2013/02/05

Mitől inkonzisztens a rommagyar politika? I.



Mitől tartalmatlan a romániai magyar politika? I.

Abból indulok ki, hogy a politikai válság, - amely a gazdaságinak és morálisnak nemcsak következménye, hanem előidézője is -, oda vezetett, hogy mára a sokféle krízisfajta egy bonyolult és nehezen értelmezhető és főként nehezen kezelhető rendszerré állt össze, melyet végül csak a különféle területek kihívásainak rendezése, pontosabban a társadalmi, gazdasági és morális tudásunk megújítása oldhat meg. A válságkezelésben a politikai mezőny átalakítása fontos szerepet kell, hogy játszék, meglehet közhelyként hangzik, de a politikai osztály a kulturális és gazdasági elittel együtt tényleg fel kell vállalja a vezető szerepet, meg kell feledkezzen a feltétlen népszerűség hajhászásról és ennyiben áldozatot kell hozzon, utat kell mutasson. Ez nem megsporolható áldozat, hiszen ahhoz, hogy újrainduljon a gazdaság, most lényegbevágó „beavatkozásokra” van szükség a piaci mechanizmusokba: morális megújulásra, a kapzsiság és hatalomvágy megzabolázására, új értékek és távlati célok kialakítására van szükség, melyet az elitek csak közösen lennének képesek megvalósítani. Ezzel szemben meg az látszik, hogy a politikai osztály és szinte az összes közéleti szereplő – nem csak nálunk – a kihívások elől egyre inkább a populizmus, a demagógia és a tömegmanipuláció, olcsó kommunikációs trükkök és tartalmatlan speachek (szövegelések) világába menekül.
            Kicsit közelebbről és a couleur local, helyi sajátosságaink összefüggésében, a populista-demagóg politikai gyakorlat lényege, hogy a hatalmi elitek meg sem próbálják reális célok mentén, példamutatással, korrekt és autentikus, hiteles és legitim eszközökkel jövőtervek felvázolását és érvelő kifejtését, netán nyilvános megvitatását, hanem népszerűségüket hajhásszák, minden áron. A populizmus átka, hogy a politikai osztály egyszerre akar megfelelni a legtöbb olyan hétköznapi mítosznak és vélt vagy valós elvárásnak, melyről úgy gondolja segíti népszerűségét ahelyett, hogy valóban az élre állna és irányítaná a közösséget. Félreértés ne essék a politika világa az érdekérvényesítés területe, és a hatalomért való versengésé, s ezért a demokratikus berendezkedés mellett is elfogadható bizonyos mértékű hatásvadászat, fedezet nélküli ígérgetés, megalapozatlan és végig sem gondolt tervek és szimbolikus gesztusok nyilvános lobogtatása. A gond akkor van, amikor – és ismétlem a válság felerősíti a negatív hatásokat – csak ez utóbbi van, amikor nincs hiteles, bátor és legitim (elfogadott) politikai személyiség, aki kiállhatna egyébiránt népszerűtlen de feltétlen szükséges intézkedések, tervek és magatartásmódok mellett.
            Két „apró” példa adódik a romániai magyar politikai osztály aktuális ténykedését figyelve. Az egyik a már-már heveny és akut „autonómiázás” (nem lepne meg, ha majd orvosi- vagy pszichológiai szakkönyvbe foglalnák e betegség diagnosztikáját és remélhetőleg majd a gyógykezelés módját is), a másik mégpedig ezzel sok szálon összekötődő, a gyülölet-beszéd, az intolerancia elterjedése (erre viszont egy következő jegyzetben reflektálnék). Nem kétséges, hogy minden társadalmi csoportnak, különösen egy kisebbséginek nagy szüksége van identitása felépítéséhez és fenntartásához, olyan szimbolikus értékekre, melyet a szimbolikus politizálás tud(na) megvalósítani. Az amit az „elismerés politikájának” (ahogy azt a kanadai társadalomfilozófus Charles Taylor értelmezi) nevez a szakirodalom lényegében működik is, az RMDSz eddigi ténykedése kapcsán. Ami inkonzisztensé (tartalmatlanná) teszi viszont, és egyáltalán nem segíti a válságmegoldást az a hatékony és távlatos közpolitikai tervek hiánya. Akárhányszor valamilyen felmerülő konkrét és ezért, természetesen, számonkérhető probléma megoldása, illetve annak elmaradása kerül napirendre politikusaink „autonómiázásba” kezdenek. A legnagyobb gond az, hogy közben ezzel lényegében elfedik a valós kérdéseket, és ráadásul az „autonomistának lenni” aranyköpés nem lehet differentia specifica, a versengésben való különbözőség felmutatásának „élményét” sem nyújtja: ma mindenki echte autonomista (oder was?), maga a versengés pedig pótcselekvés. Autonomistának lenni (miközben a legtöbb hangoztató hiteltelen, maga sem autonóm személyiség, távirányitott bábú) ma annyi, mint erdélyi magyarnak lenni, s ezzel a dolgaink ad acta kerülnek, ez minden vita slusszpoénja, a dead end. A nemzeti együvétartozásra, mint valamiféle örök és genetikai-örökletes adottságra való utalás a politikai viták és ötletek, ideológiák, elvek és elméletek, tervek és célkitűzések ütköztetésének és harmonizációjának megsporlását, a kritikai/önkritikai szellem, halálát jelenti. Márpedig a reális politikai közélet és közbeszéd, a nyilvános okoskodások célja a dolgok szétszálazása és újraösszerakása, az érdekek fel- és elismerése, ütköztetése, harmonizációja, projekciók, tervezés, a társadalmi kohézió különféle szinteken való újratermelése lenne. Az autonómiázás ezeknek sokkal inkább a megkerülését jelenti. Rövidre zárni a politikai közbeszédet általában is a szellemi restség legbiztosabb jele, a formalizmus és a manipuláció, a tartalmatlan kommunikációs üresjáratok kiüresítik a politikai életet, inkonzisztensé teszik a közbeszédet. Eközben észre sem vesszük, hogy például a szövetség lemondott egy vállalható és megalapozott országos regionális átalakítási tervről (ez a Csutak István által készített 16 egységre való felosztás) és sajátmagát zárta be ismét az erdélyi magyar társadalom szűk határai közé, amikor az elnök meglepetésre arról nyilatkozott, hogy minket (értsd. Őket) csak az erdélyi térség régióinak kialakítása érdekel, csupán erre dolgoznak ki részletes tervet.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése