2013/09/24

Oskolák a határon



Oskolák a határon

Az emberek többsége nem figyel, sőt egyéb elfoglaltsága okán nem is figyelhet a politika köznapi üzemére, azokra a ténykedésekre, melyek viszont életbevágóan fontosak lehetnek hosszútávú célok és érdekek megvalósítása szempontjából: „a történelem /általában/ olyankor készül, amikor a kortárs krónikások semmi feljegyezni valót nem találnak” (Isaiah Berlin). Ezért sokan felkapják a fejüket, ha az érettségi eredményekről (pontosabban az eredménytelenségekről) hallanak, vagy rengeteget bosszankodnak az érintettek az iskolák torz és minden szereplőt megterhelő, valamint hatástalan működése kapcsán, de kevesen követik folyamatosan a köznapi oktatáspolitikai fejleményeket, melyeknek csupán kiemelkedő momentumai az egész életünket végigkísérő mindenféle vizsgák.
Mindenki tudja, hogy valami alapvetően rosszul megy az oktatási rendszer egészében, hogy minden szereplő elégedetlen, és szinte minden összehasonlító statisztika, illetve kutatás a hazai oktatási rendszer vészes elmaradottságát, alulfinanszírozottságát, alacsony tanári kompetenciákat, nagyon hiányos infrastruktúrát, és nyomában gyenge tanulói teljesítményt mutat. stb., stb. Az oktatási rendszer természetesen egy szélesebb társadalmi környezetbe beágyazott ezért is van az, hogy a legsikeresebb oktatási/nevelési rendszerek ott jelentek meg, és ott lehetnek sikeresek – elsősorban a finn példát szokták emlegetni -, ahol a tanári foglalkozás és maga az iskola magas társadalmi presztízsnek örvend (a magas társadalmi elismertség pedig a tanári motiváció alapja), ahol a rendszer a tanárok kreativitására, hozzáértésére és nem utolsó sorban felelősségére alapoz, valamint sikerül távol tartani a rendszertől a pártpolitikát. Az öszevetések arra a következtetésre jutnak, hogy mint Makótól Jeruzsálem a távolság a hazai átpolitizált, minden ízében recsegő-ropogó, már rövid távon is alig fenntartható oktatási rendszer és a fejlett nyugatiak között.
A hazai magyar tannyelvű oktatásról szólva, a nevelési feladatok mellett, melyeket minőségi szempontból éppencsak, hogy be tud tölteni (az érettségi eredmények lemaradást mutattak az országos eredményekhez képest is – a mindenféle statisztikai machinációk, elvtelen manipulációk ellenére is) a politikusi diskurzusokban (magasztos speechekben sohasem volt hiány) minduntalan a megmaradáshoz, az etnikai/nemzeti identitás-, a kulturális hagyományok- és az anyanyelv megőrzéséhez kapcsolják, ilyen jellegű mennyiségi feladatokat is kijelölnek számára. Sikerült is ilyen értelemben előírásokat, cikkelyeket belefoglalni az oktatási Törvénybe, csakhogy az alkalmazás akadozik, mégpedig két alapvető okból: egyfelől mert a politikai széljárás megváltozott, és a rommagyar politikai szervezet ellenzékbe kerülésével az oktatáspolitikát központi és helyi szinten irányító többségi politikusok, „álpedagógusok” elszabotálják (többek között) a kisebbségekre vonatkozó szabályozások alakalmazását, legelső példa erre a máig tisztázatlan MOGYE ügye; másfelől, mert a rommagyar oktatáspolitikusok nem teszik a feladatukat. Ezért aztán a rommagyarság „szélein”, a hagyományosan és pontatlanul szórványnak nevezett közösségekben, pontosabban a nyelvi-etnikai maradványok régióiban, osztályösszevonások, tagozat-megszűntetések és magyar iskolabezárások tarkítják a képet. A probléma magját a negatív demográfiai folyamatok jelentik, de felelőssége a magas polcon, hatalmon levő oktatáspolitikusoknak is van, akik nem képesek kihasználni még a létszám alatti osztályok engedélyeztetésének törvényes útját sem arra, hogy ne szűnjenek meg osztályok, tagozatok és iskolák. Történik ugyanis, hogy a tanév elkezdődőtt, és a minisztérium (melynek kisebbségi felelőse az egyetlen magyar államtitkár) nemcsak, hogy nem bíztatta az igazgatókat, aligazgatókat, magyar tanfelügyelőket, hogy kérvényezzék (a törvény előírásának megfelelően!) a kis létszámú kisebbségi nyelven működő osztályok engedélyezését, hanem – a törvényes határidőn belül – a mai napig, válaszra sem méltatták, azok kérését, akik idejében és szabályosan kérték azt[i]. Akiknek viszont munkaköri leírásában szerepel az oktatás és különösképpen a kisebbségi nyelven folyó oktatás ügyeinek intézése, azok figyelmetlensége több, mint egyszerű mulasztás, politikai hiba, melyet felelősségrevonás kell(ene), hogy kövessen, ha nem éppen egy következmények nélküli társadalomban élnénk. Úgy tűnik oktatáspolitikusaink ma már arra is képtelenek, hogy a közjó érdekében, a napi ügyvitelt, a rutin tevékenységeket ellássák, a törvényes szabályozások adta lehetőségeket kihasználják, felelősségük felvállalása elől pedig álságos módon, a külső asszimilációs nyomásra, a diszkriminációra mutogatnak. Újra megkérdezném, meddig még? Vajon az oktatásért felelős hölgyek és urak, a folyamatos kontraszelekció következtében, ma már teljesen alkalmatlanok feladataik ellátására, vagy – alig titkoltan – már a szászjenői útmutatásokat követik? Felszámolják a maradványközösségekben a magyar nyelvű oktatást, és átköltöztetik az úgynevezett „szórványmagyarokat” a Székelyföldre?
Nincs is olyan iskolai évkezdés vagy évzárás, melynek főszereplői ne a tolakodó, önmagukat fényesítő politikusok lennének, iskolatemetéskor pedig, milyen csendes is a politikussereg: csak bátran tessék megszólalni urak és hölgyek, az összevont, megszüntetett osztályok, bezárt tagozatok és iskolák a mérce: így tetszettek dolgozni a „megmaradásért”, a kisebbségi oktatásért, vagy csak játék volt minden (stratégiai kommunikáció?), játék a szavakkal?


[i] A maradványközösségek esetében életbevágó az a törvényi előírás (lásd. Oktatási Törvény 63 cikkely 2, 3 bekezdés), mely lehetővé teszi, indokolt kérésre, a kisebb létszámú osztályok engedélyeztetését. Ezt mostanáig a tanfelügyelőségek is engedélyezhették, mostantól minisztériumi (Directia Generala Management, Resurse Umane si Retea Scolara) feladatkör, melyet kérvényezni kell. Ez azon iskolákban indokolt, ahol az előzetes beiskolázási tervbe belefoglalták a magyar tannyelvű osztályokat, de az őszi beíratkozás nyomán sem sikerült a törvénybe foglalt létszámot elérni (elemiben 12, gimnáziumban 15 diák osztályonként). A határidő a kérések minisztériumba való juttatására szeptember elseje volt. Ott ahol csak tagozatról van szó, a “román igazgatók” nem törték  maguk a kérvényezéssel -  így a magyar diákok összevont osztályokba kerülnek, csökken a magyar tanerők óraszáma, végül román tagozatra fognak járni a magyar diákok is. De, hogy a magyar aligazgatók, tanfelügyelők, minisztériumi alkalmaztottak miért nem sürgették, kezdeményezték, ajánlották idejében a kérvények beadását, azt csak tőlük lehetne megkérdezni, ha egyáltalán válaszra méltatnák az érdekelteket. Sok iskola tett le ilyen kérést, de választ nem kapott, így az összevonás vagy megszüntetés mellett kellett döntsenek, mert egyébként az igazgatók, aligazgatók szabálysértést követtek volna el. Hát így működtetik a “magyar érdeket”oktatáspolitikusaink!

2013/09/17

Vox populi, vox hipsteri?



Vox populi, vox hipsteri?

Szinte a lehetetlenre vállalkozik, aki megpróbálja legalább leírni, vagy mint jó rádiós sportközvetítő, mikrofonba mondani, és megértetni a hallgatókkal a politikai cirkuszt, annak minden fordulatával, összezavarodott és felkavarodott, kaotikus történéseivel. A verespataki bányamegnyitást ellenző civil társadalmi mozgalmak fellépése, az utca hangja felkavarta és sokadszorra átrendezte a politikai mezőnyt, azt a felállást, melyet a tavalyi formálisan demokratikus választások, meg a politikai formációk és személyiségek közötti háttéralkuk, úgy-ahogy stabilizáltak. Kivülálló azt gondolná, hogy az a hetven százalékos parlamenti többség, melyet a kormányzó pártszövetség birtokol – ha a kormányzás valamelyest erodálja is – bőven elég kellene legyen egy négyéves cikluson át való biztos kormányzáshoz, márpedig a dolog mégsem így áll. A kormány (és a kormánypártok), egy év után sem tudja(ák) jogszerűen és a hatalmi súlyok és ellensúlyok alkotmányos rendjének megfelelő módon ellenőrzés(ük) alá vonni az igazságszolgáltatást és a titkosszolgálatokat, a „játékos” (valójában alakotmányellenesen, klientelárisan uralkodó stb.) elnök informális kontrollja miatt[i]. Másfelől pedig a kormányzó szövetség képtelen az utca nyomását kezelni, fejét veszti és megzavarodik, ha nem egyenesen szétesik a civil társadalmi, a „liberális demokrácia” követeléseinek láttán. Az általános kép, mely (alapszinten) a ciántechnológiát ellenző, egyre jobban szervezett csoportok mozgalmával és a tehetetlen parlamenti többség és kormány kaotikus viselkedése nyomán kialakult, korai – azaz posztszocialista – posztdemokratikus fejleménynek tűnik. Mindazokkal a szimptomatikus jegyekkel rendelkezik, melyeket eredetileg a brit politikai filozófus Colin Crouch, (post-democracy)[ii] posztdemokratikus válságként írt le.
A hazai politikai folyamatok kontextusában viszont a képletnek vannak nagyon is egyéni, csak ránk jellemző játékosai és összefüggései. Ezek közül hármat igyekszem felvázolni a következőkben.
1.       
Lezárult egy politikai ciklus, mely mint emlékezünk a „sajátos demokrácia” jegyében, magyarán bányászjárásokkal, a még meglevő szervezett munkásosztálynak az értelmiségi, civil társadalmi csoportok ellen való mozgósításával és uszításuk, manipulálásuk nyomán erőszakos ellentömegként való gátlástalan felhasználásával kezdődött. A kilencvenes évek sokkoló, nyílt erőszakkal fenyegető, „karhatalmi” (sokan emlékeznek még, hogy a bányászok azzal vonultak a fővárosba szétverni az egyetemtéri tűntetést, hogy ők majd „rendet csinálnak”, és persze azt is üvöltötték, hogy „Mi dolgozunk, nem gondolkodunk!”, amiben kétségtelen igazuk is volt) jogköröket maguknak kisajátító bányászseregek, (az akkori elnök) Iliescu bányász-szakszervezeti csapatai akadályozták meg az „új rendszer”, a reformok kibontakozását. Elbizonytalanították a vállalkozó szellemet, és befektetőket, sokakat pedig külföldre üztek el, stb., visszavetve a demokratikus kibontakozást. Ma pedig a civil társadalom, a baloldali-liberális erők (nevezték már őket hipsztereknek, szerintem indokolatlanul[iii]) lépnek fel – a sors iróniája – (ellen bányászjárás, más eszközökkel?) éppen egy bányanyitással kapcsolatos környezetvédelmi téma kapcsán, és a/egy globális nagyvállalat/ok/ túlhatalma ellen. Időközben viszont a munkásosztálynak (különösen a szervezettnek) befellegzett, és mint látható helyét heterogén, meghatározhatatlan társadalmi csoportok, habitusukat és politikai kifejezőeszközeiket egyaránt kereső, többnyire fiatalokból álló közösségek léptek. Ők azok, akik ma képesek békés tüntetéssorozatra mozgosítani – mégpedig a világháló és a külföldi hasonló módon gondolkodó csoportok, hathatós segítségével – a társadalom szélesebb köreit[iv].
2.       
A helyzet sajátosságához tartozik, hogy a román politikai közéletet alapvetően a bizalomhiány jellemzi, a polgárok nem hajlandók – formális szavazatuk kivételével – semmiféle bizalmat megelőlegezni, nemcsak a jelenlegi, hanem egyetlen politikai hatalomnak, általában a politikai osztálynak sem. A közbizalom hiánya egyfelől öröklött, másfelől pedig a rendszerváltás bukását jelzi azt, hogy az új, kapitalistának és liberális-demokráciának mondott rendszer képtelen volt meggyökeresedni: kevés a demokrata, rosszul, nem rendeltetésszerűen működnek az intézmények, nincs közbizalom.
3.       
A felállás két főszereplője a globális tőkét képviselő kanadai kötődésű bányavállalat (RMGC), és a vele szemben fellépő környezetvédő, civil társadalmi mozgalom. Tőlük eltérően a harmadik szereplőnek, a hatalomnak (az "állam": a kormány, az elnök és a parlament), tulajdonképpen csak a szabályok meghozatalában, a törvényességi kontrollban és a mediálásban kellene, „semleges félként” részt vennie (szem előtt tartva azt is, hogy nálunk lobbytörvény nincs!). Ezzel szemben viszont azt látjuk, hogy a kormány (-fő, az elnök és a szenátus elnöke) nyakig belekeveredik a vitába és ráadásul hol egyik, hol másik fél álláspontjára helyezkedik. Innen a következtetés, a felek között a (közéleti) korrupció közvetít. A kormány és a hatalmon levő politikusok legnagyobb problémája, zavarodottságuk és látszólagos tanácstalanságuk mögött a korrupciós játszmák és hálózatok vannak. Maga a kormányfő is hajlamos arra az egyébként kézenfekvő feltételezésre, hogy a kanadai vállalat „politikusokat vásárolt meg”, mégpedig mindenik táborból. Ezért az omerta, a hallgatás maffia-törvényei, védik a lefizetettek listáját, és ezért nem lehet „dönteni” a bányanyitás kérdésében, ezért kell kesztyűs kézzel bánni a konszern képviselőivel; ha a kedvezményezettek listája napvilágra kerülne példátlan felfordulást okozna a politikai életben[v].
A „harmadik utas” a korrupció, következésképpen a civil mozgalom valós ellensége is az általános és strukturális közéleti (politikai) korrupció, nem állítom, hogy ezt a megmozdulások vezetői pontosan felismerték, és hajlandók a végletekig elmenni a korrupció leleplezésében[vi], de azt igen, hogy az egyetlen esély lenne, ugyanakkor az első lépés a politikai osztály mély reformjának útján.


[i] Az elnöknek az (i)gazságszolgáltatás fölötti kontrollját jól megmutatta legutóbb a Korrupcióellenes Ügyészség főnökének kievezése, a miniszterelnökkel kötött különalkut arra és addig használta, amíg sikerült saját jelöltjét székbe ültetnie.
[ii] Crouch, többek között, a korrupciót a demokrácia betegségeként értelmezi: “Valóban, a korrupció a demokrácia betegségének erőteljes mutatója, amit jelez az, egy olyan politikai osztály, mely cinikussá vált, amorális, ugyanakkor a megmérettetéstől és a közösségtől elfordult.” Colin Crouch, Post-Democracy, Polity 2004, 10.p.
[iii] Hipszter az “Olyan kulturált fiatal, aki egyedi, élenjáró gondolkodásával tűnik ki a tömegből, és ezt az öltözködésével is tudomására hozza a környezetének. (Pl. kalap, vastagkeretes szemüveg, nagymama pulóver, szűk farmer, tornacipő)”, lásd. http://idegen-szavak.hu/hipszter. Ez az amerikai szlengből átvett megnevezés viszont csak a tüntetők egy kisebb részére érvényes, ezért nem tartom releváns megnevezésnek a tiltakozók egészének megjelölésére.
[iv] A mozgalom egyre inkább kapitalista rendszerellenessé növi ki magát: “… egy sokkal heterogénebb társadalmi csoportról van már szó, mint a hagyományos („öntudatos”) munkásosztály volt. Olyanokról van szó, akik egyelőre nem tudják önmagukat megfogalmazni a politika porondján: értelmiségiek, szabad foglalkozásúak, munkanélküliek, mindenféle kisebbségek, marginalizált csoportok, rokkantak, munkanélküliek, alkalmazhatatlanok (unemployable), kispénzű nyugdíjasok, kisvállalkozók, stb., tartoznak ide. Magyarán a „régi politikai szcénán”, melyet a tőkések és a hatalom által kialkított politikai klientúrák dominálnak, a jelzett csoportok „még” marginálisak, alig képesek hallatni hangjukat. Viszont ők lehetnek az „új baloldaliság” és végül a progresszió, az „új világrend” meghatározó  szereplői, a változások társadalmi ágensei.” Lásd. http://systemcritic.blogspot.ro/2013/05/demokrtikus-baloldali-forgatokony-felek.html
[v] Jellemző módon a vita – hatalmi térfélen: kormány, elnök – a bányanyitással kapcsolatos dokumentumok, a konszernnel való szerződés titkosítása és a titkosság feloldása körül is folyik.
[vi] Amíg az utcán vannak a tüntetők a radikalizálódás lehetősége folyamatosan fennáll. Különféle politikai érdekeket és értékeket valló vezérek kerülhetnek az élre, akik valamilyen irányba elviszik, becsatornázzák az elégedetlenséget, ez most úgy látszik az Occupy mozgalmakra hasonló kapitalista és rendszer- és globalizáció ellenes irányba kristályosodik.

2013/09/10

Unortodoxia vs. Ortodoxia, nulla-három



Unortodoxia vs. Ortodoxia, nulla-három

Tudom, tudom – ahogy mondani szokták – a csapból, a rezsóból és a kávéfőzőből is a bukaresti román-magyar kommentjei, ilyen-olyan visszhangjai folynak és ezerrel dübörög a mémgyár. Nehezen állja meg az ember, hogy ne karikírozza a történteket, mondjuk a „játék” vagy annak hiánya okán, mondván Egervári a magyar futball Matolcsyja, unortodox felfogása éppen olyan káros és nevetséges, mint az utóbbié a gazdaság terén, hozzáértése ugyanannyit nyom a latban (csak nehogy a jegybank élén tűnjön fel, nemsokára). Vagy jót nevethetnénk újra azon, hogy Guzmics Ricsi oly hirtelen fordult, mint – hokis zsargonban fogalmazva – „csuklósbusz a rekettyésben”, s ezért csak visszajátszásról láthatta az okozott gólt. A pályán kapott nagy zakó ettől fontosabb dolgokat fejez ki: unortodoxia mély válságát, s tehetetlenségét, azt hogy ha valaki „1918”-at mond vagy mutat, ólom kerül a magyarok focicsukájába, megmered az egész csapat, azt a keveset is elfelejti, frusztrált szorongása és páni félelme folytán, amit amúgy otthon még tudott[i].
Ha magam is beállok a kommentátorok sorába, az azért van, mert érdemesnek gondolom kifejteni azt a vonatkozást, melyre sokszor történt utalás a meccs körül – nemcsak a lelátón, hanem az ultrák egész megmozdulásában, otthonaikból egészen az Erdélyen való átvonulásukig, a bukaresti fogadtatáson át, a stadionban mutogatott „1918”-as táblákig, himnusztól (benne balsorstól és román ébredésestől) egészen sípszóig, eszement töréstől-zúzástól-ordítástól bazi nagy kiábrándulásig, majd visszabumlizva haza, és persze odahaza, képernyők előtt szorongva-szomorkodva –, de kifejtve egyszer sem lett. Ez a vonatkozás pedig az alapvető magyar sorskérdéssel kapcsolatos azzal, hogy képesek voltunk-e, lassan egy évszázad alatt, feldolgozni Trianont[ii]? A választ megelőlegezve mondom: akár anekdotikus is lehetne a román-magyar focimeccs krónikája, ha nem lenne tragédiába forduló, ha nem lenne újra meg újra szimbóluma, vagy még inkább metafórája egy sajátosan torz magyar identitástudatnak, melyet mindmáig a feldolgozatlan trianon-trauma ural. A román-magyar válogatott szembenállása, a felfokozott és  már-már drámai módon eltúlzott kulisszáival, olyan rendkívüli eseménnyé lett, olyan reprezentatív színtérré, mely identitáskérdésként és nem egyszerű sporteseményként  nemcsak a játékban benne levő szituációt, hanem egy általánosabbat is megmutat[iii]. (Sok kommentátor éppen ezt fejezte ki azzal, hogy úgy érezte: „kilencven percig felfüggesztett Trianon volt”). Az esemény azért is központi és ugyanakkor szélsőséges (liminális) helyzetként jelent meg és hatott, mert a politika sokszorosan kisajátította. Az a politika, mely nemcsak általában rátelepedik és megszállja a leghétköznapibb eseményeket is, hanem egyúttal kiemeli, saját napirendjére tűzi, és ezzel sajátos történelmi-társadalmi, stb. kontextusba helyezi az eseményt. Így lehet politikai értelemben egy román-magyar selejtező „új Trianon”, így lehet vélt vagy valós kölcsönös történelmi sérelmek, (resentiment-ek), visszavágások, történelmi revansok eszköze, olyan szimbolikus keret, melyben sorstörténetek, sőt nemzetek történelmi sorsa, mintegy újra eldől. A történet vagy ismétlődik – most a köznapi értelmezés szintjén ez történt – vagy esetleg megfordul a történelem, és győzhet a múltbéli vesztes, és veszíthet aki, akkor és ott győzött (s helyreállna a „világ magyar rendje”). Mindez azért válhat (véres) valósággá, mert a politikai mezőny szabályainak megfelelően, a falra festett ördög leszáll onnan és elkezd közöttünk járni, mert a politika futballhuliganizmusként nyilvánul meg és megfordítva a futballhuliganizmus politikai erőre tesz szert. Így a mostani magyar kudarc sorstragédiaként tűnik fel, gyászba borít és feleleveníti a történelmi kudarcokat, és mindenekelőtt ugye trianont, és frusztrált keserűségbe fullaszt. Persze, a valóságban akkor sem oldhatta volna fel frusztrációinkat, ha az eredmény éppen fordítva alakul, csakhát mennyivel elviselhetőbb lenne a (magyar) lét egy idegenben szerzett győzelemmel, gondolta a többség.
A történelmi trauma feldolgozásához nem kis bátorságra lenne szükség, olyan pozitív világkép elterjesztésére, mely előre mutat és nem a múltba fordulva kesereg, vagy revansra készül, racionálisan mérlegel és nem gyülölettől üvölt, stb. Ahhoz, hogy a kudarc okozta mély identitásválságból ki lehessen lábalni az okok megértésére és a jövőben való elkerülésük megtervezésére, a történelemből való tanulásra lenne szükség. De amíg csak a külső és időszakos okokat „hisszük el” kudarcot okozó tényezőkként, amíg képtelenek vagyunk magunkba nézni és orvosolni azokat a strukturális hiányosságokat, amelyek a kudarcot okoz(t)zák, aztán megbékélni, elfogadni az új helyzetet és az abból fakadó új célokat, addig a feldolgozás el sem kezdődhet[iv]. Helyzetünkben az elszigetelődés, a különcködés, az általános- és a külpolitikai unortodoxia, kis túlzással, önsorsrontás. Márpedig a mai Magyarország ebbe az irányba halad, az Európaellenes diskurzusok, a fejlett Nyugattal való nemrég még jó viszony egyoldalú felrugása, a be- és elzárkózás és rendkívüliségünk túlhangsúlyozása (és ezzel is a negatív hagyomány, a sorscsapások felnagyítása, eltúlozása) mélyíti a letargiát, rossz közérzetet, peszszimista és sötét jövőt vetít előre, egyszóval kihívja ellenünk a sorsot.
A szélesebb kontextus, amit a mostani kudarc a magyarokban felidéz, az a trianon-trauma, melyet feldolgozni képtelenek vagyunk, vagy mindenesetre még el sem kezdtünk. A történelmi sérelmen-fájdalmon fölülemelkedni azért is nehéz, mert a politikai vezérek egy letűnt kor „normái”, vélt vagy valós elvárásai, és avitt világképek alapján próbálnak gyógyítani. Ahol elmúlt és levitézlett korok torzszülött ideológiái állam(raison)érdek rangjára emeltetnek, ahol az iskolai erkölcstankönyv még mindig olyasmiket mond, hogy „azért nincs megbízható értékrend, mert a sok befogadott nép (sic! a mai Magyarországon?) szétzüllesztette az országot”, ott a trianon-trauma nem oldódik, hanem elmélyül, ezen viszont nincs az a foci, és nincs az az aranycsapat, mely segíthetne.




[i] Olvasom focizsargonban, hogy a fiúk „fejben nem voltak ott” , oszt hol voltak? vagy nem focizni készültek, nem ez a mesterségük és hobbijuk is, nem ezért fizetik őket, s technikában és fizikumban hol voltak?  Persze, nehéz úgy jelen időben lenni, hogy közben az „aranycsapat” úton-útfélen hangoztatott hagyománya, pontosabban legendája-mítosza, elviselhetetlen teherként nyomja a „fejet”, ha tévhitekre épülő, hallatlan magas elvárások bénítják a rugókat, stb.
[ii] Azért ne feledjük, hogy Trianon, ’39-ben megbukott, népírtás és borzalmas háború követte, aztán utána visszaálltak a trianoni határok, ezért sem üdvös a „vesszenezés”, szóval van nagyon rossz precedens.
[iii] A diszkurzív politika követői Carl Schmitt-től származtatják azt az eljárást, mely a politikai mezőny értelmezésében igencsak hatékony: „a kivételes eset alapján való definiálást”, illetve értelmezést. Szabó Márton írja, hogy „a kivétel nemcsak önmagát magyarázza, hanem az általánost is, a határátlépésekben pedig mindig megmutatkozik, de csak akkor,  hogy mit is lépett át az ember”. Lásd. Szabó Márton (szerk) Beszélő politika, Jószöveg Könyvek, Bp. 2000, 45 p.
[iv] Csepeli György fejti ki a történeti vagy háborús kudarcok okozta kognitív disszonancia feldolgozásának fejlődés-modellje alapján a trianon-trauma feldolgozatlanságának okait. Tőle származik a kijelentés is, hogy egyelőre nem sikerül fölülemelkednie a magyar közvéleménynek, legalábbis a többségnek, ezen a traumán, mert alapvetően csak másokat hibáztatnak a kudarcért és képtelenek magukba nézni, egy racionális és pozitív jövőképben feloldani a traumát. Lásd. Csepeli György, A politika anatómiája, Kossuth, 2013, 109-120 pp.