, és bizalmatlan oldalunkon – valamiféle pervez örömet okoz, elkülönít a világ népeitől, identitást (igaz, negatív identitást) ad, a különlegesség tudatát. Féljünk és gyűlöljünk, hiszen ez – hiú reményeink szerint – kivon mindenféle megmérettetés terepéről, ebben nincs konkurencia, így lehetünk végre valahára valamiben elsők, az atavisztikus és paranoias félelem, már már magyharr, nattyon matyharr attribútum!

Piszkos (és „nattyhon nagy-matyharr”) politikai ősznek nézünk elébe, és amint itthoni rommagyar vezéreink hol kimondva, hol éppen hallgatásukkal jelzik, nem fogjuk tudni kivonni magunkat ebből a piszokból, mely még sokáig ránktapad majd. Ajánlanám, mi határontúli, erdélyi magyarok maradjunk ki  ebből: merjünk magyar szigetnek lenni, a normalitás szigetének.

2016/08/09

Kommandó, végállomás?

Kommandó, végállomás?
A „Nekünk Mohács kell” örökzöld nóta szignójára
“Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.” (Ady)
Alig írtam le, illetve került adásba a múlt heti jegyzetem a menekültek kérdéséről, melynek az „És nem is kell hozzá menekült...” címet adtam, és érkezett a(z öröm)hír, hogy a Kovászna megyei Kommandón menekültesdit játszodtak, a közönség nagyobb derülésére és épülésére. Történt ugyanis, hogy a falunapok alkalmával szabadtéri színpaddá alakították a falu köpontját és eljátszodták szír menekültek „elfogását”, bevagonírozását, a turisztikai látványosságként forgalmazott kisvonatra, azután meg elküldték őket „Merkel nagymamájukhoz”. (”A szolgálatos határőrök végül sikeresen megállították az illegális fuvarozókat, előállították a határt törvénytelenül átlépő szíriaiakat. Azok spontán tüntetésbe kezdtek, eurót, Németországot és nőket követelve. A hatóságok azonban kitartottak, feltoloncolták őket a kommandói gőzös szerelvényére, és elküldték „Merkel nagymamájukhoz”). Ráadásul a cikk, melyből az épületes eseményről értesülhetünk, ezt azzal a címmel közli, hogy sikeres volt a rendezvény, mintha népszerűségét, éppen ez a gyalázatos epizód adta volna. Szóval, itt tartunk, így szórakozunk és tesszük sikeressé, meg vidámmá egy eldugott kis falu (ünnep) napjait, ez a színvonal – gondolom a népi színjátszás legjavát gazdagítja a produkció, helyi múzeumokban fogják mutogatni a kellékeit, és szenté avatni kiötlőit, várom, hogy rockopera változatát is bemutassák, mondjuk Csíksomlyón? – ahogy mondani szokták, csak rá kell nézni a sokat mondó performanszra és íme a k(ó)or, és benne az ember: ecce homo! És ember nem akadt a helyszínen, ki megálljt kiáltott volna, kinek eszébe jutott volna, hogy ez a gyalázatos közjáték, ízléstelenségén túl, merőben imorális (sok arra a kereszt(y)én, vagy mégsem?), mások, bajban levők, emberi méltóságát sérti, és ezért méltatlan azokra nézve is, akik eljátszák, akik fogyasztják, netán röhincsélve kommentálják, stb. Ott tartunk, hogy az érzéketlenség, a szolidarítás hiánya, a xenofób és rasszista gyűlölet szórakoztató, megnevettet? A bajba jutottak kigúnyolása, megalázó paródiába foglalása, giccses és ízléstelen nyilvános lealjasítása – mondanom sem kell, hogy az eljátszott menekültek „Németországot, meg nőket követeltek” (sic!), kik is? az ott hurcolászott gyermekek? – megalázása, lehet-e vicc, poénkodás alapja? Meddig sülyedhetünk, miközben valamiféle turulos-lóáldozatos, sohasemvolt székely/magyar mítologiai világban élünk? Van-e, lehet-e lennebb, a vidám erkölcsi züllésben?
Elképzelni is nehéz, hogy mi nevettethette meg a falunapi vigasságok közönségét, a szerencsétlenül járt, üldözött, megalázott, és nyomorgatott szír menekültek tragédiájának giccses és ízléstelen előadásán, és csak sejteni lehet azt is, hogy miért képzelték „fiatalok” –  közelebbit nem lehet tudni a koreográfusokról és rendezőkről, és alkalmi színészekről, csupán mintegy mellékesen, hogy a „veszélyes” és illegális migránsokat roma gyerekekkel játszodtatták –, hogy ez jó móka lehet? Alighanem az a korszellem lehet itt a mögöttes motivációt adó tényező, mely éppen a magyarországi gyülöletkampány újabb felvonásával indul útjára. Az aljas és visszataszító manipuláció és propaganda, a kábeltévék és szájberhozzáférés miatt nem ismer határokat, akárcsak a határtalanul aljas és az emberek legrosszabb félelmeire, gyűlöletre épülő helyi propagandagépezet, mely ezúttal nemcsak átvette és visszhangozta, hanem egy fokkal mélyebbre vitte az anyaországi kampány-kommandó kirekesztő és xenofób tartalmát.
És nincs, nem volt ott előljáró, ki megálljt parancsolt volna a gyalázat közjátékának, ki helyrebillentette volna a kizökkent világot, pontra tette volna annak önfeledt csápolóit, ki átérezte volna az előadás méltatlanságát és közerkölcsökre fölöttébb káros voltát, és cselekedett volna. Polgármester úr – hadd mondjam névvel, hisz bizonyára méltán büszke rá: Kocsis Béla, akit nemrég RMDSz színekben választottak újra –, alpolgármester úr, szervezők és egyéb előljárók, hát itt tartunk, ez a színvonal, ez a szórakozást nyújtó élmény, ez a büszke határvédő nép erkölcse? És napok teltek el anélkül, hogy a politikai párt, és a megyei kiskirályok félszóval is elhatárolódtak volna a performansztól, vagy egyetértenek a gyalázatos produkcióval? Netán somolyognak bajszuk alatt és még élvezik is a dolgot?
Azután meg Kommandó immáron a magyarországi sajtóba is bekerült (ahogy egy székely előljáró mondta volt:”a negatív reklám is reklám”, nem igaz?), nem mint meglátogatandó turisztikai látványosság, hanem mint a gyalázatos gyülölködés alsó határa, székely büszkeségünk vicinálisának utolsó állomása: a pokol kapujának dudvás/provinciális bejárata. Az is pikáns, hogy a helyi lapon kívül, a többi rommagyar sajtótermék nem tartja fontosnak megemlíteni a dolgot, struccpolitika, vagy eltussolási szándékból, félrenéz. Pedig a performansz méltán fölkelthetné az érdeklődését (aztán  kommentek még annál is inkább) a diszkrimináció ellenes hivatalnak is.
Végére hagytam a kommentariátus minősíthetetlen hozzászólásait. Nem szívesen lennék a jóérzésű, elítélő és elhatárolódók bőrében, megkapják, minden felületen. Nyomdafestéket, civilizált ember fülét nem érheti az a gyülöletbeszéd-özön, amit rájuk mondanak, trollkodó, echte nagy magyarrhh agyamentek, emberségükből kivetkőzött eltorzult arcú és mérgezett billentyűzetű nímandok. (Azért nem állom meg, hogy a Balázs Ambrus nevű troll, épületes hozzászólását, ide ne másoljam: ”Csak így tovább ,helyes kis paródia , ügyesen összehozták . - Ti büdös tetves hazaáruló büdös zsidóseggnyaló faszfej liberális faszkalapok ti meg megbaszhatjátok telibe a kurva anyátokat”). És nincs a 3szek.ro oldalán sincs szerkesztő, kinek a nácibeszéd föltűnne, (fél napja ott díszeleg hasonlók társaságában e bejegyzés), az uszítás, az aljas és megalázó gyülöletbeszéd. Ki tudja fiatalok, vagy kiskorúak is olvashatják, s még hasznát veszik, épülésükre szolgál, gondolhatja főszerkesztő, s ügyeletes, vajon otthon is ezt tanítja gyerekeinek?
De a kommandói happening, rögtönzött, vagy inkább kitervelt színjáték egyszerre tükör is, az elaljasodás példázata: félrenézhetünk, de ott vagyunk benne – „tükör által homályosan” – a belső sötétben, elképesztő mélységben, lent a neobarbárok között.

Turizmus a pokolban: Welcome to Kommandó!