2013/11/05

Modernizációs stratégiánk az antimodernizáció



Modernizációs stratégiánk az antimodernizáció

 “ Te mit csinálsz itt? - Iszok. - És miért iszol?- Mert szomorú vagyok.- És miért vagy szomorú?- Mert iszok.”  (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Akárhogyan is tekintjük a dolgot, mármint azokat a komplex problémákat, amelyekkel tágabb értelemben vett Kelet-Közép-európai, aztán romániai társadalmunk és benne a magunk kisebb társadalmának (ha ugyan még van értelme rommagyar társadalomról beszélni), szembe kell néznie, azok az elmaradt modernizációval[i], mindközönségesen a történelmi elmaradottsággal kapcsolatosak. A lemaradás legföltűnőbb módon a technikai-technológia fejlettség és újítások, a gazdasági struktúra, a közigazgatás, és általában a társadalomszervezéssel és vezetéssel kapcsolatos infrastruktúra (weberi értelemben vett hatékony bürokrácia), a közlekedési és kommunikációs, az egyéb infrastrukturális hálózatok, stb., azaz az anyagi dolgok területén, a köznapi ember számára is megtapasztalhatóan, a jólét hiányába sűrítetten van jelen. De ehhez az elmaradottsághoz, vagy – Bíbóra utalva „történelmi zsákutcás” fejlődéshez – modernizációs deficithez, egyfelől okként, másfelől következményként adódik hozzá a mentális és intellektuális modernség létrejöttének elakadása. A modernizáció megrekedésének központi  fékje, az elakadt fejlődés legfontosabb kerékkötője, a  premodern, intuitív („józan paraszti”- „dögöljön meg a szomszéd kecskéje” típusú) és gépromboló indulatok, valamint politikai teológiák mellett, a rossz politikai szocializáció, különösképpen a demokratikus politikai kultúra hiánya. Nem feltételezem, hogy az elmaradottság, a modernizációs készség, a szabadságra és jólétre vágyás hiánya, azaz valamiféle sajátos (ha úgy tetszik antropológiai) K-K-európai örök „adottság”, rossz (kollektív) prediszpozíció játszana itt közre. Sokkal inkább a rossz történelmi tapasztalatok, a felhalmozódott frusztráltságok, a kisnemzeti-kisállami (vagy kisebbségi) tehetetlenség-érzet okozza a nosztalgikus beletörődésnek és a harsány melldöngetésnek[ii] azt az elegyét, mely többek között, politikai közéletünket jellemzi. Alapvetően bizalmatlanok vagyunk, mert rossz történelmi tapasztalataink, az örökös félelmeink és egzisztenciális szorongásaink[iii], az állandó nyugtalanság  – a jobb- és baloldali diktatúrák, elvetélt társadalmi kísérletek, átrajzolt térképek, reménytelenségből megvívott, majd rendre elveszített csaták, stb. – ilyenné (paranoia?) formáltak. Ez persze, azért „még” nem végzet, de több, mint egyszerű – a válság által is generált – pillanatnyi kultúrpesszimizmus: tartósan rossz közérzet.
A közéletet és legelsősorban a politika világát övező (racionális – tapasztalatra visszavezethető) bizalmatlanság, paradox módon elvezet oda, hogy védtelenek és eszköztelenek vagyunk a mindenfajta fundamentalista nézetekkel és politikai (valójában félig-meddig teológiai) filozófiákkal szemben. Amikor választott szimbólumainkat (és a szimbolikus politizálás elsőbbségének korában, a szimbólumok szerepe erősen felértékelődik) a NEMZETet[iv] és hozzánk közelebb az AUTONÓMIÁt[v] minduntalan kiemeljük, a fejlődés és változás/újraértelmezés és átalakulás, stb., egyszóval a modernség „dinamikájából”[vi] és a racionális vita és közös gondolkodás színteréről az irracionális és transzcendentális érinthetetlenség teológiai magasságába emeljük, premodern barlangképeket teremtünk belőlük. A gesztus, mellyel a mágikus fogalmakat létrehozzuk, illetve meglevőket transzcendensé, mindenek fölöttivé alakítunk át, az antimodernista politikai filozófia sajátja. A modernség ellenes politikai filozófia a világot eredendően Rossz és eredendően Jó kategóriákra osztja, illetve ilyen fogalmakon keresztül érzékeli és láttatja, mégpedig az abszolút erkölcsi autoritás a spirituális, „isteni” törvényekre való végső visszavezetés értelmében. Ez a hierarchikus, újításellenes, (katolikus) teológiában gyökerező politikai filozófia tagadja a felvilágosodásból és humanizmusból eredő, racionális, evilági filozófiákat, melyeken a modern világ alapszik, de legalábbis borzong tőlük. Ez a világnézet és politikai gyakorlat ugyanakkor a hit türelmetlenségét állítja szembe a ráció türelmes, dialogikus és fejlődni/változni képes világával, az átértelmezett hívószavak és szimbolumok mágikus-rituális felidézését követi el, melyekhez hozzászólni képtelenség, ki vitatna ugyanis hitelveket, ki merné megkérdőjelezni a „nemzet”-, és az „autonómia”-hívők irracionális elköteleződését, vallási extázisra hasonlító transzállapotát?[vii]
A modernitás ugyanakkor, a szabályozott (jogállamiság) és végső soron – az összes modern politikai filozófia szerint – egyenlőségalapú („egészséges”) versenyszellem kifejezője is! Az antimodernizmus pedig a versenytől való elzárkózást támogatja, (magunkat csak sajátmagunkhoz és az isteni „erkölcshöz” mérhetjük, mely erkölcs megvédésében minden eszköz megengedett!), így a „nemzetnek” és az „autonómiának” nem kell helytállni a többi regionális, közigazgatási, stb. nemzetek és régiók sorában, vagy a gazdasági, netán jóléti versenyben, hiszen mindezekkel nem összemérhető: önmagában való érték, (vagy legalábbis ding an sich) sőt „történelmi juss”, a „magyar” Kápát-medence (sőt „Kárpát-haza”) vagy aztán a Székelyföld az szakrális tér, és punktum!
A modernizációs versenyt dicsőséggel elbuktuk (olyan nyolc-egyre), éljen az antimodernizáció! Majd ebben domborítunk nagyot?


[i] Térhiány miatt nem mennék bele annak a lényeges kérdésnek a taglalásába, hogy az úgynevezett „szocilista modernizáció”, mennyiben volt valódi, vagy csak felemás, és mennyiben termelt  a nyugati modernizációtól nagyon is eltérő történelmi tapasztalatot. Legyen elég megemlítenem, hogy nálunk az „atomkorszak” a csernobili katasztrófával érkezett, lett megtapasztalható; vagy, a témánkba vágóan, a „tudományos ateizmus” központi ukázra lett bevezetve, a nyugatra jellemző hosszú szekularizációs történelmi folyamatok mintegy átugrásával, stb.
[ii] Senkit meg ne tévesszen az időről időre felharsanó, melldöngető nacionalista hőzöngés előfordulása társadalmainkban, az azért a frusztrálság legbiztosabb jele, túlkompenzálás, az anyagi és mentális nyomor alkoholos mámorhoz hasonlatos, vagy ráolvasásos-kézrátevéses orvoslási kísérlet.
[iii] Ahogy Bíbó fogalmaz: „a közösségért való egzisztenciális félelem”, lásd. Bíbó István 1997, A Kelet-európai kisállamok nyomorúsága, Kriterion, 39 p.
[iv] Benedict Anderson a nemzetet „imaginárius politikai közösség”-ként jellemzi, mely „ugyanakkor eredendően lehatárolt és szuverén”, Lásd Anderson, Benedict 1991 (2nd Ed.) Imagined Communities. The Origin and Spread of Nationalism, Verso, 6 p.
[v] A gyakran hangoztatott, de soha szabatosan nem definiált autonómia fogalom egyelőre csak a „vágy titokzatos, sőt transzcendens, tárgya” olyasmi, mint „turulban születni” (mégha a nemlétező turul, minden ábrázolás szerint, madár is!- szóval turul tojásból kikelni?): nem kontextualizált jelkép és/vagy univerzális panacea.
[vi] A modernitást, talán, Heller Ágnes eszmefuttatása alapján érdemes meghatározni, ti. Ő egyfajta „dinamikaként” jellemezte, az adott értékek állandó megkérdőjelezésének és meghaladásának szükségességével: „a modernitást magát is a megkérdőjelezés szelleme mozgatja: egyfajta dinamika, amely valahol az ókori Athénben született, ott munkál a zsidó-keresztény kultúrában, és azóta is bomlasztóan hat minden hagyományos, hierarchikus és tekintélyelvű társadalomra. Mégis, a modern társadalom az egyetlen, amelyet ez az elbizonytalanító dinamika nem fenyeget összeomlással - ellenkezőleg, ez tartja életben.”
[vii] Első indulatomban hajlottam arra, hogy egyénekre jellemző emberi gyarlóságnak, rosszindulatnak és műveletlenségnek, faragatlanságnak, indulatosságnak, gátlástlanságnak és sértő szándéknak stb. tekintsem az ellenem (és nemcsak) beindult gyűlöletbeszéd-kampányt, lejárató rágalomhadjáratot. Második pillantásra viszont, világosan látom, hogy itt egy antimodernizációs politikai teológiához, azaz hitelvekhez és transzcendens, irracionális “szentségek”-hez való atavisztikus vonzódás és ragaszkodás működik. Az “ostromlott vár” metaforát az autonómiára alkalmazzák, minden megjegyzés, kritika, “más”-féle (modern, posztmodern, szekularizált, racionális, stb. – lehet választani!) értelmezés, unortodoxia, vallási elhajlás, eretnekség. Az eretneket márpedig, az antimodernista filozófia és “életérzés” kánonja szerint megkövezni illik, hát ez folyik most, - minő irónia - internetes (késő modern) felületeken!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése