2012/03/30

A helyes kérdés


Erdélyi Riport 2012, 12, március 30.

A helyes kérdés

A szlovákiai előrehozott választások „magyar” eredményei hirtelen időszerűvé tették, és a média homlokterébe hozták egyfelől a magyar etnikai pártok közép- és hosszú távú esélyeinek latolgatását, másfelől pedig a transzetnikus pártok létjogosultságának és sikerének kérdéskörét.

Néhány hónapja egy hosszabb tanulmányban vázoltam a magam álláspontját, érveimet és – a téma virtualitásából adódó – dilemmáimat a témakörrel kapcsolatban (Kellene egy párt: http://systemcritic.blogspot.com/2011/12/kellene-egy-part.html). Nincs szándékomban összefoglalni az ott elmondottakat, de lényegében az mellett érvelek, hogy egy transzetnikus, szociál-liberális párt „szociológiai” értelemben vett szükségszerűsége Erdélyben is nyilvánvaló. Érveim középpontjába azokat a jelenségeket helyeztem, amelyek a mai román és romániai magyar politikai mezőnyt jellemzik: kiábrándultság, politikai passzivitás, hitelvesztés, a „szélek” megszólítására való képtelenség, a politikai pártok féloldalas (jobbra húzó) pozícionálódása, a regionális érdekek képviseletének hiánya, az etnopolitikai keret problémamegoldó képességének igen alacsony szintje. A felsorolt érvek alapján, az erdélyi politizálásnak az etnopolitikai keretből való kiszabadítása magától adódó, ha úgy tetszik megkerülhetetlen folyománynak tűnik. Ilyen értelemben a Híd-Most relatív sikere és az MKP sikertelensége csupán homológia, hasonló háttér előtt lezajlódott következmény. Nem csodálom tehát, hogy a pusztán (magyar és román) „etnopolitikai vállalkozó” politikusok, akik mindent erre a lapra tettek fel, fanyalognak, nem tetszik nekik az efféle jóslat, mert ezt önbeteljesítő jóslatként értelmezik. Egy ilyen párt, bizonyos értelemben, kenyerüket venné el, de legalábbis helyzetük, politikai krédójuk újragondolására kötelezné őket, ami pedig szemmel láthatóan nagy diszkonforttal járna számukra.
Véleményem nem változott, de mielőtt jelen írás keretei által megengedett terjedelemben az árnyalásába kezdenék, hadd reflektáljak az időközben elhangzott és leírt, szakértőinek szánt ellenérvek közül a leghangsúlyosabbakra. Politológusok azzal érvelnek egy erdélyi transzetnikus párt lehetősége ellen, hogy „Erdélyben alacsonyabb a vegyes házasságok aránya, mint Felvidéken” (Erdélyben nem járható a felvidéki magyarok útja: http://kronika.ro/index.php?action=open&res=61821), miközben a vegyes házasságokban élők abszolút száma nálunk egészen bizonyosan magasabb. Ha hinni lehet a meglévő és nagyon gyéren publikált statisztikai adatoknak, akkor akár kétszázezer ilyen családdal is számolhatunk, és ennek több mint duplája a szavazataik száma (ez önmagában is elég lenne a parlamenti küszöb eléréséhez). Aztán ott van a szórványban, de etnikailag homogén házasságokban élő szavazók tömege (mind magyar, mind a székelyföldi románok vonatkozásában), akiknek opcióit nem ismerjük, hiszen esélyes jelöltjük sem volt az eddigi választásokon. Az etnikumok közötti vélt társadalmi távolság pedig - melyről azt állítják, hogy nagyobb lehet Erdélyben, mint Felvidéken - olyan fikció, melyet mérni és ugyanakkor összehasonlítani nem tudunk, és amelyet a politikai meggondolások és érdekek bármikor fölülír(hat)nak. Árnyalja a képet az is, hogy az etnikai törésvonalon való átszavazásnak már van „hagyománya”, helyenként pedig az átszavazás a szabály. Hadd, utaljak itt csak arra, hogy az RMDSZ a leghosszabb ideje kormányon levő párt, amely minden (kormányképes) román párttal koalícióra lépett és együtt szavazott vele a parlamentben, a megyei, és települési önkormányzatokban. A helyhatósági választásokon igen gyakran tömeges átszavazás történt, csak néhány példa ahol románok szavaztak magyar jelöltre: Szatmárnémeti, Szászrégen, Mócs, Zsombolya, Kolozsvár. Magyarok is gyakran választottak román elöljárót, ott ahol nem volt, vagy a második fordulóra nem maradt saját jelölt, vagy például Marosvásárhelyen is, a polgármester-választás első fordulójában.
Tamás Pál (Szétfejlődés, Erdélyi Riport, 2012, márc. 23.) felvetése is sántít, hiszen nyilván nem a bukaresti értelmiségi elittől várná bárki is, hogy kezdeményezzen egy transzetnikus pártot, vagy kerülne fel listájára. Itt egy erdélyi, azaz regionális szinten szerveződő, a transzilván értékeket és (lokál)”patriotizmust” felvállaló elit által kezdeményezett párt létrejötte valószínűsíthető. Nem vitás, hogy ez a patriotizmus, érzelmi töltetét tekintve a legtöbb erdélyi választó számára jelenleg gyengébb, mint a nemzeti elkötelezettség, de egészen biztosan létezik, hiszen jelenlétét, a létező transzilván identitást, minden szociológiai felvétel jelzi, mind romániai magyar, mind erdélyi román viszonylatban.
Ebből a perspektívából a kérdés nem az, hogy lesz-e erdélyi transzetnikus párt, hanem az, hogy mikor és – szempontunkból – az, hogy velünk (romániai magyarokkal, illetve politikai képviselőinkkel), vagy nélkülünk. Az etnikai pártok sikerének alkonyával ugyanis vagy a létező román politikai pártok magyar „fiókjai”, alrendszerei épülnek ki, és szereznek meg magyar szavazatokat, vagy pedig ez utóbbiak közül a legtöbben a transzetnikus pártra fognak szavazni, még abban az esetben is, ha ebben képviseletünk nem lesz számarányos, vagy kellően reprezentatív. Ez az ára annak, hogy nem sikerült a romániai magyar politikai mezőnyön belül kialakítani egy plurális és demokratikus politikai rendszert, hogy az RMDSZ önkormányzati rendszerként - „állam az államban” modell - való felépítése elbukott.
Ha ugyanis nem készülünk fel, nem építünk „hidakat” Erdély többségi társadalma és polgárai felé, a regionális párt nélkülünk jön létre. Ha azt akarjuk, hogy az újonnan létrejövő pártnak erős, intézményes pillére legyen a romániai magyarság, illetve annak hiteles politikai vezetői, rá kell készülnünk. A struccpolitika, a múltba fordulás, és a „régi szép idők” elsiratása, olyan pótcselekvések, melyek esélyeink elvesztésével járnak: kontraproduktívak.

2012/03/20

Népszava - interjú


Véleményem szerint fontos interjút követtem el a mai Népszavában, csak hát kimaradtak belőle lényeges dolgok. Itt olvasható az eredeti szöveg, a kimaradt részek, pedig pirossal és aláhúzva.

Az Orbán-kormány sem tart örökké

http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=532286


A szlovákiai parlamenti választások újra ráirányították a figyelmet a külhoni magyar pártok alapvető problémájára, arra, hogy az etnikai képviselet fenntartása hosszú távon tarthatatlan. Az Orbán-kormány nem fogadja el a szlovák-magyar Híd-Most pártot, mint a felvidéki magyarok képviseletét. A Magyar Koalíció Pártjának parlamenten kívülre rekedését sokan az orbáni nemzetpolitika csődjeként értelmezik.


A transzetnikus párt gondolata nem népszerű egyetlen szomszédos ország magyar politikai elitje számára sem. Dr. Magyari Nándor László, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára, szociológus nemrég egy tanulmányt adott közzé egy erdélyi transzetnikus párt szükségességéről, miközben három magyar párt indul nemsokára versenybe a magyarok voksaiért. Magyari állítja: kellene egy új párt, a civil mozgalmak nem képesek a problémák orvoslására. 

- Van-e köze a Híd 2010-es sikerének ahhoz, hogy 2011 végén romániai viszonylatban is felvetette a transzetnikus párt szükségességét?

-Tanulmányomban (mely egyelőre itt olvasható: http://systemcritic.blogspot.com/2011/12/kellene-egy-part.html) abból indultam ki, hogy a romániai politikai viszonyok és közélet jelenlegi helyzetében a változtatás szükségessége egyre nyilvánvalóbb. Azt fogalmaztam meg (amire talán Szalai Erzsébet utalt először), hogy az elmúlt húsz évben lezajlott rendszerváltás romániai viszonylatban is csődhöz vezetett, a globális válság hatásai mellett mindenekelőtt a demokrácia intézményeinek gyengesége, a mindent felülíró korrupciós láncolatok, hiteltelenné és népszerűtlenné tették mind a román, mind a romániai magyar politikai formációkat, és végül magát a politikai mezőnyt is lejáratták. Azt kezdtem vizsgálni, vajon milyen módon lehetne elképzelni a politikai és közéleti rendszer szanálását, mi lehetne a kiút a jelenlegi helyzetből? Ezt elsősorban a romániai magyar politikai élet, és annak tényezői vonatkozásában gondoltam végig, úgy látom, hogy az az etnonacionalista keret (és itt ez alatt minden meglevő romániai magyar párt vagy formáció alapvető doktrínáját értem), amelyben a régióbeli kisebbségi politizálás kialakult, és amelybe immár egy új politikusnemzedék beleszocializálódott, nem folytatható.

Arra a következtetésre jutottam, hogy azok a gazdasági, politikai, társadalmi és környezeti stb. problémák, amelyeket az utóbbi időben láthattunk felmerülni, mind a szélesebb régió, mind a romániai magyar társadalom szintjén, a domináns etnonacionális keretben nem megoldhatóak. Más keretet és más megoldásokat kell keresnünk a válság, a globális kihívások, a környezeti problémák, a jóléti állam intézményeinek fenntartásában stb., ezért kell(ene) radikálisan átalakítani a kialakult intézményi rendszert. Ezért gondolom úgy, hogy a Híd-Most egy fél lépéssel előttünk jár, amennyiben sikerült nem csak etnikum-specifikusan elgondolni a pártépítés lehetőségét. A legfőbb érvet a transzetnikus párt mellett abban látom, hogy lehetőséget teremt az etnikai törésvonalak mentén való politizálás meghaladására, arra, hogy a szimbolikus politizálástól a probléma-megoldó politizálás felé mozdítsa el a színteret, próbálja újragondolni a közélet működését, és lépjen túl az etnikailag szegmentált politikai kultúrán.

- Lát annyi együttműködési hajlandóságot a romániai felek között, hogy a politikai gyakorlat szintjén is működőképessé váljon ez az eszme? 

- Az eddigi kísérletek (melyek nem pártalapítást, hanem értelmiségi műhelyeket, a kulturális elit párbeszéd-kísérleteit jelentették, és civil társadalmi mozgalmakat céloztak, mint például a kolozsvari Provincia kétnyelvű lap, vagy a temesvári Interkulturális Társaság, körül kialakult értelmiségi csoportok) kudarca, vagy legalábbis háttérbe szorulása okot ad a pesszimizmusra. Hiszem, hogy új pártra van szükség, mert a civil társadalmi mozgalmak rendre csődöt mondanak, vagy legalábbis kiszámíthatatlanná és instabilakká válnak, ha behatolnak a politika kényszerű, fölé- és alárendeltségekkel, hatalmi pozíciókkal és "önkéntes alávetettségek" által strukturált világába. A társadalom versus állam szembenállás civil társadalmi oldala - legalábbis Európának ezen a térfelén - alulmarad a politikai kényszerek, a politikai hatalommal való megmérkőzésben, ezért a politikai mezőnyön belülről, de a rendszer átstrukturálását célként megfogalmazva lehet újragondolni a politikai (köz)életet, lehet hatékonyan tenni a fennálló viszonyok átalakításáért. Ezért gondolom, hogy van igény, és van esély egy működőképes interetnikus párt létrehozására Erdélyben (is). 

A jelenlegi politizálás paradigmáiból való kiábrándultság olyan méretű (a szavazók mintegy felének nincs pártpreferenciája, nem is venne részt a szavazáson, stb.), hogy biztosan helye lenne egy olyan pártnak, mely új problémafelvetéseket követve próbálna meg pragmatikusan közelíteni a régió sajátos kihívásaihoz, újra végiggondolva "közös ügyeinket". A beidegződött és betokosodott etnonacionalista gondolkodási keretek fokozatosan veszítettek vonzerejükből (nem állítom persze, hogy nem lennének mozgósíthatók újra), és azok a „rossz megoldások”, melyeket az elhibázott kormányzati politikák elkövettek, annyira erodálták a mezőnyt, hogy biztosan lennének olyan új aktorok, akik végiggondolnának egy ilyen alternatívát. Ráadásul én egy regionális, azaz Erdély-centrikus transzetnikus párt lehetőségét feszegetem, amely a nemzeti elköteleződést egy regionálisra, egyfajta erdélyi közös "patriotizmusra" cserélné. Ez utóbbi biztosan gyengébb kötődést jelent a nemzeti szolidarításnál, azaz emocionálisan, szentimentálisan kevésbé erős töltetű, de több helyet hagy a racionális, sőt újító gondolkodásnak és cselekvésnek.

- A demográfiai viszonyok eleve behatárolják az etnikai pártok távlatait. Szlovákiában a magyar közösség 9 százalékos, Romániában 6,1, a többiben meg eleve mélyen parlamenti küszöb alatt van. Emellett ott van a természetes igény az ideológiai alapú választásra - mert jelenleg ugyebár csak szavaznak, nem választanak a külhoni magyarok, ha meg kívánják őrizni parlamenti képviseletüket. És ott van az a sajátos abszurd is, hogy minden sikeres etnikai párt eredményeivel maga alatt vágja a fát, az ifjú generáció már nem is tudja, milyen volt nyelvi-kisebbségi jogok nélkül, egyáltalán nem tekinti az RMDSZ/MKP/VMSZ, stb. nehezen kiharcolt eredményének. Elég egy jól kiötlött választójogi törvénymódosítás és máris képviselet nélkül van a közösség, még akkor is, ha egyetlen pártot indít. Mi következik: transzetnikus párt, vagy a kisebbség szépen betagozódik a többségi pártok mentén?

- Én is arra gondolok, hogy "normális körülmények között" az etnikai pártok, miután eredményeket érnek el az „elismerés politikája” terén, elvesztik mozgósító képességük jórészét. Az eredmények pedig annál törékenyebbek, minél inkább csupán egy-egy kisebbségi párt mégoly harsány védelme alatt állnak, nem intézményesen és szervesülten épülnek be a demokratikus intézmények rendszerébe. Annyiszor mondták már, hogy az RMDSZ politikájának garanciája a romániai magyarság, hogy a legfőbb partner a romániai magyar szavazó, hogy az emberek elfelejtik: a kisebbségi jogok legfontosabb garanciája a demokratikus jog- és intézményrendszer. Az a többség és kisebbségek közötti társadalmi konszenzus, hogy a kisebbségi jogok a liberális demokrácia, a modern jogállamiság, a garantált egyetemes emberi jogok, stb. alapján járnak a kisebbségeknek, és ezek intézményes működése képes fenntartani, illetve újabb és újabb társadalmi konszenzusok (szerződések) révén bővíteni lehet azokat. Éppen a politikai rendszer törékenysége mutatja, hogy a jogok megtartásának garanciái a "románok", azaz a többség kezében vannak, mint ahogy az ország demokratikus intézményeit az itteni magyarok hitelesítik, és adott esetben védik meg. Erre kellene, illetve lehetne alapozni a transzetnikus pártot. Jól látszik - többek között -, hogy a ma aktuális MOGYE-ügy (a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatának létrehozása körül kialakult konfliktus) azért jelent különös problémát, mert nem alakult ki konszenzus az oktatási törvény kapcsán (a kormány és benne az RMDSZ, felelősségvállalással, parlamenti vita nélkül erőltette át a törvényt). Másrészt pedig nincs mögötte az akadémiai közösség megegyezése, illetve a legtöbb kívülállónak fogalma sincs, hogy miről is folyik a vita. Nos ebben a helyzetben könnyű etnikai konfliktust szítani, itt lenne mit keresnie egy erdélyi transzetnikus pártnak, az interkulturális kommunikációs készségnek. De ugyanígy lehetne hatásos a Verespatak-i aranybánya ügyének megvitatása (évtizede folyik a vita és már-már politikai harc a környezetvédők és a bányanyitásban érdekeltek között, ráadásul a megnyitás engedélyezése most két romániai magyar minisztertől függ) és egy mindenki számára elfogadható megoldás megtalálása, az ezzel kapcsolatos bizalom felépítése, stb. Ez nem is etnikai kérdés, hanem hangsúlyosan regionális, ma mégis, mintha a romániai magyarok érdekére apellálnának minisztereink. Tényleg azt képzelik, hogy csak mi nyerhetünk, vagy veszíthetünk a dolgon, csak magunk lakjuk e vidéket?
 

- Az Orbán-kormány álláspontja szerint az egyetlen üdvözítő, magyar szempontból elfogadható képviselet az etnikai alapú magyar párt, vagyis a két világháború között és rendszerváltás utáni sikeres modell, ami úgy túnik, nem éltethető sokáig. Ki téved: az Orbán-kormány vagy azok akik állítják, hogy előbb-utóbb el kell fogadniuk, hogy Bugár Béla ugyanolyan magyar, mint Duray Miklós, Markó Béla és Kelemen Hunor sem kevésbé magyar, mint Tőkés László?

- Az Orbán-kormány múlékony (sőt míg fennáll is erősen változékony), a paradigmaváltás szükségessége nem függ a pillanatnyi politikai- vagy pártpreferenciáktól. A váltás szükségessége a társadalmi folyamatok, a gazdasági kihívások a válságból való kilábalási esélyek, a megújulás kérdése.

- Véleménye szerint ebben a válaszút helyzetben mi lenne a magyar kormány feladata, a nemzetpolitika célja? Tudna-e, és ha igen miben, segíteni az egyre nehezebb helyzetben lévő külhoni magyar kisebbségi közösségeknek? 

- Tudna, ha éppenséggel nem a meglevő intézmények szétdúlásával, a politikai bosszúval, a kicsinyes kliensrendszer kiépítésének kisded játékaival lenne elfoglalva. Képzeljük el ezzel szemben, hogy mennyire más lenne, ha minden területen - így az intézményépítés, azaz érdekképviseleti ténykedés területén is - a szükségszerű innovációra adna támogatást. Miért ne járhatnának a kisebbségi magyar értelmiségiek és szakértők az élen a krízis meghaladása stratégiájának kidolgozásában, regionális szinten? Én a kialakult válságban az értelmiségiek restségét, a dolgok végiggondolását elódázni akaró, értelmiségi nyavalygást is fontos tényezőnek gondolom, hát ezt kellene meghaladni. Ehhez jól jönne a támogatás, de hát....

- Minek tulajdonítja, hogy minden külhoni magyar párt jobboldalinak vallja magát csak egyeseket az ellenfél és Budapest lekommunistáz, de attól mind néppártiak? Romániában most három jobboldali párt küzd meg a választók kegyeiért. Budapest közülük egyet segít. És Híd sincs, amely nevető negyedikként befuthatna. 

- Nincs itt a helye annak, hogy részletesen kifejtsem a kelet-európai baloldal elutasításának történeti hátterét, de mindenesetre ez a negatív sztori még mindig marginalizálja (ha nem éppen partvonalon kívülre helyezi) az egyenlőség, és a társadalmi szolidaritás eszméjét. Nem szükséges időben sokkal hátrább menni ahhoz, hogy belássuk: a rendszerváltásban szerephez jutó, magukat szocialistának mondó, de például romániai vonatkozásban többnyire neoliberális politikát, nacionalista és populista diskurzust folytató újgazdagokkal teletűzdelt párt, nagyban hozzájárult a baloldaliság lejáratásához. Másfelől pedig, és a romániai magyar politikai mezőny azért billent végletesen jobbra, mert az etnonacionalista politizálási keret egyedüliként való elterjedése és megerősödése mást nem tett lehetővé. Mi szociológusok két évtizede mérjük azt, hogy a romániai magyarok legfontosabb problémái a gazdasági és szociális kérdéskörbe sorolódnak, és ahelyett, hogy ezekre az igényekre válaszolnának a politikai formációk, "autonómia-versenyt" folytatnak. 

Olyan retorikai elemekkel élnek, melyek a hétköznapi emberek számára nem relevánsak, sok a benne a "nemzeti" és "magyar" és "székely", és "haza", és "dicső múlt", stb. és nagyon kevés a pragmatikus elem. Ez a szellemi restséggel is kapcsolatos, mert mindig könnyebb a dolgokat nacionalista retorikával elfedni, mint azokat racionálisan végiggondolni. Aztán jönnek a pofonok, most például a népszámlálás kapcsán is, mert ugyan, józanésszel gondolkodva, ki ne tapasztalhatta volna a fogyásunkat? Ha a politikai elit nem teszi kampánytémává az ügyet, akkor talán racionálisan beszélgethetnénk, vitatkozhatnánk a népfogyatkozásról, talán még segíthetnénk is annak mérséklését, pragmatikus programokkal (nota bene, nem csak mi fogyunk, íme egy nem csak etnikum-specifikus kérdéskör, mely minden itt élőt érint). Így el kell hallgatni, hiszen a politikai kampány kudarcát kell takargatni, s mert éppen kormánytényező voltunk népszámláláskor, még a statisztikai hivatal nyilvánvaló manipulációit, csalásait és tehetetlenségét is szó nélkül kell hagynunk.

Szóval gyakorlati meggondolásokból is, hosszú távon elfogadhatatlannak vélem, a politikai paletta végzetes jobbra billenését, én egy transzetnikus baloldali-liberális párt létrejöttében bízom, mely képes lenne kiegyenlíteni, vagy visszabillenteni az elcsúszott mezőnyt.

Gál Mária / Népszava


2012/03/19

Erdélyi Vonások



Erdélyi Vonások

Amint odaát, hát idehaza is elkülönülve ünnepelte Március 15-ét a rommagyar ünnepelni vágyó közönség, Erdélyszerte.  S amint kell, volt itt minden, sok kokárda, lovas ki-, meg bevonulás, zászlólengetés, és sok-sok (túlságosan is sok) szöveg, és szöveg és végenincs öndicsérő, öntömjénező, önfényező (mondjam még) speech, hogy hallgatni is tereh. S volt egymásra vicsorgás, na nem román-magyar vonalon, hanem magyar-magyar lófőink között, az ünnep kisajátításának megannyi kelléke. Annál is több mi ahhoz kell, hogy jóérzésünk, felszabadult örömünk, tavaszi pezsdülésünk gyanakvó, gyűlölködő perpatvarrá váljék. Most ez a trendi, meg a lamentálás, az önsajnálás és ál-értelmiségi nyavalygás, a dolgok és azok értelmezésének elkenése és drámai eltúlzása, a szekértáborok határainak minél erősebb kicüvekelése, az árokásás. Ez a magyar korszellem, ezt üzeni a párt és az ő miniszterelnöke.

Egy dolog nem volt az odaáti kínálatból, „vendégtüntető”, Orbánt lengyelül éltető „baráti sereg”, mert itt még nem folyik a fülkeforradalmi szabadságharc un-ortodox módszerekkel, de minden bizonnyal már készítik, és nemsokára tálalják, az arra illetékesek. Az itteni seregek csak fanyalognak, és egymásra mutogatnak, illetve „a Jobbiknak csápolnak, hogy örvendezzék a Fidesz”, mert innen úgy néz ki, a kettő egy és mind mi vagyunk, a leghősebbek a hősök között, a székely makacsok, nyakasok, és persze kellően megtévelyedettek, és elfogultak és kritikátlanok és elvakultak.

Történt, hogy az új „magyarabb” és „autonomistább” és „jobboldalibb” rommagyar párt körlátogatást tett magyarhonban, az ottani politikai pártoknak „mutatkoztak” be. Ja de nem mindeniknek ám, csak azoknak, akik „nemzetpolitikai elképzelései közel állnak az EMNP-hez” , vagyis a Fidesz-KDNP mellett, „természetesen” a Jobbiknak. Kérdeztem is a vezérüket, hogy mondaná el miben is áll ez az azonos célrendszer a Jobbikkal, válasz helyett meg azt kaptam, hogy „Vona sem rosszabb mint Eörsi Mátyás (sic)”. Azért álljunk meg egy szóra urak, ha már itt tartunk. Szóval, hogy itt mindenkit hülyének lehetne nézni, azért az nem áll, mitől is lehetne egyenlőségjelet tenni a két politikus közé, hol, mikor és mitől lett Eörsi szélsőséges nacionalista és némelykoron, alig burkoltan, afféle szalon-rasszista, titkon meg gárdista, cigány- vagy bármiféle népcsoport ellenes? Mondom elöljáróink igencsak megtévesztettek és nagy ára lesz még az ilyenszerű összemosásoknak, mert a Jobbikkal való menetelés kontextusa egészen más kisebbségben és egészen más odaát. És aztán azon is csodálkozom, hogy a kormánypártok máris nem húzták meg TTT és tsai fülét (lehet, hogy már a kulisszák mögött megtörtént?) a találkozóért és közös fellépésért. Legjobb tudomásom szerint, azért még Magyarországon e pártok „nem nőttek össze”. Az optikai csalódás, a nagyotmondás viszketegsége mondom, innen nézvést nem teszi láthatóvá a határvonalat, de – reménykedjünk a Fidesz még nem a Jobbik – az azért létezik. Jó lenne tisztázni ezt is, meg az EMNP jobbikos nemzetpolitikai törekvéseit, erről ugyanis programjuk szót sem szól, sem az idegengyűlöletről, sem a gárdistáskodásról, sem….

Az is meglepő, hogy érzékeny lelkületű, széplélek-költőnk, arról ír bejegyzést, hogy Daniel Cohn-Bendit, ha éppen Pesten tüntizne egy ellenzéki vonuláson, hát „minden jóérzésű magyar embert elriasztana”. A szélsőjobb randalírozása viszont nem ijeszti el sem a költőt, sem a „jőérzésű magyar embert”? Vajon tényleg így lenne?



2012/03/12

Két választás


Két választás, kívülről nézve


Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy rejtett összefüggést, valamiféle konspirációt sejtetnék a BBTE-n lezajlott rektor-, és prorektor választások és a szlovákiai előrehozott választások között, sietek leszögezni, hogy a részleges időbeni egybeesésen kívül, összefüggést nem látok. Vagy a végén mégis?

1. 


Lassan öt éve, hogy az elnöki hivatal az oktatás reformjára dolgoztatott ki elképzelést, egy „szakértői” csapattal, melyben egyetlen rommagyar sem kapott meghívást. Nem is igényelték, és nem is tették szóvá elöljáróink. Azt kérdeztem akkor, hogy mi már nem számítunk, ezen a területen sem? S, mint a fejlemények mutatják, nem. Politikai establishement-ünk csak a kisebbségi homokozó, a szigorúan etnikai céloknak és érdekeknek tűnő horizontig enged beleszólni az oktatási reform kérdéskörébe is. A többi „a románok” dolga, dől hátra kényelmes bőrfoteljében a rommagyar politikus, mi megvagyunk a földrajz-történelem (esetleges) magyar nyelven való oktatásával, mit törjük magunkat az oktatási rendszer egészének átformázásán?

A BBTE-n éppen lezajlott választások újfent megmutatták, hogy az akadémiai elit, sőt immár az egyetem intézménye sem tudja kivonni magát a politikai szféra közvetlen befolyása alól. A választások logikája, a kampányok és az egész folyamat a politikai kommunikáció színterévé tette az egyetemet. Csak megismételném: az egyetemi autonómia beszűkítése és az oktatási törvény szerinti újragondolása, átépítése, az akadémiai disputáknak a politikai szcéna elvárásai szerinti átalakításához vezetett, ami aztán egyrészt kitágította és eltérítette az akadémiai mezőnyt eredeti hivatásától, másrészt viszont a politikai kommunikáció trópusainak megfelelően, éppen hogy beszűkítette ezt. És amennyiben a politikai mezőnyt egyre inkább szimulákrumként jellemezhetjük, a szimulált jelleg még inkább beköltözött az egyetemi választások kulisszái mögé, besűrítve hozta a politikai helyezkedések és háborúk országosan jellemző stílusát és sajátosságait.

Ami érdekes viszont, hogy az öt (valójában csak négy „komolyan vehető”) jelölt közül csak kettő látta át, illetve érzékelte pontosan azt, hogy itt egy politikai megmérettetésről van szó, és viselkedett a politikai választások kampány-„szabályainak” megfelelően. Másik két jelölt viszont vagy eleve rosszul diagnosztizálta a helyzetet, vagy pedig más, részben rejtett szcénáriót követett, mely nem a szavazatmaximálást és a hatalmi pozíció elnyerését célozta, hanem ettől részben független (propagandisztikus?) célokat. Azt valószínűsítem, hogy bizonyos diskurzusok „működőképességének” a letesztelésére vállalkoztak, mely diskurzusok – úgy is, mint rektori, illetve választási programok - egyes részleteiben közelebb álltak az akadémiai elit sajátos igényeihez, elvárásaihoz, az intézmény specifikus feladataihoz, de ez az adott mezőnyben nem számított. A „tetszetősebb” programok nem hoztak szavazatokat, a hatalmi játszmák ismét felülírták a „józan észt”, a politikai kommunikáció (érdekes módon az egyik jelölt helyett tulajdonképpen maga az ex-rektor kommunikált) eleve legyűrte a reális, dialógikus kommunikációt és vetélkedést.

A második fordulóba jutó két jelölt viszont „hamis realizmusa” (programjaik lényegében semmi újat nem ígérnek, csak megalapozottnak „látszottak”), illetve politikai background-ja okán került ebbe a pozícióba és végül az új rektor ennek logikája mentén lett megválasztva. Az egyik jelölt végig a Marga-örökség folytatójának bélyege ellen küzdött, azt próbálta – a kampány második felében, és meglehetősen balgán – rejteni, felülkommunikálni, a másik pedig a Verespatakkal kapcsolatos álláspontját próbálta revideálni, több-kevesebb határozottsággal. A két forduló között tisztázódott és előrelátható volt, hogy az „ellenzék” fog győzni, hiszen Marga jelöltje az első fordulóban minden, lojális, azaz „nem-proteszt” szavazatot összegyűjtött, tovább nőnie nem volt amiből. Ezzel szemben a két outsider proteszt szavazatai az „ellenzéki” jelölthöz mentek, és ő nyert.

Ami az egyetem magyar közösségét illeti, ismételten bebizonyosodott, hogy képesek vagyunk (csak erre vagyunk képesek?) az etnikai homokozó kereteiben lejátszani „kisded játékainkat”. Bele sem szóltunk, szavunk sem volt azzal kapcsolatban, hogy ki legyen a rektor, hogy milyen programot képviseljen, stb. (hacsak a magyar rektor-jelölt leárulózása, magyarságának firtatása nem számít részvételnek, akkor csak néhány, a „magyar vonal szempontjából marginális” szereplő, nyilatkozott meg a kialakult vitákban). Kiválasztottuk a két rektor-helyettes jelölt közül mindkettőt, és azzal az álbölcs kívülállót játszva, közel sem mentünk a „nagyok” csatájához, végiggondolni is restek voltunk azt, hogy számunkra mi lenne jó, vagy milyen jövőt is szeretnénk a BBTE egészének, stb.

Tartom régebbi álláspontomat: „Az egyetem-ügy, kisebbségi vonatkozásban, etno-politikai kihívás, ezért aki politikusként elmenekül előle, vagy áttolja az „egyetemi közösség" térfelére, manipulál, félrevezet. Félreértés ne essék, a politikai megoldásoknak a szakmai megalapozás és a „belülről jövő" megoldásjavaslatok szerves részei kell legyenek, sőt ezekre kell alapozni. „Politizálni" az egyetemen belül is muszáj, egyetemi vezetőnek lenni nemcsak adminisztrálást, hanem oktatáspolitikai aktivitást is jelent, minden társadalomban.” (http://www.ahet.ro/content/view/2321/101/) Ál-apolitikusságunknak, önként vállalt kicsinység-tudatunknak még nagy ára lehet!


2.

Nem csodálkozom azon, hogy az új rommagyar párt vezetői, élükön Tőkéssel és Tóróval nem küldtek dísz-táviratot Bugár Bélának a sikeres szlovákiai választási eredményeket üdvözölve, de azt annál inkább csodálnám, ha az RMDSZ-vezérek kézjegye máris nem állna ott, egy ilyen táviraton. Hogy az EMNP (és bizonyára MPP) főnökök nem szívesen látják, hogy Szlovákiában nem elég magukat magyarnak, illetve magyarabbnak mondani ahhoz, hogy az ottani magyarság szavazatait simán besöpörhesse egyetlen párt, nem csoda. Akik, itt sem tudnak mást és többet mondani az MKP-nél most csak fanyaloghatnak, lamentálhatnak, hogy ízé, Bugár és párttársai csak „fél-magyarok”, vagy tán annyira sem, szemben a parlamenten kívüli, hatalommal egyáltalán nem rendelkező „felvidéki-mély-magyarok” gárdájával.

De, hogy az RMDSZ mitől menekül és ellenségeskedik a Híd-Most párttól és annak vezetőjétől, hát ezt nehéz megfejteni. Könnyű lenne előhívni egy nem is olyan régi fényképet arról, ahogy Bugár és Markó barátságosan lekezelnek, ölelgetik és lapogatják egymás vállát, aztán a romániai – nagyobb(acska) testvér – „néma árulózással” megtagadja a kisebbet, úgy tesz, mintha nem is lenne. A Kárpát-medencei magyarok és szervezeteik „összefogását”, együttműködését, „baráti és testvéri” egységét hirdeti mindahány rommagyar formáció, de főként az RMDSZ. Mi lehet itt a baj, hiszen az egység blablán kívül az is közelíthetné a két formációt, hogy a magyar kormánypártok egyforma távolságtartással kezelik mind a Most-Híd-at mind az RMDSZ-t, s ez – „normális körülmények” között – szolidárissá kellene, hogy tegye őket. Vagy a körülmények nem lennének „normálisak”?

Ismét olyan paradox helyzetet teremtett a rommagyar politikai mezőny jobbra billenése, és az egymással versengő nacionalista pártok üres járata, mely pontosan megmutatja az etnonacionalista paradigmában elképzelt kisebbségi politizálás csődjét. Vajon nem a nagyon is lehetséges jövő, mármint a transzetnikus pártok megjelenése, sőt horribile dictu, azok potenciális népszerűsége aggasztja a mainstreamet? Nem a szellemi restség nyilvánul meg a Híd elszigetelésében és kiközösítésében, a csődből kivezető út végiggondolásának restsége és tehetetlensége?

A szlovákiai „vegyes” párt másodszorra is bizonyította, hogy a felvidéki magyarok nem birkák, kiknek egy mindenfele belengetett zászló elég a szavazataik megszerzéséhez, hogy sokan felismerték, a felmerülő és a politikum által orvosolható problémák nagy része kezelhetetlen a „hagyományos” etnikai keretben. A transzetnikus párt és annak vezetői pedig átlépték a monokulturális és pusztán szimbolikus sémákra alapozott politizálást, és a probléma-megoldó politizálást választották, mely átnyúlik (egyelőre a belső) etnikai-nemzeti határokon.

Vajon attól tart a rommagyar politikai elit, hogy a mi befülledt és becsődölt, halálos csapdában vergődő, rommagyar politikai mezőnyünket is újra kell majd gondolni; hogy az „elért eredmények” mégsem „etnikai politizálással”, a nem létező egységre való szüntelen, és pusztán formális hivatkozással „védhetők meg”? Magyarán kudarcot és frusztráltságot eredményezne beismerniük: Bugár jól döntött a transzetnikus párt létrehozásakor, és jól, eredményesen is taktikázik.

Nemrég írtam arról, hogy egy regionális, transzetnikus és szociál-liberális párt Erdélyben való megalakítása, szinte korparancs (http://systemcritic.blogspot.com/2011/12/kellene-egy-part.html), az RMDSZ vezérnek azon szarozni, hogy elhatárolódik még azoktól is, akik Bugárékkal találkozni merészelnek (lásd. http://ujszo.com/online/kozelet/2012/03/05/kelemen-hunor-mandatum-nelkul-targyalt-az-rmdsz-platform-elnoke-pozsonyban, illetve http://itthon.transindex.ro/?hir=28510), a múlt zenéje. Abban versengeni, hogy ki mond mély-magyarabbat nemcsak idejétmúlt, hanem elvonja az energiákat a jövőn való elmélkedés elől, s semmivel sem viszi előbbre a régió közös ügyeit, nem képes még részleges válaszokat sem produkálni a felmerülő kihívásokra. A kihívások nem nacionális (ha így lenne, propagandistái már megtalálták volna az ilyen válaszokat, és érvényesítésük módjait az elmúlt két évtizedben), hanem racionális megoldásokat követelnek, sőt a kísérletezés sem megspórolható. Márpedig az eltunyult és betokosodott politikai, és az őt éppen kiszolgáló értelmiségi elit képtelen kísérletezni, képtelen újítani és képtelen megújulni. Ez lenne a vesztük?

S, ha mégis van valamilyen világosan beazonosítható hasonlóság a két választás között, hát a gondolkodás és a részvétel hiánya, a rommagyar értelmiségi (akadémiai) és politikai elit sóbálvánnyá merevedése, rezignált „kivonulása” és önmagába zárkózása az.

2012/03/07

MOGYE, amitől borul(hat) a bili


MOGYE, amitől borul(hat) a bili

Addig kúszott felfele az általános politikai-közéleti korrupció, míg nemcsak a legfelsőbb politikai köröket, a politikai felvilágot hozta össze a bűnöző alvilággal, és fonta be keresztül-kasul társadalmunkat, hanem elérte a törvények alkalmazását is. Ma politikai csúszópénz, értsd politikai gazsulázás és hatalmi „harc” kell ahhoz is, hogy a  megszavazott (áterőltetett) oktatási törvény betűjét és szellemét, állami intézmények betartsák. Mi az, ha nem a legmagasabb fokú korrupció, ha egy miniszter azért esdekel a felügyelete alá tartozó intézmény előljáróinál, hogy „lesszíves betartani a Törvényt”? S, ha a betartás körül politikai alkudozás folyik, mi más ez, mint a legmagasabb szintű közéleti korrupció? Az állam részleges disszolúciójánál is fontosabb a hatalmat megtartani, nincs elvtelen és törvénytelen kompromisszum, melyet meg ne tennének, csak csak „kihúzza” őszig a vezető  kormánypárt és csatolt részei, és persze fővezére, az elnök.
            A MOGYE-ügy a lehető legvegytisztább formában mutatja a posztszoc országokban kialakult strukturális korrupció sajátosságát, melyet J. LaPalombara írt le nagyon találóan:  „A kelet-európai közéleti korrupció (...) legeredetibb teljesítménye azonban abban áll, hogy az esetek nagy részében a korrupcióért cserébe, illetve patrónus-kliensi szívességként a köztisztviselő csak azt nyújtja, ami egyébként is jár vagy adható lenne.” (Lásd. http://findarticles.com/p/articles/mi_m2267/is_n2_v61/ai_15764923/). A strukturális korrupció e vonatkozását magam is részleteztem (http://manna.ro/velemeny/kedves-nenem-politikai-korrupcio-a-kisebbsegi-akol-melegebb-2011-08-05.html), itt csak jelzem, hogy a MOGYE-példa szinte szószerint illusztrálja azt, hogy olyasmiért kell „politikai árat” fizetni, ami egyébként törvény szerint járna, azaz a magyar tagozatért az egyetemen. De arra is további példa, hogy a jelenlegi hatalom háttal áll a választóknak, lemondott rólunk és csak hatalma fenntartásával van elfoglalva, cselekvésképtelen, egyetlen raison d'etre-je pusztán formális, kiépített hídfőit és korrupciós-klienteláris hálózatát fenntartani és táplálni hivatott csupán. Az RMDSZ-t pedig elérni látszik végzete, a csapda, melybe besétált egyre szorosabban tartja, alternatíva pedig alig mutatkozik.

Lemond-e Markó, és vajon kiáll-e a koalícióból az RMDSZ, a MOGYE kapcsán?

A szövetség eltévelyedését, a jelenlegi koalíció tarthatatlanságát, megengedhetetlenül sokáig palástolták, sőt olykor gőgös fennhéjázással elutasították annak vezetői. Márpedig az ellenzékhez átállni tavaly márciusban kellett volna, pontosabban akkor még lett volna értelme (Lásd. http://www.erdelyiriport.ro/az-egyetlen-%C3%BAt-a-korm%C3%A1nybuktat%C3%A1s-r-118.html). Ma már hátrafordulni sem hagy a zsákutca. Az előrehozott választások már elúsztak, ellenzékből kormányt támogatni, az adott helyzetben abszurd, az ellenzék tárt karjai finoman szólva sem várnak, ebben a szituban a helyzetet végsőkig élezni és törésre vinni csak a PDL-t segítené. A 22-es csapdája előállt és fogva tartja őszig a szövetséget, s közben a rommagyar ellenzék is megmérettetésre gyúr.
            Én viszont megértem Markó álláspontját. Aki mindig is úgy gondolta, és most is úgy hiszi, hogy csak az “etnopolitika” lehet az alternatíva, és jó esélyt lát arra most, hogy visszatérítse az esetleg renitenskedő “pragmatikusokat”, a tiszta etnobizniszhez. A MOGYE-ügyet nem véletlen hasonlítja a potentát Vasárhely fekete márciusához, az etnikai konfliktus mobilizáló hatására, az etnikai ellenállásra próbál ismét apellálni, akárcsak azokban “a régi szép” - akarom mondani csúnya - kilencvenes években. Markóval megállt az idő, s ő, megállítani akarja a politikai folyamatot is. Nem a mainstream demokratikus elkötelezettségének hiánya, nem az istenadta nép szociális elvárásainak való megfelelés, a szolidarítás hiánya, nem az autoriter vezetés szabadság-korlátozó intézkedéseivel való együttmenetelés, nem a politikai korrupció általánossá válása zavarja a vezetőt, hanem az etnobiznisz vége borzongatja az ő lelkét.
            Azt jósolom, hogy Markó (másodszorra is) FELÁLL, és ezzel mutat (tév)utat az etnopolitikai vonal folytatásához: áldozatként fog visszavonulni. Kérdés csak az, hogy követi-e őt a szervezete? Jóslatom, hogy NEM, a szervezet marad a kormányban –“ annyi jó és zsíros pozíciót feladni, meg vagy(tok) őrülve” – mondják majd a klientúra tagjai, a puszta fölvetésre is.

Az etnopolitika halott, mi jöhet utána?

            Fel kell ismerni, hogy a kisebbségi jogok legfőbb garanciája nem az etnikum számbeli nagysága (ami éppen elapad), vagy a vezérek nacionalizmusának agresszivitása, hanem a demokratikus jogok tiszteletben tartása. Máshol is elmondtam, hadd ismételjem: “a kisebbségi politizálás legerősebb talapzata, ha úgy tetszik szövetségese, nem a többséggel vetekedni akaró nacionalizmus, hanem a demokratikus szabályok és intézmények, a liberális demokrácia éthosza és a demokratikus elkötelezettségű polgárok támogatása - etnikumtól függetlenül. A demokratikus játékszabályok (egyenlő jogok, intézményi garanciák, a hatalmi ágak kölcsönös kontrollja, stb.) maradéktalan betartása és betartatása a biztosíték arra, hogy azt mondhassuk: ezt és ezt a jogot meg kell adnotok, hiszen a demokratikus szabályok a jogállam, stb. részei, ezt és ezt a jogot el nem vehetitek anélkül, hogy a demokratikus jogállam elvei és gyakorlata ne sérülnének.” (http://systemcritic.blogspot.com/2011/12/elvek-es-oportunitasok-erdelyi-riport.html). A MOGYE éppen a demokratikus rendszer hazai sérülékenységét jelzi, etnikai alapon a rendszert megreformálni nem lehet: az etnopolitikai frame halott. Pótcselekvéshez vezet, hiszen az etnikai mozgósítás és “harc” legjobb esetben is olyasmit valósíthat meg, amit a törvény eleve “megad”, amit cask végrehajta(t)ni kellene. Ki kell szabadítani a rommagyar politikát e halott keret hullamerev öleléséből, de ezt már minden bizonnyal csak egy másik politikai intézmény, és más arcok, tudják majd felvállalni.

Azzal kezdtem, hogy a MOGYE-ügy az állam autoritásának részleges disszolúcióját és a strukturális közéleti korrupció kiépülését jelzi, mely árat a kormánypárt(ok) kész(ek) megfizetni, hogy őszig hatalmát(ukat) és az elnöküket megőrizhessék. Azzal zárom, hogy az RMDSZ-nek ez nem lehet hiteles és követendő alternativa, ha kilép légüres térben találja magát (ott aztán még zsozsó sem terem!), ha marad, és kudarcot vall a magyar tagozat létrehozásában, hát céltáblát csinál magából és ősszel bukik. A csapda tökéletes, a PDL, illetve a hahotázó elnök nyer.