2016/08/23

Szép új magyar glóbusz

Szép új magyar glóbusz

Még visszafogott az itteni kvótaellenes kampány, még ezután jön a harsánya, de azért már most lehangoló, már most kiábrándító, és mindenestől elhibázott, félrevezető, és indokolatlan.  Lehangoló és kiábrándító, mert egy mondvacsinált „magyar-ügy; kötelező betelepítés nincs, és valószínűen nem is lesz, a referendum eredménye nem számít kötelező érvényű döntésnek, tehát csak belpolitikai használatra szavaztatnak, a kormánypártok önfényezését szolgálja a népszavazás, a lojalitás bizonygatását. Elhibázott és félrevezető, mert ehhez a magyarországi belügyhöz kérik a határontúliak szavazatát, a hálavoksokat a kettős állampolgárságért, olyan személyektől, akik mindenikének családjában van legalább egy „emigráns”, mégpedig valóban gazdasági el-, vagy kivándorló, és nem menekült. Olyanok voksát kérni egy gyülöletkampányt követően, akik maguk is érintettek a dologban több mint politikai cinizmus, ez már-már a személyes megalázkodás, a föltétel nélküli behódolás, az alattvalómentalitás nyílt követelése, akármilyen patetikus szövegek, és „kontextusokban” hangzódjék is el a felszólítás. Kevés lehangolóbb dolgot láttam, mint az Omega koncert előtt Kolozsváron – igaz politikustársaihoz mérten visszafogottan – de, gondolom „kormánykötelességből”, mégiscsak „migráncsozó” gazdasági miniszter oda nem illő fölszólalmlását. Tessék szépen és méltósággal ünnepelni a várossá avatás hétszázadik évfordulóját és közben hangosan gyűlölködni, ja és ugyanakkor kikérni a több tiszteletet a magyaroknak ugye, mindenki mástól. Hát, biza sok-sok tízezer lépés választ el minket, akármennyire is ismerjük, sőt együtt énekeljük, a régi dalt. Ennél már csak Nagy Feró nyilatkozata volt kiábrándítóbb, aki itt gondolta elmondani ocsmány szavait: „megkérnhetnénk /t.i. a menekülteket/, hogy ne tessék minket lefejezni, jó?”, meg, hogy nehogy má’ „Szajna menti szajhák”, vagy „balga belga banda” mondaná meg „hogyan kéne élni”. Oh, az egykori alternatív/underground énekes, a valamikori lázadó, mára siralmassá lett alteregoja, mennyire ért a ripacskodáshoz a pökhendi, megalapozatlan és hányaveti politikai propagandához, a gyülöletszítás csínyjához-bínjához: gyomorforgató.
És az ehhez hasonló haknik, határontúli, hol lenézett, hol magyarságteljesítményükért földícsért vidékieknek, hatuma talpasoknak szánt eligazító kisexpozék szezonja, csak most kezdődik. Jönnek a további roadshow-k, kérjük, nem kérjük és folyik a gyülöletexport, amelybe helyi hangadóink – legelől az itteni kommentariátus, az „elektronikus csőcselék”, a trollkodó, de fröcsögve fertőző nímandok hada, akik máris harsognak – lassan-lassan bekapcsolódnak: itt állnak (mármint a színpadokon/emelvényeken), másként nem tehetnek?
A magyar vezér éppen Tusnádon „leplezte le” a demokrácia-export áldatlan következményeit, amit – legalábbis szerinte – azonmód le is kell állítani és helyette a gyülöletet, az illiberalizmust kell propagálni, határok nélkül. Ez lenne a párhuzamos magyar glóbusz, az a groteszk világ, mely szemünk előtt bontakozik ki, mely az EU-ellenes EU-s tagországból, a keresztény és humanista értékeket megtagadó „mély-keresztyének” hadából, a pápaellenes csőcselékből épül, amelyben a józan ész, a meggondoltság, a felelősségteljes beszéd az elítélendő. Az ország és a jó kis matyharr-világ, melyben a szájánfosó ellenhőst, a gyáva és agyament gyülöletkeltőt lovagkereszt illeti meg, hogy szégyent hozzon a tisztességes kitüntetettekre, hogy erodálja, hogy semmissé tegye a kitüntetés intézményét magát. Ahol az értelmiség értelmiségellenes, ha lenne proletariátus, maga ellen lázadna, a prekariátus meg csak hallgat birkamód. Ahol félanalfabéták és egyéb szellemi csőcselékek judáspénzért „gyártják” a kultúrát, s igazgatják a humán erőforrás egzecérozását (– ugye mennyire áthallásos egy világ?), vak vezet, világtalant, miközben a süketnémák kórusa zengi a dalt, s „migráncsoz” naphosszat. Hovatovább Hieronymus Bosch tollára/ecsetjére kívánkozó ez a szép új matyharr világ, már nem Európa, még nem Ázsia, vagy Afrika, leginkább persze, csak hallszagú Pirézia, maga az antivilág. Alantas tudatunk felszínre hozott másolata, egyelőre vértelen szimulákrum, de ki tudja meddig az, mert mint a vezér mondja „bármi megtörténhet”.
Mint várható volt Tőkés és az EMNx-ek teljes mellszéleséggel vállalják a ránk nem tartozó „ügyet”, s voksra buzdítanak. Az egyházak meg, legalábbis a „Királyhágómellékiek” úgyszintén: "Felelősségteljes szavazásra és részvételre buzdítja a magyar állampolgársággal is rendelkező híveiket a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség vezetői az október 2-i népszavazáson"..., ebben a felszólításban a rossz fogalmazáson túl, illetve abban magában,  benne is van a magyar glóbusz minden nyomorúsága, az egyházak szereptévesztésétől, egészen a rossz politizálásig, minden. Politikusok nyilatkoznak gyülöletplakátok alatt és még csak fél-szájjal, s sokatmondó elhallgatással, de kampányra kész a rommagyar politikai mainstream is, lépni fognak, ha egy jelre majd lépni kell. Ki meggyőződésből, ki pedig oportunizmusból, jóforintokért és az nagyobb dícsőségért, emigráns családtagjaik ellen, de a szép új matyharr világ normái szerint, ahhoz igazodva.
Pedig, ha-, és amennyiben, illetve föltéve de meg nem engedve, hogy Magyarországon nincs is ellenzék és ki tagadhatná, hogy a gyülöletkampány a létező halovány ellenzéket is megosztotta, lehetnénk mi, határontúli, erdélyi magyarok az ellensúly az esztelen politikához és kampányhoz. Csakhát rég elfelejtettük, hogy a politika nem csak a gyávák, a megalkuvók, a gerinctelenek, és erkölcstelenek játszmáit jelenti, hanem a bátrak és gerincesek, a kitartók és újítók játéktere is.



2016/08/16

Félelemből népszavazás

Félelemből népszavazás

Azt hiszem, ha Bíbó István élne ma nem csak egy történeti szociálpszichológia (a néplélek alakulásának története érdekelte leginkább) szemszögéből, hanem végre szociológiai értelemben, azaz a kortárs történések vonatkozásában láthatná elemzéseinek, és következményeinek hétköznapi igazságát, legalábbis beigazolódásukat. Tegyük hozzá rögtön, hogy minden bizonnyal nagyon szomorúan látná, jobb szeretné, ha a magyar néplélek, a tömegek lelkiállapota nem követte volna azt a zsákutcás, felemás és vissza-vissza forduló történeti fejlődésvonalat, melyet az elmúlt 25 esztendőben követett, és nem jutott volna ahhoz a küszöbhöz, melyen éppen most áll. Azt hiszem ugyanis, hogy ami az októberre kiírt népszavazást megelőző (előkampány?) hisztéria-keltés és gyűlöletkampányban történik, és minden bizonnyal, az elkövetkező 2 hónapban történni fog, az vegytiszta formájában mutatja meg a magyar lelki alkat torzulásának kortárs történetét. És ami itt és most kibontakozik, az példátlan (újra és újra) annyira magyar, hogy más nyelvre (átvitt értelemben, vagy valós nyelvekre) lefordítani alig is lehetséges.  Példátlan ugyanis, hogy békeidőben – vagy legalábbis külső nagyhatalmi beavatkozás, elnyomás és reális fenyegetettség nélkül – egy gyűlöletkampány ilyen vehemenciával törne ki, és főként, hogy ennyire hatékonyan torzítaná a közvéleményt (talán a két világháború közötti fasiszta propaganda, vagy a negyvenes-ötvenes évek kommunista uszításai járhattak hasonló következményekkel). A fölvetett kvótareferendum előkampánya ugyanis tipikusan történeti zsákutcába vezeti az országot és a nemzetet, olyan kietlen helyre, melyből aligha van gyors visszatérés a világ – amúgy valóban zavaros, bizonytalankodó és ellentmondásos, stb. – sztrádájára, a történelem fősodrához. A magyar glóbusz éppen ellenkező irányba fordul (Adyval szólva, a komp már-már végzetes léket kap a „keleti kikötő” sziklás ormain), mint Európa, rohanvást megyünk a nihilbe, a perifériára, a történelmi zsákutcába (hejj nemzedékek fognak még könnyel, s izzadsággal fáradozni, hogy újra jó irányt vegyen hajónk!), a magunk ásta csapda fogságába.
A migránsoknak (sőt „migráncsoknak” gúnyolt) nevezett muszlim menekültek csak kellékei, pillanatnyi célpontjai, vagy szimulákrumai a gyűlöletnek, ami maga is a neokonzervatív forradalom egy mozzanata csupán. A hívők és fanatikus követők, nem tájékozódni, informálódni, saját véleményt alkotni, hanem mindezek ellenében gyűlölködni akarnak, a gyűlölet tárgya, célpontja pedig mindegy is: behelyettesíthető, mindig az, illetve azok akire/akikre a vezér rámutat. (Ezért történhetett meg, hogy Orbán idézettel lehet bolondot csinálni előítéletes és elvakult követőiből, ahogy azt Ágoston László, egy szellemes fb-használó tette). Azért lehet oly gyorsan dehumanizálni, karikírozni, stb., a menekülteket, mert valójában sohasem hús-vér emberek képzete kapcsolódik a nekivadult követők retináján és agyában azokhoz a nyomorultakhoz, és valós problémáikhoz, ők csupán eszközök arra, hogy mások lojalitásukat (föltétlen követő magatartásukat) felmutathassák, még akkor is, amikor a vezér éppen nem is kéri őket erre. És a dolog (legalábbis kanti értelemben vett) imoralitása éppen itt van jó mélyen elásva, a menekültek csupán behelyettesíthető eszközei, célpontjai, (piréz biodíszletek?) a gyűlölködésnek, alkalomadtán, és  a kampány lecsengésével, minden bizonnyal behelyettesítik majd őket másokra. Így lesz aztán ellenség az egész világ és lesz tökéletes az elszigeteltség, még nagyobb a morális pánik, teljes a félelem és szorongás, a magárahagyatottság és kiszolgáltatottság először hamis (Magyarország és a magyarság egyáltalán nem kiszolgáltatott „Brüsszelnek”, bármit is üzenjenek agyament plakátakon „Brüsszel mi IS vagyunk”!), majd következményként, egyre reálisabb (a referendum maga teszi majd Magyarországot és a magyarságot párianéppé!) érzete. Ma egyre több, nem mellesleg magát kereszténynek valló, kommentelő állítja: a gyűlölet (a minket meghatározó genus proximus) az elsődleges emberi érzés és tulajdonság, és nem a szeretet, a ráció, az együttérzés, stb., stb.: „Gyülölködöm, tehát vagyok”, vagy pontosabban: „Gyűlölködöm, és ettől jó mattyharr vogymuk”!?
Paradox módon a közvetlen „népképviselet” (de egyáltalán nem a népuralom, hiszen a referendum manipuláció, igazi következményei nem a kérdésből, illetve a szavazói döntéstől függenek) intézménye a népszavazás, merőben antidemokratikus gesztussá silányul, önmagának is ellentmondó szimulákrummá. És ezt Bíbóból könnyen le lehet vezetni, hiszen a gyűlölet mögött, annak motivációjaként a félelem áll, az a félelem, mely önmagában antidemokratikus, hiszen ahogy Bíbó sokat idézett mondása üzeni: „A demokrata nem fél”, és demokráciát demokraták nélkül, félelemre építeni képtelenség. Az sem vitás, hogy a mai magyar hatalom és csatolt része, az egyre inkább vele összemosódó szélsőjobboldali párt, leépíteni akarják a demokráciát (maffiállamot, autokráciát, illiberális Magyarországot hírdetnek és következetesen építenek), visszatérni azon az úton, melyen Magyarország egy emberöltő óta jár. Ennek ideológiainak tűnő, de inkonzisztens, üres, populista és demagóg szólamai az etnonacionalista jelszavak, az „új vallás”, (újfajta „ópium, /ugyannanak/ a népnek”), melynek legfőbb papja mondhat bármit és annak az ellenkezőjét is. Hisznek benne, mert hinni akarnak, mert a követők, az alárendeltek, a vazallusmentalitás hajtja őket, az éppen leghangosabb és melldöngetőbb propagandistáit, hamis prófétáit, felelőtlen és haszonleső udvartartását, és le egészen, a falcsul éneklő kommandói kisministránsokig, egyformán.(Úgy tűnik igaza van TGM-nek, a „tábor” fanlankszszerű egyetértése és nem a megosztottság, a véleménykülönbség a nagyobbik veszély, a mai magyar társadalom számára!).
Szavazzuk meg, hogy félünk, és azt is, hogy félni akarunk, mert ez a kollektív szorongás – a „másik”, a sötét, a mindig baljós, és bizalmatlan oldalunkon – valamiféle pervez örömet okoz, elkülönít a világ népeitől, identitást (igaz, negatív identitást) ad, a különlegesség tudatát. Féljünk és gyűlöljünk, hiszen ez – hiú reményeink szerint – kivon mindenféle megmérettetés terepéről, ebben nincs konkurencia, így lehetünk végre valahára valamiben elsők, az atavisztikus és paranoias félelem, már már magyharr, nattyon matyharr attribútum!

Piszkos (és „nattyhon nagy-matyharr”) politikai ősznek nézünk elébe, és amint itthoni rommagyar vezéreink hol kimondva, hol éppen hallgatásukkal jelzik, nem fogjuk tudni kivonni magunkat ebből a piszokból, mely még sokáig ránktapad majd. Ajánlanám, mi határontúli, erdélyi magyarok maradjunk ki  ebből: merjünk magyar szigetnek lenni, a normalitás szigetének.

2016/08/09

Kommandó, végállomás?

Kommandó, végállomás?
A „Nekünk Mohács kell” örökzöld nóta szignójára
“Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.” (Ady)
Alig írtam le, illetve került adásba a múlt heti jegyzetem a menekültek kérdéséről, melynek az „És nem is kell hozzá menekült...” címet adtam, és érkezett a(z öröm)hír, hogy a Kovászna megyei Kommandón menekültesdit játszodtak, a közönség nagyobb derülésére és épülésére. Történt ugyanis, hogy a falunapok alkalmával szabadtéri színpaddá alakították a falu köpontját és eljátszodták szír menekültek „elfogását”, bevagonírozását, a turisztikai látványosságként forgalmazott kisvonatra, azután meg elküldték őket „Merkel nagymamájukhoz”. (”A szolgálatos határőrök végül sikeresen megállították az illegális fuvarozókat, előállították a határt törvénytelenül átlépő szíriaiakat. Azok spontán tüntetésbe kezdtek, eurót, Németországot és nőket követelve. A hatóságok azonban kitartottak, feltoloncolták őket a kommandói gőzös szerelvényére, és elküldték „Merkel nagymamájukhoz”). Ráadásul a cikk, melyből az épületes eseményről értesülhetünk, ezt azzal a címmel közli, hogy sikeres volt a rendezvény, mintha népszerűségét, éppen ez a gyalázatos epizód adta volna. Szóval, itt tartunk, így szórakozunk és tesszük sikeressé, meg vidámmá egy eldugott kis falu (ünnep) napjait, ez a színvonal – gondolom a népi színjátszás legjavát gazdagítja a produkció, helyi múzeumokban fogják mutogatni a kellékeit, és szenté avatni kiötlőit, várom, hogy rockopera változatát is bemutassák, mondjuk Csíksomlyón? – ahogy mondani szokták, csak rá kell nézni a sokat mondó performanszra és íme a k(ó)or, és benne az ember: ecce homo! És ember nem akadt a helyszínen, ki megálljt kiáltott volna, kinek eszébe jutott volna, hogy ez a gyalázatos közjáték, ízléstelenségén túl, merőben imorális (sok arra a kereszt(y)én, vagy mégsem?), mások, bajban levők, emberi méltóságát sérti, és ezért méltatlan azokra nézve is, akik eljátszák, akik fogyasztják, netán röhincsélve kommentálják, stb. Ott tartunk, hogy az érzéketlenség, a szolidarítás hiánya, a xenofób és rasszista gyűlölet szórakoztató, megnevettet? A bajba jutottak kigúnyolása, megalázó paródiába foglalása, giccses és ízléstelen nyilvános lealjasítása – mondanom sem kell, hogy az eljátszott menekültek „Németországot, meg nőket követeltek” (sic!), kik is? az ott hurcolászott gyermekek? – megalázása, lehet-e vicc, poénkodás alapja? Meddig sülyedhetünk, miközben valamiféle turulos-lóáldozatos, sohasemvolt székely/magyar mítologiai világban élünk? Van-e, lehet-e lennebb, a vidám erkölcsi züllésben?
Elképzelni is nehéz, hogy mi nevettethette meg a falunapi vigasságok közönségét, a szerencsétlenül járt, üldözött, megalázott, és nyomorgatott szír menekültek tragédiájának giccses és ízléstelen előadásán, és csak sejteni lehet azt is, hogy miért képzelték „fiatalok” –  közelebbit nem lehet tudni a koreográfusokról és rendezőkről, és alkalmi színészekről, csupán mintegy mellékesen, hogy a „veszélyes” és illegális migránsokat roma gyerekekkel játszodtatták –, hogy ez jó móka lehet? Alighanem az a korszellem lehet itt a mögöttes motivációt adó tényező, mely éppen a magyarországi gyülöletkampány újabb felvonásával indul útjára. Az aljas és visszataszító manipuláció és propaganda, a kábeltévék és szájberhozzáférés miatt nem ismer határokat, akárcsak a határtalanul aljas és az emberek legrosszabb félelmeire, gyűlöletre épülő helyi propagandagépezet, mely ezúttal nemcsak átvette és visszhangozta, hanem egy fokkal mélyebbre vitte az anyaországi kampány-kommandó kirekesztő és xenofób tartalmát.
És nincs, nem volt ott előljáró, ki megálljt parancsolt volna a gyalázat közjátékának, ki helyrebillentette volna a kizökkent világot, pontra tette volna annak önfeledt csápolóit, ki átérezte volna az előadás méltatlanságát és közerkölcsökre fölöttébb káros voltát, és cselekedett volna. Polgármester úr – hadd mondjam névvel, hisz bizonyára méltán büszke rá: Kocsis Béla, akit nemrég RMDSz színekben választottak újra –, alpolgármester úr, szervezők és egyéb előljárók, hát itt tartunk, ez a színvonal, ez a szórakozást nyújtó élmény, ez a büszke határvédő nép erkölcse? És napok teltek el anélkül, hogy a politikai párt, és a megyei kiskirályok félszóval is elhatárolódtak volna a performansztól, vagy egyetértenek a gyalázatos produkcióval? Netán somolyognak bajszuk alatt és még élvezik is a dolgot?
Azután meg Kommandó immáron a magyarországi sajtóba is bekerült (ahogy egy székely előljáró mondta volt:”a negatív reklám is reklám”, nem igaz?), nem mint meglátogatandó turisztikai látványosság, hanem mint a gyalázatos gyülölködés alsó határa, székely büszkeségünk vicinálisának utolsó állomása: a pokol kapujának dudvás/provinciális bejárata. Az is pikáns, hogy a helyi lapon kívül, a többi rommagyar sajtótermék nem tartja fontosnak megemlíteni a dolgot, struccpolitika, vagy eltussolási szándékból, félrenéz. Pedig a performansz méltán fölkelthetné az érdeklődését (aztán  kommentek még annál is inkább) a diszkrimináció ellenes hivatalnak is.
Végére hagytam a kommentariátus minősíthetetlen hozzászólásait. Nem szívesen lennék a jóérzésű, elítélő és elhatárolódók bőrében, megkapják, minden felületen. Nyomdafestéket, civilizált ember fülét nem érheti az a gyülöletbeszéd-özön, amit rájuk mondanak, trollkodó, echte nagy magyarrhh agyamentek, emberségükből kivetkőzött eltorzult arcú és mérgezett billentyűzetű nímandok. (Azért nem állom meg, hogy a Balázs Ambrus nevű troll, épületes hozzászólását, ide ne másoljam: ”Csak így tovább ,helyes kis paródia , ügyesen összehozták . - Ti büdös tetves hazaáruló büdös zsidóseggnyaló faszfej liberális faszkalapok ti meg megbaszhatjátok telibe a kurva anyátokat”). És nincs a 3szek.ro oldalán sincs szerkesztő, kinek a nácibeszéd föltűnne, (fél napja ott díszeleg hasonlók társaságában e bejegyzés), az uszítás, az aljas és megalázó gyülöletbeszéd. Ki tudja fiatalok, vagy kiskorúak is olvashatják, s még hasznát veszik, épülésükre szolgál, gondolhatja főszerkesztő, s ügyeletes, vajon otthon is ezt tanítja gyerekeinek?
De a kommandói happening, rögtönzött, vagy inkább kitervelt színjáték egyszerre tükör is, az elaljasodás példázata: félrenézhetünk, de ott vagyunk benne – „tükör által homályosan” – a belső sötétben, elképesztő mélységben, lent a neobarbárok között.

Turizmus a pokolban: Welcome to Kommandó!

2016/08/02

És nem is kell hozzá menekült ...

És nem is kell hozzá menekült...

Miután a menekültek áradata egész Európában alábbhagyott, az ezzel járó és mesterségesen,  politikai kommunikációval és médiamanipulációval keltett morális pánikot, át kell maszkírozni. Mégpedig úgy, hogy a menekülteket minden létező, és nem létező, lehető és lehetelen eszközzel össze kell kapcsolni a kibontakozó terrorizmussal és őrült ámokfutók, sorozatgyilkosok, akcióival. Míg a bűnbaknak kikiáltott menekültek ellen folyó uszítás, a gyülöletbeszéd legitimálása, elfogadtatása folyik, addig sem csendes az uborkaszezon, és mozgosítani is lehet valakik ellen. Ahelyett, hogy a reális kérdéseket fogalmaznák meg értelmiségiek, politikusok, közéleti szereplők, és szakértők, a terrorizmusról, annak eredetéről, vagy „természetéről”, stb., hogy közelebb kerülhessünk hatékonyabb és elfogadhatóbb megoldásokhoz, a morális pánik fönntartására mennek el az energiák. A terrorizmus elleni harc elvesztésének legbiztosabb útja, ha szinte önként belesétálunk abba a csapdába, amit most éppen és elsősorban, az ISIS állít Európának, ha sikerül a megfélemlítés, ha arra ösztönöz bennünket, hogy rettegésünkben rossz döntéseket hozzunk, hogy eltávolodjunk a valós európai értékektől – szabadság, szolidaritás, jogállamiság és egyenlőség, az emberi méltóság védelme, de ugyanakkor a gondolatszabadság megőrzése, a politikai pluralizmus, a demokrácia intézményeinek továbbfejlesztése, stb. eszméitől – ha korlátozások és tiltások bevezetésére, a szabadságjogok föladására kényszerít.
A nagyon erős és kiterjedt szélsőjobboldali populista propaganda csörtetése mögött nem egyszerű, de nem is lehetetlen fölfedezni, hogy az IÁ, arra használja az előle menekülők tömegeit, hogy mintegy potenciális terroristáknak föltűntetve őket, (amit a hangadó etno-nacionalista, populista politikusok önként és harsányan megtesznek maguk is), pánikot keltsen, a már elmenekülteket is stigmatizálással büntesse, és általuk fenyegessen.
És az európai közvélemény egyre inkább bedől a terroristák tervének, belesétál a csapdába. Még a fogalmi, és azután jogi, meg politikai tisztázások sem zajlottak le, melyek során kiderült volna, hogy a háborús övezetekből, a beomlott és tönkrement Közel-Keleti, illetve Észak-Afrikai államokból menekülők, nem gazdasági migránsok. Az általuk támasztott jogi, politikai, és igen, morális követelmények és meggondolások – amit összefoglaló kifejezéssel menekültpolitikának kellene nevezni, és még véletlenül sem migránspolitikának! – mások kell legyenek, mint azok, amelyeket a „békeidőben”, elsősorban, gazdasági okokból bevándorlókkal kapcsolatban támasztunk. És máris folyik a menekültek összemosása a terrorizmussal, ami egy könnyen átlátható csúsztatás, olyan politikai eszközként bevetett – morálisan megengedhetetlen – séma, mely a nacionalisták malmára hajtja a vizet, akik maximálisan ki is használják az adódott politikai témát és napirendet, és erősödnek, nemcsak Európában, hanem világszinten. Ehhez persze az is kell, hogy a mérsékeltek, legyenek azok konzervatív, szocialista, vagy liberális beállítottságúak, képtelenek legyenek ellendiskurzusokat kialakítani és a vitában hatékonyan használni azokat. Ez az erőtlenség annál különösebb, minél világosabb: a valódi szakmai tudás, az információk, az adatok, és azután a józan ész a segítségükre lehetne (Igen jó és tanulságos beszélgetés és komoly megalapozott érvek hangzottak el a kérdésben a szelterszfürdői Nyári Filozófus Táborban, beszámoló itt olvasható róla). Úgy tűnik a mérsékelt politikai szereplők képtelenek a legvilágosabb és egyértelműbb szakszövegeknek, politikai diskurzusokra való átfordítására is (tudástranszfer), pedig a szolidarításra, a potenciális gazdasági előnyökre (még a leghangosabban „migráncsozó”, magyar kormány is bevándorlókat akar a munkapiacra importálni), vagy az emberi jogokra és méltóságra lehetne hivatkozni, ja és akár a pápa szózataira, ha valódi keresztények lennének, a magukat politikai értelemben azoknak mondók.
Előre lépés lenne az is, ha a menekültek és a terrorizmus kérdését kivonnák az aktuális, szűk látókörű és szektáns politikai napirendből és szakmai szinten mozgatnák, de hát ezzel kapcsolatban nem lehetnek illúzióink, a paranoias populizmus, amire rákattan, azt csontra rágja, az agresszió, a gyűlölködés, a kierekesztő gesztusok és propaganda vészesen begyorsult mélybehúzó örvénye meg nem áll.
És ha egész kontinensünk szintjén jellemző a szélsőjobbos propaganda eluralkodása, és nyomában az idegengyűlölet, és a rasszista meggyőződések megerősödése, stb., annál inkább ez a helyzet Magyarországon, ahol a lakosság intoleranciája a menekültkérdésben tetőzött: éllovasok vagyunk, gyűlöletben nagyon jók. S, ha még ez sem lenne „történelmi vívmány”, hát a propaganda és a gyülöletkampány még csak most indul, hiszen – ismétcsak hungarikumként – álkérdésre kér választ a magyar kormány, egy elhibázott, értelmetlen, és nem kis mértékben veszélyes, népszavazás keretében. Az októberben esedékes referendumon megválaszolandó kérdés, nem aktuális, hiszen nincs kötelező betelepítés. Értelmetlen, mert az eredménye nem hoz kötelező érvényű jogi szabályozást és gyakorlatot (az EU-s szabályozásokat nem írhatja fölül ez esetben sem a magyar parlament). Gyanús és zavaros üzenet Brüsszelnek, mely logikusan torkollhat egyfajta – brexithez hasonlóan, nem szándékolt – kilépésbe, esetleg az erre való uniós fölszólításhoz. Tisztára politikai játszma, viszont ezúttal különösen kockázatos, könnyen a perverz hatásai lehetnek az erősebbek – Magyarország, elszigeteléséhez, kireresztéséhez vezethet.

És akkor itt vagyunk újfent, saját kis politikai szimulákrumunk, akarom mondani mezőnyünk háza táján. A referendumon való részvételre, sőt az igen szavazatra való buzdítás talán a leginkább megmutatja helyzetünk ellentmondásosságát, de politikusaink felelőtlenségét is: egy másik állam (akárhányszor ismételhetjük, hogy „anyaország”, ez a másság tény marad), elhibázott referendumán való részvételre buzdítanak, olyan ügyben, mely minket nem (nincs „saját” menekültpolitikánk, de még menekültek sincsenek Romániában), illetve egészen másképpen érint, mint az anyaországiakat. Minket a menekültkérdéssel kapcsolatos magyarországi úgynevezett kvótanépszavazás csak hátrányosan érinthet, semmit nem nyerünk kiírásával, vagy a részvétellel, viszont magunkra ragaszthatjuk az előítéletesség, az idegengyűlölet, a szélsőségesség, és a szolidarításhiány bélyegeit. Nem kétlem, hogy amennyiben a magyar közvélemény első a mérésekkor kinyilvánított idegengyűlöletben – az ottani agresszív propaganda és médiasulykolás következtében – ez a rommagyar közvéleményben is hasonlóan magas arányú. Azt kétlem viszont, hogy ez, illetve ennek, egy álkérdésre adandó népszavazáson való kinyilvánítása nem aláássa, hanem valamiben is előmozdítja politikai helyzetünket, és főként nemzetközi megítélésünket, maradék presztízsünket. A rommagyar politikumnak, és a kettős állampolgároknak, nincs amit keresniük a referendumon, nem rólunk szól, nem ránk nézve lesznek közvetlen következményei (már az említett és biztosra vehető nemzetközi elítélés ránk vetülésén túl), viszont közvetett módon, nagyon is hátrányosan érint. Olyan politikai tőkét termel és mutat föl – egyfajta harcos Európa-ellenes fenyegetésről van szó, melynek csak szimbolikus vonatkozásai vannak: „Üzenjük Brüsszelnek”..., hogy mi intoleránsak és kirekesztők vagyunk, és semmiféle szolidarítást nem vállalunk veletek ..., tehát „nagyobb tiszteletet követelünk”! – mely ellenünk dolgozik, mely a mi, itthon, kínkeservesen fölgyűjtött politikai tőkénket apasztja. Újjal mutogatnak majd ránk, mint az intolerancia, az idegengyűlölet babérkoszorús bajnokaira. Kell-e ez nekünk? A kérdés persze költői, nem, nem kell de meg fogjuk kapni. Az RMDSz nyilatkozatot írt alá, és minden bizonnyal kampánytémává készül tenni a problémát, az EMNx-ek meg már plakátolnak: itt az önsorsrontás egy újabb fejezete.

2016/07/26

Rosszkedvünk nyarának Tusványosa

Rosszkedvünk nyarának Tusványosa

Lezajlott az immár sem nem szakmai előadásokra, sem román-magyar párbeszédre (a beszámolók szerint még egyetlen „neves” díszrománra sem futotta) nem fókuszáló, de még a gyorstalpaló pártpolitikai továbbképzők silány színvonalára sem emlékeztető tusnádi dzsembori. A magyar fölségjelzésű limuzinok elhúztak, a (félig-meddig felújított, aztán abbahagyott) tábor üres, és maradtunk mi rommagyarok, annak szemetes közepében. Ráadásul nem kétséges, hogy a lejtő nem itt ér véget, az elposványosodásnak keretet adó „illiberális állam” fele vezető út, melyet Orbán 2 éve hírdetett meg, éppen itt Tusnádon, olyan t.k. üres  politikai projekt, mely még mindig kitöltetlen. Ahogy akkor fogalmazott, olyan időszak következik, amikor a politikában „bármi megtörténhet” és sok dolog, minden további ráció, vagy legalább elfogadható magyarázat nélkül, azért történik meg a politikában, mert megeshet, mert ... CSAK A meghirdetett inkonzisztens politikai program határai elmosódottak, és eszköztára nagyon is változékony, akárcsak a cselekvések ritmusa, a napirendek egymásra következése, stb. viszont, ha sorba rendezzük az elmút 3 év tusványoson bejelentett politikai szándéknyilatkozatait (lásd itt, itt, és itt), még mindig nincs egy világos vonalvezetés, de azért legalább egy orbáni krédó kirajzolódik. Ez pedig, elméleti hátterét tekintve és lényegében körülírja azt, amit a múlt század elején „konzervatív forradalomnak” neveztek (lásd. többek között, itt), és amit ma „neokonzervatív forradalomként” határozhatnánk meg. A keret bár elméleti nem vonatkoztat el a brexit, illetve a törökországi változások, a menekültkérdés (különösen annak magyarországi értelmezésétől, és a készülődő népszavazási kampánytól) kezelésétől, de még az egyre gyakoribb európai helyszíneken elkövetett terrorcselekményektől, vagy az amerikai belpolitika éppen zajló gyökeres átalakulásától sem: a világ- és regionális politikai rend(etlenség)től.
A múlt heti tusnádi előadásokon rengeteg témában, nagyon sok minden elhangzott, nem célom (nem is lehente, ebben a keretben), mégcsak a főbb üzeneteket sem dekódolni, értelmezni/elemezni, viszont megpróbálok – a legkisebb közös nevezőkből kirajzolódó – általánosabb, a szerteágazó kijelentéseket (vita, vagy dialógus nem igazán volt ott jelen) laza keretbe foglaló (nemcsak magán) „háttérelméletet” vázolni. Ez az elmélet a neokonzervatív forradalom, melynek a politikai kommunikációban megjelenő – működő, megfigyelhető és elemezhető – formája az ÚJ REAKCIÓS, ÉS PARANOIAS POPULIZMUS, ami nagyban különbözik a régi formáitól. A régiívású konzervativizmus és a neki megfelelő populizmus, komolyan, programatikusan törekedett arra, hogy felhatalmazást szerezzen a liberális demokráciákban létező társadalmi intézmények, jogok és szokásrendek, stb. felszámolására. És az olyan konzervatív intézmények újboli bevezetésére, mint a nők alávetettsége, abortusztilalom, etnikai/vallási/rasszbéli/szexuális kisebbségek marginalizációja, a nemzeti arisztokrácia kiváltságainak megerősítése, paternalisztikus, sőt autokratikus államműködtetési rend bevezetése, stb. Valamint a modernizációval, szekularizációval, jogegyenlőséggel , stb., járó intézmények eltörlésére, a visszarendeződésre, szóval minderre komolyan törekedett. Az Erdogan-féle muszlim fundamentalista és ultrakonzervatív fordulat (gyanús puccsot követő ellenpuccs), ennyiben nagyon is véres, és komoly politikai cselekedet. Ezzel szemben a neokonzervatív forradalom populista és demagóg szónokai, de még szektáns hívei – a brexitet hírdető Farage & Johnson hazugságkampányát, sem Trump demagóg, szövegléseit, sem Le Pen nacionalista/xenofób kijelentéseit, sem pedig Orbán európaellenes támadásait – sem gondolhat/ták/ják komolyan, amit hírdetnek. Félreértés ne essék, amiért ők maguk is felelőtlenségnek (ezt Farage, de lemondásával Johnson is, a brexit kampányt követően rögtön be is ismerte, illetve politikai álorgazmusra játszanak) tekintik, és üres szólamoknak, amit mondanak, azért az ilyen manipulatív szövegelésnek van mozgosító ereje, sokakhoz eljut és sokan, és sokféle alapon elhiszik. És nemcsak elhiszik, hanem, mivel az újkonzervatív forradalom nem egy egységes ideológia, mely legalább bírálható, hanem sokkal inkább egy új vallási szektaként jön létre és működik, jó szektáns hittérítő módjára mindenáron terjesztik is. Minden központi utasítás nélkül igyekeznek rávenni másokat a föltétlen és kritikátlan áttérésre, illetve agresszíven lépnek föl a másként vélekedőkkel szemben. A megszállottak minden lehető eszközzel és minden lehető médiafelületen terjesztik, propagálják és megvédik demagóg tanaikat.
Nos, én az idei tusnádi dzsembori szerteágazó politikai fölszólamlásait egy ilyen neokonzervatív forradalom politikai berendezésére, kifejtésére tett kísérletként értelmezem, mely egyfelől megengedő mindenféle illeszthető demagógiával, üres szövegeléssel, és diskurzusokkal szemben, másfelől pedig kirekesző mindenféle ellenvéleménnyel, sőt már-már mindenféle logikus érveléssel szemben: politikai szektarianizmus.
Ezért történhet meg, hogy megtapsolják nemcsak Orbán üres szövegét az európai politikai elit, az általa brüsszelitáknak nevezett fiktív ellenség – hiszen az EU-t közös döntésekkel, közösen választott és delegált képviselők, bürokraták és végső soron a tagállamok elnökei, illetve miniszterelnökei közösen, konszenzusos döntések alapján vezetik (Európai Tanács) –  bukásáról, hanem mindenféle más apró demagóg fölvetését, zavaros és védhetetlen dumáját, úgyszintén. És az sem szempont a megszállott hallgatóságnak és aztán a teljes politikai mezőny hallgat sőt elfogadja, hogy a rommagyarság számára az Európa-ellenesség politikai öngyilkossággal ér fel, ugyan ez is, kit érdekel már? A hallgatóság észre sem veszi, hogy Orbán saját bukását hirdeti, hogy Tőkés, amikor megismétli a „védhatalmi státuszt” kérő, sőt követelő korábbi botrányt kavaró kijelentését, akkor éppen magának mond ellent. Ugyanis, amikor állami kitüntetésének visszavonása volt napirenden, azzal érvelt, hogy nem is ezt mondta, illetve gondolta, csak félrefordították és szövegéből kiemelték a kifejezést, megismétlésével pedig éppen hogy az ú.n. félrefordítókat erősíti meg, hiszen a fogalom mindenestől kétértelmű, és pontatlan. A neokonzervatív forradalom alig behatárolt és üres keretébe belefér a nők helyének férfiak általi kijelölése, a macsóizmus, mizoginizmus, a férfiuralom nyílt követelése. De jöhet ide minden vita, illetve kritika, a másik fél megkérdezése nélkül is, a szexuális kisebbségeket betegeknek nyilvánító demagóg kispap hagymázas dumája. Éppen úgy, mint Ráduly (dezintegrálódott) Róbert demagóg fenyegetőzése a lemondásáról (apropó még beiktatva sem lett!), amikor jól tudja, ha elhagyja pártját, megfosztják mandátumától, és új választásokat írnak ki. Nem is beszélve arról, hogy miközben egyre erősebb és integráltabb, no meg etnonacionalistább és agresszívebb, stb., szövetséget akar, azt követeli, hogy a legerősebb mandátumról – a kormánypozícióról – egyszer, s mindenkorra mondjon le a szövetség.
Az a kérdés mostmár, hogy van-e a lejtőn, a romlásba vívő úton megállás, vagy valamiféle kapaszkodó, legalább a határontúli kisebbségek és nevesen a rommagyarság számára, ebben a milliőben, és a válasz – azt hiszem – nehezen, vagy egyáltalán nem lehet optimista.


2016/07/19

Egy saját gyártmányú puccs-kísérlet kérdőjelei

Egy saját gyártmányú puccs-kísérlet kérdőjelei

Ahol és amikor puccs van, ott és akkor puccs van, és a legtöbbszőr vele jár az erőszak, és a gyilkosságok, aztán gyorsan megtörténik a hatalomátvétel, az „új rend” többé-kevésbé erőszakos bevezetése. És persze ott vannak az egyenruhások, akik ugye civileket üldöznek el a hatalomból és rendkívüli állapotot hírdetnek, mely különös felhatalmazással, a soron-, sőt akár törvényen, kívüli tiltások egész arzenáljával ruházza fel őket, stb. A puccsisták előjönnek rejtekhelyeikről és megjelennek a „nép”, a nyilvánosság előtt, és bejelentik szándékaikat, többek között azt is, hogy miért a puccs, ki, illetve milyen politika ellen vannak, stb. A rendkívüli állapot, amit az államcsíny előidéz, a politika nullpontja, káosz, melyből a hatalom – megmutatva erőszakos természetét – „új rendet” teremt, erőszakosat, szigorút, illetve katonásan határozottat, amelyben (legalábbis egy ideig) ismét élesen megkülönböztethető a politikai barát az ellenségtől (Carl Schmitt), és jaj az alúlmaradóknak, akiket ellenségként lehet föltűntetni. Az is ritka, hogy puccsal demokráciát akarnának meghírdetni, illetve visszaállítani, hiszen az eljárás, katonai vagy félkatonai rezsimeket bevezető politikai aktus, (mint az előző török puccsok is voltak) amelynek során a regnáló – rendszerint legalábbis formálisan demokratikus módon megválasztott – hatalom ellen lép föl, nem-demokratikus módon és erőszakosan. És persze az államcsínyek igencsak kockázatos vállalkozások, ha buknak, akkor csúnya véget érnek, a puccsisták életükkel játszanak. És mindig maradnak ellenállási gócpontok, a revans és visszatérés lehetősége hosszú ideig benne marad a levegőben, a puccsok, még a sikertelenek is, lezáratlan történetek, sok-sok potenciális felvonással. Nos, a péntek éjszakai törökországi puccs-kísérlet szinte egyetlen tulajdonsággal sem rendelkezett a fölsoroltak közül: rendkívüli és gyanúsan erőtlen puccs-kísérlet volt, nem mintha az államcsínyek nem lennének mindenkor meglepetésszerűek és rendkívüliek, de erőtlenek a legkevésbé sem szoktak lenni. Lehet, hogy tévedek, de nekem a török puccskísérletet magyarázni, hátterét értelmezni, szereplőit és mozgatórugóit föltárni szándékozó forgatókönyvek és esetleges konteók közül a leginkább, az Erdogan elnöknek, sajátmaga ellen megszervezett akciója tűnik leghitelesebbnek. Hiszen minden ilyen helyzetben, minden rejtett összefüggés feltárásában, vagy nyomozás esetében, a legelső föltehető és fölteendő kérdés a cui prodest? A kinek használ? – klasszikus detektív-kérdése. (Sokan a Reichstag 1937-es felgyújtásához, majd példás megtorlásához és Hitler teljhatalmának kiteljesítéséhez hasonlították máris, a török puccskísérletet, nem minden alap nélkül. De vannak közelebbi példák is a hatalom látszólag önmaga ellen előkészített puccs-kísérleteire. Ezzel az obskurus eljárással Putyin is élt már – többek között a Majdan-t, az ukrán narancsos forradalmat nevezte annak – megpróbálva ezzel legitimálni az orosz beavatkozást. Puccsot vagy annak kísérletét kiáltani autokrata vezetők nem ritka eljárása, politikai kommunikációs panelje). Márpedig alig lehet valamit is tudni a puccsisták kilétéről és szándékaikról, viszont az már biztos, hogy a regnáló – a konfliktusból győztesen kikerülő – elnök hatalma kiterjesztésére, vélt vagy valós ellenségeivel való leszámolásra, politikai tisztogatásra, használja győzelmét, és az sem világos, hol fog megállni. Ugyanakkor, meglátásom szerint, a sikertelen (vagy elhamarkodott) puccs-kísérlet konkrét – bár erőszakos és véresen hátborzongató – következményeinél is fontosabbak a tágabb, az egész török, kurd és közel-keleti társadalmakat, sőt Európát és a világrend(etlenség)et érintő, azokkal kapcsolatos és nehezen megválaszolható kérdések. Hadd soroljak föl néhányat, mégha válaszolni rájuk nem is tisztem, viszont amikor nincsenek előregyártott és jó válaszaink, akkor finomítanunk kell kérdéseinket, innovációra van szükség, távolabb lépni a zajló eseményektől és higgadtan újrafogalmazni az alapvető problémákat, a jól föltett kérdések előreviszik a válaszok kikiristályosodását: Erdogan-féle szultanátus, vagy inkább katonai illiberál legyen Törökországban? Melyiket illene, illetve lenne hasznos, a „nyugatnak” támogatni, és melyiket eltiporni? És ismételten fölmerül a kérdés, hogy a nyugat vajon a török, és a kurd(!) nép szabadságát és az egyetemes emberi jogokat (nemcsak katonákat, hanem ügyészek és bírák egész seregét vetette őrizetbe, és a halálbüntetés bevezetését fontolgatja Erdogan) is hajlandó beáldozni, egy amúgy is nagyon ingatag stabilitás nevében, mint ahogy Erdogan támogatásával, vagy legalábbis fölmentésével, máris teszi, vagy merre tovább? (Miért van az, hogy nyugaton és keleten is egyre inkább csak a rossz és a még rosszabb alternatívái mutatkoznak, mégpedig egyre gyakrabban és egyre nyomasztóbban, a megválaszolás reményének elhalványulása mellett?) Mérhető-e minden társadalom és politikai rendszer nyugati mércével, vagy relativizálni kell a nagyon szilárdnak vélt elveket és a mögöttük lévő értékeket is? (És ha már lenne keleti, meg nyugati mérce, akkor miért ne lehetne déli, és északi, nyári meg téli, fekete és fehér, és szürke, annak minden árnyalatával?) Patikamérlegen kiporciózva, hogy milyen távol, vagy milyen közel van, a sokszor nyugaton is csak illuzórikus, liberális demokrácia ideáljához? És, ha nem, mi teendő az új vilárend(etlenség)ben? Elképzelhető-e még az európai Törökország, vagy az az ideál, és projekt végképp elenyészett? Törökország konszolidálódik és megmarad a nyugati orientáció mellett, minden kisíklás és autokratikus föllépés ellenére, vagy pedig „elukrajnásodik”, hosszú és reménytelen lejtmenetbe kezd? Ilyesmit vetít előre, legalábbis a kurd kérdés kezelhetetlensége, másfelől pedig, az EU-hoz való viszonyulás kérdésessége, közeledés vagy ellenkezőleg a de-civilizáció útján való távolodás jön, vajon? De és egyáltalán, (jól) értjük-e Törökország keletiségét (orientalizmusát), vagy amint Edward Said mondja, ez a kelet csupán egy elképzelt – mégpedig eredetileg a britek és franciák által, India és a Palesztina valamelyes megtapasztalására és főként dominanciájára alapozott, majd az USA által alakított, sarkított valóságból származó – imaginárius és szimbolikus konstrukció, melyet a régi Európa talált ki. Mi lehet a sorsa az europacentrikus reflexiók és hatalmi ambíciók, az elképzelt orientalizmus, és az iszlám fundamentalizmus közé beékelődött Törökországnak, Atatürk szekularizmusa nélkül?

A puccs-kísérlet, afféle „harmadik csapásként”, ráirányította a figyelmet – ha eddig nem vettük volna észre – azon világrend(etlenség) és nemzetközi intézményes keretek sebezhetőségére, melyeket igencsak stabilnak és történelmi léptékben is időtállónak képzeltünk. (Mintha „a történelem” sokadjára azt üzenné Fukuyamanak, hogy figyelj, nem hogy nem értem véget, valójában csak most kezdődöm, és a történelem valóban elkezdődött, forgatókönyveket ír fölül és terrorizmust teremt, demokráciát és jólétet számol föl, populista és fundamentalista mozgalmakat kezdeményez és erőszakot hoz, fenyeget és rettegésben tart, olyan, ha nem olyanabb, mint amilyennek mindig is tudtuk: veszélyes és csak utóbb értelmezhető, rohan a vesztébe/vesztünkbe ...) A görög és főként ukrán válság, azután a menekülthullám és a brexit Európa egységét, sőt békéjét fenyegeti, felforgatja az EU langyos vizeit, olyan kihívásokat jelent, melyeknek – szemmel láthatóan – nem képes megfelelni az egyre gyengülő unió. A török válság már nemcsak az európai integrációt, a bővítés forgatókönyvét, hanem a NATO egységét és ütőképességét is próbára teszi. Még nem dölt el, hogy beomlik, vagy, nem kis meglepetésre megrázza magát és erélyes, de racionális föllépéssel, megoldja problémáit az EU és a NATO, de minden esetre, ez az optimista forgatókönyv lenne hovatovább, a meglepőbb.

2016/07/12

Jövőt kellene nyerni

Jövőt kellene nyerni

Csatát veszített, de – legalábbis látszólag – a választásokat követő alkudozások, kompromisszumok és keresztzsarolások, stb., következtében, olyan helyeket nyert el az RMDSz a szórványnak mondott vidékek (valójában maradvány, reziduális közösségek) önkormányzataiban, melyekről aligha mert álmodni a választási eredmények láttán. Azt hiszem viszont, hogy ezek a győzelmek nagyon is időszakosak és bizonytalanok, nem jól átgondolt és legalább középtávra megtervezett – hosszú távra, az egész román politikai mezőny helyzetét tekintve, nincs is kilátás – és az egész rommagyarság érdekeit szem előtt tartó szövetségek és helyi politikai elrendeződések jöttek létre, hanem nagyon is ingatag és rövid távú, presztízs és nem valós politikai haszon keletkezett. Nem kétlem, hogy jó döntés volt (nem is volt alternatíva) a helyiekre bízni a pártszövetségeket és szabad kezet adni abban is, hogy melyik oldallal köthetnek helyi egyezségeket, a szervezet regionális egységei, hiszen ők ismerik jobban a helyi viszonyokat, melyek igen sokfélék és sokban különböznek a központi, vagy az országos politikai mezőny struktúrájától. Az egész politikai szcéna instabilitása és a helyi politikai személyiségek, befolyásos mogulok, háttéremberek, gazdasági érdekeltségek, klientúrák, stb., hálózatainak ismerete, jó pillanatnyi esélyeket adott a szervezeteknek, előnyös alkuk megkötésére. Nem utolsó sorban, a személyes jó vagy rossz viszonyok, torzsalkodások, vetélkedések, jó kiskapukat biztosítottak a tárgyalások látványos sikerének.
Figyelemre méltó és hosszú távon fontos következményekkel járhat viszont az, hogy, miközben a Székelyföldön kívüli térségekben és településeken, a rommagyarság fontos változásokat ért el, illetve pozíciókat szerzett meg, és előnyös szövetségeket hozott létre, a Székelyföld megmaradt a maga változatlanságában – kevés, igaz negatív változástól eltekintve –, gyakorlatilag semmi nem változott. A helyi kiskirályoknak sikerült bebetonozni pozícióikat, annak ellenére, hogy jelentős volt a szavazók távolmaradása, sok szavazatot veszítettek, megőrizték bársonyszékeiket, kinevezték klienseiket, stb. – kivételt Székelyudvarhely jelent, ahol az RMDSz elveszítette eddigi pozícióit. De faramuci a helyzet Csíkszeredában is, ahol – minden elnöki dícséret és öröm kifejezése ellenére – a nem kampányoló, nagyarcú polgármester, még be sem lett iktatva, egyelőre a helyzet ingatag, ideiglenesen alpolgármester vezeti a várost továbbra is. A helyhatóságok szintjén ismét a székelyföldi be- és elzárkózás rajzolódik ki, ahol jellemző módon a szentgyörgyi polgármester elvből utasítja el román nemzetiségű alpolgármester kinevezését (román lakosok aránya 21%) ez közben Brassó (magyarok aránya 6.5%), Arad (magyarok aránya 9.8%), vagy Segesvár (magyar lakosok aránya 16.5%) magyar alpolgármestert kapott. Miközben új arcok és újfajta pozíciók, valamint politikai nyitások és átszerveződések jellemzik a tömbmagyarságon kívül élő rommagyar közösségek életét, a Székelyföld mozdulatlan, magába fordul és egyre inkább elveszti mindenféle dinamizmusát. Nem kétlem, hogy azért is, mert semmiféle közös projekt nem él, mégcsak kistérségi szinten sem. Az autonómiázó tanácsi határozatokat éppen elmeszelte a bíróság, a zászló-ügy stagnál, magát az autonómiázást vonta visszább a magyarországi kormányzat, ezért ki-, be-, és fölvonulások sem látszanak a láthatáron, stb. Ezzel aztán a székely autonómiázás ki is fulladt, háttérbe szorult, minden reális alapot nélkülöző, tartalmatlan és elvont projektként vegetál. (Nem kis meglepetésre olvasom az autonómia-projekt legfontosabb ideológusától, Bakk Miklóstól, aki vállalt hivatása szerint annak tervezetén dolgozik, állítólag, két évtizede, hogy a fogalom, a terv kidolgozatlansága, üressége, /”üres jelölő” volta/, egy rejtett politikai szándék. Etnikai/regionális mobilizációra képzelték/ik használni, és ennyiben ugye milyen hasonlatos a brexit nem létező tervéhez? Tisztességes pókernyelven az ilyesmit viszont blöffnek szokás nevezni, politikai értelemben a választók félre- és megvezetésének, közönséges hazudozásnak, mely aztán eltorzítja, és eltéríti a közérdekű kérdések iránti párbeszéd terét, manipulál, és álvitákat, meg persze gyülölködéseket szül. Ennek a blöffnek a hullámára ült föl az RMDSz, székelyföldi kiskirályainak sikeres zsarolására, és kezdett autonómiázásba, egy inkonzisztens, sőt némely helyen egyenesen nevetséges, borzas és átgondolatlan törvény-tervezet propagálásával, mely úgymond a tiroli alkotmányt utánozta volna le. Másik példa erre, hogy, amikor az autonómiát megalapozó gazdasági, szervezési, szociális, stb., kérdéseket kezdték vizsgálni, akkor /különösen Borboly félig-meddig titkos „tanácsadó csapata”/, a költségvetéstől, vagy a szociális kérdésektől kezdve, az oktatási problémákig, torz, mondvacsinált, a szakszerűség minimumát is nélkülöző álstatisztikákhoz fordultak, a megye reális/an siralmas/ helyzetének vázolása helyett, ábrándokat foglaltak táblázatokba, csúsztattak és hazudoztak, illetve teszik továbbra is).
Nem volt semmiféle következetesség és stratégiai tervezés, a helyi egyezségek meg nem vétózásán túl, a pártközpontban sem, hiszen Kelemen Hunor kiszólása, hogy a PNL mellett, ők is tovább támogatnának egy Dacian Cioloș vezette értelemszerűen PNL-s kormányt (az sem világos, hogy erről egyeztetett-e magával a kormányfővel, az elnökkel, vagy a PNL-vel), máris lenullázza a nyitottságból származó relatív előnyt és nemcsak ellenségeskedést szül, hanem szűkíti a szövetség mozgásterét a közelgő kampányban (melyet, ha a magyarországi elhibázott referendumon való rézvételért való kampányolás fog bevezetni, a dolog eldöntetett, kimarad a rommagyarság a parlamentből, de erről majd egy következő jegyzetben), lehorgonyozza a, minden valószínűség szerint, vesztes párt mellett.
Az országos választások közelsége viszont – és tartok tőle, hogy az „uborkaszezonban”, az őszig, az újonnan pozíciót szerzett közigazgatási vezetők alig lesznek képesek bármiféle pozitív és gyakorlati, a kampányban fölmutatható eredményt produkálni –, nagyon könnyen hátránnyá változtathatja azt, ami ma a rommagyarság pillanatnyilag „szerencsésebb felének”, előnyként tűnik föl.  Legkevesebb 2 okot látok erre, az egyik, hogy a most kötött szerződések könnyen elenyészhetnek és az elért pozíciók is megszűnhetnek, ha a késő őszi választások nyomán új központi és azután regionális, valamint helyi koalíciók, szerződések, együttműködési rendszerek alakulnak ki. A politikai paletta a vidéki egyezkedések következtében nagymértékben elbillent a PSD – t.i. a PNL az alig tíz százalékos lemaradása után alig jutott pozíciókhoz, csak a megyei tanácselnökök 15%-át szerezte meg, sem alelnökök, sem alpolgármesterek tekintetében nem közelítette meg a választáson elért mintegy 30%-os arányát –, és az RMDSz javára, az inga viszont visszalendülhet.
Azután a Székelyföld kiugróan rossz választási teljesítménye, meg a máris létező helyi ellentétek, villongások, azt vetítik előre, hogy a szövetség nem éri el az 5%-os parlamenti küszöböt. Bejut ugyan vigaszágon a parlamentbe, viszont ennek a nem székelyföldi megyék lesznek a legnagyobb kárvallotjai, akik – gyakorlatilag – parlamenti képviselet nélkül maradnak. Ezáltal a helyi érdekérvényesítő képességük (zsarolási potenciáljuk) is nagyot esik. Azután meg éppen a legvulnerábilisabb rommagyar közösségek veszítenek politikai reprezentációjukból, erejükből. És ez független, nem csak attól, hogy most milyen eredményeket sikerült kicsikarni a román pártoktól, de a végeredményt nem tudják befolyásolni a jó, vagy esetleg kiugróan jó helyi részvétellel és eredményekkel sem, a Székelyföld lehúzhatja/lenullázhatja eredményeiket.

Ha valamikor, akkor most lenne szükség átfogó és integrált tervre és racionális politizálásra, ésszerű kampányra és korrekt, mobilizáló üzenetekre, az idő viszont kritikusan rövid, az előjelek meg nem túl bíztatóak: az olimposziak legyenek velünk.