2012/04/21

Rommagyar pártos(k)odás


Vidám, de fantáziátlan rommagyar pártos(k)odás

Néhány napja (http://systemcritic.blogspot.com/2012/04/elo-helyha.html) arról írtam, hogy az összes rommagyar politikai formáció elveszítette a „jelölési kampányt”, hiszen senki előnyére nem sikerült egyeszséget kötni a helyha jelöltek kiválasztásában és a szavazat-, illetve esélymaximalizálásban, így szemmel láthatóan kudarc következik. Sőt, mindenki belefutott egy istentelen nagy sallérba, mert egy fordított logika mentén ott jöttek létre ál-kompromisszumok, ahol ezek választási esélyt nem javítanak, és ott maradtak el egyeszségek, ahol pedig segíthettek volna.
            Kicsit közelebbről szemlélve a fejleményeket és a bizalmatlanság összjátékának textúráját, van azért rendszer az őrületben. Mint utólagos megvilágosodásom sugallja, nem csak, illetve nem elsősorban a helyzet félreértése vezethette a szereplőket, amikor kölcsönösen elszabotálták a megegyezést, hanem különféle stratégiai és taktikai elképzelések eredőjeként állt elő az áldatlan helyzet.
Olvasatomban az RMDSZ azzal az elképzeléssel indult, hogy nem köt előzetes egyezséget senkivel, viszont nem szövetségként, hanem egyik jobboldali rommagyar pártként: megmérettetik. Stratégái úgy számoltak (és itt lehet a hiba), hogy megmérettetés esetén minimális veszteséggel kell számolniuk, hogy ami a megegyezéssel nyerhető, azért túlságosan is nagy személyi árat kérnek az ellenfelek: jöjjön tehát a „harc”. A stratégiát azért mondom hibásnak, mert – és ezt többször bizonyították politológus-szakértői, elemzéseikkel, vagy vezetői, amikor az „alternatív parlamenti küszöb”-öt emlegetik, mint megcélzott minimumot (erről majd később) – a közelgő választások időszakában kizárólag a politikai „párt-logika” alapján képzelik el a szövetséget pozícionálni. Ez pedig alapértelmezett hiba, a kontextus félreértésének egyértelmű jele. Ha a szövetség, csupán egy a rommagyar politikai pártok közül, pontosabban önként lemond az eddigi integráló (lásd. „ernyőszervezet”) szerepéről, politikai értelemben vett identitását veszíti el. Ezt a karakteres vonását eddig, az alapvetően identitáspolitikai célkitűzései és az „elismerés politikájában” elért sikerei adták, annak a távlata, hogy mindenekelőtt a rommagyarság jövő nemzedékeinek kulturális identitását egyengeti, azért tesz. Ha az RMDSZ „csak” egy, magát - a többiekkel együtt - jobboldalinak mondó párt(ocska) a rommagyar politikai palettán, akkor legjobb esetben is a még el nem kopott, nem amortizálódott, és nem korrumpálódott jelöltjeinek személyes sármjában bízhat. Nincs, a politikai identitás értelmében vett, arculata túlontúl langyos és arctalan párt. Ráadásul nem lesz képes elhárítani az identitáspolitikai krédóját mímelő, magyarán opportunista pártként elkövetett kormányzati felelősségét firtató, azt számon kérő kritikákat sem. Ki fog derülni, fellépései csupán a saját klientúra, esetleg az „eremdéeszes”-ek érdekében, nem pedig az egész rommagyar közösség, mint etnikai/nemzeti kisebbség érdekében történtek, és ami ennél is fontosabb csupán a szavazótábor egy része érdekében fognak politizálni a jövőben! Ez pedig radikális és végleges szakítást feltételez a szövetségi múlttal, hiszen ezután kell megteremtenie azt a közösséget, azt a választói identitást, mely a rá szavazni szándékozók politikai azonosságát adja, mely mostmár nem esik egybe a rommagyar kisebbség egészével. S akkor nehéz megválaszolni, hogy miféle párt is az eremdéesz? Miféle sajátos ideológiai, kulturális, szociális, stb. programok követője, mely különbözne a többi rommagyar párttól? Kiknek a pártja az eremdéesz, milyen felismerhető, behatárolható, a nyilvánosság előtt felmutatható választói közösség(ek)nek a szóvivője?, stb. Másfelől a hosszú ideje kormányzó párt kudarcai, a puszta pártlogika alapján, individualizálódnak, nem lehet őket szétkenni „összrommagyar” társadalmi, azaz kisebbségi kudarcként értelmezni, hanem „csak” a regnáló párt és tehetségtelen képviselőinek kudarcaként jelennek meg.  A pártvezetés régebbi gárdája pontosan értette ezt és ezért folyt évtizedes vita a „párt vagy szövetség” témában a szövetség koncepció relatív fölényének megtartásával, az újak pedig szemmel láthatóan nem értik. A szövetségi arculat és politizálás most, a rövid távon kevésbé kecsegtető, de a szövetség-koncepciót hosszú távon fenntartó, közös listákat kellett volna engedélyezzen. Ennek az lett volna az üzenete, hogy az összrommagyar képviselet, mintegy természetesen „bejutó helyhez juttatta, beengedte listájára” a „többieket”, visszafogadta keblére a „tékozló fiúkat”. Nagy lesz annak az ára, hogy ez elmaradt, de nem kalandozom a jövőbe.
Az EMNP, ha végiggondolta valaki is részükről az előzetes szövetségi politikát, eredetileg maga is versengeni akart, és ezzel az „egyik párt” pozíciójába helyezni az eremdéeszt. Arra kényszeríteni a riválist, hogy egy jól körülhatárolt helyet foglaljon el – és csakis azt – a politikai szcénán, hogy színt valljon a pártlogikának megfelelően.
Ebben viszont félúton elbizonytalanodott, mert a régi párt (többé-kevésbé) sikeres ambivalens kommunikációt folytat, csak részben ment bele a fentebb jelzett csapdába, diskurzusa továbbra is az „egész rommagyar közösség” érdekképviseletéről szól. Ezt próbálta megerősíteni a KAT létrehozásával is a kampány kezdetén, mellyel szemben sikertelen és hatástalan utólagos vétót próbált emelni az éemenpé.. Másfelől pedig nem kedvezett a helyzet, nem a „bölcs” szövetség, hanem a kontextus tette lehetetlenné az eremdéesz kényszer-pozicionálását, a helyhatósági választások lokális érdekközösségek és hálózatok bonyolult rendszerébe való beágyazottsága. A helyhatósági választások logikája ugyanis másként kontextualizált mint az országosé, a helyi érdek elsőbbséget élvez országos pártpolitikai érdekekkel szemben, a személyes szimpátiák és antipátiák itt arcokhoz kötöttek, azaz szemtől szembeniek, stb. Aztán (bizonyára saját, nyilvánosságra nem hozott, közvélemény-kutatások eredményét értékelve) elkezdett a megegyezés szükségességéről rinyálni. S végül, mint hoppon maradt és vérig sértett menyasszony, önálló jelölteket próbál indítani, illetve nem indítani, felborítva az ilyenkor „várható entrópia” mértékét. Ez utóbbi valójában olyan taktikai játszma, melynek lényege nem a saját esélyek növelése, hanem az ellenfél meghurcolása, egyfajta partizánharc, magyarán ott tesz keresztbe az RMDSZ-nek, ahol tud, saját potenciális polgármesterek és tanácsosok száma nem érdekes. Ezért nincs sehol megegyezés, ott ahol ennek közösségi szempontból értelme lenne és támogatja, alkalomadtán Szentgyörgyön (vajon majd Csíkszeredában is?), az RMDSZ polgármester-jelöltet, ezzel lebegtetve annak esetleges elhajlását anyaszervezetétől. Nem kétlem, hogy esetenként a szűkös „humán erőforrás”-sal is takarékoskodnak, sok helyen nem akarják a biztos kudarcnak kitenni azokat, akiket később fontos szerepre szánnak.
Úgyhogy zűrzavar van, tipikusan (loss-loss) mindenki veszíteni fog típusú versengés és egyéni, illetve pártalapú damage control, miközben mindenki háttal áll a szavazópolgároknak. Mindenki egyéb, átfogóbb és később esedékes meccsek előjátékának, azaz ürügyként tekinti a helyhát. Senki nem veszi komolyan sem ideológiai, sem pedig kisebbségpolitikai szerepét, de a „régi párt” (leánykori nevén szövetség, ja - s el ne felejtsem - demokrata) jártasabb a kettős-beszédben, a hol pártosan önző és kizáró, hol pedig az egész kisebbségre utaló, integráló kommunikációban. Eközben a jobboldaliság (csúcsa az állandó autonómiázás), melyet mindenki szajkóz teljességgel tartalom nélküli, közönséges PR fogás, arra való, hogy egyfajta vállalható billogot (újbeszél nyelven brand identity name-t) süssön mindhárom formáció saját farára. Sajna ilyen kevés a fantázia a rommagyar politikában, talán az elkövetkezőkben, vagy mint Pató Pál úr mondaná: ráérünk arra még(?).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése