2013/09/10

Unortodoxia vs. Ortodoxia, nulla-három



Unortodoxia vs. Ortodoxia, nulla-három

Tudom, tudom – ahogy mondani szokták – a csapból, a rezsóból és a kávéfőzőből is a bukaresti román-magyar kommentjei, ilyen-olyan visszhangjai folynak és ezerrel dübörög a mémgyár. Nehezen állja meg az ember, hogy ne karikírozza a történteket, mondjuk a „játék” vagy annak hiánya okán, mondván Egervári a magyar futball Matolcsyja, unortodox felfogása éppen olyan káros és nevetséges, mint az utóbbié a gazdaság terén, hozzáértése ugyanannyit nyom a latban (csak nehogy a jegybank élén tűnjön fel, nemsokára). Vagy jót nevethetnénk újra azon, hogy Guzmics Ricsi oly hirtelen fordult, mint – hokis zsargonban fogalmazva – „csuklósbusz a rekettyésben”, s ezért csak visszajátszásról láthatta az okozott gólt. A pályán kapott nagy zakó ettől fontosabb dolgokat fejez ki: unortodoxia mély válságát, s tehetetlenségét, azt hogy ha valaki „1918”-at mond vagy mutat, ólom kerül a magyarok focicsukájába, megmered az egész csapat, azt a keveset is elfelejti, frusztrált szorongása és páni félelme folytán, amit amúgy otthon még tudott[i].
Ha magam is beállok a kommentátorok sorába, az azért van, mert érdemesnek gondolom kifejteni azt a vonatkozást, melyre sokszor történt utalás a meccs körül – nemcsak a lelátón, hanem az ultrák egész megmozdulásában, otthonaikból egészen az Erdélyen való átvonulásukig, a bukaresti fogadtatáson át, a stadionban mutogatott „1918”-as táblákig, himnusztól (benne balsorstól és román ébredésestől) egészen sípszóig, eszement töréstől-zúzástól-ordítástól bazi nagy kiábrándulásig, majd visszabumlizva haza, és persze odahaza, képernyők előtt szorongva-szomorkodva –, de kifejtve egyszer sem lett. Ez a vonatkozás pedig az alapvető magyar sorskérdéssel kapcsolatos azzal, hogy képesek voltunk-e, lassan egy évszázad alatt, feldolgozni Trianont[ii]? A választ megelőlegezve mondom: akár anekdotikus is lehetne a román-magyar focimeccs krónikája, ha nem lenne tragédiába forduló, ha nem lenne újra meg újra szimbóluma, vagy még inkább metafórája egy sajátosan torz magyar identitástudatnak, melyet mindmáig a feldolgozatlan trianon-trauma ural. A román-magyar válogatott szembenállása, a felfokozott és  már-már drámai módon eltúlzott kulisszáival, olyan rendkívüli eseménnyé lett, olyan reprezentatív színtérré, mely identitáskérdésként és nem egyszerű sporteseményként  nemcsak a játékban benne levő szituációt, hanem egy általánosabbat is megmutat[iii]. (Sok kommentátor éppen ezt fejezte ki azzal, hogy úgy érezte: „kilencven percig felfüggesztett Trianon volt”). Az esemény azért is központi és ugyanakkor szélsőséges (liminális) helyzetként jelent meg és hatott, mert a politika sokszorosan kisajátította. Az a politika, mely nemcsak általában rátelepedik és megszállja a leghétköznapibb eseményeket is, hanem egyúttal kiemeli, saját napirendjére tűzi, és ezzel sajátos történelmi-társadalmi, stb. kontextusba helyezi az eseményt. Így lehet politikai értelemben egy román-magyar selejtező „új Trianon”, így lehet vélt vagy valós kölcsönös történelmi sérelmek, (resentiment-ek), visszavágások, történelmi revansok eszköze, olyan szimbolikus keret, melyben sorstörténetek, sőt nemzetek történelmi sorsa, mintegy újra eldől. A történet vagy ismétlődik – most a köznapi értelmezés szintjén ez történt – vagy esetleg megfordul a történelem, és győzhet a múltbéli vesztes, és veszíthet aki, akkor és ott győzött (s helyreállna a „világ magyar rendje”). Mindez azért válhat (véres) valósággá, mert a politikai mezőny szabályainak megfelelően, a falra festett ördög leszáll onnan és elkezd közöttünk járni, mert a politika futballhuliganizmusként nyilvánul meg és megfordítva a futballhuliganizmus politikai erőre tesz szert. Így a mostani magyar kudarc sorstragédiaként tűnik fel, gyászba borít és feleleveníti a történelmi kudarcokat, és mindenekelőtt ugye trianont, és frusztrált keserűségbe fullaszt. Persze, a valóságban akkor sem oldhatta volna fel frusztrációinkat, ha az eredmény éppen fordítva alakul, csakhát mennyivel elviselhetőbb lenne a (magyar) lét egy idegenben szerzett győzelemmel, gondolta a többség.
A történelmi trauma feldolgozásához nem kis bátorságra lenne szükség, olyan pozitív világkép elterjesztésére, mely előre mutat és nem a múltba fordulva kesereg, vagy revansra készül, racionálisan mérlegel és nem gyülölettől üvölt, stb. Ahhoz, hogy a kudarc okozta mély identitásválságból ki lehessen lábalni az okok megértésére és a jövőben való elkerülésük megtervezésére, a történelemből való tanulásra lenne szükség. De amíg csak a külső és időszakos okokat „hisszük el” kudarcot okozó tényezőkként, amíg képtelenek vagyunk magunkba nézni és orvosolni azokat a strukturális hiányosságokat, amelyek a kudarcot okoz(t)zák, aztán megbékélni, elfogadni az új helyzetet és az abból fakadó új célokat, addig a feldolgozás el sem kezdődhet[iv]. Helyzetünkben az elszigetelődés, a különcködés, az általános- és a külpolitikai unortodoxia, kis túlzással, önsorsrontás. Márpedig a mai Magyarország ebbe az irányba halad, az Európaellenes diskurzusok, a fejlett Nyugattal való nemrég még jó viszony egyoldalú felrugása, a be- és elzárkózás és rendkívüliségünk túlhangsúlyozása (és ezzel is a negatív hagyomány, a sorscsapások felnagyítása, eltúlozása) mélyíti a letargiát, rossz közérzetet, peszszimista és sötét jövőt vetít előre, egyszóval kihívja ellenünk a sorsot.
A szélesebb kontextus, amit a mostani kudarc a magyarokban felidéz, az a trianon-trauma, melyet feldolgozni képtelenek vagyunk, vagy mindenesetre még el sem kezdtünk. A történelmi sérelmen-fájdalmon fölülemelkedni azért is nehéz, mert a politikai vezérek egy letűnt kor „normái”, vélt vagy valós elvárásai, és avitt világképek alapján próbálnak gyógyítani. Ahol elmúlt és levitézlett korok torzszülött ideológiái állam(raison)érdek rangjára emeltetnek, ahol az iskolai erkölcstankönyv még mindig olyasmiket mond, hogy „azért nincs megbízható értékrend, mert a sok befogadott nép (sic! a mai Magyarországon?) szétzüllesztette az országot”, ott a trianon-trauma nem oldódik, hanem elmélyül, ezen viszont nincs az a foci, és nincs az az aranycsapat, mely segíthetne.




[i] Olvasom focizsargonban, hogy a fiúk „fejben nem voltak ott” , oszt hol voltak? vagy nem focizni készültek, nem ez a mesterségük és hobbijuk is, nem ezért fizetik őket, s technikában és fizikumban hol voltak?  Persze, nehéz úgy jelen időben lenni, hogy közben az „aranycsapat” úton-útfélen hangoztatott hagyománya, pontosabban legendája-mítosza, elviselhetetlen teherként nyomja a „fejet”, ha tévhitekre épülő, hallatlan magas elvárások bénítják a rugókat, stb.
[ii] Azért ne feledjük, hogy Trianon, ’39-ben megbukott, népírtás és borzalmas háború követte, aztán utána visszaálltak a trianoni határok, ezért sem üdvös a „vesszenezés”, szóval van nagyon rossz precedens.
[iii] A diszkurzív politika követői Carl Schmitt-től származtatják azt az eljárást, mely a politikai mezőny értelmezésében igencsak hatékony: „a kivételes eset alapján való definiálást”, illetve értelmezést. Szabó Márton írja, hogy „a kivétel nemcsak önmagát magyarázza, hanem az általánost is, a határátlépésekben pedig mindig megmutatkozik, de csak akkor,  hogy mit is lépett át az ember”. Lásd. Szabó Márton (szerk) Beszélő politika, Jószöveg Könyvek, Bp. 2000, 45 p.
[iv] Csepeli György fejti ki a történeti vagy háborús kudarcok okozta kognitív disszonancia feldolgozásának fejlődés-modellje alapján a trianon-trauma feldolgozatlanságának okait. Tőle származik a kijelentés is, hogy egyelőre nem sikerül fölülemelkednie a magyar közvéleménynek, legalábbis a többségnek, ezen a traumán, mert alapvetően csak másokat hibáztatnak a kudarcért és képtelenek magukba nézni, egy racionális és pozitív jövőképben feloldani a traumát. Lásd. Csepeli György, A politika anatómiája, Kossuth, 2013, 109-120 pp.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése