2017/01/17

Beszéljük meg

Beszéljük meg

Miközben egyre inkább a népszerűség, a könnyen fogyaszthatóság (a közbeszéd, sőt maga az, amit kultúrának nevezünk, egyféle junk food, fogyasztása pedig a fastfood-kultúra felületességéhez, az instant-kávé és coca-cola fogyasztásához hasonlatos. Ilyen körülmények közepette, a kommentariátus bekiabálásainak mezőnyeiben, a tudatlanság, a szellemi restség, könnyen erénynek tűnhetnek föl.), az egyetlen szempont, a dolgok megítélésekor, úgy vélem – különösen sajátos, kisebbségi közéletünk esetében – a racionális érvelés kultúrájának megerősítése lenne a célszerű. Meggyőződésem, hogy miközben éppen az ellenkező irányba haladunk (kritikus szerkesztők-publicisták kirugása, cenzúra, kulturális lap beszüntetése, a közbeszéd határainak, a nyilvánosságra tartozó dolgok körének hatalmi szóval való beszűkítése, stb.), vagyis eltávolodunk azoktól a konszenzusoktól (preszuppozíciók), melyek a kisebbségi politizálás eddigi keretét adták, valódi esélyt mégiscsak a racionális cselekvés, (a Max Weber által jellemzett négy cselekvéstípús közül, ma jószerével csak az affektív és a tradicionális dívik és egyre inkább háttérbe szorul a célracionális és értékracionális cselekvés, és diskurzusok, ami már általában a demokratikus rend válságával egyenlő), a társadalmi párbeszéd megújítása és a konszenzusteremtés új gyakorlatának a kialakítása (a konszenzusra orientált „kommunikatív cselekvés” szabályainak újragondolása és használata)  jelenthet. Az a tény, hogy egy emberöltő alatt sem alakult(/hatott) ki, a kisebbségi társadalom belső demokráciájának intézményes kerete és gyakorlata, még fontosabbá teszi, hogy ne illúziókra és érzelmekre, hanem a racionális megegyezés gyakorlatára („deliberatív demokrácia” – Habermas) alapozzuk a kisebbségi politizálást. A rommagyar társadalom közös problémái, csak nagy leegyszerűsítésekkel, tabusítással, elhallgatással és erősen körülményesen értelmezhetők és fejthetők ki a jobb-bal, vagy akár liberális, illetve egyéb klasszikus politikai doktrínák keretében, azok bevett elveinek alapján. Mindenki meggyőződhet róla, hogy abszurdum mondjuk a jobboldali, konzervtív/populáris politikai doktrína eröltetése számos a kisebbség szempontjából lényegbevágó közpolitika, nevezetesen szociálpolitikák, esetében. Fölösleges is ezt eröltetni, kontraproduktív és hitelteleníti a politizálást, minden szociológiai mérés azt mutatja t.i., hogy első helyen a hagyományosan a baloldalhoz kapcsolódó szociális és gazdasági/munkaerőpiaci politikák foglalkoztatják a rommagyar szavazókat. Miért kell(ene), a mi képviseletünknek, a jobboldali, és, hogy az abszurd teljes legyen neoliberális, (miközben a liberális jelző, felvett és kritikátlanul elfogadott importként, szitokszó) egykulcsos adórendszert támogatni, a progresszív adózás helyett? A magam részéről, de gondolom nagyon sokakkal egyetértésben, örvendetesnek tartom a kisnyugdíjak adózásának eltörlését. Ezt lenne érdemes kiterjeszteni, vagy legalább részben bevezetni, mondjuk egy alsó 8%-os jövedelemadót alkalmazni, a minimálbérre is, úgy, hogy a legnagyobb jövedelmekre nagyobb adót kivetni, hogy pótolni lehessen az így kieső költségvetési bevételeket. Másik példa az intoleráns beszéd, a gyűlölködő politikai kommunikáció térhodítása (egyelőre kampányban, de egyre szélesebb körben), mely nem lehet a kisebbségi politizálás háttere, miközben toleranciáért, a másság elfogadására, sőt tiszteletére apellálunk. Egyáltalán a türelmetlenség, a másság tagadása, valóban keresztény/konzervatív és jobboldali „értékek”, melyeket védeni és promoválni kell? Különösen adott helyzetünkben, kontraproduktív ez, akárki meggyőződhet róla, hogy semmiféle pozitív eredményre nem vezet. Jó lenne legalább, tényekre alapozott, racionális vitát folytatni erről is, de hát mi mindenről kellene végre kifejteni és nem csak hatalmi szóval kommunikálni, manipulációval elfedni, illetve elhallgatni, tabusítani a dolgokat?  
Sajátos helyzetünkben a politizálás hátterének érvelő kifejtése, a politikusok viselkedési motivációinak, és mintázatainak stb., nyilvános megjelenítése, azután a megvitatása és konszenzus kialakítása, nemcsak egyszerűen követendő gyakorlat, a jólneveltség és jóízlés kifejezője, hanem a nyilvánosság értelme, és egyben a demokratikus intézményeket és eljárásokat, a hiányzó szabályozásokat potló (a „diskurzus rendje” – Foucault – a közélet, a nyilvánosság és a politizálás rendje is, hiszen a kommunikációra való nyitottság az ember antropológiai sajátja) gyakorlat kell(ene), hogy legyen. (Kelemen Hunor, és cenzorának válasz-féléje egy sajtóetikai kérdéssel kapcsolatban, sokak számára, udvariassági gesztusnak tűnik, vajon miért? Vajon miért hagyjuk, hogy cenzorok és egyéb hatalmasok jelöljék ki még azt is, hogy hol vannak a nyilvánosság határai, és ezzel azt is, hogy mi a közérdek, mi tartozik a szavazókra és mi nem?). A racionálisan átbeszélt tényszerű valóság, és a kialakított konszenzusok, nemcsak megalapozzák, legitimálják a kisebbségi politizálást és annak szóvívőit, hanem sokak (ideális esetben az egész választóközönség) bevonását teszik szükségessé, aktivizál és mobilizál. Ez az eljárás, a dolgok minél szélesebb körben való megvitatása, a problémák érvelő kifejtése, a közbeszédben való részvételt tennék nemcsak lehetővé, hanem szinte kötelezővé. A dialogikus diskurzus, az érvelőknek a döntésekbe való bevonása lehet(ne) az a demokratikus intézmény, és eljárás, amely nemcsak az illúzióját, a szimulákrumát, hanem a lényegét, a formáját és tartalmát ad(hat)ná a „belső” kisebbségi politizálásnak. Egyszóval, a valódi párt-pluralizmust, és a demokratikus szabályok hiányát, hitelesen és legitim módon építe(het)nénk át a racionális közvita, a nyilvános konszenzusépítés szabályainak rendszerére. Az átláthatóság, a részvétel nyilvános szcénáját épít(het)nénk ki. És a vélemények sokfélesége, nem pártpolitikai alapon és szinten, hanem az „életvilágok”, a hétköznpi tapasztalatok és a józan ész, deliberatív, mérlegelő sokféleségeként jelentkez(het)ne, működ(het)ne, ráadásul ezt egyben hitelesítené is a vita, és a vitakultúra, maga. Az így kialakított, közmegegyezésen alapuló, álláspontokat azután – még a nem így fölépített és működtetett – szélesebb politikai mezőnyben is sikeresen és hitelesen le(het)ne képviselni, annak a bizonyosságával, hogy mögötte egy a konszenzuskialakítási mechnaizmusok által strukturált és legitimált közösség áll.
Ehhez viszont, olyan médiatérre, olyan kommunikatív eszközökre lenne szükség, melyek a kényszermentes mérlegelést és megegyezést támogatnák. A sajtószabadság ezért, minden más politikai (és jórészt kulturális) intézménynél fontosabb kell(ene) legyen számunkra, rommagyar közösség számára. Bővíteni és nem szűkítenki, kell(ene) a médiák terét és sokszínűségét, elérhetőségét, a beleszólás lehetőségeit kell(ene) támogatni, igen, anyagi ráfordítással, civil összefogással, és politikai ráhatással egyaránt. Ha van esélyünk a megmaradásra, a fejlődésre, a közérzeti komfort megteremtésére, az a kultúra terén, a kultúra segítségével lehetséges csupán. A vitakultúra és a megegyezésre törekvés, a konszenzus-keresés/teremtés, ennek szerves része, és ugyanakkor a politikai ténykedés alapja kell(ene), hogy legyen. Különösen fontos, hogy a rommagyar mediatikus teret, mely ezidő szerint rosszul strukturált, alulfinanszírozott és szétesőben, leépülőben van, stb., kontextusában értelmezzük és újragondoljuk, civil társadalmi működésmódozatra állítsuk, az állampolgári részvételre és beleszólásra, a civil kurázsira építsük. Még akkor is, ha nem piaci és nem civil társadalmi alapon (crowdfunding) működik a támogatási rendszer: a tabusítás, elhallgatás/elhallgattatás, a nyilvános vita tereinek és a sajtószabadságnak szűkítése, ahogy mondani szokás, több, mint bűn politikai szarvashiba. Árát pedig nem is a fellelősség elől folyton menekülő politikusok, hanem az egész rommagyar társadalom fogja megfizetni, garantáltan.



2017/01/10

Tájkép csatával

Tájkép csatával

A médiapolitizálás korában a mass media a politizálás legfontosabb, sőt szinte kizárólagos eszköze, ahol állandósított kampánykommunikáció folyik. Jó esetben ez utóbbi képes legitimálni a „győztes pártokat”, sőt magát a demokratikus rendszert, ellenkező esetben viszont a sikeres kampányt és győztes pártokat is kegyetlenül delegitimálhatja, elhiteltelenítheti. A politikai kampányok, mint amilyen az éppen lezajlott választásokat megelőző is volt, azok a momentumok, amikor az addig szőnyeg alá söpört, vagy érdekből elhallgatott dolgok, a politikai mezőny sara, fölszínre kerülnek. A politikai pluralizmus, a többpártrendszer – többek között – azzal az előnnyel is jár, hogy a politikai verseny szereplői egymást kölcsönösen leleplezik, és végül ezáltal tisztul a kép, értesül a közvélemény a kulisszák mögötti dolgokról, vagy legalábbis azok egy részéről. Sajátos helyzetünkben, egyfelől a kisebbségi politizálás lényegében torz volta miatt, hiszen alárendelt mezőnyének következtében, szolidárisabbak kell legyünk, magyarán kritikátlanabbaknak, ha képviseletet akarunk; másfelől pedig a rommagyar politikai mezőny demokratikus deficitje, a reális politikai pluralizmus hiánya miatt, ez másképpen van. (Létezik ugyan formálisan 3 politikainak mondott formáció is, de közülük az egyik valójában egy hibrid alakulat, az RMDSz hol pártként, hol társadalmi/kulturális, stb. szövetségként lép föl, folyamatosan manipulál, a másik 2 alakulat mikroszkópikus, ráadásul az MPP immár „társutas”, akármit is jelentsen ez: a rommagyar politikai mezőny destrukturált és decentrált, megérett a teljes szanálásra és újraformázásra). A kampányban kerülnek szőnyeg alá, válnak tabutémává a problémák, és most meg, éppen azt követően, kerülnek elő, tematizálják a közbeszédet, illetve okoznak kemény politikai harcot. A megkésett vita nem legitimálja, nem igazolja vissza a választási mozgosítás eredményeit, hanem éppen ellenkezően, megmutatja, hogy az elvtelen, gyűlöletre és félelemre, sőt fenyegetésre épített, és a külső beavatkozást használó kampánykommunikáció álságos eredményt hozott. Példátlan, milyen sokan vannak, olyanok is, akik egy hónapja szavazásra bíztattak, olyanok is, akik csak az utolsó pillanatban a félelemtől vezérelve mentek az úrnák elé, akik elbizonytalananodtak, megbánták voksukat, újfent kiábrándultak, stb.
A média – bármilyen túlhatalmat is tulajdonítanak neki – végső soron csak tükrözi, mint neve mutatja, közvetíti a politikai és a kulturális vitákat (Dahlgren), de önmagában nem képes, nem is várható el tőle, hogy strukturálja a politikai mezőnyt, ahhoz pártok és politikusok kellenek, olyan közszereplők, akik a médián keresztül üzenni, kommunikálni akarnak és tudnak. Nos, ilyenek nincsenek valójában a rommagyar társadalomban, ahol a kevés kivételtől eltekintve, a politika szétvált az állampolgári érdekektől (jó esetben is csak néhány ügyet képvisel, azokat, amelyekről nagyon vegyes kritériumok szerint azt mondja, hogy ezek „kisebbségi”, illetve „nemzeti ügyek”), a nyilvános okoskodástól, a közérdekű kérdések fölvetésétől és megoldásától. A politikai nyilvánosság legfőbb haszna – hej, de sokszor megfeledkezünk róla! –, hogy folyamatosan újrafogalmazza, a fölmerülő problémákra vetítve, egyfelől magának a közjónak a fogalmát, másfelől igyekszik megválaszolni a „mi a teendő?” kényes és bonyolult kérdését. Ezzel szemben, a politikai hatalom, méghozzá a magyar kormánypártok és ikonikus politikai vezetőinek hathatós segítségével, túszul ejtette a rommagyar szavazóközösséget és maga alá gyűrte a mediatikus teret is (importnak tűnő gátlástalansággal, és arroganciával). A fölmerülő, látszólag csupán a médiákkal kapcsolatos ügyek, a lelepleződött cenzúra, az ER elhallgattatásának a kérdése, és azután az RMDSz ügyvezető elnökének és a sajtótanácsosának lemondása, azt jelzik, hogy sem a politikai ügyeket, sem a kulturálisakat nem lehet már nyilvánosan megvitatni, a decentrált politikai mezőnyben. Egészen bizonyos, hogy mind a fölvetődött cenzúra, a kirúgások/lemondások, mind pedig a kulturális hetilap megszüntetése mögött sarkalatos politikai érdekösszeütközések és ellentétek húzódnak meg, de ezeket nem lehet megvitatni, nincs hozzá média, „dramaturgiai keret” (frame), tabusítanak a szereplők és elhallgatnak, olyan dolgok felől, amelyeket kibeszélniük kellene. A dolgok dacos, sőt arrogáns elhallgatása, illetve a hatalmi kinyilatkoztatás (lásd itt) nem helyettesítheti a nyilvános kommunikációt, az eszmék ütköztetését, stb., még akkor sem, ha az ú.n. szociális média (mindenekelőtt a facebook) átvesz funkciókat az írott, elektronikusan közvetített, vagy on-line mainstream médiáktól, ahol a nyilvános vitáknak folyniuk kellene. A szociális média, a suttogó, vagy lájkoló propaganda, az elektronikus csőcselék hangos, de nyelvileg is igénytelen és tartalmatlan, vitakultúrát nélkülöző acsarkodása nem közélet, annak csupán halovány szimulákruma, a ius murmurandi gyakorlása pedig, nem a demokratikus politikai mezőny kelléke: szimulákrum maga is. A politikum és a politikusok csapdába ejtik sajátmagukat is akkor, amikor a szabad sajtóra ellenségként, de legalábbis megregulázásra, cenzúrázásra való közegként tekintenek, hiszen megfosztják magukat a vita tisztázó és legitimáló eszközétől is. Minden bizonnyal a nyilvános átbeszélés, a közös okoskodás népszerűséget is hozna, olyan ügyekben, mint hogy milyen legyen a média maga, milyen a politikai és milyen a kulturális nyilvánosság, mire költsék a közpénzt és mit nem érdemes támogatni?, stb., stb.
Az ebben is észlelhető szűk látókör, a struccpolitika viszont egyre inkább éppen azokra a problémákra irányítják a figyelmet, melyeket a politikai elit elrejteni szeretne, a rommagyar politikai mezőny viszonylagos anyagi, és főként szellemi autonómiájának feladására. A fölmerült ügyekben és botrányokban éppen az a közös, hogy mindenik az fele mutat – akárhogyan igyekeznek ezt elhallgatni – hogy maga az RMDSz (és csatolt pártja, nem beszélve az EMNx-ekről) is csapdába esett, a magyar kormánypártoknak lett a kiszolgálója. Ennek alapja pedig – az anyagi támogatások kondicionálása, illetve a kampányban nyújtott segítség árának behajtása mellett -, hogy feladta azt a közvetítő szerepet, amit egészen az utóbbi időkig magának vindikált, a magyar kormányok és pártok üzeneteit maga közvetítette az itteni magyarság fele. Most viszont hagyta, hogy a Fidesz és Orbán közvetlenül is megszólítsa a rommagyar szavazókat (igaz, ezt a megkönnyített és szavazati joggal járó kettős állampolgárság intézménye nagyban támogatta), népszerűségét pedig, a rommagyar politikai vezérek zsarolására használja: itt bezárult egy bűvös kör, melyből nem látszik a kiút.
Nem szokásom, most mégis egy régebbi – jó másfél évvel ezelőtt írott – jegyzetemből fogok idézni, a végére: „Az itt tárgyalt botrányok elindíthatnának (/hattak volna) megtisztulási folyamatokat, de máris elakadtak, ezért az éles kérdés: van-e ma rommagyar média? Van-e olyan mediatikus tér, mely negyedik hatalmi ág lehetne, és ha nincs, akkor miért teszünk úgy, mintha lenne? Számomra úgy tűnik föl, hogy ezen a téren is végállomás közeleg, valamit tenni kellene!


2017/01/03

SOS sajtószabadság!


SOS sajtószabadság!

Soha nem látott kísértet járja be e hetekben a rommagyar sajtót, a saját – kisebbségi – cenzúra kétlábon járó kísértete, aki nyílván nem saját, hanem alig titkolt megbízói nevében tiltja meg a másként vélekedés nyilvános megjelenését, sőt, a legdrasztikusabb eszközhöz nyúl, hetilapot szüntet meg, hatalmi megrendelésre. A fő-cenzor különössége, hogy ezúttal nem a „román„ hatalom ideológiai elvárásainak alapján cenzúráz, hanem a magyar kormányzat és itteni helytartói szája íze szerint szabja át, illetve hallgattatja el a véleményeket, szüntet meg lapot, rúg ki újságírókat és helyez pozícióba másokat. Ráadásként a cenzor – Nagy-Debreczeni Hajnalka – még azt a fáradtságot sem vette, hogy tisztára mossa magát, a megalapozott korrupciós vádaktól, sőt „főnöke” nemcsak a följelentőt rugatta ki (aki, nem mellesleg azután pert nyert kirúgatása ellen), hanem mellesleg elégedetlenkedő kollégát is, kis áttetsző csellel, menesztett a Kolozsvári Rádió szerkesztőségéből. Mondom, példátlan a kisebbségi sorsra jutásunk egész időszakát tekintve, ami itt és most történt/történik, vagyis a rommagyar nyilvánosság átszabása, alárendelése a magyarországi hatalmi érdekeknek, az alig burkolt cenzúra, és a folyamat vége még egyáltalán nem látszik, az einstandolás – minden bizonnyal – folytatódni fog. Ugyancsak példátlan, hogy egy politikai párt sajtósa, állami, vagyis költségvetésből fizetett állásából, cenzori, mindent egybevetve törvénytelen, tevékenységet folytasson. Sok dolog ismeretlen és titokban történt a cenzúrával kapcsolatban, de ami nem kétséges, hiszen egyik érintett írja, feketén-fehéren és névvel felvállalva azt, hogy „az utóbbi időben már nem csak azt mondták meg, kiről/miről ne írjunk, hanem azt is, hogy milyen megadott politikai témákat kell feldolgozni és hogyan.” És ahhoz sem férhet kétség, hogy az Erdélyi Riport megszüntetése nem anyagi – amint azt a Népszabadságról is elterjesztették gátlástalan propagandisták –, hanem politikai indítékból történt fideszes mintára (valószínűen megrendelésre is). És a rommagyar mediatikus tér kisajátításának, az ellenzéki hangok elhallgattatásának céljából, klasszikus sajtószabadság ellenes meggondolásokból történt. Az utóbbi hetekben 3 (lásd itt, itt és itt, és egy rádióadás témáját is képezte a cenzúra) petíció is foglalkozott a sajtószabadság problémáival, tiltakozva a „belső” cenzúra egyre nyilvánvalóbb jelenléte, az értelmiségi vita, a nyilvános okoskodás elhallgattatását nehezményezve. Hivatalos válasz, illetve reakció ezekre sem érkezett – a fidesz stílus ebben is tetten érhető –, a most „különösen nagy sikerét ünneplő” vezérkar a gyáva elhallgatást választotta, az újságírókkal és a nyilvánossággal való bármiféle párbeszéd helyett.
Ugyanakkor a szintén erős politikai befolyás alatt álló MÚRE is hallgat az ügyekről, esetleg majd kivizsgálják, ha elfelejtődtek a dolgok és egy semmitmondó nyilatkozattal elintézik az egészet.
Ami az RMDSz hivatalos szócsövét, a jobb időket megélt maszol.ro-t illeti, amit kézi vezérléssel nem is a névleges főszerkesztő, hanem a „főnök sajtósa” a botrányosan viselkedő főcenzor asszony irányít fokozatosan ment át a szívárvány alatt és veszítette el nyomát is mindenféle kritikus, vagy egyáltalán tényekre alapozott, publicisztikának. Az átkódolás, a fideszes propaganda elvárásainak való megfelelés bajnoka Ambrus Attila, a MÚRE prominense volt (zavaros cikkeivel Bíró Béla és Rostás-Péter István nagyban erősítette ezt), akit most az Ágoston Hugó helyére főszerkesztő helyettesnek neveztek ki, és egyszersmind a Vélemény rovat élére.
Hát, így körvonalazódik a fidesszel kötött paktum ára, a „nagyszerű hat százalék”, amiből legalább kettőt az Orbán-Kövér, stb. propaganda, és a magyar kormányzati médiák kampány-rásegítése hozott, az immár mindenestől kiszolgáltatott rommagyar párt(ok)nak. A kialakult helyzet világosan mutatja azt is, hogy az alig 3 hete leadott szavazatok mintegy kényszerből, félelemből és a manipulációból fakadtak és a politikai mainstream, továbbra is háttal áll szavazóinak, a bizalom, amit most legitimitásukként hangoztatnak álságos propaganda és nem valós demokratikus fölhatalmazás. A tények, illetve az igazság utáni politizálás viszont igen gyorsan bebizonyíthatja, hogy kontraproduktív, sőt kisebbségi helyzetünkben végzetesen káros: kiszolgáltat és alávet, a sajtónyilvánosság ellehetetlenítésével és a média kontrolljával még az esélyét is megszünteti annak, hogy a demokratikus pluralizmus értékeit követve valós rommagyar társadalom alakulhasson ki, illetve működhessen. Így nem lehet képviselni közös ügyeinket, így csak a kisebbségi kalandorpolitika folyhat, veszélybe sodorva kisebbségi társadalmunk viszonylagos – legalábbis – szellemi autonómiáját, sőt magát a társadalmat is.
Azt hiszem ha valaha, hát most lenne szükség a rommagyar civil társadalom összefogására és határozott föllépésére a hatalmi önkény, a sajtószabadság csorbítása ellen, mert ahol cenzúra van és a médiák önkényes kontrollja, ott nemcsak a demokratikus élet lehetősége, hanem az értelmes beszéd, a közjó szolgálata is ellehetetlenül, a közélet kiürül és tartalmatlan, ugyanakkor erőszakos és bigott propagandává silányul. Más kérdés, hogy az amúgy is erőtlen rommagyar civil társadalmi szerveződések anyagi alávetése, kiszolgáltatása, jó ideje folyik és ezért ma már alig van hang, mely fölszólamlana az intézkedések ellen. Tisztelet a kevés kivételnek (köztük a bukaresti TV Magyar adása szerkeszőinek, és értelmiségieknek, magánembereknek), állásféltésből, igazodási kényszerből, megtévesztettségből, de olykor karrierizmusból és terribilimusból egyaránt alig történik határozott föllépés, illetve annak még leghaloványabb jelét is hatalmi szóval, fenyegetéssel elfojtják.

SOS SAJTÓSZABADSÁG!

2016/12/27

Kétezertizenhat, Vlagyimir Vlagyirimovics éve

 Kétezertizenhat, Vlagyimir Vlagyimirovics éve

Nehéz eldönteni, hogy mit is kívánjon, mit kívánhat az ember az új esztendőtől, no nem magánéleti téren – ott azt hiszem ki-ki vérmérséklete szerint kívánhat még több fogyasztói mámort, vagy egészséget, boldogságot és családi békét, stb., stb. –, hanem a közélet, a „világ dolgainak” alakulását tekintve. És azt sem könnyű helyén értékelni, hogy mit hozott, milyen volt, az elmúlni készülő esztendő? Azért nem könnyű a dolga az évértékelőnek, mert a széttöredezett és felemás világokból jó esetben is csupán mozaikszerűen összeálló képek megítélésének – ahogy a költő írta: „Akár egy halom hasított fa,hever egymáson a világ…”   sincs valamelyest is egységes, koherens és rendezett értékelési szempontrendszere, interpretációs mátrixa. Csupa posztmodern krízis, sőt akár a kétpólusú világrendet követő „igazodási periódus” végét jelző világrendetlenség időszakának kapujában állhatunk, és kérdés, hogy van-e könnyű módja a haladásnak, egyáltalán merre van az előre? Nem kétlem, hogy új igazodási pontokra van szükség, hiszen, ma sem egy, sem két jól körülírható, működési módozataiban viszonylag kiszámítható nagyhatalmi pólus nincs: a végelgyengülésben szenvedőnek hitt orosz medve kihívóbb és önteltebb, mint egy emberöltő óta bármikor, az AEÁ pedig éppen egy új demagóg beiktatására készül, aki az egykori dicsőséget (akármit is jelentsen ez) ígéri visszaszerezni, unortodox, sőt paradox módszerekkel, egyelőre arrogáns putyini mintára. És, ha Európa, legalábbis annak nyugati fele, az EU régi tagországai sok szempontból egyértelműen igazodási pontot jelentettek keleti szomszédaiknak, a hozzájuk való fölzárkózás, mint hosszú távú politikai projekt működött, akkor már ez is többé-kevésbé  múlt: a keletiek és jelesen a magyar establishment ármánykodása, (ál)harcos Brüsszel-ellenessége, Putyinhoz való dörgölőzése, Görögország hitel-válsága, a menekült-krízis, és azután pedig a Brexit, és a terror-fenyegtettség okán, stb., elvesztette igazodási minta szerepét. A német-francia béke és koordináció tartja takaréklángon az EU-t és kérdéses, hogy ez elég lesz-e a kontinens integrációjának újraindításához, különösen, ha a francia szélsőjobb előretörése nem állítható meg, illetve a menekültválság országos politikai krízist eredményez Németországban, és egy esetleges jobbra tolódást hoz ott is. A fenyegető és provokáló putyini Oroszország maga is a gazdasági összeomlás szélén lavíroz, a katonai gépezet még úgy ahogy működik, de a gazdasági szankciók és az energiahordozók alacsony ára bármikor összeroppanthatja a büszke nemzet gazdasági gerincét. Oroszország sem ellenállni nem tud a globalizációnak, sem globalizációs gócpont nem lehet, instabilitást és önkényt ideig-óráig exportálhat, de esélytelen a világhatalmi pozícióra. Kína, hosszabb távon lehet egy másfajta globalizáció kiindulópontja, de ez a távolabbi jövő, egyelőre modernizációs deficitjét, és technológiai lemaradását igyekszik fölszámolni, de előbb-utóbb politikai berendezkedését is fölül kell vizsgálnia és ez nem lesz megrázkódtatásmentes.
A világrend fölbomlása a fontos szerepet játszó államok belpolitikai folyamatainak, a régi ideológiai alapon tagolt politikai mezőnyök és a neki megfelelő politikai váltópártok krízisének és áthelyezkedésének a következménye. A középre húzó politikai mezőnyök decentrálását hozta a jobbra tolódás, a baloldal mély válsága, a liberalizmus szitokszóvá degradálása, a populista és demagóg diskurzusok térnyerése a közéletben. Ez utóbbiak, lassan, teljesen marginalizálják az értelmiségi és tudományos értelemben is kontextualizált nyilvános diskurzusokat elhitetve azt is, hogy az elitek fordultak el a „köznéptől”, az értelmiség a válság okozója, és nem éppen megfordítva, az értelmiségellenes politikák, melyet a jobboldali és széljőjobboldali, valamint neokon hatalmi gócok kiszorítósdija erőltet az értelmiségre. A jobbos lejáratókampányok, virulens populista és demagóg nyilvános diskurzusok marginalizálják az értelmiségiek többségét – első sorban a baloldali és liberálisakat, de végső soron a többieket is – azután pedig bűnbaknak kiáltják ki a marginalizált, megalázott és kigúnyolt, stb., eliteket. Az áldozat kriminalizálása gőzerővel folyik, amint a magyar példán látszik, ahol a mediatikus tér hatalom általi agresszív kisajátítása mellett, a baloldali-liberális írástudókat és újabban a civil szervezeteket tették meg, nemcsak célpontnak, hanem bűnbaknak is. Sokakat, túlságosan sokakat megtéveszt ez a gátlástalan hatalmi technika, még az értelmiségiek körében is, és sokakat tesz a rendszer érdekelté az egyenlőtlen és tisztességtelen játszmában való részvételre, mint ahogy sokan, túlságosan sokan hallgatnak és ezzel mintegy legitimálják a rendszert. Eközben a „köznép”, aki habitusánál fogva a tudásbeli szükösségből erényt farag, félművelt, viszont magabiztos, magát nyeregben érző, az egyre szélesebb réteget kitevő prekariátus és nem utolsó sorban az internetes csőcselék, a kommentariátus lelkesen asszisztál az értelmiség karaktergyilkolásához. A hiszékenység dominál, a manipuláció leleplezésének, a kritikai szemléletnek alig vannak hívei, elképesztő butaságok és agyament összeesküvés-elméletek kerülnek be főleg a közösséginek mondott média tartalmai közé, és szereznek maguknak lelkes, sőt harcias híveket.
Nagy kérdés, hogy jövőben, a belpolitikai használatra fölépített és terjesztett populizmusok, átkerülnek-e a nemzetközi politikai mezőnybe, a jelenleginél is nagyobb fölfordulást és instabilitást eredményezve, vagy pedig a nemzetközi politika megmarad a diplomácia szabványos és visszafogottabb keretei között és egy stabilabb helyzetet teremt. Meglepő lenne, ha a belső status quo fölrobbantásán, az eddigi politikai stílust harsány demagógiára – igazság-, illetve tények utáni politizálásra – váltó egyre inkább domináns politikai diskurzusok megállnának a határoknál és nem harapóznának el a nemzetközi politika mezejében is. Akik a demokrácia-exporttól féltik a nemzetközi közösséget, azok játszi könnyedséggel exportálják saját „illiberális”, autokrata, és politikailag inkorrekt diskurzusaikat, sőt aktívan részt vesznek külföldön is a kampányokban. Ezt igazolja Putyin és a brexitet áteröltető brit politikusok beavatkozása Amerikában, de – kisebb léptéken – a magyar kormánypártok itteni politikai kampánya, valamint a magyar külügyminiszter beszólása is.
Meglehet kétezertizenhétben sem döl el, hogy a mostani populista elhajlás és a jobboldalra való kilengés, a hosszútávú ciklusok részeként és szükségszerűen visszalengést, középre igazodást és stabilizációt hoz-e, vagy valami egészen másnak a kezdeténél vagyunk? Jó lenne a középrerendeződés évéről írni jövő ilyenkor, de minden esetre addig is érdemes éberen figyelni a jelenségeket, és tájékozódni, nem engedni a manipulációnak, az ész mentheti meg a világot, a többi üres beszéd.




2016/12/20

Jobb lett-e a világ?

Jobb lett-e a világ?

Nézem az év terrorista akcióinak interaktív térképét, melyen több mint ezerhétszáz terrorcselekményt jelöltek be, melyekben több mint tizenötezer ártatlan ember vesztette életét és bár nem tudom, hogy ez a szám abszolút értelemben sok vagy kevés – a most is dúló háborúkban nagyságrendekkel többen vesztették életüket – mindenképpen elborzasztó. Nyilvános – a médiahatást mindenképpen fölhasználó, azt megcélzó – kivégzés Ankarában, teherautós tömeggyilkosság Berlinben, lövöldözés Zürickben. És mindez egy napon, sok ez így, szinte egyszerre, még az erőszakhoz szoktatott nézőknek is az, ünnep helyett terror, gyilkos és öngyilkos elkeseredettség versus páni félelem, és döbbenet: a humánum decentrálásának (Nietzsche óta már nemcsak az Isten, hanem, mintegy végességének biztos jeleként, az ember úgyszintén halott) számomra, és józan ésszel, nehezen emészthető képei, mint megannyi memento mori. Mintha nem az ember(iség), hanem valaki/valami más lenne a fontos, a célok kijelölője, amihez képest az ember már csak kivitelező (dezantropomorfizált, dehumanizált humán erőforrás?), puszta eszköz (vajon Kant kategorikusz imperativusza is halott? „Cselekedj úgy, hogy az emberséget mind saját személyedben, mind pedig mindenki máséban mindig egyúttal célként is kezeld, sohasem puszta eszközként”), öngyilkos merénylő, vagy vétlen áldozat. Vagy fölváltva, hol egyik, hol másik: biodíszlet a döbbenetes látványhoz, a mindenek fölött levő, fogyasztói illúzióhoz. Úgy tűnik a halál képei az üzemmód részei (az infotainment előállítási technológiájának fogaskereke), az erőszak elad és a gátlástalanság „élvezetes”, illetve „szórakoztató”, nézettséget, ratinget termel, két reklám közt éb(e)ren tartja az embereket, növeli a reklámértéket.  
Ha meg a világ politikai térképére vetek egy tekintetet és azt is megnézem, hogy nőtt, vagy csökkent a demokráciák száma, hát ismétcsak negatív képet kell látnom, azt, ahogyan a szabad világ zsugorodik és a valós, meg a különös, újfajta fél- vagy már egészen diktatúrák száma nőtt. Nap mint nap látható ahogyan államok, országok és népek élete fordul ki megszokott sarkaiból, normális folyásából, és válnak senkiföldjévé, ahogy az élet megszokott keretei eltűnedeznek és valami más, az új barbarizmus, a decivilizáció terjed, nemrég még élhető, civilizált helyeken és társadalmakban is. És mintha a világ vezető hatalmai egyfelől tehetetlenek lennének, másfelől meg maguk generálnák a bajokat, és nem vennék észre, hogy a terrort a demokrácia-deficit táplálja, a gátlástalan gazdagodás és határtalan fogyasztás vágya teszi zombivá, önmaga elfogyasztójává az emberiséget.
És aztán ott vannak a „borzalmas” szavazók, akik egyfelől, a pusztán formai demokrácia gyengéit kihasználó, a manipulációt irányító hatalmasok, a félrevezetésre és az érzelmekre, különösen a gyűlöletre alapozott kampányok hatására, másfelől meg, maguktól is szinte teljesen elidegenedve, megválasztják a zsarnokokat. És nemcsak megválasztják, de félreértett törzsi szolidarításból, érzelmi alapon értelmezett, nemzethynek hazudott mitikus valósághoz való azonosulásból, ki is tartanak mellettük, asszisztálva a romboláshoz, a dezintegrációhoz, a már megvalósított emberjogi szabályozások és toleráns attitűdök (lásd politically incorrectness, mint újfajta „érték”) fölszámolásához. Vidáman és egyre gyorsabban pörögve megyünk tönkre, és foszlik szét egész világunk, jön a teljes világrendetlenség, a nihil, és nem látszik, hogy ki vagy mi vethet gátat a pusztulásnak. És ki mondja meg, hogy mitől lenne jobb, ha már nemcsak Putyinok és Erdogánok, hanem immár Trumpok (valamint magyar, brit és lengyel kistestvéreik) is, azaz gátlástalan, saját hatalmuktól eltelt, haladás- és felvilágosodás-ellenes, okkult célokat szolgáló, újfajta diktátorok vezetik a világot? Sokan idézik a demokrácia korlátairól szóló churchilli bon mot első szavait, de elfelejtik a mondás végét, úgy tesznek mintha a demokrácia csupán egy hobby lenne, melyet a nyugati társadalmak lelkesen követnek, de csupán esendő és esetleges hatalommegosztási szisztéma, jobb híján. Csakhogy mondjon már valaki egy másik szisztémát, akár fél vagy egész autokráciát, diktatúrát, valamit, ami hosszabb ideig biztosítja a békét, a hatalom erőszakmentes átszármaztatását, mint a valódi demokrácia. Hát erről soha nem szólnak az új próféták, csak arról, hogy „bármi megtörténhet”, hogy minden rossz, ami van, hogy Brüsszel és az integráció, a menekültek/bevándorlók az ellenség, meg mindenki „más”, aki nem „mi” vagyunk (ha ugyan ebben a kontextusban egyáltalán meghatározható, hogy ki és mi vagyunk). Ezért aztán pusztuljon a világ, mi majd valahogyan (ugyan hogyan?), mondjuk „kiválasztottságunk” okán, megmenekül(het)ünk. Márpedig az emberiség pusztulását még az újsütetű próféták sem él(het)ik túl. A mindenféle új stílusú diktátorok határtalan étvággyal („egyszer, illetve utoljára jóllakni”) fölfalnák és a gyanútlan fogyasztókkal is fölfalatnák a felvilágosodás századainak megvalósításait, és bevezetnék a szép új zombivilágot, ami aztán hatalmukat és magukat is tönkretenné.

Ennek kell(ene) megálljt mondani, és ez nem kevés. Nincsenek történelmi előképek – mint ahogy a világégésre, az ordas eszmék és nyomukban a háborúk pusztítására nagyon is vannak – és hallgatnak még azok, akik megállíthatnák a romlást, visszaállíthatnák a civilizáció folyamatát. Kétszázhatvanöt éve, a felvilágosult genfi, J. J. Rousseau esszéje, mely a civilizáció erkölcsromboló hatásairól értekezett díjat nyert egy olyan pályázaton, mely azt a kérdést vetette föl, hogy „Előbbre vitték-e a művészetek és a tudományok az emberiséget”? Nos, a kérdés természetesen ma is él, és lényegében megválaszol(hat)atlan, mert annak minden egyes terminusa nagyon is relatív, és időben is változó. De föltenni és válaszkísérleteket megfogalmazni nemcsak művészi és tudósi, hanem egyetemes erkölcsi kötelesség. Én optimista vagyok, (legalábbis olyan hegeli, azaz gnoszeológiai vonatkozásban) előbbre kell vigyék a művészetek, a tudományok, egyszóval a tudás, az emberiség ügyét, még akkor is ha ez ma kevésbé látszik, mint a közelmúltban. Csak ehhez, nem a felvilágosodás, a ráció ébredésének tagadására, hanem ellenkezőleg, ÚJ FELVILÁGOSODÁSra van szükség, az ítélőerő és azután a gyakorlati ész (kanti eszméinek) posztmodern fölélesztésére, tudományra és nem manipulációra van szükségünk, józanságra és nem a szenvedélyek fölkorbácsolására. Ezen legyünk hát. 

2016/12/13

A visszarendeződés forgatókönyvei

A visszarendeződés forgatókönyvei

FSN-PARFÜM, sötétkék szteppelt-kabát (vagy nem is, pufajka!) és baszksapka, cinkos-cinikus mosoly és Iliescu-s poló (vagy inkább, az „Újraosztjuk a nyomort!”, felíratú T-Shirt), ál (vagy nem is, neo) proletár retro, (vagy nem is, vintage) a kényszerű divat a román politikai mezőnyben, sőt – prömierben – Erdélyben és Bánságban is, valamint városon is az. Visszatért a kilencvenes évek eleje, nemzeti egységpárttal, és nagyon gyenge, szétaprózott és halovány ellenzékkel, ráadásul a mostani szociáldemokratának mondott párt vezetői a lehető legásatagabbak, provincialistábbak és revansistábbak, múltba révedők és hataloméhesebbek, mondjuk Adrian Năstasehoz képest is. A Dragnea-féle párt nagyarányú győzelmét nehéz valamely szerves politikai folyamat eredményének tekinteni (de nyomában bizonyára a látványos, viszont kevésbé hatékony, korrupcióellenes föllépés stratégiáját is újra kell gondolni); és az elmosódott, ugyanakkor gyengén teljesítő, a szakértőiséget lejárató kormánnyal szembeni ellenreakció is benne van a nagyon magas arányú győzelemben; meg a nyakló nélküli populista ígérgetés, stb. Minden esetre a PSD “hagyományos”, ígérgetős/nacionalista diskurzusa “még” bejött, sőt teret nyert a fiatalok és a városi szavazók körében is. És nem nagy csoda ez ott, ahol az állami szektorban magasabbak a jövedelmek mint a versenyszférában, ahol az inaktívak száma magasabb az aktívakénál, akik legkevesebb egyharmada külföldön dolgozik, stb. Most a kormány majd kihátrál a túlzott ígéretek mögül, de az alkotmánymódosítás pészédés kezdeményezésétől és levezénylésétől borsoznia kell a hátunknak. Egy kis kiegyensúlyozó erővel fog bírni az ALDE (pontosabban Tăriceanu), de ez halovány remény a normalitáshoz, a decens kommunikáció és párbeszéd fönntartásához; az meg hogy mikor és mennyire ütőképes parlamenti ellenzék lesz, még csak nem is körvonalazódik. A technokrata kormányzás, és a Cioloș-féle kettős játszma lecsengett és csúfosan megbukott, vele együtt pedig a legtöbbet Johannis VESZÍTETT, második mandátumra való kilátásai ma, szinte a nullával egyenlőek.
Ezzel együtt az előreláthatatlanságot nagyban növeli, hogy még nincs elnöki reakció, a választási eredményekre és elkezdődhet egy húza-vona, Dragnea-Johannis párharc, ami olyanféle mezőnyt teremthet, mint Băsescu elnöksége alatt, a Pontával való distruktív és kontraproduktív párharc által meghatározott. És mivel az elnöknek alig maradtak eszközei egy Dragnea-ellenes politikai háború megvívásához, félős, hogy a DNA közvetítésével próbálja meg gyengíteni a PSD-s állásokat, és még látványosabban vonja be a politikai háborúba, még inkább lejáratja, elhitelteleníti a korrupcióellenes „harcot”. Vagy pedig mindenki kihátrál a korrupcióellenes politikák mögül és az azonmód el is enyészik.

Zsákbamacska a zsákutcában

Ami a rommagyar politika szempontjából első blikkre elmondható, hogy örvendetes a parlamenti jelenlét, amit jobb és hatékonyabb érdekérvényesítésre lehet(ne) használni, a sikerélmény és az önbizalom részleges visszaszerzése sem utolsó fejlemény. Csak a kialakult helyzet rossz értékelésének veszélye nem múlt el, sőt, egyre inkább előtérbe kerül, hogy a nacionalista és fidesz-sugallta "igazság utáni" kampány bevált, A FÉLELEM MOZGOSÍTOTT és ezzel az első cél, a parlamentbe jutás sikerült. Érdemes hangsúlyozni, függetlenül attól, hogyan fogják „hivatalosan” értékelni a kampányt, hogy nem a konfrontatív, román-magyar viszonyt elmérgesítő jelszavak és kommunikációs panelek, melyekből szinte minden esetben visszavonulót is fújt az RMDSz (lásd visszaszerezni plakátháború, december elsejei diplomáciai csörte, amiért még lesz román visszavágás, stb.), hanem a FÉLELEMKELTÉS mozgosított. (Nagyon sokan ezt csak a Kövér, Semjén és főként Orbán megjelenésekor vették komolyan, hiszen nagy lehet a baj és a pánik, ha már ők is itt kellett kampányoljanak, ugye). És ez semmi jóval nem kecsegtet, hiszen most kellene pozitív és előremutató programmal jönni, kormányon vagy ellenzékben, ahogy alakulnak a dolgok, és most kellene nem a félelmet, hanem a „nyugodt erőt” fölmutatni a tárgyalások során. Félő viszont, hogy az elmérgesedett/ített viszonyok gyors helyretétele kudarcot vall, és ez már nem rajtunk, hely- és helyzetismereteinken, megszerzett tapasztalatainkon, stb.,  hanem Budapest szándékain múlik majd.
Azt, hogy hogyan tovább, azért nem lehet megjósolni, mert a kampány alatt látszott csak igazán, hogy egy már teljességgel gátlástalan, a hagyományos kisebbségi, jogvédő, és az elismerés politikáját maga mögött hagyott formációval van dolgunk, amelyet nem itthonról, hanem Budapestről kézivezérelnek. A rommagyar frakciók és politikai mainstream jövőbeli viselkedéséről egy dolgot biztosan tudhatunk: azt teszik, amit Budapest üzen. Az sem előrelátható, hogy kormányra megy-e a szövetség? Mert egyfelől, azt hiszem, Dragnea külső parlamenti támogatást fog kérni bizonyos ügyekhez, és az alkotmánymódosításhoz, cserében “fű alatti” támogatást ígérve (pl. néhány állami hivatalt, és egyféle védettséget a korrupciós ügyekben). Másfelől, meg – csakhát ugye a fidesznél is “bármi megtörténhet”, ahogy a mostani pálfordulást is úgy kommunikálják, mintha logikusan következne az eddigi politikájukból – Budapest eddig ellenezte a kormányszerepet, és meglehet továbbra sem „engedélyezi”, hiszen az bizonyos mértékű függetlenséget hozna a szövetségnek.
Az már látszik, hogy a magyar kormány által TÚSZUL EJTETT és kiszolgáltatott RMDSz, a maga során, MEGFÉLEMLÍTÉSSEL, RIOGATÁSSAL túszul ejtette a rommagyar szavazók többségét, feladta önállóságát, és közvetlenül KISZOLGÁLTATTA a magyar kormánypártoknak SZAVAZÓIT (az Orbán-Kövér-Semjén trió közvetlenül is beavatkozott az itteni kampányba). Ráadásul az alternatív küszöb és a hat százalék közötti teljesítménynek minden bizonnyal még nagyobb ára lesz a jövőben. Egyfelől, mert a Fidesz-KDNP hálavoksokat fog követelni 2018-ban – ez talán a kisebbik rossz – de akármikor leválthatja a szövetség vezérkarát, és ami a legrosszabb, olyan magyar-román KONFRONTATÍV politikát erőltethet ránk, amiben mi csak veszíthetünk. A több oldalról is foglyul ejtett rommagyar szavazó – bár a Stockholm-szindróma ma még sikeresen elfedi ezt – előbb-utóbb szembesülni fog sanyarú helyzetével, a sajátosan erdélyi és kisebbségi érdekérvényesítő képességének lecsökkenésével.  Amikor a politika zsákbamacska egy virtuális térben, szinte „bármi megtörténhet”, akkor a zsákutca is sugárútnak tűnhet, a falhoz ütődés pedig, szinte szükségszerű. A rommagyar politika sikere nem jöhet máshonnan csak a BELSŐ EGYENSÚLYOK helyreállításából, a demokratikus elkötelezettség ápolásából, az európai integráció folytatásából, és általában a KIEGYENSÚLYOZOTT és PRAGMATIKUS politizálásból.
Most szimbolikus győzelem van, pezsgők durranása, úgy tűnik föl, hogy az eddigi sikertelen és hiteltelen politizálás és politikusok, hirtelen sikeresek és hitelesek lettek, ez viszont csak illúzió, jönnek a dolgos hétköznapok, jön a visszarendeződés és az egyre valószínűbb „paloták harca”. Rommagyar vonatkozásban pedig ára lesz a plusz 2 százaléknak, a decentráltságnak, az önállóság elvesztésének, és ez fájdalmasan fog lecsapódni a kisebbségi politizálás minden területére, a prioritások/napirendek kijelölésétől egészen a káderpolitikáig, a román-magyar kapcsolatoktól, a nemzetközi megítélésig, stb.
Na, de legyünk egy pillanatra optimisták, győztünk, vagy legalábbis egyesek győztek!



2016/12/06

Kis társadalomrajz

Kis társadalomrajz

A kritikai társadalomtudományok (az absztrakt elmélet és az absztrakt empirizmus pólusai között mozogva) többet tudnak a társadalmi átalakulások dinamikájáról, mint azt általában föltételezik, illetve – és mivel a politikum ellenérdekelt az általuk föltárt valóság napfényre kerülésében, és ezért elfedi, vagy legalábbis igyekszik fölülírni az egyre divatosabb populista/demagóg diskurzusaival – ez a tudás gyakran háttérben marad. És ez összefügg azzal is, hogy a kritikai értelmiségnek (akit fölületesen, és igaztalanul baloldali-liberálisnak mondanak, ha nem egyenesen stigmatizálják e jelzőkkel), aki ennek a tudásnak a kitermelője, forgalmazója, viszont nem föltétlen, és főként nem az egyedüli haszonélvezője (!), nem alakult ki a valós társadalmi bázisa (Szalai Erzsébet). Ezért aztán gazdasági háttere, anyagi lehetőségei is nagyon behatároltak, jó esetben az akadémiai élet, amúgy is szűkös forrásain tengődnek. 
Ezeket előrebocsájtva igyekszem, a közérthetőség szempontját szem előtt tartva, vázolni a posztszocialista román és benne a rommagyar (új)kapitalista társadalom néhány jellemző stratégiai életpályamodelljét, abban reménykedve, hogy ezzel hozzájárulhatok a megváltozott gazdasági, társadadalmi és hatalmi háttér előtt zajló politikai mozgások jobb megértéséhez.
Az elmúlt rendszer, bárhogyan is nevezzük, akármilyen átfogó és mély kritikával illetnénk, vagy akár csak felszínes gyülölködő jelzőket aggatunk rá, a társadalmi egyenlőség szempontjából, és ezzel összefüggésben az osztálykülönbségek vonatkozásában, homogénebb, kevésbé diszkriminatív volt, mint a kialakuló (új)kapitalista rendszer. A szocialista/kommunista társadalmi ideál, végső soron, alapvető stratégiai célkitűzése az osztályokra épülő társadalom fölszámolása volt. Ma már jól tudjuk, hogy ez nem sikerült, azt is, hogy még ideális esetben sem sikerülhetett volna (az első talán Milovan Dgyilás volt, aki az új kommunista „nomenklatúra” – új osztálynak nevezte – kialakulására figyelmeztetett még a negyvenes évek végén), viszont az életpálymodellek tekintetében, az egyéni és csoportos vertikális társadalmi mobilitás szempontjából, ez a modell erősen elterjedt és meghonosodott. Magyarán, bár az egész társadalom fölött ott volt az „üvegplafon”, mely nagyon is korlátozta a meggazdagodást, (sőt nálunk még a fogyasztást is) a gazdasági sikert és annak tartós, generációkon átívelő újratermelését, a feltörekvésnek, a szegénységben való egyenlőségnek, stb., kialakult és elterjedt egy szocialista modellje. (Kivétel volt egy nagyon szűk, társadalmi értelemben lényegtelenül vékony réteget, aki hatalmánál, azaz státusánál fogva került a kiváltságos osztályba, de maga is instabil volt, gyakran státusával együtt gazdasági alapjait is elveszítette, vagy a tisztogatások során akár szabadságát, sőt életét is. Paradox módon a nomenklatúra helyzete volt a leginstabilabb, leválthatók, kiszolgáltatottak, sőt megvádolhatók és üldözhetők, de minden esetre állandó kontroll alatt lévők voltak. Vance Packard írja klasszikus könyvében, hogy a „becsvágyó igazgatók”, „a világ legmanipuláltabb és legkizsákmányoltabb alkalmazottjai” – nos, ez a jellemzés kiválóan alkalmas a nomenklatúra derékhada helyzetének leírására. Nem mellesleg ez a modell, és a vele kapcsolatos strukturális nosztalgia, a múlt rendszert „visszasírók” imádatának a tárgya – és egyáltalán nem Ceaușescu vagy Kádár, és a többi régiónkbeli kommunista vezér, kemény vagy puhább diktatúrája hanem – a létbiztonság, vagy legalábbis a tervezhetőség, a legkisebb kockázat fele való törekvés, még a valódi és tartós, osztályalappá acélosodó fölemelkedés feladásának árán is.) Az így jellemezhető szocialista életpályamodell központi eleme az oktatási karrier és a pályaválasztás volt, a legtöbb család („hatékony vágya”) elképzelése, és ehhez igazított döntései szerint, a fölemelkedés az oktatási rendszeren keresztül valósulhat meg, és többnyire több generációs projektként. Ha a gyerek diplomát szerez, akkor helyzete stabil lesz, sőt társadalmi státusa megváltozik, a fölemelkedés biztosított, ezért nagyon magas árat fizettek az iskolai befektetések terén. A családok, sőt az alsó osztályok széles rétegei elfogadták a feltörekvésnek azt a fomáját, amely csak az „átörökített becsvágy”-on keresztül a jövő generáció fölemelkedésével élhető meg (Bourdieu írja, hogy a „A feltörekvő kispolgár egész léte valójában egy olyan jövő előrevetítése, amelyet leggyakrabban csak áttételesen a gyerekei révén ’élhet meg’”.) A ’89-es változásokat követő (új)kapitalista rendszer viszont, olyan modelleket importált (jóléti és fogyasztói társadalom eszménye), melyek a régi csatornákon, mobilitási hálóztokon keresztül nem megvalósíthatók, ezért életpályamodellt kell(ett) változtatni, ami azzal is járt, hogy az iskola, a tanulás elveszítette kiváltságos helyzetét. Szigorúan gazdasági értelemben, de a családok és egyének életstratégáit tekintve nem következmények nélkül, az eredeti tőkefelhalmozás (Marx) korszaka jött el, az uram-bátyám kapitalizmusé („crony capitalism”), ahol az összeköttetések rendszere, a társadalmi tőke, fontosabb a tudásnál, a kulturális tőkénél. A fölemelkedésnek már nemcsak a hosszú távú befektetések eredményeként, több generációra tervezett válfajai váltak elfogadottá, hanem a rövidtávú meggazdagodás és feltörekvés (a self made man ideálja), a siker és az ezzel járó státusszimbólumok váltak meghatározó életmodellé. A konzumerizmus „értékei”, olyan erőteljesen léptek fel, váltak társadalmi léptékben meghatározóvá, hogy ez az életmodell minden mást háttérbe szorított (anómiás állapot állt elő széles körben, a mertoni értelemben, ahol a nagyon erősen reklámozott, és besúlykolt célokhoz nem létez/tek/nek legális és reális eszközök, ezért alternatív eszközöket keresnek). És mivel a gyors felemelkedés, a státusfogyasztásban mérhető anyagi siker gazdasági feltételei nem adottak, illetve legális eszközei alig alakultak ki, a társadalom szétfejlődése, újrastrukturálódása két irányba tart/ott/ és két helyszínen zajl/ott/ik. Drámaian sokan kivándoroltak, illetve külföldi munkát vállaltak, mint az itthoni – legalábbis státusemelkedés – önmegvalósítás eszközét tekintve ez utóbbit. Akik pedig maradtak (és ne feledjük társadalmunk, a nagyszámú „kilépés” következtében „reziduális társadalom”-má vált), azok a státustársadalom modelljét vállalták föl, az elérhető társadalmi pozíciókért versengenek, minden (igen gyakran illojális, és illegális, korrupt, stb.) eszközzel. Ők azok (beleértve magukat a kritikai értelmiségieket is), akik, első körben legalábbis, rezignáltak a gazdasági fölemelkedés elérhetőségében, viszont erős vágyat éreznek a feltörekvésre, a társadalmi piramis megmászására, és ezért (ismételten Vance Packard kifejezését használva) társadalmi/politikai/adminisztratív státusokra vadásznak. Nem osztályhelyzetük (mely gazdasági alapú lenne) megváltozásában, hanem a státusukból (mely szimbolikus jelentőségű – ahogy azt eredetileg Max Weber kifejti) származó kiváltságok megszerzésében reménykednek. Az elérhető politikai és adminisztratív, de még az akadémiai, stb., (ezért a sok magánegyetem, tele zengzetesnél zengzetesebb státussal, és ezért a sok botrányos plágium-ügy ezen a téren) pozíciókat is, elsősorban nem „a közjó szolgálatának”, (el)hivatásnak (beruf), hanem az itthon megvalósítható státusemelkedés szinte egyetlen útjának tekintik. Azután a státust gazdasági tőkére igyekeznek átváltani, ebben viszont a (politikai) korrupció a transzmissziós szíj, az átváltás szinte egyetlen módozata (lásd zsákmányszerző, patronális politikai rendszer). Az oktatási karrier tekintetében, céljuk nem a tanulás, kulturális tőkéjük gyarapítása és hosszútávú kamatoztatása, hanem a diplomaszerzés, ami szigorúan instrumentális, hiszen státusemelkedéshez szükséges kellék.

És persze marad/t a társadalom legnagyobb része, aki jószerével semmiféle mobilitási pályát nem lát, aki nem tervez, és aki csak helyzete, státusza fenntartásában reménykedik, politikai/társadalmi értelemben (nyugdíjasok, a munakerőpiacról kiszorultak /underclass/, vagy agrárproletariátus, kényszervállalkozók,  prekariátus tagjai, stb. Nota bene, ezzel együtt ez a széles réteg adja a szavazók zömét, az ők vokuskért versengenek a politikusok.) inaktív, és alsó osztálybeli, hátrányos, és kiszolgáltatott helyzetéből, a szükségből kovácsol erényt, (ők, akik mindeféle gazdagságot tiztességtelennek, minden politikust korruptnak, stb., gondolnak és abban reménykednek, hogy a tisztességtelenül meggazdagodottak előbb utóbb elnyerik méltó büntetésüket, vagy legalábbis morális értelemben megsemmisülnek, noha ez az elvárás meglehetősen történelmietlen) farag egyfajta osztályéthoszt (többek között vallási színezetűt, vagy nosztalgikusat, millenárisat vagy másképpen utopisztikusat, nacionalistát és összeesküvés-elméletekre alapozottat, stb.), aki (legalábbis  „valószínűségi okság” szintjén, ahogy azt Bourdieu megfogalmazza), újratermeli alsóbb osztályhoz való tartozásának minden, külső és belső, gazdasági és kulturális kellékét. Eközben ők a „virtuális fogyasztók”, nem a reklámozott javakat, hanem a reklámot magát fogyasztják, viszont ezzel is erősítik és (lényegében elsődleges ágensként) közvetítik a fogyasztói társadalom modelljét.