2012/11/30

Ki hajt a hatháromra?



Végül ki is hajt a 6:3-ra?

A kampány alakulását figyelve egyre kevésbé világos számomra, hogy ki is törekszik az alternatív – 6:3-as – küszöb elérésére, mert mintha a szövetség készakarva engedi át a kezdeményezést, sok területen, az „ellen”-nek, mintha csak úgy immel-ámmal folyna a „központi” kampány, mintha az RMDSZ-jelöltek saját szakállukra vették volna a feladatot. Úgy látszik az egység (diskurzus) és a központi akarat-vezényelte kampány, arculat és attitűdök elsőként a Székelyföldön, nevezetesen pedig Háromszéken feslik fel, és itt a legnyilvánvalóbban. Történt ugyanis, hogy Antal Árpád az egyik helyi potentát – ki a megyefőnőkkel karöltve szőrén-szálán „kiprivatizálta” a háromszéki RMDSZ szerverzetet, és főként a szervezet nyilvános kommunikációját - gondolt egy nagyot, és feltételes lemondását megírá. S, a kettős beszédre a lepaktálásra mi sem lehet jobb példa, mint az üzenet pontos desifrírozása, az üzenet szoros értelmezése. Azt mondja a társpotentát ugyanis, hogy: Amennyiben a Néppártnak sikerül Sepsiszentgyörgyön kívül még öt körzetben nyernie, lemondok az összes közigazgatási és közéleti pozíciómról”. A mondat második felét azonmód “fenomenológiai zárójelbe”, vagy ad acta tehetjük, politikusról lévén szó és annak kampányigéretéről instant elfelejthetjük, de a mondat első fele viszont érdekes. Első látásra úgy tűnik, az első rész egy (sajnálatos?) elszólás (sic!) - melyről, mint tudjuk Freud, oly meggyőzően jelentette ki, hogy megmutatják a “tudatalatti valós álláspontot”, gondolatot: a bor mellett, az elszólásban az igazság – szóval a kezdő fél mondat az érdekes. T.i. a polgármester biztosra állítja, hogy Szentgyörgyöt elviszi az éemenpé, csak a további öt – a Szentgyörgyön kívüli - képviselői mandátum sorsa bizonytalan. S, mivel, mint (köz)tudjuk Székelyföldön “egy sör nem sör”, a helyi hatalmas nem először tesz értelmezhető, sőt félreérthető kijelentést, illetve politikai gesztust – közös RMDSZ-EMNP jelöltséget vállalt, félszájjal nem a lelkiismeret szerinti szavazást sürgette a referendumkor, hanem a szőke Udrea-asszony főnökének kedvező távolmaradást, közös rendezvényeket támogatott az ellenzékiekkel, kampányidőben “elkávézgatott” 3T-vel, stb. – ezért méltán gyaníthatjuk a kettős játékot.
            Először történik meg, hogy a “párt-szakikkal” egyetértek abban, hogy a szövetség nem képes kordában tartani, kontrollálni az egyéni választókörzetekre szétesett kampányt. Igaz ők a “stratégikus politikusok” elfedő kifejezését “bátorkodnak” emlegetni, én pedig szeretek magyarul és sarkosan fogalmazni (ahogy váltig emlegetem azt is, hogy “a pénz beszél” a politikai kommunikációban): az egyéni érdekek fölülírták az intézményeseket, a  közösségieket, a jelöltek magán alapon, “aki bírja marja”-elv szerint kampányolnak, kötnek helyi egyezségeket, vagy sem, stb.  Talán még nem érvényes az a “rosszmájú” interpretáció, hogy “menekül, aki teheti”, de ahhoz közeli állapotok uralják a szövetségi, szétforgácsolódó kampány-kommunikációt, ezért vetődik fel a kérdés: ki hajt itt “hatháromra”? Attól tartok, hogy egyre közelebb december 9, és egyre valószínűbb, hogy a “rosszmájú” értelmezés válik aktuálissá. A pesszimista forgatókönyvet az elnök nyilatkozata, látszólagos rezignáltsága csak erősíti, amikor azt mondja: “Veszélyben a romániai magyar parlamenti képviselet”. Azt gyanítom, hogy létezik egy rejtett forgatóköny, mely mindkét szervezetet arra készteti, hogy a hatháromra játszék, és ez a pénzzel kapcsolatos. Szemmel láthatóan a szövetségi elnök nagy problémája Budapest támogatásának, vagy ami ugyanaz, pénzes zsákjának megszerzése. Ezért a folyamatos spárgázás a két főváros (Bp-Buk.) között, ezért a lanyha kampány, az elnöknek Orbánhoz való dörgölőzési kísérletei. A pártelnöki találkozókat követő üres nyilatkozatai ezt valószínűsítik: a kampány-kommunikációban beszivárgó bizonytalanság oka a szövetség pénzügyi válsága, és a kétségbeesett kamikaze akciók a fidesz-kegyek megszerzéséért. Azt sem kétlem, hogy a kiéheztetés tudatos orbáni stratégia volt, az elmúlt két esztendőben, most meg a recept bevállni látszik!
            Ceterum censeo, a választások előtt egy héttel, az RMDSZ öt százaléka több, mint kérdőjeles, december tíz után új korszak következik, beköszönt az átállások és árulások kora?


2012/11/27

Illúziók ellen



Illúziók ellen való áfium

Azt hiszem a kijózanodás ma a „korparancs”. Ne legyenek illúzióink országunkban,  -  és anyaországunkban úgyszintén - a rendszerváltás megbukott![i]  Úgy értem, hogy a jóléti állam, az erős középosztálynak és vállalkozó rétegnek a kiépítése, a liberális demokrácia szilárd intézményeinek a létrehozása, és újra meg újra a szociálisan érzékeny, a szegénység kérdését kezelni tudó állam eszménye bukott meg mifelénk, méghozzá zsenge csecsemő korában! Úgy tűnik valamit végzetesen lekéstünk, vagy félreértettünk, hiszen a mi posztszocialista csoportunkból egyesek, mint a Cseh Köztársaság, Szlovénia, Lengyelország és talán a balti államok némelyike sikeresen integrálódott az európai rendszerbe. Mi meg Bulgáriával egy csónakban evezve, lemaradtunk a késő-kapitalista virágzás minden gyümölcséről, befuccsolt társadalom lettünk. Külön említésre érdemes Magyarország esete, amely jó start után zuppant vissza a román-bolgár mezőnybe, végzetesen rossz politikai és főként gazdasági döntések következtében elveszítve a kedvező start adta lehetőségeit. És afelől se legyenek illúzióink, hogy egyhamar felzárkózhatunk, az „ötéves tervet négy és fél év alatt” csak a Cseusiszta propaganda-statisztikák szerint lehetett teljesíteni, a valóság mást mutat. És nem lehetnek illúzióink a kitörést illetően sem, elsősorban azért nem, mert a rendszerváltással megbukott az uralkodó elit is, amely - ugyan különféle háttérrel, a régi rendszerben vállalt áldatlan másod-, harmadhegedűs szerepet vállalva, a rendszert kiszolgálva, vagy az új rendszer termékeként, a korrupciót később elsajátítva – a folyamatot levezényelhette volna.
            Valamiről lemaradtunk és egyre inkább úgy tűnik a történelmi lehetőség, mely a kilencvenes évek és az azt követő kedvező konjuktúrában adva voltak elszálltak, elmúltak. Utat tévesztettünk, mert valamit nem tanultunk (nem tanulhattunk?) meg, mert türelmetlenek voltunk és meg sem értettük (mert időnk sem volt rá?) az „igazi” törzsökös kapitalizmus és plurális demokrácia értékrendjét, leglényegesebb – morális értelemben is központi – összetevőit. Azt hiszem csak akkor leszünk képesek a lassú integrálódásra, ha felismerjük, hogy az EU túl korán és csupán a legfelületesebb elvárások (acquis communautaire) teljesítését megkövetelve vett fel soraiba, és mára lett világossá: amíg a nyugati politikai kultúrát el nem sajátítjuk nincs igazi integráció. Az eddigi mellényt újra kell gombolnunk, a kályha sarkától kell elkezdeni a soron következő táncot. De hol a kályha sarka? Mi az amit félreértettünk és mire támaszkodhatnánk a jövőben? Azt hiszem a leglényegesebb dolog, amit nem értettünk meg, amit meg sem tapasztalhattunk, az a kapitalista társadalmak alapvető morális tétele, amit Max Weber fogalmaz meg a legvilágosabban: „a vagyonszerzés nem az emberi élet célja” a hivatás és annak társadalometikája, annál inkább az lehet, a gazdagság nem a harácsolás, hanem a „jó és tisztességes munka” eredménye.[ii] És ugyancsak a híres szociológus sugallja azt is (Benjamin Franklin-ra hivatkozva), hogy hol tévedtünk el, mégpedig ott, ahol a túlhajtott utilitarista képzeteink félrevezettek. Észre sem vettük, hogy „a becsületesség [azért] hasznos, mert hitelt eredményez ... [de] ott, ahol a becsületesség látszata megteszi ugyanezt a szolgálatot, ennek is elegendőnek kell lennie”.  Nos, úgy tűnik mi a “képmutatás” kapitalizmusát és demokráciáját próbáljuk felépíteni, s ez a végzetes tévedés, ez a csőd végső oka. A mi országaink “félperifériás új-kapitalizmusa”[iii] a törzsökös kapitalizmus morális elhivatottságának mellőzésétől torz. A hivatás és a demokratikus, valamint piaci szabályoknak való megfelelés csupán mímelés, a becsületesség látszata, előbbre való lett magánál a becsületességnél. Ezért a végeláthatatlan gátlástalanság és kapzsiság, az önmegtartóztatás legkisebb jelének hiánya, a közéletben, a piaci világban, a politikában, a médiában, stb.  Az érdek racionalitása tenné kiszámíthatóvá a társadalmat, az egyének és közösségek tevékenységét, a belátható és elvárható magatartásokat. A jól felfogott és racionális érdekek, kordában tarthatnák a szenvedélyeket, mértékletességre és nem korrupcióra[iv], rossz kormányzásra ösztönöznének, egy sikeresen összeálló társadalomban. A rendszerváltás, előszőr szociális vonatkozásban bukott meg, mert félreértettük az új kapitalizmus és a piac lényegét; másodszorra, nem voltunk képesek erős intézményeket kialakítani, mert eltévesztettük a demokrácia szellemét, az intézmények iránti közbizalmat nem tudtuk kialakítani; harmadszorra pedig, nem sikerült uralkodóvá tenni a plurális demokrácia politikai kultúráját. Most választás előtt állunk és kérdés, hogy mire alapozhatunk a jövőben? Meglátásom szerint csak a józan ész maradt, mint ultima instancia. [Erről viszont a következő jegyzetemben szólnék.]


[i] A rá jellemző módon Tamás Gáspár Miklós mondta ki (talán) elsőnek az ítéletet a rendszerváltás felett, de inkább csak bedobott fogalom maradt, mint kifejtett koncepció. Én megpróbálom a saját magam módján értelmezni a bukást, miközben Szalai Erzsébet hasonló véleményére és elemzésére alapozok (Szalai Erzsébet, http://rednews.hu/exkluziv/elmelet/szalai-erzsebet-a-rendszervaltastol-a-rendszervalsagig.html).
[ii] Lásd, Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Cserépfalvi, Bp. 1995, 41-44. old.  És a kapitalista forma és szellem viszonylagos elkülönülésének a lehetőségéről, de egymásnak való megfelelésének a követelményéről is ő ír: “a modern kapitalizmus szelleme kifejezést használjuk annak az érzületnek a megjelölésére, amely hivatásszerűen, rendszeresen és racionálisan törvényes nyereségre törekszik…” 56-57. old.
[iii] A kifejezést, a rendszerváltás bukásáról szóló kritikai elemzéssel együtt, Szalai Erzsébet: Az újkapitalizmus és ami utána jöhet..., ÚMK, Bp., 2006, kötetére alapozom.
[iv] A korrupció kifejezést eredetileg Machiavelli használja (corruzione) „a kormányzás romlásának” kifejezésére, később jelentése kiszélesedett és a csúszópénztől, a hivatalnokok és hivatalok megvásárlásán át, a megvesztegetés minden formájára alkalmazzák.

2012/11/25

Háromszéki lepaktálás



Háromszéki lepaktálás

Kampányban minden politikai szereplő igyekszik megmutatni „nagyságát”, mozgosító képességét, no meg természetesen másságát, sajátosságát, azt ami elválasztja, megkülönbözteti, saját arcot kölcsönöz neki, szemben a többi politikai szereplővel.  Mindez persze a sokat dícsért (vagy inkább csak sóvárgott) és mostanában egyre többet ócsárolt Nyugaton, a fejlett demokratikus világban van így, a mi kis megjátszott múcsai demokraturánkban másképpen mennek a dolgok (ezt neveztem „kis rommagyar politikai szimulákrum”-nak, máshol). Nálunk, a politikai szimulákrum világában minden levajazható, egyszerre két sőt több lovat is igyekeznek meglovagolni politikusaink, jó esetben a kampányban magasztalt, amúgy magasról lepottyantott  „nép”, észre sem veszi, vagy „úgy sincs más választásom” alapon, megszavazza a csalókat.
            Mert, ha egy pillantást vetünk az éppen zajló rommagyar politikai kampányra máris kiderül, hogy a két versengő formáció egyáltalán nem képes (politikai kommunikációs stratégia lenne? mert akkor bizony több mint síralmas és amatőr) megjeleníteni semmiféle saját arcot, másságot. A kampány és az eszközök is egymás, nem túl eredeti ötleteinek másolásai („A [szimulált] valóság miniatürizált sejtekből, mintákból, emlékekből, parancsmodellekből áll elő, és végtelen sokszor reprodukálható” – mondaná erről Baudrillard), követő, nemzetieskedő és összemosó kommunikáció. Mert mi az RMDSZ központi jelszava? a konzerv és semmitmondó „Minden magyar számít”, amit a népszámláláskor már (el)használtak, akkor sem sok sikerrel, hiszen a cenzus eredménye, akárcsak módszerei szerfelett gyanúsra és félrevezetőre sikeredtek. Végül nem megszámoltak, hanem „elszámoltak” és így sokan egyáltalán nem számítanak, mint ahogy a népszámlálás eredményei sem jöttek számításba az elnököt menesztő népszavazás érvénytelenítésekor. A vesztes szlogen leváltása alapvető kampány-terv követelmény (mint ahogy az oly sokszor bukott stilizált szív úton-útfélen való felmutatása is biztos kudarcot eredményezett mindeddig). Mondom a szövetség felmelegített szlogenje önmagában is hatástalannak tűnik, - erre miért is mozgosulnának tömegek? De még mosolyogtatóbb az, hogy az „új” párt ezt próbálja még képi, grafikai megoldásaiban is követni, mondván: „Minden magyar nyer” (hatos lottó reklámban ez elmegy, politikai kampányban nem biztos, mert ott van a tapasztalat, mely ennek homlokegyenest ellentmond: akárhányszor szavaztunk egyszer sem nyertünk, különösen nem a többség, s erre sokan emlékeznek ám!). Azt sem hiszem, hogy a „6:3” a nyerő, mert légüres térben mozog, csak egy bedobott ötlet (lehet éppen tőlem „nyalták”? mert írtam már róla), mely semmihez nem kapcsolódik, csak azok agyában vált ki egyfajta „aha” érzést, akik ismerik az amúgy zavaros szabályozást az alternatív bejutási küszöbről, ilyenek viszont kevesen vannak és ők is tudják, hogy az EMNP erre (is) esélytelen (szóval már a jó öreg Wembley sem a régi).
A politikai programok szintjén alig van különbség, illetve csak hangsúlybeli eltérések vannak, egymás „változatainak” tekinthetjük az EMNP rövid (ezért talán olvasásra alkalmasabb) és az RMDSZ hosszú (horkolós) programját: ismét csak autonómiáz mindkét párt, s közben mindkettő a „centrumhoz” húz, dörgölőzik, rinyál, igaz az egyik szíve és nyitott bugyelárisa Budapesten, a másik, alamizsnára kinyújtott tenyere Bukarestben autonomizál.
            Figyelemreméltó viszont, a „háromszéki paktum”. Mire gondolok? Másodszorra esett meg, hogy „tömeg”-tüntetést szerveztek Sepsiszentgyörgyön, az autonómiáért, az egyházi iskolák visszaszolgáltatásáért, és ismét az autonómiáért, mégpedig közösen a rommagyar pártok, egyházak (mindig csodálom, amikor a római-katolikus egyházat a „magyar történelmi egyházak” között emlegetik – van azért ebben egy kis elfogultság, azt hiszem), civilnek mondott szervezetek. Csakhogy, mecsoda nagy a különbség a nyár végi dzsembori és a minapi rendezvény között, mert ez utóbbi szőröstől bőröstül kampány-rendezvény volt, mégpedig az „ellenzéki” aprópárt szervezésében, az ő koreográfiája szerint. Ehhez társult a „nagy testvér” külsösként, besegítőként, beszállítóként (részvételre mozgosító és zászló beszállító tevékenységeket szerveztek ki számukra – kölönös outsourced akció volt, minden esetre) egy kis közös megismételt autonómiázásra, ebben a novemberi ködben. Nos, mit üzen a rendezvény a választópolgároknak?  Elsősorban, hogy minden politikus szervező, vagy csendestárs, hangoskodó, vagy utóbb nyilatkozó, mind egykutya ugyanazt a követ fújja, a régi (aki, most éppen új) az új, (aki, a megszokott régi) mind egy és ugyanaz, összemosódott kontűrrel, egyazon mocsárban dagonyázva mutatkozik. Ott volt minden, kék-arany színű, talpig székelyzászlóba öltözött politikus, és ezzel azt üzente: nincs köztük sem ideológiai, sem pragmatikus szempontú különbség, identitásukat a húsosfazéktól való távolságuk adja. Egyesek – akik semmiben sem különböznek kettősöktől – éppen hatalmon vannak, mások meg erre ácsingóznak, tertium non datur, a belgák, tessék mondani, kire szavazzanak? Másodsorban pedig erősödik a gyanú, itt háttéralkúk vannak, valakik titkon kiegyeztek és elkezdték felosztani a (murok)tortát maguk között. Ez már akkor is feltűnhetett, mikor az EMNP Antal Árpádot (a szavazatszerzés szempontjából fölöslegesen, hiszen biztos befutó volt a polgármesteri székért) támogatta a helyhatósági választáson, aztán amikor az RMDSZ, Semjén Zsolt „személyes barátját” jelölte a szövetség szenátorának és Orbán Viktor komáját képviselőnek. Cserében persze, az EMNP nem zaklatja Markó Attilát. Ezt sugallta a Tóró T. Tibor és Antal Árpád közös „kávézása”, melyről aztán homlokegyenest ellentmondó nyilatkozatok születtek, stb.  S, akkor most a közös rendezvény, „kéz a kézben az autonómiáért”, az sem számít, ha közben Tőkés a szövetség ellen fröcsög, politikusait barmolja, csak-csak jut a kegyekből ott is, ahonnan ma és a közeljövőben pénz várható. A paktum – vagy annak látszata, ami a politikai kommunikáció szempontjából teljesen közömbös – hozhat szavazatokat a kihívó aprópárt konyhájára, de semmi esetre sem a szövetségnek, aki másodhegedűssé vál(ha)t a háromszéki politikai palettán. Elmarad a 6:3, de 1:0 az éemenpé javára! Az akció pedig, egyáltalán nem támogatja a nagyobb részvételt, sőt mindkét oldalon „kiábrándultakat” teremt, azok márpedig leginkább elmaradnak az urnáktól, és az sem kizárt (mert a pártok és jelöltek összemosódnak – a „féldecis rezsímekkel”, ahogy a költő mondaná), hogy növeli azoknak a számát, akik tudatosan vagy sem, két párt jelvényére ütik majd pöcsétjüket, érvénytelenül szavaznak. Nehéz lesz ezt (is) kideríteni, hiszen kétlem, hogy egyik vagy másik párt hatásvizsgálatokat végezne a kampányidőszakban, márpedig enélkül, a reális feedback hiányában tudatos kampányvezetés és korrekció kizárt dolgok.
            Most, túl a kampánynak felén, még mindig tartom eredeti megállapításaimat és „jóslataimat” a végeredményt illetően, pontosabban a kampány nem ad okot azok fölülvizsgálatára. Erős kampányhatással és magas részvétellel kell számolni román részről, hiszen ma már az elnöki párt (és gyanús szövetsége - ARD) is egyre inkább elismeri a szociálliberális egyesület fölényes győzelmét. De nem látom a mozgosítási tervet, a mobilizációt segítő erős és egyértelmű üzeneteket, sem a regnáló rommagyar szövetség, sem az ellenzéki aprópárt oldalán, ezért az alacsonyabb rommagyar részvételt valószínűsítem. Persze van még egy tucat nap, csak kérdés, hogy intelligencia és fantázia kerül-e, mikor azt olvasom, hogy a „szűk szakma” is tanácstalan. A mozgosításról nem sokkal többet tudnak mezei magamnál, hogy t.i. „a tét” ( és a „lé”) befolyásolja a részvételt, az elmúlt időszakra vetítve, pedig csak olyan lapos közhelyekre futja, mint az, mely szerint általában csökkent a lakosság és a parlamenti választásokon való részvétel (sic). Azt is mondják, hogy a jelenséget (ha nem is Schopenhauer-képzeteibe) a politikai folyamatok és történetük egészébe ágyazva kell tekinteni, ezzel szemben pedig elemzéskor figyelmen kívül hagyják a helyhatósági választásokat, EP választásokat, és referendumokat. Ebből új mozgosítási stratégiát kiolvasni a hátralevő rövid időszakra több, mint művészet, ez a sámánizmus csodája lenne.

2012/11/20

Polkult





Politikai kultúra, avagy demokraták kerestetnek


Az elmúló parlamenti ciklusban, minden ötödik megválasztott képviselő átült más politikai párt soraiba, vagy függetlenként folytatta; a választások közeledtével az is megtörtént, hogy pártok első emberei más párt vagy alakulat színeiben jelöltették magukat, elhagyva eredeti, saját kezűleg tákolt politikai bárkájukat, más politikai szereplőket - mikor zavaros múltú, zavaros programú, stb. zsebpártot, mikor pedig „nagy múltút” - erősítve ezzel. Az sem ritka, hogy korrupció-ellenes ügyészségi vizsgálat elől menekülnek jelölt-listára politikusok, vagy néhány hónapja megválasztott polgármesterek állnak át a volt ellenfélhez; megsértődött, listáról, befutó helyről lemaradt, vezérkarból kiszorult pártkatonák jelennek meg idegen pártok frontembereiként, régi arcok bukkannak fel fő műsoridőben (prime time) új politikai formációk megmondó-embereiként, stb. Teszik ezt természetesen, a „megújulás-megtisztulás” igézetében vagy legalábbis annak ígéretével.  Tisztelet a nagyon kevés kivételnek, a pofátlan kampány-halandzsa, a hiú ígérgetések bazári alkuszait juttatja eszünkbe, s nem felelős, és a közjó iránt elkötelezett politikusok tisztességes versenyét. Szóval, helyezkedések és a győztesnek tűnők oldalára igyekvő áthelyezkedések vannak, ugyanakkor példátlan tülekedés a húsosfazék körül: kaméleoni idők, mimikri-királyok kora, elkelne tehát egy kis demokratikus politikai kultúra.
            A bonyolult és összetett, többféle jelentéssel bíró fogalmat éppen fél századdal ezelőtt dolgozta ki egy híressé lett amerikai szerzőpáros Sydney Verba és Gabriel Almond, az időközben az összehasonlító politikai szociológia és politológia alapkötetévé vált, több javított kiadást megélt, Állampolgári kultúra (The Civic Culture) című tanulmányukban. Felfogásuk szerint a  politikai kultúra a politikai magatartásformák, értékek és információk, valamint politikai készségek mintázatainak (pattern) egy-egy társadalomra jellemző sajátos eloszlását jelenti. Ennek megfelelően a demokratikus politikai kultúrát, a demokratikus politikai intézményrendszer leképeződésének tekintik, melyet több generáción átfolyó társadalmi tanulás, szocializáció, útján lehet elsajátítani. A szerzők a demokratikus politikai kultúra elterjedését, kulturális átadás-átvétel, azaz infúzió révén képzelik megvalósulni. Ez esetünkben azt jelenti, hogy a nyugati demokratikus intézményi modellek átvételét követően, nem önmagától, hanem egy több generációt felölelő szocializáció eredményeként (ki ne emlékezne a lehazaárulózott Silviu Brucan-ra, aki – javíthatatlan optimistaként - egy generációt jósolt a demokratikus politikai kultúra romániai meghonosodásához?), alakulhat ki. A folyamatot nem csak az egyszerű kulturális ellenállás nehezíti, – az út melyet a többségnek be kell járnia a túlnyomórészt parokiális (jellemzője a politikai érdektelenség, tájékozatlanság) politikai kultúrától, az alattvalói mentalitáson át a többségében részvevő, tudatos és demokráciának elkötelezett kultúrához – de a régi beidegződések, az örökölt totalitarista és paternalista minták, valamint mentalitások fennmaradása még inkább. Egyszóval, a mi Közép-Kelet európai társadalmainknak széleskörű, rehabilitációra, reszocializációra van szüksége ahhoz, hogy a demokratikus politikai kultúra létrejöjjön és elterjedjen, és főként, hogy uralkodóvá váljék. Ennek az átnevelésnek hátterét, a még alig létrejött – máris legitimitás-hiányban szenvedő, részben lejáratott, csupán formálisan létező, de többé-kevésbé működésképtelen, sebezhető és törékeny – demokratikus intézményi rendszer kellene, hogy biztosítsa. Szemmel láthatóan, nem sok sikerrel, hiszen a személyes ambíciók, a korrupt hálózatok, klientúra-rendszerek, az uram-bátyám kapcsolatok, volt és lévendő szeretők, gyerekkori pajtások, pillanatnyi hittársak, meg a hatalomvágy, a kapzsiság, a pénz, meg a pénz, és utoljára is a(z örökös és mindenható Judás-)pénz, bármikor fölülírják, eredeti értelmétől és céljaitól eltántorítják, a demokrácia alapvető intézményeit. A demokratikus politikai kultúra az intézmények és a beléjük fektetett általános bizalom elsőbbségét jelenti az ehhez képest másodlagos politikai célok, csoport- és egyéb érdekekkel szemben, a közérdeknek az egyéniek fölé helyezését, egyszóval demokratikus intézményi kultúrát. És ehhez nem csak a választóközönség, hanem a közszolgák (public servants) méltóságát is vissza kell szerezni, mégpedig az intézmények iránti bizalom alapján, azt erősítve, a hatalmi önkényeskedéssel szemben. Ezért nem elhanyagolható szempont, hogy példaképei, ikonikus figurái legyenek a demokratikus kulturális mintáknak, akik minden befolyásukkal, követőkre gyakorolt hatásukkal, e modellt erősítsék. S, ennek vagyunk igazán hijjával, a politikai és morális értelemben elkötelezett aktív demokratáknak, a példamutató politikusoknak, mert honnan is vehetne, akinek nincs Vaclav Havel-je? Nagyarcú és nagyotmondó pillanat-emberek, egyperces média csillagocskák és úrhatnám, könyöklő, helyezkedő és pöffeszkedő, szemtelen és kuruckodó szitkom (szappanopera) hősökkel tele a padlás és főleg a képernyő, demokraták kerestetnek sürgősen. Én bizony igazi demokratát csak nagyon elvétve látok a fennforgó hangoskodók között – lehet a hiba az én készülékemben van, de még valószínűbb, hogy ismét csak a rossz és a még rosszabb közül választhatunk. Válasszuk hát a kevésbé rosszat, egyébként csak a demokraták nélküli demokrácia, fából vaskarikájának minősített blődségét erősítjük meg: lóvá tesszük sajátmagunkat.