Bukta tulipánnal

Bukta tulipánbokrétával

MRU jó arc volt, bár volt benne valami egy szemügés, tornából felmentett, magolós kisdiákból, nem vele volt a baj.

Bizonyára sokan és sokféleképpen fogják még értelmezni a román politikai élet nagy péntekjének közvetlen előzményeit, mélyrehatóbb okait, és méregetik majd hídmérleggel, piacival és patikaival, hogy ki is a „hibás”, vagy ki mennyiben járult hozzá a hangzatos, zengzetes buktához. A balhét – jobb híján - a „magyarokon kívüli kisebbségek képviselőire” varrták, ők viszont csak pillanatnyi bűnbaknak jók amíg, az eddig kormányzó „nagyok” kardot előrántanak, és egymásra rontanak, legalább afféle fénykardot, na.

A magam részéről úgy látom, hogy MRU rosszkor jött, amikor a „kocka már el volt vetve” (http://systemcritic.blogspot.com/2012/02/alea-iacta-est.html), s a kockás vetést árvíz elől megmenteni már nem lehetett. A vihar, mely elseperte a kormányt és nem kétlem nem is áll meg itt, régóta készül, a szürke felhők régóta gyülekeznek. A volt miniszterelnök közvetlen „hibája” viszont az volt, hogy megtagadta – éppen választási kampányidőszakban – a pédélés és uneperés, valamint nem utolsó sorban udemerés klientúra etetését, anyagi igényeinek gyors kielégítését, az osztogató-fosztogató politika betetőzését. Ez pedig végzetesen meggyengítette pozícióját a Basescu-féle párt(maradék) befolyásos köreiben és a kapcsolt részek sem nézték jó szemmel a váratlan forrásvisszatartást, illetve a csucsú belengetését. Ez a zakó közvetlen előzménye.

           

Erdmagyar szempontból és az ex-kormányzó kisebbségi párt vonatkozásában a bűnnél is nagyobb hiba lényegében, tavaly márciustól készül megbosszulni, na nem elkövetőit, hanem mindannyiunkat. Ugyanis akkor lett volna az ideális pillanat az átálláshoz, a biztos bukás megelőzéséhez, és a politikai értelemben döglött PDL-s projekttől való „rugalmas leváláshoz”. Nem úgy történt, s az a vonat már rég kifutott állomásából, sőt utóbb is voltak kedvező pillanatok (a legutolsó talán ez év januárjában, http://systemcritic.blogspot.com/2012/01/elore-kell-hozni-aki-most-arra-biztatja.html), de a mainstream makacs következetességgel szaladt bele a lórúgással felérő pofonba. A választásokat pedig előre kell(ene) hozni zengi a vezér jobb híján most, csak elfelejti, hogy néhány hónapja, amikor az utolsó lehetőség volt a kiugrásra éppen az ellenkezőjét fújta, s szava már pusztába kiáltott halovány nyüszítés.

A helyzet viszont az, hogy az rommagyar szövetség, 1996 óta először, légüres térben lebeg, ráadásul úgy rúgták ki a szovjetből itt maradt „porzógépből”, hogy elfelejtették hátukra erősíteni az ejtőernyőt és sehol sem látni védőhálót. Szövetséges, sem román sem magyar, sem kint sem bent, sehol a széles láthatáron, s az a nyavalyás G, szigorúan egy egységgel és vészes sebességgel vonzza a pártot az anyaföld fele: nem, nem bölcs levitáció tanúi vagyunk, hanem ejtőernyőt mellőző tökéletes szabadzuhanásé. Gatyákat felkötni, vigyázat: itt politikai kommunikáció következik, politikai analfabétáknak, tizenkettő alattiaknak és ügyefogyottaknak ajánlott!

Ha csak hetyke vezetőink lennének a vesztesek, nem lenne semmi gond vele, kellemes becsapódást, és jó étvágyat kívánhatnánk nekik ahhoz, amit főztek – politikailag idiótának lenni, mindenkinek (magán)joga -, csak hát…. Következmények nélküli politikai életünkben veszíteni csak az istenadta tud, a meggazdagodott és fölfuvalkodott politikai felvilág, s annak kamarillája kösz, megvannak. Nekünk meg jön a sanyarú hét esztendő, képviselőink által megejtett nagy lakomák után, a nagyböjt, melyet viszont szigorúan a népek fognak elszenvedni. Csontra, bőrre fogyni sohasem a hatalmasak szoktak, ők majd politikai kommunikációs terápiát (értsd érvágást, melynek jelszavai máris zengnek: „miféle bukta”, „hogyhogy válság”?) alkalmaznak rajtunk, újabb cirkuszt szolgáltatnak nekünk, megpróbálják szétmaszatolni a felelősséget.

Márpedig az RMDSZ nagy zakó után újra kell(ene) szabni a testen lötyögős mellényt, mely azt mondatta, hogy mi aztán (örökösnek gondolt minisztereink legfőképpen) minden adhatók közül a legjobbak vagyunk (lásd.: http://systemcritic.blogspot.com/2012/02/we-are-bests.html), s ja, ideje újragombolni az immár testhezálló kisködmönt. Vissza kellene venni a gigantikus arcból, nagyurak.

Most jönnének jól az alkotó értelmiségiek (a klientúra minden csak nem kreatív), s most lenne helye a sok-sok konzultációnak, a megszüntetett belső demokratikus intézmények működtetésének, s most lenne szükség, például a valós politikai platformok kommunikációs képességének használatára. De éppen most nincs ilyen. Kuss van, amint a vezér kimondta, nincs ideje holmi eszkátézásnak sem ("Ahhoz kell az SZKT döntése, ha kormányzati szerepet vállal az RMDSZ, de ahhoz nem, ha a kormány elvesztette a politikai támogatottságát" - ígéri, hogy esetleg majd évek múlva, ha úgy adódik, hogy újra kormányba lépnek fő-főink, olyasmit is össze fog hívni). Szóval maradunk abban, hogy a főnökök – hacsak közülük egyesek az ügyészséget nem kényszerülnek sűrűn frekventálni – továbbra is mindent tudnak, és mindent megtesznek, ők aztán nem al(k)usznak, tessék fotelben hátradőlni: biztonsági öv sajna, nincs.

Vagy megeshet, hogy először röpke posztszocilista történetünkben, a felelősségre vonás bitter sweet ízét fogják megízlelni vezéreink?

(Át)helyezkedések I.

(Át)helyezkedések I.


Rádiós-jegyzet, 2O12 ápr.24.

Úgy tetszik mindenekelőtt a politikára érvényes az ősrégi hérakleitoszi mondás: a pantha rei, azaz minden folyik, változik, alakul, és ha már az ókori bölcset idéztem, hát az is a politikai élet jellemzője, hogy „nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba” (mely mondás Hegel közvetítésével Marx dialektika-elméletének erős magjává fejlődött). A politikában következésképpen nincsen kétszer ugyanaz a helyzet, az egyszeri alkalmak soha nem térnek vissza, ha egyszer elveszítettük az adott lehetőséget, hát még egyszer hiába várunk annak megismétlődésére. Ezért a politikai dinamika az elemzőktől is megköveteli a folyamatos értelmezést, újra és újragondolását, annak „ami zajlik”. Nem feledhetjük viszont, hogy a közönség, a politika iránt csak kevéssé érdeklődő választók, általában biztonságra és kiszámíthatóságra várnak, a politikában is a következetességet honorálják, azt tekintik a hitelesség mércéjeként. A politikai kommunikáció számára különös kihívás, a folyamatosság és állandóság látszatának fenntartása a legkülönbözőbb helyzetek ellenére, illetve a mindig változó feltételek mellett. Némelykor pedig éppenséggel a váltást, az átalakulást kell kommunikálni, mert a megújulás a korkövetelmény, aki képtelen változni az „időkkel”, hát menthetetlenül elvész a hatalmi versengés szempontjából, kirostálódik a történelem szitáján.

            Most váltás van a romániai magyar politikai szintéren. Azok a politikai kommunikációs klisék, magyarázó és egyben elfedő politikai diskurzusok, melyek egy viszonylag hosszú időszakot jellemeztek (lényegében az elmúlt, mintegy két évtizedet), már nem működnek, olyan kihívások érték, aminek nem tudnak megfelelni. Új, egységesen mozgósító - mondjuk kisebbségpolitikai diskurzusok - pedig nem látszanak a láthatáron, ezért a többféle, többszólamú diskurzust kell megtanulni és megszokni, mind a politikai osztály, mind a választók oldalán. Az új párt megjelenése radikális váltást jelent (az MPP néhány éve nem volt képes igazi kihívást intézni az akkor még igen erős, domináns romániai magyar politikai formációval szemben), ezért mindenkinek változnia kell. Újra kell kalibrálni és pozícionálni, újra el kell helyezni a romániai politikai szintéren a magyar politikát, és új belső határvonalakat kell meghúzni. A most jellemző elkülönböződés viszont időt igényel és bizonyos értelemben kreatív munkát, kimenetele pedig bizonytalan.

            Tévedés lenne azt feltételezni, hogy újat és mást csak az RMDSZ-t kihívó „új pártoknak” kell hozniuk a szövetség elég, ha „megmarad” jelenlegi pályáján. Nagyon nehéz, már-már feloldhatatlan dilemma merült fel a szövetség jellegének megőrzésével, vagy átalakulásának mikéntjével kapcsolatban. Miért?

Régebben serdültek bizonyára még emlékeznek arra a hosszú, hol heves, hol lanyhuló vitára, „nyilvános okoskodásra”, mely az RMDSZ szövetségi-, azaz a teljes romániai magyar közösséget - kisebbségpolitikai, illetve identitáspolitikai értelemben - képviselő jellegéről, illetve pártszerű működéséről folyt. A szövetség „ernyőszervezetként” való önmeghatározása civil társadalmi beágyazottsága a kilencvenes évek elejétől, egészen a legutóbbi időkig azt jelezte, hogy a strukturált és tartalmas, részleteiben is szabályozott szövetségi jelleg volt a domináns. Ezt az SZKT, választásokon való legitimálásán túl, főként a civil képviselőket tömörítő egyeztető tanács volt hivatott megjeleníteni, valamint a végrehajtó feladatokat ellátó ügyvezető elnökség, mely utóbbiakat sorra megszüntették. A szövetségi vezetés régebbi gárdája pontosan értette a hatalmi ágak szétválasztásának fontosságát és ezért az évtizedes vita a „párt vagy szövetség” témában, a szövetség koncepció relatív fölényének megtartásával zárult, az újak pedig szemmel láthatóan nem értik. Most a pártszerű működés és politikai helyezkedés a jellemző, az új pártok az egyik (jobboldali) párt pozíciójába próbálják kényszeríteni a szövetséget, mely – legalábbis a helyhatósági választásokat megelőző elő-kampányt figyelve – maga is hajlik e pozíció elfogadására. A gond csak az, hogy ha a szövetség, csupán egy a romániai magyar politikai pártok közül, pontosabban önként, vagy a másik pártok által kényszerítve, lemond az eddigi integráló (lásd. „ernyőszervezet”) szerepéről, politikai értelemben vett identitását veszíti el. Ezt a karakteres vonását eddig, az alapvetően identitáspolitikai célkitűzései és az „elismerés politikájában” elért sikerei adták, annak a távlata, hogy mindenekelőtt a romániai magyarság jövő nemzedékeinek kulturális identitását egyengeti, azért tesz. Ha az RMDSZ „csak” egy, magát - a többiekkel együtt - jobboldalinak mondó párt(ocska) a romániai magyar politikai palettán, akkor legjobb esetben is a még el nem kopott, és nem korrumpálódott jelöltjeinek személyes sármjában bízhat. Nincs, a politikai identitás értelmében vett, arculata túlontúl langyos és körvonalaiban elmosódott párt. Ráadásul nem lesz képes elhárítani az identitáspolitikai krédóját csupán mímelő, magyarán opportunista pártként elkövetett kormányzati felelősségét firtató, azt számon kérő kritikákat sem. Ki fog derülni, eddigi föllépései csupán a saját klientúra, esetleg úgy általában az „eremdéeszes”-ek érdekében, nem pedig az egész romániai magyar közösség, mint etnikai/nemzeti kisebbség érdekében történtek. És ami ennél is fontosabb csupán a szavazótábor egy része érdekében igyekszik politizálni a jövőben! Ez pedig radikális és végleges szakítást feltételez a szövetségi múlttal, hiszen ezután kell megteremtenie azt a közösséget, azt a választói identitást, mely a rá szavazni szándékozók politikai azonosságát adja, mely most már nem esik egybe a romániai magyar kisebbség egészével. S akkor nehéz megválaszolni, hogy miféle párt is az RMDSZ? Miféle sajátos ideológiai, kulturális, szociális, stb. programok követője, mely különbözne a többi romániai magyar párttól? Kiknek a pártja az RMDSZ, milyen felismerhető, behatárolható, a nyilvánosság előtt felmutatható választói közösség(ek)nek a szóvivője?, stb. Másfelől a hosszú ideje kormányzó párt kudarcai, a puszta pártlogika alapján, individualizálódnak, nem lehet őket szétkenni romániai magyar össztársadalmi, azaz kisebbségi kudarcként értelmezni, hanem „csak” a regnáló párt és tehetségtelen képviselőinek kudarcaként jelennek meg. 

(A ma ellenzéki, romániai magyar pártok sajátos dilemmáiról a következő adásban igyekszem szólni.)

http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=54571%3Amagyari-nandor-laszlo-valtas-a-romaniai-magyar-politikai-szinteren&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu

Rommagyar pártos(k)odás

Vidám, de fantáziátlan rommagyar pártos(k)odás

Néhány napja (http://systemcritic.blogspot.com/2012/04/elo-helyha.html) arról írtam, hogy az összes rommagyar politikai formáció elveszítette a „jelölési kampányt”, hiszen senki előnyére nem sikerült egyeszséget kötni a helyha jelöltek kiválasztásában és a szavazat-, illetve esélymaximalizálásban, így szemmel láthatóan kudarc következik. Sőt, mindenki belefutott egy istentelen nagy sallérba, mert egy fordított logika mentén ott jöttek létre ál-kompromisszumok, ahol ezek választási esélyt nem javítanak, és ott maradtak el egyeszségek, ahol pedig segíthettek volna.

            Kicsit közelebbről szemlélve a fejleményeket és a bizalmatlanság összjátékának textúráját, van azért rendszer az őrületben. Mint utólagos megvilágosodásom sugallja, nem csak, illetve nem elsősorban a helyzet félreértése vezethette a szereplőket, amikor kölcsönösen elszabotálták a megegyezést, hanem különféle stratégiai és taktikai elképzelések eredőjeként állt elő az áldatlan helyzet.

Olvasatomban az RMDSZ azzal az elképzeléssel indult, hogy nem köt előzetes egyezséget senkivel, viszont nem szövetségként, hanem egyik jobboldali rommagyar pártként: megmérettetik. Stratégái úgy számoltak (és itt lehet a hiba), hogy megmérettetés esetén minimális veszteséggel kell számolniuk, hogy ami a megegyezéssel nyerhető, azért túlságosan is nagy személyi árat kérnek az ellenfelek: jöjjön tehát a „harc”. A stratégiát azért mondom hibásnak, mert – és ezt többször bizonyították politológus-szakértői, elemzéseikkel, vagy vezetői, amikor az „alternatív parlamenti küszöb”-öt emlegetik, mint megcélzott minimumot (erről majd később) – a közelgő választások időszakában kizárólag a politikai „párt-logika” alapján képzelik el a szövetséget pozícionálni. Ez pedig alapértelmezett hiba, a kontextus félreértésének egyértelmű jele. Ha a szövetség, csupán egy a rommagyar politikai pártok közül, pontosabban önként lemond az eddigi integráló (lásd. „ernyőszervezet”) szerepéről, politikai értelemben vett identitását veszíti el. Ezt a karakteres vonását eddig, az alapvetően identitáspolitikai célkitűzései és az „elismerés politikájában” elért sikerei adták, annak a távlata, hogy mindenekelőtt a rommagyarság jövő nemzedékeinek kulturális identitását egyengeti, azért tesz. Ha az RMDSZ „csak” egy, magát - a többiekkel együtt - jobboldalinak mondó párt(ocska) a rommagyar politikai palettán, akkor legjobb esetben is a még el nem kopott, nem amortizálódott, és nem korrumpálódott jelöltjeinek személyes sármjában bízhat. Nincs, a politikai identitás értelmében vett, arculata túlontúl langyos és arctalan párt. Ráadásul nem lesz képes elhárítani az identitáspolitikai krédóját mímelő, magyarán opportunista pártként elkövetett kormányzati felelősségét firtató, azt számon kérő kritikákat sem. Ki fog derülni, fellépései csupán a saját klientúra, esetleg az „eremdéeszes”-ek érdekében, nem pedig az egész rommagyar közösség, mint etnikai/nemzeti kisebbség érdekében történtek, és ami ennél is fontosabb csupán a szavazótábor egy része érdekében fognak politizálni a jövőben! Ez pedig radikális és végleges szakítást feltételez a szövetségi múlttal, hiszen ezután kell megteremtenie azt a közösséget, azt a választói identitást, mely a rá szavazni szándékozók politikai azonosságát adja, mely mostmár nem esik egybe a rommagyar kisebbség egészével. S akkor nehéz megválaszolni, hogy miféle párt is az eremdéesz? Miféle sajátos ideológiai, kulturális, szociális, stb. programok követője, mely különbözne a többi rommagyar párttól? Kiknek a pártja az eremdéesz, milyen felismerhető, behatárolható, a nyilvánosság előtt felmutatható választói közösség(ek)nek a szóvivője?, stb. Másfelől a hosszú ideje kormányzó párt kudarcai, a puszta pártlogika alapján, individualizálódnak, nem lehet őket szétkenni „összrommagyar” társadalmi, azaz kisebbségi kudarcként értelmezni, hanem „csak” a regnáló párt és tehetségtelen képviselőinek kudarcaként jelennek meg.  A pártvezetés régebbi gárdája pontosan értette ezt és ezért folyt évtizedes vita a „párt vagy szövetség” témában a szövetség koncepció relatív fölényének megtartásával, az újak pedig szemmel láthatóan nem értik. A szövetségi arculat és politizálás most, a rövid távon kevésbé kecsegtető, de a szövetség-koncepciót hosszú távon fenntartó, közös listákat kellett volna engedélyezzen. Ennek az lett volna az üzenete, hogy az összrommagyar képviselet, mintegy természetesen „bejutó helyhez juttatta, beengedte listájára” a „többieket”, visszafogadta keblére a „tékozló fiúkat”. Nagy lesz annak az ára, hogy ez elmaradt, de nem kalandozom a jövőbe.

Az EMNP, ha végiggondolta valaki is részükről az előzetes szövetségi politikát, eredetileg maga is versengeni akart, és ezzel az „egyik párt” pozíciójába helyezni az eremdéeszt. Arra kényszeríteni a riválist, hogy egy jól körülhatárolt helyet foglaljon el – és csakis azt – a politikai szcénán, hogy színt valljon a pártlogikának megfelelően.

Ebben viszont félúton elbizonytalanodott, mert a régi párt (többé-kevésbé) sikeres ambivalens kommunikációt folytat, csak részben ment bele a fentebb jelzett csapdába, diskurzusa továbbra is az „egész rommagyar közösség” érdekképviseletéről szól. Ezt próbálta megerősíteni a KAT létrehozásával is a kampány kezdetén, mellyel szemben sikertelen és hatástalan utólagos vétót próbált emelni az éemenpé.. Másfelől pedig nem kedvezett a helyzet, nem a „bölcs” szövetség, hanem a kontextus tette lehetetlenné az eremdéesz kényszer-pozicionálását, a helyhatósági választások lokális érdekközösségek és hálózatok bonyolult rendszerébe való beágyazottsága. A helyhatósági választások logikája ugyanis másként kontextualizált mint az országosé, a helyi érdek elsőbbséget élvez országos pártpolitikai érdekekkel szemben, a személyes szimpátiák és antipátiák itt arcokhoz kötöttek, azaz szemtől szembeniek, stb. Aztán (bizonyára saját, nyilvánosságra nem hozott, közvélemény-kutatások eredményét értékelve) elkezdett a megegyezés szükségességéről rinyálni. S végül, mint hoppon maradt és vérig sértett menyasszony, önálló jelölteket próbál indítani, illetve nem indítani, felborítva az ilyenkor „várható entrópia” mértékét. Ez utóbbi valójában olyan taktikai játszma, melynek lényege nem a saját esélyek növelése, hanem az ellenfél meghurcolása, egyfajta partizánharc, magyarán ott tesz keresztbe az RMDSZ-nek, ahol tud, saját potenciális polgármesterek és tanácsosok száma nem érdekes. Ezért nincs sehol megegyezés, ott ahol ennek közösségi szempontból értelme lenne és támogatja, alkalomadtán Szentgyörgyön (vajon majd Csíkszeredában is?), az RMDSZ polgármester-jelöltet, ezzel lebegtetve annak esetleges elhajlását anyaszervezetétől. Nem kétlem, hogy esetenként a szűkös „humán erőforrás”-sal is takarékoskodnak, sok helyen nem akarják a biztos kudarcnak kitenni azokat, akiket később fontos szerepre szánnak.

Úgyhogy zűrzavar van, tipikusan (loss-loss) mindenki veszíteni fog típusú versengés és egyéni, illetve pártalapú damage control, miközben mindenki háttal áll a szavazópolgároknak. Mindenki egyéb, átfogóbb és később esedékes meccsek előjátékának, azaz ürügyként tekinti a helyhát. Senki nem veszi komolyan sem ideológiai, sem pedig kisebbségpolitikai szerepét, de a „régi párt” (leánykori nevén szövetség, ja - s el ne felejtsem - demokrata) jártasabb a kettős-beszédben, a hol pártosan önző és kizáró, hol pedig az egész kisebbségre utaló, integráló kommunikációban. Eközben a jobboldaliság (csúcsa az állandó autonómiázás), melyet mindenki szajkóz teljességgel tartalom nélküli, közönséges PR fogás, arra való, hogy egyfajta vállalható billogot (újbeszél nyelven brand identity name-t) süssön mindhárom formáció saját farára. Sajna ilyen kevés a fantázia a rommagyar politikában, talán az elkövetkezőkben, vagy mint Pató Pál úr mondaná: ráérünk arra még(?).

Politikai entrópia

Politikai entrópia, itt és most

(Rádiósjegyzet)

Sokat tűnődtem, hogy káoszként vagy entrópiaként írjam le a politikai történések területén észlelehető jelenségeket. Végül az entrópia, a rendezetlenség tűnt megfelelőbbnek, mert ezzel szemben a káosz mindenre kiterjedő, ha úgy tetszik végzetes fejetlenség, és zűrzavar képét vetítené előre. Nem kétlem, hogy a politikai szereplők agyában inkább a káosz uralkodik, mint a viszonylag kontrollált entrópia, de reményeket fűzök a választók józan eszéhez, ami alapján, választásokkor, vajmi rendet lesznek képesek bevinni a rendszerbe, csökkenteni a politikai entrópia mértékét.

            Demokratikus viszonyok között mindig is marad egy kis – akár izgalmasnak vagy érdekesnek is tekinthető – rendezetlenség és bizonytalanság a politikai életben. Mint tudjuk, például Franciaországban, vagy éppen az Egyesült Államokban is kampány van és ilyenkor nagyobb figyelem irányul a politikára és a jelöltekre és sok olyan kérdés, amire edddig senki sem figyelt az érdeklődés homlokterébe kerül. Kérdések fogalmazódnak meg és válaszkísérletek, melyeket politikusok egymás közti csatája indukál, és persze a média folyamatosan és felfokozott érdeklődéssel pásztázza a mezőnyt, kérdez, elemez, találgat, stb. Ezen a téren ugyanis soha nincs “végső nyugalmi állapot”, a rendszer maga mindig nyitott a változásra, akár a meglepetésekre is.

Esetünkben félő, hogy mégsem csak erről van szó. És érdemesnek tetszik itt, néhány entrópianövelő elemet felsorolni, magától értetődően, a teljesség igénye nélkül. Mindenik az általános bizonytalansággal, a politikacsinálás számtalan tényezőjének a gyors megváltozásával, a fejetlen és ki nem számított átalakításokkal kapcsolatos. Kezdjük azzal, ami az általánosabb keretet illeti: az elmúlt négy év alatt példátlan mértékben erodálódott, eltorzult és megváltozott a politikai mezőny összetétele. Lehet még sokan emlékeznek, arra a törvényesség határán táncoló eljárásra, mellyel a jelenlegi kormánypártok parlamenti többségét az elnök kierőszakolta, nem beszélve a stabilitást ígérő “Johannis-terv” elszabotálásáról. Nos attól kezdve a választói akarat és a parlamenti hatalmi viszonyok enyhén szólva “elváltak egymástól”. Most meg ott tartunk, hogy nem tudni van-e még többsége a kormányzó pártoknak, vagy már az ellenzékiek vannak többen a parlamentben? A kormánypárti többség meglétének bizonytalansága miatt, no meg a csaló alsóházi elnökasszony leváltásának megelőzésére, kényszerű törvényhozói szünetet rendeltek el. Az a faramuci helyzet van, hogy az ellenzék a közvéleménykutatásokat olyan mértékben “megnyerte”, hogy az átállások, átülések a hatalomtól az ellenzék fele vették irányukat, katasztrofális méretű vereséget előrevetítve, kormányoldalon.

Aztán mintha senki nem figyelne arra, hogy – ha minden igaz éppen a kormánypártok előnyére – megváltoztak a polgármesterválasztás szabályai, azaz egyfordulós voksolás lesz, a relatív győztes mindent visz, és elbukott a választások összevonására tett kísérlet. Ez viszont alapvetően megváltozott taktikai, illetve politikai kommunikációs feladatokat ró a versenyző pártokra, hiszen koalíciókat a választásokat megelőzően kell kötni, utóbb – az eddig érvényes két forduló között - már nincs lehetőség. Ez szűkebb házunk táján azt jelenti, hogy polgármester-jelöltjeink esélyeinek növelése érdekében elő-választási egyezséget kellett volna kössenek a versengő romániai magyar pártok. Különösen olyan településeken, ahol a versengés biztos vesztést hoz, mint Marosvásárhely, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, stb. Ez viszont szemmel láthatóan nem jött össze. Egyetlen az összefogással – legalábbis elvben – megszerezhető polgármesteri székkel kecsegtető településen sem sikerült összefogni, bár mindenki ennek fontosságát hangoztatta. Így aztán az a szokatlan helyzet állt elő, hogy meglehet még a kampány sem kezdődött el, máris vesztésre áll mindhárom romániai magyar alakulat, és végső soron mi választópolgárok, vagy legalábbis azok akik szerettek volna magyar polgármestert látni az említett városokban, és máshol is. Az nem mondható ritka esetnek, ha egy párt (vagy akár több is) választásokat veszít, de hogy pártok jelöltállítási „harcban” valljanak kudarcot, azaz már a jelöléseket elveszítsék, hát egyedi jelenség a javából.

            Nehéz lenne felsorolni, hogy miért, milyen apró de téves lépések sorozata okozta a jelenlegi politikai entrópiát, de minden esetre egy dolog kitűnik: a politikában nincs „következmény nélküliség”. Minden elhibázott lépés, rossz számítás, végső soron önző és a hatalmat koncentráló, másokat hátrányba hozni szándékozó tett, megbosszulja magát. Az említett entrópia, a sarkaiból kifordult világ - egyesek közvélemény-kutatásokkal sikeres politikusokat egész megye szavazóit „nyerik meg”, mások meg jelöltállítási harcot „veszítenek el” - csak első lépés a még teljesebb kudarchoz. Két következményt látok sötéten előrevetülni, az egyik a nagymértékű távolmaradás az urnáktól, éppen a fejetlenség fogja eltántorítani a választókat, csorbítani a demokratikus részvétel intézményét. A másik meg az őszi parlamenti választásokon, a toxikus kétharmad létrejöttének reális esélye, a mai ellenzék oldalán.

http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=53731%3Amagyari-nandor-laszlo-politikai-entropia-itt-es-most&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu

Elő helyha

Hejj, ha -  helyha

(Pikírt megjegyzések egy Caragiale stílusú előkampányhoz)

Nem vagyok a soronkívüliség, a megveszekedett egyediség, csak velünk- csak itt - csak most- szerű megszállottság híve, de mégis különös, ami a helyhatósági választásokra való készülés okán politikai életünkben történik. Az ugyanis nem mondható ritka esetnek, ha egy párt (vagy több is) választásokat veszít, de hogy pártok jelöltállítási „harcban” valljanak kudarcot, azaz már a jelöléseket elveszítsék, hát egyedi jelenség a javából. Van ebben valami ismerősen magyarosch na, és meglátásom szerint éppen ez a helyzet jellemzi a rommagyar politikai mezőnyt napjainkban.

            S, még mielőtt a politikai paletta valamelyik fele rám zúdulna, árulózni, stb. kezdene (ez úgyis be fog következni: megkerülhetetlen, s eddig sem volt másként), hadd kezdjem a jobbnál is jobbik oldallal, nézzünk szét az MPP és EMNP háza táján, s aztán vessünk egy múló pillantást az RMDSZ ténykedéseire is.

            Talán a szászjenői (fantom)formáció helyzete a legegyszerűbb, ők a biztos lúzerek, ők akik indulásból elkúrták: képtelenek jelölteket felhajtani és állítani, magyarán a kutya sem akar már rossz szagú és ocsmányul rikácsoló társaságukba keveredni. Ha maga a pártvezér harcba nem száll, zászlóshajójuk az éppen szabadlábon tébláboló Rácz (mondják még helybéliek Rácsnak is) Károly (le)bukott kézdivásárhelyi polgármester, ki most muskátliosztogató jókedvében makulátlannak képzeli magát, ja s a megújulás, tisztesség, stb. bajnokának. Szóval ők sehol senkivel egyezségre nem jutottak közös jelöltállítás felől, elszabadult dacosságukban, tán még magukkal sem értenek egyet a legtöbb dologban. Kicsit még fröcskölnek, de minden bizonnyal eltáncolnak a jobboldalon, a fenékre. Kampányukat az agyagfalvi réten, vagy eső esetén, a Vigadóban tartják, ja ha Rác(s)z éppen szabad, hanem valamely fogda beszélőjéből üzennek az istenadta népeknek.

            Aztán mindjárt itt vannak az „új fiúk” (MPP – 0.0?), kik leváltani szeretnék a „régi gárdát”, azaz jószerével magamagukat. Élükön az örök pásztorral, akik újdondász néppárti hevületükben a Nagy Testvértől félig-meddig elnyűtt nagy mellénnyel, másként egész pályás letámadással, vágtak bele. Akik szemmel láthatóan egyre inkább úgy járnak, mint az egyszeri maratoni úszó, aki még a parti homokban fulladásos halált hal. A szép új jobboldali és autonomista pártnak nem hogy szavazói, de polgármesterjelöltjei sem kerülnek, s nem a sáros kis Felsőbiharbasznádfalván nem kerül, de még a Székelyföld büszke szívében, Szentgyörgyön sem. Ezért aztán skizó van, mert amennyiben az RMDSZ jelenlegi polgármesterét támogatják, de saját tanácsosi listát indítanak, különös kampánynak lehetünk tanúi, Székelyhon büszke várában. A tanácsi listáért kampányolva majd átalányban mocskolják az udemerájt, de a közös polgármester-jelöltet (aki RMDSZ-es) meg naphosszat fogják magasztalni, hát nem lájkolni való, hajrá pszichiátria. Ahol meg szükség lenne a közös jelölt támogatására, na ne, ... magyarok (székelyek) vagyunk elvégre, s mint ilyen idiótáknak néz(het)nek bennünket. (Egy szövegükben az a két szép kerek kijelentés található, egymásután, hogy: „Az EMNP nem valami ellen, hanem valamiért dolgozik, már a megalakuláskor az volt az elv, hogy a megfelelő embereket támogatjuk." és "az EMNP azért alakult, hogy önállóan méretkezzen meg".) Álljon itt egy röpke beszámoló egy éemenpés képzeletbeli szentgyörgyi kampány valamely napjáról. Reggel zászlófelhúzás, aztán a kötelező székelyhimnusz-magyarhimnusz-székelyhimnusz (három a magyarrr igazság és a székely dac), aztán az emelvényre lépő huszonhároméves szakértőnő (köldökigérő székely-szoknyácskában) felolvassa a Nagy Testvér (OV) üzenetét nemzeti légyottról, meg esszefogásról, miegymás. Ezt követi a (mega)pásztor ciánosbélázó intermezzója, különös tekintettel a velejükig korrupt eddigiek, az emúthuszonkétév magyar-székelyt rontó összeesküvésivel, stb. Úgyhogy TTT-nek csak két dolog marad, apró kis öndicsőítő szövegek recitálása, hogy mi majd, s megmutatjuk, s együtt, s autonómúl, s nem mint “ezek”, s le a korruptakkal, s a mindenit az emúthuszonkét évinek, stb. És ja, a hangulat tetőfokán, felvezetni az új és mindenben olyanabb, stb. párt polgármesterjelöltjét, az udemeráj üdvöskéjét Antalt, a jelenleg is regnáló primuszt. Majd lesznek kampány T-shirtök, azzal az épületes felírással, hogy "Skizók vagyunk, nem piskóták"! Csupa száll a kakukk fészkére, nemde?

            De az RMDSZ háza táján sem mennek zökkenőmentesen a dolgok, minden bizonnyal már startból veszítenek polgármestereket és tanácsosokat, gyakorlatilag sehol nem sikerült sem közös nevezőt találni, sem egyszerűen jelöltjeik mellé állítani a többi rommagyar pártot. Nem is törekedtek, és be kell látnunk nehéz is lenne átfogó, kompromisszumokat és közös fellépést tető alá hozni az acsarkodó ellenérdekelt pártokkal, nemcsak elvi, hanem főként személyes okokból: kiterjedt az etetendő klientúra, kevés a fóka, izé elosztható zsíros állás, na. De ennél is faramucibb a helyzet, mióta Borbély lemondásra kényszerült miniszteri posztjáról. Mert megértem én, hogy a kormányt nem kompromittálhatta, tehát lemondott, de az RMDSZ-t nem járathatja le, ha alelnök marad? Nocsak, a kormány finnyásabb jó hírnevére, mint az RMDSZ? Ki gondolta volna? S, mit szóljunk a kormány magyar tagjaihoz, kik miniszterként (sőt miniszterelnök-helyettesként) jobbnak látták, ha Borbély lemond, de pártvezérként erkölcsi priuszt igazolnak és falat építenek köréje? A politikai alelnök, aki a más pártokkal való tárgyalásokért is felelős, így hát karanténból, társai védőfala mögül kukucskál a világba. Ügye is meglehetősen zavaros, s leginkább az különös, hogy rövid sajtájon csak annyit mondott a dologról, hogy “minden ok nélkül mondok le”. Talán ez magyarázza azt az abszurd helyzetet is, hogy Antal – “elsöprő támogatottságának” (?) tudatában -, miért folyamodott a vetélytárshoz támogatásért Szentgyörgyön? Kérdésre sem érdemes, hiszen nyílván: “minden ok nélkül”, vagy saját pártján belül akarja lejáratni magát, mint "Tőkés bérenc"? - Ez sem rossz, és kizárni sem lehet.

Csupa Caragiale, reloaded.

Közbizalom

http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=52791%3Amagyari-nandor-laszlo-koezbizalmi-valsag-ii&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu

A mai Rádiósjegyzet:

Közbizalmi válság  (A Balkán kapujában)

Múlt heti jegyzetem utolsó bekezdése azt ajánlotta, hogy a közélet és a politikai mezőny hitelének visszaszerzése, a közbizalom visszaépítése, új társadalmi szerződés kieszközlését teszi szükségessé. Innen szeretném folytatni a mostani jegyzetet.

            A múlt rendszer romboló hatása, a társadalmi és a közvetlen emberi kapcsolatok, azaz a magánéletek szintjén és mindenekelőtt a bizalom felszámolásán a természetes és megszokott viszonyok hálózatának szétszálazásán, megszakításán volt érzékelhető. Az emberekben szinte minden pillanatban jelen volt, ott munkált az a tapasztalat és a ráépülő szorongás, hogy senkiben meg nem bízhatunk, hiszen minden harmadik, (vagy akárhányadik) ember besúgó, rosszakarónk, provokátor, akinek szavára jön a fekete Volga és azután könnyen a titkosszolgálat pincéjében eszmélhetünk rossz sorsunk felett. Úgy vélem, hogy a politikai rendőrség (szekuritáté) – végső soron – egyetlen általános célja és eredménye éppen az volt, hogy folyamatosan rombolta, felszámolta az emberek magánéleti és még inkább közéleti bizalmát. A megfigyeléssel, megfélemlítéssel, fenyegetéssel és zsarolással a természetes emberi kapcsolatokban kiépülő és újratermelődő bizalmat tették tönkre, míg a közéleti valóság ideológiai elvárásoknak megfelelő meghamisításának tapasztalata, a közbizalmat ásta alá. Ennek rutinja viszont tovább él a poszt-szocialista korszakban. A magán és közéleti bizalom újjáépítése terén maradtunk a leginkább a múlt rendszer foglyai, ezen a téren nem sikerült az átalakulás, ebben vallott látványos kudarcot a tranzíció. A formálisan demokratikus - de működtetői mentalitásában továbbra is ál-szocialista, korrupt és éppen ezért hamis, meggyőződés nélküli - intézmények azelőtt váltak népszerűtlenné, hogy egyáltalán kifejthették volna közbizalmat építő, hiteles tevékenységüket. Miféle közbizalmat ébreszthetnek, olyan „demokratikusnak mondott” intézmények, mint a parlament, amelyben az átülések, a választási programok és ígéretek semmibevétele, a közérdek helyett, a saját érdek érvényesítése a jellemző? De ugyanez a bizalmatlanság veszi körül a többi (igazságszolgáltatás, helyi adminisztráció, stb.) intézményt is.

            Tudom, hogy sokan elfogadják a fenti diagnózist, csak rögtön utána azt kérdezik, jó, de akkor mi a teendő, honnan lehetne elkezdeni a közbizalom kiépítését? Mit lehet tenni, ha az egész mezőny, a közélet, mindenestől korrupt? Nem naivság vagy végzetes tévedés, balekség-e a közbizalom kiépítését szorgalmazni, körülményeink között? Válaszom, hogy egyáltalán nem az, már csak azért sem, mert valódi alternatívája nincs. Alapja pedig az lehet, hogy mint fentebb jeleztem, valójában nem a demokratikus intézményrendszer hitele és bizonyos értelemben eszmei (a demokrácia egy mindig befejezetlen építményen való munkálkodás), filozófiai fogalma, hanem a nálunk fele elterjedt poszt-szocialista formája járatódott le.

            Egy új társadalmi szerződésnek és a közélet átépítésének alapját az képezheti, ha elfogadjuk, napi rutinná tesszük a demokrácia eszméit, a toleranciát és a kölcsönösségen alapuló szigorú intézményes ellenőrzést, társadalmi kontrollt. A részvétel, a közügyek intézésében, a politikában, a ráfigyelés arra, hogy mit tesznek képviselőink, a média függetlenségének feltétlen megőrzése (képzeljék el, ha a román média nem végezné legalább úgy, ahogy a közélet átvilágítását, mi is történne itt!), a hatalmi ágak szigorú szétválasztása, valamint a fékek és ellensúlyok rendszerének fenntartása lehet az a néhány alapelv, amelyekhez ragaszkodnunk kell.

            Még inkább a gyökerektől indulva, nem vagyunk egyformák, de mindnyájan emberek vagyunk és ezen az alapon társas lények, szerződésre alkalmas felek. Politikai, vagy vallási nézeteinket, kulturális hagyományainkat, helyi szokásainkat, stb. tekintve különbözünk egymástól, de a társadalmi szerződés ezek ellenére – sőt a nyelvi különbségek ellenére is – megköthető. A szociokulturális antropológia régi tapasztalata, hogy egymástól bármennyire is eltérő fajú, kultúrájú emberekről legyen szó, az életüket meghatározó problémák, kihívások mindenki számára ugyanazok: hogyan küzdjenek meg, illetve boldoguljanak a születés, párválasztás, gyereknevelés, munka, betegség, hatalom, szegénység, boldogság, bánat, és a halál (stb.) által felvetett kérdésekkel? Általánosabban, hogyan lehet az adott körülmények között értelmes életet élni? A bizalomépítés alapja tehát az, az egyszerű tapasztalati és ugyanakkor erkölcsi tény is, hogy „más is ember”. Ideológiai, és morális értelemben is különbözünk egymástól, de elsősorban prioritásaink mások, más-más tényezőt helyezünk előtérbe, de eközben minden emberi érték, érték kell legyen mindannyiunk számára. Ha egyik politikai meggyőződés a tradíciót, hitet, családot, közösséget helyezi előtérbe, azért a szabadságot, egyenlőséget, szolidaritást és méltányos versenyt, nem muszáj, hogy tagadja. Akik számára a szabadság és az egyenlő verseny a legfontosabb, azok értéklistáján is jelen kell legyen, (esetleg hátrébb sorolódik), a tradíciókhoz való ragaszkodás, a hit, a család, a szolidaritás, stb. Akik az egyenlőségre és a társadalmi szolidaritásra esküsznek, nem kell tagadják a szabadság, tradíció, stb. fontosságát. Ahhoz, hogy elhiggyük, hogy ez így van, többször is meg kell tapasztalnunk a politikai vetésforgót. Azt, hogy egyik vagy másik (jobb vagy baloldali, konzervatív, szociáldemokrata, liberális, vagy azok bármely kombinációjából összeálló) kormány sem forgatja ki sarkaiból a világot, legfentebb másképpen prioritizál, más értéksorrendet állít fel, de mindenik emberi értéket tiszteletben tartja, senkit ki nem szorít a közösségből meggyőződése miatt. Hát ez a tapasztalat hiányzik nekünk, itt a Balkán kapujában.

Minima Moralia

Magyari Nándor László: Minima Moralia


Bukaresti Rádió 2012, ápr. 3.

Minima moralia

Különös jelenségeknek vagyunk tanúi a politikai porondon, még a helyhatósági választásokat megelőzően, fontos (és egyre több) kormánypárti politikus „menekül el a hatalomból” és áll át az ellenzékhez, melyről – közvélemény-kutatások előrejelzéseinek megfelelően – azt feltételezi, hogy nyertesen jön ki a közelgő választásokból. A politikai paletta átalakulása lassan a kormánytöbbséget erodálja, elmenekül aki tud és az ellenzék tárt karjaiban keres magának menedékjogot, megjátszva, hogy hirtelen megvilágosodott és mostantól más politikai filozófiát tekint a magáénak.  Aztán sokan, akik eddig hezitáltak, nem tudták eldönteni hol is állnak, most egyértelműen az ellenzék mellett horgonyoznak le, stb. A folyamat magát a demokratikus képviseleti rendszert fenyegeti, ugyan hol vannak már a négy évvel ezelőtti választási és képviseleti struktúrák, ki hol is van ahhoz képest, ahol akkor volt, illetve egyáltalán hogyan és mennyiben képvisel(het)i akkori ígéreteit? Az átülések és tömeges átállások, hol balról jobbra, hol megfordítva átláthatatlanná teszik a mezőnyt, összekuszálják a politikai folyamatokat és az „Ótévés” DD(T)-knek, valamint az „Üldözött kukásoknak” (alias Prigoana) kedveznek.

            Hovatovább egy elvtelen kétharmad kialakulásának Damoklész-kardja lebeg a román politikai szféra feje fölött. A vezető kormánypárt erodálódása, hitelvesztése, olyan méreteket öltött, amikor már „megvásárolni sem képes” saját opportunista (ex)híveit, amikor az ellenzéknek semmit sem kell tennie, és csupán a proteszt szavazatok alapján hatalomra juthat. A mezőny radikális megreformálásának esélye egyre inkább a távoli jövőbe tolódik ki, hiszen akiket eddig, mint korrupt és morális integritásukat ezer módon elvesztett felkapaszkodott gazembereket írt le az ellenzék, azokat most minden fenntartás nélkül keblére öleli, tárt karokkal fogad be: „újraértékesíti”.

Hogy a politika és az erkölcs területe nagy átfedési felületeket mutatna, azt nem állíthatjuk, egyetlen társadalom esetében sem. Legfennebb fokozatok vannak egy igen széles skálán, melyet nem csak a politikusok határolnak be, hanem a választók, a polgárok is, akármennyire húzódoznánk is ennek felvállalásától. Demokratikus rendszerekben mi adjuk a felhatalmazást a minket aztán több-kevesebb hatékonysággal képviselő politikusoknak, és – legalábbis elvben - visszahívhatjuk/leválthatjuk elöljáróinkat, a törvényes szabályozásoknak megfelelően. Végső soron társadalom és politikai osztály integritási fokának, ha úgy tetszik morális érzékenységének egy a mércéje, ezért nem helyes az álbölcs módon moralizáló, finnyáskodó elvetése, vagy dehonesztálása az összes politikai szereplőnek. Áll ez - a nagyon helyesen, bár kissé megkésve -, éppen lemondott Schmitt Pál megítélésére is, aki végső soron fikarcnyival sem rosszabb, erkölcstelenebb, vagy elítélendőbb, mint amilyen általában a magyar társadalom, s annak közerkölcse. És mi is megérdemeljük politikusainkat, még azokat a gátlástalan harácsolókat is, akik számára „a pénz végtelenül előbbre való az elveknél”, de akik a mi felhatalmazásunkkal folytatják az ország intézményes lerablását. Megvetésre érdemesek persze számosan vannak, csak azt a csapdát kell(ene) elkerülnünk, hogy minden politikai ténykedést és minden politikust egyformán ítéljünk meg, mert ez azon túl, hogy sokakkal szemben méltánytalan, praktikus szempontokból sem kifizetődő álláspont. A választók elfordulása a politizálástól, sematikus, külsődleges jelek szerinti ítélete (mondván, „ezek mind egyformák”), éppen a leggátlástalanabb és elvetemültebb közéleti figurákat juttatják fontos pozíciókba. A tömeges elfordulás, a kivonulás a politikai mezőny végletes leromlását eredményezheti és nem annak „megjavítását”. Max Weber mondja igen bölcsen egy helyen, hogy aki választópolgárként elfordul a politikától, az végül is másoknak engedi át a hatalmat, a választási lehetőséget, olyan ügyekben, amelyek aztán őt magát is érintik, akarva akaratlanul. A hatalmi pártok éppen úgy kalkulálnak, hogy minél kevesebb szavazó járul az urnához, annál jobbak az esélyeik, magyarán a felelősség szétkenésében és elrejtésében érdekeltek, azt szajkózzák, hogy minden politikus egyformán korrupt és erkölcstelen, ezért a legjobb távol maradni az egész cirkusztól. Ajánlom, éppen ezért meggondolásra a részvételt, ha csak nem akarunk éppen a korruptak kedvében járni, akik profitálnak a minél kevesebb szavazóból, hogy annál nagyobb eséllyel tudják, pénzzel, befolyással, zsarolással, stb. megvásárolni azokat.

            Olyan helyzetben vagyunk, amelyre véleményem szerint alkalmazható Theodor Adorno elképzelése, a második világháborút követő, „megromlott, és élhetetlen társadalomról”, mely ma az elszabadult fogyasztói későkapitalizmus képében szorongást és kilátástalanságot ültet el az emberek fejében. Ezért a minima moralia szabálya, a politikai-hatalmi gépezet megjavításának, sőt az élhető életnek a feltétele lehet. Kell léteznie egy erkölcsi minimumnak, olyan egyszerű és átlátható normarendszernek, amelynek a betartását társadalmi konszenzus védje és beleértve a politikai mezőnyt is, kontroll alatt tartsa. Ennek felfedezésére kell(ene) figyelnünk, amikor újragondolni próbáljuk közéletünket, még ha más-más értékekben vagy intézményekben véljük is megtalálni azt. Mert bebizonyosodott, a demokratikus szabályok és intézmények pusztán formális betartása nem elég, tartalommal kell feltölteni azokat. Új társadalmi szerződést kell kieszközölnünk.

Schmitt a jobboldal Gyurcsányja

Schmitt a jobboldal Gyurcsányja,

(avagy trendi fogalmazásban Plagi Bácsi egy veszélyes, jobboldali Fletó)

csak sokkal veszélyesebb kiadásban.

Demokratikus választási rendszerekben, az eredmények tekintetében, a hatalmi inga hol jobbra, hol balra lendül ki, de nem jobban, mint a ketyegő dobozának oldala, azaz a demokratikus intézményrendszernek a határai. Ha viszont az inga bősz lendületében kiveri az óra oldalát, bajba kerül, sőt szétesik az egész mechanizmus. Meggyőződésem, hogy a Magyarországon előállt igen nagy amplitúdójú mozgásért Gyurcsány Ferenc miniszterelnökségének plusz egy éve – pontosabban az őszödi beszéd utáni makacs „maradása” – a ludas. Akkor nem csak a jobboldali, de a baloldali és liberális értelmiségiek egy része is pontosan látta azt, hogy a kormányfő maradása, a „következmény nélküliség” tarthatatlan és lejáratja nemcsak a kormányt, hanem annak értelmiségi holdudvarát is morálisan, és szakmailag egyaránt kínos helyzetbe hozza. Mások meg éppen úgy megpróbálták védeni a védhetetlent, mint ahogy a jobboldaliak egy része – a Schmitt-ügy kapcsán - most is ezt teszi.

Félreértés ne essék, ha Gyurcsány Őszöd után rögtön lemond, akkor is van ellenzéki-, jobboldali győzelem kétezer tízben csak, nem jön össze a kétharmad és az ingamozgás amplitúdója, megmarad a demokratikus szabályrendszer által előírt keretek között.

            Bár sokan állítják, illetve vizsgálják, még nem világos, hogy a magyarországi kormányzati „kétharmad”, és unortodox intézkedései nyomán végzetesen sérült-e az intézményes demokrácia, az mindenesetre egyértelmű, hogy közel került ahhoz, hogy az inga túllendüljön a határon. A kormánypártok, hogy enyhén fogalmazzak, nem az önmegtartóztatás, vagy önkorlátozás művészei, hanem a gátlástalanság mintapéldái: a kétharmad birtokában azért tesznek, illetve nem tesznek dolgokat, mert megtehetik, illetve másfelől senki sem kényszerítheti őket, hogy megtegyék. A teljhatalmú vezér sohasem kottából játszik, sajátja a „tartalom nélküli” nagyot-akarás (Nietzche-vel szólva a „wille zur macht”?), a tartalomra vonatkozó ötletek menetközben formálódnak. A zsarnok kezében a hegedű, de van-e szakértője a zsarnokságnak, ki megtanácsolhatná, mit is játsszék? Van-e a diktatúrának igazi forgatókönyve, mely kiépítőjét eligazítaná, és egyszersmind tervét leplezné le?

Tipikusan olyan helyzetben van a mai Magyarország, amikor a hatalmasokkal el szokott szaladni a ló, amikor a nyaklónélküliség gyorsan a falig vezet, illetve a szakadék széléig. Nos, ebbe a végzetes vágtába „robbant bele” a Schmitt affér és ennek mentén érdemes értelmezni az elnök maradásának várható következményeit.

            Az elnök maradása (legvalószínűbb, hogy saját akarata ellenére, pontosabban a miniszterelnök személyes elvárásának megfelelően) a jobboldalt járatja le, de ami a legproblematikusabb, azét a jobboldalét, amely nem felejtett el késsel, villával táplálkozni, a jóérzésű konzervatív-keresztény szavazókét és értelmiségi holdudvarét. A nem szalonképes szélsőjobbot meg sem érinti, sőt erősíti, mert az játszi könnyedséggel hárít(hat)ja a botrányt. Attól tartok, hogy az elnök makacs maradása a Sándor-palotában nem a hatalmi inga visszalendülésének kedvez, azaz nem a középre és ennyiben balra mozgást indukálja, hanem a szélsőjobb fele való további veszélyes kilendülésnek biztosít hátszelet. Ne feledjük, hogy jelenleg „hiteles” és egységes baloldal nincs, de magyar liberális párt még a horizonton sincs!

Magyarán az elnök a jobboldal szalonképes részén belül is törésvonalakat teremt és széthúzást okoz a jobboldali tudósok, akadémikusok, értelmiségiek, közéleti személyiségek között, végzetes vitát kavar.

            Bár csak észrevennék a hatalmon levők, hogy amint Kiss János mondja, létezik (feltehetőleg még Magyarországon is) a politikára is érvényes minimal moralia, erkölcsi minimum, ha ezen túllépnek a közszereplők saját magukat égetik, a hatalmon levők iránti közbizalmat ássák alá, ez a mostani helyzetben végzetes lehet. Persze, ha a kormánypártok nem készakarva játszanak a szélsőjobb kezére, vagy vakságukban észre sem veszik a harmadik fél kaján vigyorát. Kérdeném azért a jóérzésű magyar jobboldali polgároktól, akarják-e a gárdásodást, a szélsőség mindennél ártóbb garázdálkodását, vagy egyetértünk abban, hogy ceterum censeo: az elnöknek mennie kell?