Non combat

Kampánykakaskodás és politikai non combat

Apró kis feladvány, mi az? Későn kezdődött, rövid lesz, és általános érdektelenség övezi, na mi is lenne, ha nem az idei helyhatósági választások kampánya. Azt is hozzá lehet tenni, a tévedés kockázata nélkül, hogy valaki(k) mintha eltérítették volna eredeti témájától és értelmétől a választási kampányt, hiszen mindenről beszélnek benne, a politikai kommunikáció minden bevett módját alkalmazzák – mindenfajta valódi meggyőződés nélkül – csak a települések életéről, vezetéséről, megvalósítható tervekről jut el kevés a nagyérdeműhöz.

Bizonyára ismerik az ökölvívásból származó latinos mondást, ha az ellenfelek húzzák az időt és kitérnek a harc elől, akkor mondják (esetleg le is léptetik egyik-másik sportolót miatta), hogy non combat, (a harc megtagadása), hát ilyesmi jellemzi a mostani kampányt, a legtöbb helyen. Tisztelet a kivételnek, de az általános kép egy-egy helyi fecske átgondolt és hatásos kampányától nem lesz mozgalmasabb és izgalmasabb. A viták, ha vannak egyáltalán, alig csigázzák fel a közérdeklődést, inkább csak üzengetések folynak a táborok között, többnyire központi szinten és a helyhatósággal semmilyen összefüggésbe nem hozható témákban.

            A volt kormánypárt mintha teljesen kifáradt, illetve a kormányszerepből való kieséstől lebénult volna, jelöltjei alig láthatóak, legtöbben még a párt színeit sem futtatják a kampányban, megpróbálnak ilyen-olyan helyi szövetségek mögé rejtőzve vígasz-mandátumokat szerezni. Maga az elnök – Emil Boc – például, megtagadja a nyilvános vitákban való részvételt, és nem mutatkozik, különös rejtőzködő kampányt folytat, abban bízva, hogy csak-csak marad valami a támogatói csoportból, az eddig jól laktatott klientúra elég lesz kampány nélkül is a győzelemhez. Nem ígér, és nem számol be, teljesen passzív és csendes, mintegy árnyék-szereplő, az eddig pattogós és össze-vissza, de nagyokat mondó volt miniszterelnök, mára csak afféle árnyék-Boc. Hangos, viszont teljesen súlytalan és hatástalan a PDL bukaresti jelöltje, az agilis és „légycsapóval” hadonászó Prigoana (Üldözött), bohóckodása mégsem valószínű, hogy szavazatokat hozna a konyhára. A jelenlegi kormánypártok pedig – mivel a legfontosabb helyeken, máris „megnyerték a közvélemény-kutatásokat”– a központi adminisztráció átalakítására és az őszi választásokra koncentrálnak. A korrupciós hálózatok – szóbeli és formális – leleplezésével igyekeznek további ellenhangulatot kelteni az eddig hatalmon levőkkel szemben.

Aztán most itt van a „választás várva várt szabadsága", a politikai pluralizmus, a romániai magyar szavazók számára, összesen mintegy kétszer annyi tanácsosi és polgármester-jelölttel, mint eddig bármikor. Itt lenne az ideje, hogy valóban megtapasztaljuk a több párt versenyéből származó előnyöket, azt, hogy egyre eredetibb és hitelesebb, a helyiek érdekeit szem előtt tartó program és terv verseng a szavazók kegyeiért. Nos, nem nagyon tudunk ilyesmiről, ezzel szemben országos politikai viták helyi szintre való rávetítése, a választókat kevésbé érdeklő acsarkodás, elvtelen vita és vetélkedés folyik. A legtöbbször rossz már a témaválasztás maga is, racionális és hiteles, jól, azaz részleteiben is kidolgozott programok helyett jelszavak, és rögeszmésen ismételgetett aranyköpések, megalapozatlan ígéretek repdesnek lángoló nyílvesszőkként a szekértáborok között. Jellemző módon mindenik fél alapvetően az egység megbontásával, megegyezés képtelenséggel vádolja a másikat, miközben a kampány előjátékaként senki nem gondolt komolyan megegyezésre. Falból néhol tárgyaltak a felek, aztán – központi ukázra – elvetették az összefogás gondolatát is, és hirtelen kölcsönös vádaskodásba kezdtek. Az egyik fél, aki régóta részese a hatalomnak felülről, nyeregből és élből utasította el a megegyezés és közös jelölés ötletét, bízva szavazói hűségében, akkor még kormánypozícióból. A másik fél pedig a gerillaharcot választotta a racionális jelölési stratégia és reális megmérettetés helyett, a magyarországi kormány támogatását élvezve ebben. Egy téves, vagy mondjuk úgy kamu, jelöltállítási tárgyalássorozatot követően személyeskedő, szitkozódó – helyenként egyenesen agresszív incidensektől sem mentes - romániai magyar kampány indult be. Egyfelől Tőkés családi szennyesének teregetése, másfelől a „nemzetegyesítők” hangos szitkozódása, néhol egy kis villongás, na nem közérdekű témában, terv, program mellett vagy ellen, hanem személyes, illetve családi, vagy klán ellentétek okán. A kép összességében lehangoló: a régi párt megszokott szlogenjei, konzervötletei, a plakátmagányon, - unalomig ismert arcokon és megunt szereplők merev tekintetén átütő - rutin, az új párt(ok) ötlettelen és importból származó, olcsó kis fogásai, ez a madártávlatból látható összkép.

            Szomorú, mert úgy vélem, hogy ez egyenesen vezet az abszenteizmushoz, ahhoz, hogy a romániai magyar szavazók a távolmaradásukkal fognak voksolni. Ezzel büntetik majd a tisztességesen, politikai alternatívák és kivitelezhető helyi programok, hiteles jelöltek felvonultatásával versengeni-, de másfelől megegyezni is képtelen rommagyar pártokat. Megint csak tisztelet a ritka kivételnek, a választási lehetőség szabadsága helyett a rossz szájíz van és marad, a politikai cirkuszként, harmadosztályú performanszként, silány módon előadott színdarabtól. Ahogy azt székelyül mondanánk: „Jelölt az van szarásig, csak a’ nincs kit választani”!