2013/08/20

A futballhuliganizmus, mint politika



A futballhuliganizmus, mint politika

A futball-lelátók világa nagyon nem az én világom, de ami ott történik az – pars pro toto –, azaz kicsiben, leképezi a politikai társadalom aktuális állapotát és ezért nagyon is figyelmet érdemel. A közvetített szurkoló-világ megnyilvánulásai egyféle sürített politikai csataképet idéznek és bizonyos értelemben nemcsak „bemutatnak”, hanem kreálnak is. Jeleztem már, hogyha a politikusok maguk futballhuligánként, vezérfanként, nyilvánulnak meg, a politikát követők maguk is úgy tekintenek a politikai mezőnyre, mint a korrupt-huliganizmus szinterére: nemcsak a politika válik focihuliganizmussá, hanem megfordítva is, a focihuliganizmus politikává lesz. Jól tudom, hogy nem kell általánosítani, illetve, hogy gyakran sztereotípiák vezetik gondolkodásmódunkat, végig nem gondolt, az észlelést csak egy szűk tapasztalat alapján vezető, esetleg elhibázott tipizálást hajtunk végre és esetleg „igazságtalanul”, vagy méltánytalanul járunk el[i]. Akik viszont a Fradi-MTK meccsen egy molinóval az elhunyt náci smasszerre, a több tizezer ember haláláért felelős háborús bűnösre „emlékeztek”, vagy akik máskor és máshol, antiszemita, cigányellenes, román, vagy magyarellenes, stb. jelszavakat és szimbolumokat mutatnak fel, akik ilyen rigmusokat ordítanak a lelátón és közvetve persze, a tv-nézők millióinak lakásában, no meg a világhálón, nemcsak focihuligánoknak tűnnek, hanem minden bizonnyal azok. És innen már egyenes út vezet a politikai színtérhez és a politikai stílushoz, vagy ha úgy tetszik kultúrához. És nemcsak arra gondolok, hogy a politikusok mindenhol és mindenben szereplési, kampányolási lehetőséget látnak és igyekeznek „megjelenni” minden lehetéges nyilvános helyen így a lelátókon is, jelenlétükkel, sőt szurkolói elkötelezettségükkel legitimálni egy-egy csapat (szurkoló)táborát – ami a magyar vezető politikusoknak ma a fradi, az nálunkfele a Steaua[ii] –, hanem az ettől sokkal mélyebb és kevésbé látványos rejtett támogatások, vagy szemethúnyások és rejtett összefonódásokra, kölcsönös támogatásra[iii], mely összemossa a lelátóbetyárok és a politikai felvilág színtereit. Mert az, hogy például mely fan-csoport, milyen megnyílvánulását, verbális vagy fizikai agresszivitását mutatják meg a (köz)tévében az szintén politikai döntés kérdése. Mint ahogy alapvetően politikai elhatározás kérdése, hogy milyen határozottan, hatékonyan és gyorsan lépnek fel a hatóságok az agressziót elkövető skacokkal, uszító vásottakkal, a csőcselékkel és süvölvényekkel szemben. Nehéz határozottnak lenni a szurkolói agresszivitás visszaszorításában, a szélsőséges nézetek és a gyűlöletbeszéd lelátókon való propagálása ellen, ha közben a szurkolói mag „nehéz fiúira” alapozunk politikai tüntetések és helyszínek biztosításakor, ha segítségükkel akarunk rendet tartani, illetve politikai ellenfeleinket megfélemlíteni. A politikai felvilág és a süvöltő alvilág összefonódása több, mint nyilvánvaló, abban ahogyan az előbbiek az utóbbiak imidzsével és szimbolumaival, sőt már-már stílusával igyekeznek politikai tőkét összekovácsolni, nyilvánosságot kapni és népszerűséget kuncsorogni. Nálunk egyenesen párt és politikai személyiség épült fel egy népszerű futballcsapat „hozadékán”, igaz az így felépült kiskirály börtönbüntetését tölti, míg odaát a politikai vezér foci-mániája településeket és városnegyedeket turbóz fel, töm ki pénzzel és futtat, ezzel is igazolva a focihuliganizmus politikai „hasznát”. A politikai diskurzus rendje és a futballhuliganizmus forgatókönyve, mindkettő erőszakos és harsány nyelvezete, alig meglepő és minden bizonnyal nem véletlen összecsengést mutat egész régiónkban, legfennebb egyik kimondja/megmutatja, amit a másik – pr meggondolásokból, és a minimális szalonképesség (pc discourse) fenntartása érdekében, legalábbis ma még – elhallgatni kényszerül. A politikai ténykedés éppen olyan meszire jár az igazi „jó kormányzástól”, mint a mai focidrukker „kemény-mag”, a régebbi szurkolók világától. Attól, amiről Esterházy, oly meggyőző nagyszerűséggel ír: ”Persze ha kimegyek egy meccsre, kiabálok, amit kell, anyákról, kecskékről, nádirigókról, illetve a legszebb bírókáromlást, amit hallottam: Te függőleges ló, te! Egy jó bíró az ilyent meg se hallja.”[iv]
Elnézem a hol zöld-fehér, hol meg kék-piros, s persze barnás-feketébe áttűnő lelátói csőcseléket, akik leginkább valami éppen csak kifagyasztott, kopasztott csirkékre hasonlítanak, alig szalonnáci tartásba merevedve. Akik éppen világgá kiáltják nyomorúságukat, a parttalan gyűlöletet, mely nem a sportról, hanem a kifejezőeszköz nélküli politikai kultúráról, a tudatlanságról és megtévelyedettségről-, a focihuliganizmus sajátos politikájáról szól – s megrémülök. S, azt érzem, a leginkább erdélyi magyarnak lenni jó, (legalábbis az adott kontextusban), mi sem ezekkel sem azokkal nem „kell”, hogy azonosuljunk, el nem kötelezettek vagyunk, focimeccsre a játékért (győzni akarásból) szoktunk kijárni – már, ha kijárunk. Hanem hát jön a román-magyar visszavágó, ezúttal közönséggel. Kívánok sok türelmet magunknak magunkhoz, hogy elviselhessük, ami jön ...


[i] Lásd. Síklaki István: Előítélet és tolerancia, Akadémiai, Bp., 2010, 55.
[ii] Bizonyára sokan emlékeznek még (Zsizsi) Becali és Băsescu összeborulására a lelátón és az azt követő fröccsök mellett
[iii] Mentességhez vezet, ha a fradi kemény magot székházmegvédésre, politikai ellenfelek megfélemlítésére használják, mint a magyar kormánypárt tette nemrég: http://hvg.hu/itthon/20130307_civil_Fidesz_szekhaz_foglal. Az Orbán-kormány kiemelt támogatása a focinak és a felcsúti stadionépítés, stb. mind a háttérösszefonódásokat jelzik.
[iv] Esterházy Péter, Utazás a tizenhatos mélyére, Magvető, 2006, 53

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése