Alkotmányozzunk, vagy amit akartok ...
Az Alkotmánybíróság
fejetlenségére, az alkotmánynak, a jogelveknek és a józan észnek
ellentmondó és részrehajló, megelőző döntéseit is állandóan megcáfoló,
hebehurgya viselkedésére, nincs is jobb példa, mint a napokban hozott döntése,
amely szerint, alkotmányos a népszavazásokkor az új törvényben lefektetett
harminc százalékos részvételi küszöb, de egy év előtt az nem lehet érvényes. A
taláros (és alatta, olykor, posztmodern lenge-ruházatú és ledér szőkeségű)
testület, ezzel ismét a Velencei Bizottság (mely mellesleg a részvételi küszöb
törlését javasolja) ajánlataival játszadozik, illetve annak elvei között
szemezget saját, vagy talán pontosabban „kedvenc
elnökének” kénye-kedve, és politikai érdekeinek megfelelően; nehogy má’
leváltható legyen mandátuma vége előtt az alkotmánybírókat heherészve kinevező elnök.
(A főnöknek csendre van szüksége, hogy új pártot (pártocskát?) alapíthasson
közpénzen hízlalt „tanácsadóiból”, ismételten túllépve alkotmányos jogköreit).
Még nincs tételes indoklás a
döntésre, de a határozat nyomán máris borultak az eddigi politikai számítások,
illetve új helyezkedések, a politikai mezőny és az ott zajló pankráció új – nem
mellesleg egyre kifacsartabb, eltorzultabb – alakzatot vett fel. Azért is
történhet ez, mert az alkotmányozást, és ennek folyományaként a regionalizációt
egy-egy politikus személyes ambicióinak, sőt dölyfösen vállalt karrierépítési
vágyának rendelte alá a jelenleg kormányzó koalíció: Antonescu hiúsági kérdést teremtett (szakmai és
hosszú távú nemzetstratégiai problémakör helyett) az alkotmányozásból, míg Dragnea úgyanígy értelmezi és telepszik
rá a regionalizációra, aminek egyre kevesebb köze van a decentralizációhoz, a
döntéseknek a polgárokhoz való közelebb viteléhez. Ezért aztán az Ab döntése
után kialakult helyzet átírja az aktuális politikai szcénát, minden politikai
párt és formáció számára újraosztódnak a kártyák és szerepek. A Băsescu-Ponta
vadházasság nyomán, mintegy a kormányzó koalíció számára nem kívánatos,
mellékes következményként (collateral
damages), kiéleződnek és elmélyülnek a belső ellentétek, és erre erősít rá a
népszavazás ellehetetlenedése (egy évig csak a lehetetlenül magas ötven
százalékos részvétel mellett lehetne népszavazást tartani); a legtöbbet
talán Antonescu veszítheti az új
helyzetben, hiszen egyre kétségesebb, hogy egyáltalán eljut-e a ruling parties közös elnök-jelöltjének
státuszáig, miután a konzervatív zsebpárttal már-már szakított (és ne feledjük
az „antennák” kampánytűz ereje félelmetesen magas – továbbra is!), a
szociáldemokratákkal való viszonya is egyre ingatagabb, most meg – minden valószínűség
szerint – az alkotmányozást, mint személyes játékszert is jegelnie kell,
sok-sok médiaszerepléstől, a politikai napirendet meghatározó, kijelölő lehetőségtől
elesve (persze, ha sikerül közös jelöltként elfogadtatni magát, akár nyerhet is
azzal, ha az alkotmánymódosító népszavazást az elnökválasztás idején tartják). A
miniszterelnök-helyettes és a mögötte levő lobby
is veszít, hiszen kétséges, hogy képes lesz a regionalizációt áteröltetni, bár
nem adta fel áldatlan harcát (háromnapos népszavazással fenyeget, melyet az
ősszel, magas kvórum mellett is meg akar tartani), tovább szajkózza
tartalmatlan és a Ceusescu-féle
homogenizációt eröltető diskurzusát, mely minden valószínűség szerint nem
használ az ügynek, de szavazókat fordít(hat) el a kormányzó pártoktól; a
legvalószínűbb, hogy neki is halasztania kell tervét, és meglehet jövőre már
nem lesz esedékes elvtelen
és irracionális projektjének eröltetése. Minden látszat szerint az elnök
mellett a miniszterelnök nyer(t) a kialakult helyzetben, mert az ők - meglehet jórészt
rejtett – politikai napirendje érvényesül, mindenki más főhet a saját levében:
az elnök pártot gründol a sovány évekre, Ponta
megerősíti és egyre inkább kiterjeszti hatalmát, a kormányzó koalíción belül.
A rommagyar vezető szövetség pedig
szusszanáshoz jutott, előadódott egy ózondúsabb légzsák, mely az új alkotmány
és a regionalizáció elhalasztásával jött létre, csakhogy. Igen sokrétű és sokdimenziójú politikai érdek
került a felszínre, forog kockán, illetve színezi el a politikai mezőny
működését. Tovább él a paradoxon,
melyet nemrég vázoltam, most a regionalizáció halasztódhat, de máris esnek
az alkotmányban javasolt kisebbségi statútum-elemek, a nyelvi és kulturális
autonómia, részleges, de alkotmányos szabályozása. Nem lenne tanácsos
elnyaralni a következő időszakot, mert a kialakult helyzet cseppfolyós, sok
fordulat jöhet még, mindkét ügyben és akár kormányválság, előrehozott
választások, és sok-sok önkényes elnöki lépés következhet. És persze, az Ab is
meggondolhatja még magát, egyéb ügyekben is.
Egyre világosabb, hogy az
országot nem a megválasztott pártok képviselői és azok kormányba küldött tagjai
vezetik, egyéb hatalmi gócok és hálózatok gyakorolják az igazi hatalmat. A
nemzetközi intézmények (EU, ET, EB, IMF, stb.) és a globális trösztök mellett,
a titkosszolgálatok, (i)gazságszolgáltató szervek (DNA, Ab, Legfelsőbb Bíróság,
CSM, stb.) és az elnök által uralt egyéb informális hálózatok vezetnek, és
mindenekfölött a korrupciós láncolatok gyűrik maguk alá az intézményes
kormányzást. Innen a legtöbbszőr értelmetlen, de nagyon is valóságos törés vezetők
és vezetettek között, mely egyre hiteltelenebbé (hiperreálisabbá) teszi a
teljes politikai színpadot. Véget érhet az alagút, csak fény nem látszik a
végén, valakik leoltották volna?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése