Akut székelység feeling

Akut székelység feeling

Jól látni, hogy az a kép, melyet egy – minden bizonnyal álnév alatt közlő – szerző vázolt „elszékelyesedő” (kis)világainkról és főként a székelyeknek mondott politikai alanyként felépített közösségről, karikírozott ábrázolás: kár felháborodni, diszkriminációt vagy árulást kiáltani, amiért „új barbároknak, új pogányoknak” mondja bajuszos, harisnyás, mézeskalács-huszárnak maszkírozott atyánkfiait; a cikkben említett jelenség létezik. Az ominózus írás abban minden esetre elmarasztalható, hogy csúszkál a szintek között, azaz hol úgy beszél a „székelyekről”, „elszékelyedésről”, mint egy olyan politikai kampány és kommunikációs imidzsről, melyben a jelzett etnikum csupán jelképesen, mint - úgy ahogy - felépített politikai alany szerepel (csoportizmus nélküli politikai identitással rendelkező entitás), hol pedig rávetíti ezt a (mentális) konstrukciót, egy demográfiai értelemben is létező etnikai közösségre. Nem érdemes azon sem vitatkoznunk, hogy van-e, létezhet-e székelység, mint jellemző etnikai, történeti, kulturális, regionális, stb. identitással rendelkező csoport, mert tudhatóan létezik, még attól is függetlenül, hogy egy-egy (legutóbb éppen elhibázott) népszámláláskor ki minek mondja magát. A politikai szimbólumok önmagukban is többértelműek, ambivalensek. Ezek között most a (meglehetősen újdonsült - 2004-ből származó) „székelyzászló” és (a nevében vagy „alatta” elkövetett teátrális ki-, meg bevonulások), rituális használata viszi a prímet, az került a politikai napirend (agenda) középpontjába. De maga a zászlóhasználat is megtévesztő, hiszen nyilvánvalóan elszakadt a székelyföldi közösségek realitásától, sőt határon is „átívelt”, magyarországi középületekre is felkerült, jó esetben is egy bejelentett, de tartalmát tekintve nagyon is elnagyolt székely projekt, azaz az autonómia jelképe lett. A felvetett probléma pedig azzal kapcsolatos, amit a rommagyar politikai osztály (vagy establishment) két évtizede nem képes rendezni, t.i., hogy össze kellene egyeztetni egyfelől a rommagyarság mintegy felét kitevő demográfiai-regionális értelemben vett székelység, másfelől pedig az Erdély székelyföldi területein kívül élő magyarság politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális, stb. érdekeit. Az a kérdés itt, hogy kinek a szempontjaiból fogalmazódnak meg a „teljes” rommagyarság igényei, mire fokuszálódnak a politikai projektek, és ennek folyományaként, milyenek lesznek azok a politikai stratégiák, melyekkel teljes közösségünk azonosulni tud? Magyarán, a politika nyelvén fogalmazva, az a sarkalatos kérdés, hogy mely közösség, etno-demográfiai és regionális szempont-rendszer tematizálja a politikai közéletet. A székelyföldi úgynevezett „tömbérdekek”, az etnikai-területi autonómia nézőpontjából fogalmazzuk-e meg politikai stratégiáinkat, vagy pedig egy ettől eltérő, úgynevezett szélesebb értelemben tekintett rommagyar, vagy „szórvány” érzékenységek, kulturális autonómia alapján tesszük azt? Kétségtelen nehéz egyeztetési feladatot jelent a sokféle közösség, a sokféle érdek, elvárás és hagyomány, stb., stb. összeegyeztetése, de a belső érdekegyeztetés folyamatos lebonyolítása lenne a szövetség (raison d’etre-je) legfontosabb értelme, és ez az amibe belebukott.

Sokszor szóltam az RMDSZ belső demokrácia deficitjéről, arról, hogy ma már nem képes sem a különböző politikai ideológiák vagy doktrínák közötti közvetítésre, sem pedig az eltérő közösségi-regionális érdekek megjelenítésére, egyensúlyuk megteremtésére. Ezért történhet meg, hogy olyan labilis politikai vállalkozásnak tűnik ma a szövetség, melynek nincs jól körülhatárolt politikai bázisa, hol a székelyföldi szempontokat nem vállalja fel, hol pedig a „szórvány” feladatairól feledkezik meg. Máskor pedig – mert úgy érzi valamiféle kényszerképzet, üldözési mánia okán, hogy szaladnia kell a székelyföldre koncentráló versenypártok tartalmatlan, de annál hangosabb autonómiázása után – kétfele, illetve többfele kommunikál. A székelyföldi kiskirályokat hagyja, hogy kisajátítsák a szövetség kommunikációját, akik jobboldali etno-nacionalista projekteket hírdetnek meg, illetve követnek, nem egyszer szemben a más régiókban élő rommagyarság érdekeivel, sőt rontva azok esélyeit. A két apró néppárt eleve „székely” (macsó és arhaizáló, bezárkózó és intoleráns, stb.) diskurzusra, az állandó autonómiázás sulykolására építi politikai kommunikációját, ha a vezető szövetség egyrésze (mára legbefolyásosabb része) szintén ezt erősíti, nem csoda a székely etno-nacionalista diszkurzus dominanciája, a teljes kisebbségi politizálás vonatkozásában. Aztán ebbe a közegbe robbant be a szászjenő féle intézmény szórvány ki-, illetve áttelepítési „ötlete”, mely végképp „elszékelyesítené” a mezőnyt.

(Mindig csodálkozom azokon, akik naívságból vagy csupán bornírtságból, azzal jönnek elő, hogy egy-egy újságcikk vagy megfogalmazott vélemény veszélyezteti az „egységet”, hozza létre a társadalmi konfliktusokat, mint ahogy az említett cikk kapcsán teszik sokan. Az is álságos, hogy felháborodnak, amikor valaki „zsarolási” potenciált, illetve politikai zsarolást említ, hiszen – mint köztudott – a kompromisszum és a zsarolás a politizálás legfőbb eszközei). Megoldódott a kéve, a politikai osztály képtelen, olyan minden rommagyar számára elfogadható, megélhető, azonosulási pontokat kínáló projektet létrehozni, mely nem szétválaszt, hanem egybefog. Ezért a szélsőséges gondolatok, filozófiák és politikai gyakorlatok előtt tárva-nyitva az ajtó: vulnerábilis társadalomban élünk, melyet egy erőszakos módon előadott és harsányan hirdetett üres képzet képes maga alá gyűrni. Hát, mi így székelyes(k)edünk, és válik egyre zavarosabbá politikai közéletünk.