2014/01/28

Fura hadjáratok



Fura hadjáratok

Rendhagyó választási kampánynak nézünk elébe az éppen aktuális EP választásokat megelőzően, mind országos, mind pedig rommagyar téren. A kampányindítás és a kommunikációs hadjárat megkésettségén túl, ez a rendkívüliség valójában a demokratikus folyamatokat fenntartó értékek melletti általánosan gyenge elköteleződést jelzi, a politikai rendszerbe, és az EU egészébe vetett bizalom alacsony szintjét mutatja meg. Azt, hogy a pártok és egyéb politikai aktorok még a retorika és politikai kommunikációs panelek szintjén is képtelenek felülemelkedni a belpolitikai színtér témáin és napirendjén.
Országosan kiszorítósdi és helyezkedések folynak minden lehetséges témában, a skála az időjárási viszontagságok politikai tematizálásával kezdődően, egy repülőszerencsétlenséget követő mentőakció hiányosságainak felelősségén át, az egyértelműen személyes ambíciók kiéléséig terjed. Ellenzék – gyakorlatilag – nincs a kormányzó pártok (cinikusan azt mondhatnám, mintegy kényszerűségből, hogy legyen kis cirkusz is) egymás közötti bakalódásai, kisebb nagyobb csörtéi lehelnek vajmi életet a pártcsatározásokba; no meg az elnök, az örök játékos, aki frontot nyit és erősít, árkokat ás minden lehető, és lehetetlen témában, minden adódó alkalommal tágítva, a kormánypártok közötti vélt vagy valós repedéseket, megkísérelve helyet és esélyt teremteni, viszont, jellemző módon, nem az amúgy is kétes és igen gyakran változó politikai nézeteinek, hanem kedvenc lányának és egyéb politikai családtagjainak[i].
Rommagyar keretben az üzengetés, a kiszorítósdi, az esélylatolgatás, az untig ismert jelszavak pufogtatása és a kulisszák mögötti helyezkedés, a látszatszabályok és személyes preferenciák zsibvására folyik, és mindenekelőtt a kivárás. Ez utóbbi minden bizonnyal annak a jele, hogy Budapestről nem érkeznek világos és „értékes utasítások, meg eligazítások” Tőkés, és aprópártjának támogatási formáját illetően. Márpedig enélkül – futballzsargonnal szólva – csupán bokajáték folyik, kispályás cselezgetés, most még fogást keresnek egymáson a belső verseny szereplői, de tudják: a határozott anyaországi üzenet mindent boríthat, meglehet még az „összefogás” lesz az ukáz, és akkor majd meg kell feleljenek a fölsőbb utasításnak[ii]; jegelni kell a kölcsönös gyűlölködést és a versenyt egy időre: jó pofát vágni és egységet mímelni. A stand by-ra, a kivárásra való berendezkedést a leginkább az RMDSz furán hosszú listaállítási időszaka jelzi, mely időszak tartalmát, cselekvési programját nem kottázták le, a területi szervezetek és politikai hangadók ímmel-ámmal, belső demokráciát mímelve, ad hoc gyűléseket szerveznek, nem mintha tétje lenne, vagy lehetne, annak, hogy „minden jelentkező jelöltet támogatnak”, hanem időhúzásból. Az „ellenzék”, mely minden percen az uniót, ellenzéki pozícióinak feladását, a csúnyának-korruptnak-elvtelennek, stb. mondott ellenféllel való azonnali összefogást sürgeti, csak befutó helyen lássa „szellemi” atyját[iii], szintén üzenget, próbálgatja zsarolási potenciálját és minden bizonnyal magas budapesti hivataloknál kilincsel, politikai életet szimulál[iv].
Nem lehet belátni a kulisszák mögé, a képlet minden bizonnyal sokkal bonyolultabb, mint azt látni engedik, a háttéralkuk és viták, helyezkedések és a harc bizonyára folyik, csak éppen nem a szavazat maximálásért, nem azért, hogy biztosan legyen rommagyar EP képviselet, hanem a pillanatnyi, és rövidtávú (nem utolsó sorban anyagi) érdekekért. A versengés alapja nem valamilyen, az EP-ben megvalósítandó, politikai program (esetleg a /z „őshonos”, sic!/ kisebbségekre vonatkozó uniós szabályozás időnkénti belebegetetése lehetne ilyesmi), hanem a kinek a fia-borja kerüljön a lista – elvben – befutó helyére, ki, kit szorítson hátrább, stb. Ami most zajlik, az  kiválóan illusztrálja a teljes rommagyar politikai mezőny szimulákrum jellegének kiteljesedését. A politikai kampányból végképp eltűntek a szavazók, rájuk csak, mint biodíszletekre, felesleges, sőt idegesítő résztvevőkre tekintenek; mint, egyelőre, virtuálisan, majd persze valóságosan is pecsételni óhajtó „közönségre” számítanak a politikai aktorok; szemmel láthatóan még arra sem méltatják őket, hogy megismertessék velük a választási rendszert, a téteket, a várható előnyöket és/vagy hátrányokat, stb. Hogy fognak a biodíszletként, vagy jó esetben futball-, illetve pankráció-szurkolókként kezelt népek mozgosulni, miért is tennék, meddig még?[v] – ezekre a kérdésekre még a választ sem keresik megfáradt, fantázia, és tehetség nélküli vezéreink.
A parttalan és elvtelen viták semmiféle (political affinity) megfelelést nem mutatnak az EU-t érintő sarkalatos kérdésekkel; a politikai kampány napirendje sincs kijelölve, ezt a funkciót egyébként is  agenda shaping – a médiák, ráadásul nem is a közmédiák, hanem a gazdaságilag mindenestől kiszolgátatott, lekötelezett, kereskedelmi (hír)médiáknak engedték át a politikai szereplők, köztük különös módon nemcsak a pártok, hanem maga a kormány is. Bizton állíthatjuk, hogy országos szinten és a rommagyar politikai mezőny esetében is, a politizálás szinte mindenestől a médiák terében zajlik, néhány hírstúdióban több eldől, mint minden egyéb csataterén a politikai küzdelmeknek. A politikai világ a mediatizált üzengetések világa lett, stúdiókban és virtuális térben zajlik, hitelét és népszerűségét nem a választók közvetlen meggyőzésével igyekszik megszerezni és növelni, hanem a mediatikus tér kisajátításával, a médiamunkások népszerűségének és tehetségének felhasználásával. A teljes politikai mezőny elfordult a választópolgártól, nem is fordít energiát arra, hogy üzenetei legalább az EU-val kapcsolatosak legyenek, sőt arra sem, hogy programokat juttasson el a szavazókhoz[vi], mindenki csak és kizárólag médiapolitizál.
Szűk harmadév múlva, EP választások lesznek.


[i] Az elnök minden témát és alkalmat, beleértve akár az (i)gazságszolgáltatással kapcsolatos EU-s elmarasztalások kérdését is, arra használ, hogy lánya és (volt) politikai klientúrája esélyeit növelje a választásokon. Mindazonáltal még nem világos, hogy valójában milyen felállásban képzeli új EP mandátumhoz segíteni EBA-t.
[ii] Alig pár hete még szinte biztosra vették a szereplők és elemzők jórésze, hogy a magyar kormánypártok “átvállalják” saját listájukon Tőkést, ma már egyre haloványabb erre a remény, az is lehet, hogy az RMDSz-lista befutó helyére való beeröltetése lesz napirenden, hogy ezt fogják “zsarolva támogatni”, persze azután, ha majd hagyták az ittenieket kis politikai pávatáncot eljárni. Who knows …
[iii] Tőkés máganéleti „közbotrányai” valószínű nem csak itteni zsebpártját és csatolt részeit, hanem a Fidesz-KDNP-t is zavarják, bár elkönyvelhető lenne, egyféle „unortodoxia”-ként az is, azért minden bizonnyal része a latolgatásoknak, esetleg mérik is hogy mennyit hoz, mennyit visz szavazatszámban.
[iv] Az EMNP élet-halál harcot vív, haláltusát folytat, hiszen szinte nincs is jó megoldás számára: ha Tőkés Fideszes listán indul, gyakorlatilag megszűnik a protektorátusa, és az aprópárt kifullad, leírható; ha Tőkést az RMDSz-listára kényszerítik, kénytelen lesz az ellenfélnek kampányolni, de legalábbis szokása szerint ímmel-ámmal csápolni; ha EMNP-s jelöltként lenne szándéka a legvalószínűbb, hogy még a kötelező aláírások sem gyűlnének össze (józan meggondolás szerint, és a rövid időre való tekintettel; aztán az RMDSz-es időhúzás is részben azért van, hogy sem Tőkés, sem senki más ne legyen képes százezer aláírás összegyűjtésével függetlenként indulni), illetve ha az mégis sikerülne, esély a mandátum megszerzésére alig van, no meg a bekövetkező EP képviselet nélkül maradás ódiumát is viselni kell.
[v] Nincsenek közvélemény-kutatások, ha lennének sem tudnák pontosan mérni a mozgosíthatóságot, a relatív részvételi szándékot, és főként nem a reálisat. Az eddig elért eredmények elemezgetése nem lehet mérvadó a megváltozott helyzetben: a politikában sem lehet kétszer ugyanabban a folyóban lábvizet venni.
[vi] A kormánypártok egyetlen, a mozgosítást szolgáló, gesztust tettek azzal, hogy összekapcsolják az EP választást (kifogásolható módon), az Alkotmányos referendummal, vagyis ismét egy nem EU-s témával. Ez viszont szelektív mozgosítást eredményezhet, a kormánypártok szavazói nagyobb arányban vehetnek részt a referendum okán, és ezzel tovább csökkentik az amúgy is passzív rommagyar résztvevők relatív arányát, nehezítve az 5%-os küszöb meghaladását.

2014/01/21

Mintha csak ...



Mintha csak ...

Platón ideatanának aktualitása (melyet persze Szokrátészzal mondatott el), a mediatikus, azaz  sokszoros áttéten át közvetített politikai szcéna és kommunikációs hálózatok világában válik köznapi tapasztalattá. Úgy tűnik az ógörög mester barlang(kép)-hasonlata – mindnyájan barlanglakók vagyunk, nyakunk és lábunk lekötözve, bámulunk a barlangbejárat fallal elkerített világán kívülre, miközben a tárgyaknak csak a hátunktól jövő tűz megvilágította, sejtelmes és pislákoló képét látjuk a barlang falán, valóságnak hitt világunk árnyékvilág a barlang boltozatán; és az ideák tökéletes világára való halovány és egyre halványuló emlékezésünk – a tanulás anamnézis, visszaemlékezés születésünk előtti tudásunkra[i] – tézise, közéleti diskurzusaink valós keretévé lett. Ilyen, egyre halványuló, hova tovább elmosódottabb barlangépekre látszik hasonlítani nemcsak a román vagy a magyar, hanem a rommagyar átpolitizált közélet és annak diskurzusai is: a nagyobb barlangok és tűzhelyek kisebb ürege, és kevésbé fényesen pislákoló tűzhelye a mienk, nagy vakságok, sűrű sötét előképek sajátossá tett, és igénytelen nádfonattal körülbástyázott világtalanságok (büszke) kis tárháza.
Platón kétezerötszáz év előtti, bonyolultnak tűnő, látomásának felelevenítése  – úgy látszik – a lehető legszabatosabb, és eredetibb kifejezési módja lehet az összekuszált közéleti-politikai valóságunkra való reflektálásnak. De legalábbis arra sarkall, hogy ráfigyeljünk arra a jelenségre, mely a minket körülvevő, sőt elárasztó, és már-már fojtogató közéleti megnyilatkozásokat, és mindenekelőtt a politikai diskurzusokat jellemzi: a tartalmatlanságra és sekélyességre, hogy semmi nem az, aminek látszik, és végképp nem klappol azzal, aminek a józan ész fényénél, mondjuk a társadalomtudományok legjobb ismeretei szerint lennie kellene.
A szakmai ismeretek és tudás ellenében kialakított úgynevezett közpolitikák és látszat tervek minden vonatkozásának kielemzésére sem tehetségem, sem terem, ezért csak jelzésszerűen utalnék néhány ilyen területre: Emlékezetpolitika címszó alatt ma egyre inkább  történelemhamisítás, sőt a történelemnek, mint tudománynak a teljes tagadása, zavaros ügyek és hiteltelen etno-nacionalista jelszavak oltárán való elveszejtése folyik, nemcsak Bukaresben, hanem Budapesten és szűk pátriánkban is. Amit ma szociálpolitikának mondanak, nem kis cinizmussal a szegények és hátrányos helyzetűek társadalmi szolidarításon alapuló megsegítéseként árulnak az (legbotrányosabb eleme a hajléktalanok kriminalizálása, ami lassan hungarikum), a vonatkozó szociológiai ismeretek megbecstelenítése, de legalábbis felfüggesztése, ellenkezőjére fordítása. A gazdaságtan elemi téziseinek ellentmondó gazdaságpolitikák – lásd, egyfelől ott van az „unortodoxia”, másfelől a gazdasági-pénzügyi folyamatok alakulásának, az ilyen jellegű döntések meghozatalának teljes kiszolgáltatása a nemzetközi hitelezők és érdekeltségi köröknek – e tudományág létjogosultságát és hitelét kezdik ki. A politikai zsargonban oktatáspolitikának mondott intézkedések ellentmondó halmaza nemcsak a diák-, szülő-, és tanártársadalom érdekeit sérti, hanem a pedagógiai tudományok érvényes ismereteinek ellentmondva, az egész társadalom jövőjét veszélyezteti, a fejlődés alapjait rombolja. Amit ma (i)gazságszolgáltatásnak neveznek, az, köszönő viszonyban sincs sem jogelmélettel, sem törvényes előírások szabályos és következetes alkalmazásával, a politkai megrendelésre és korrupcióra alapozott rendszer nem több, eredeti funkcióiból és jelentéséből kiforgatott szimulákrumnál. A nemzetpolitikai intézkedéseket úgymond megalapozni kívánó, egyre szaporodó nemzetpolitikai intézmények, közönséges, és egyoldalú, politikai műhelyek (ha ugyan ennél is nem kevesebbek: klientúrának létrehozott kifizetőhelyek), illetve ellenségkép-gyárak. Azzal, hogy a kulturális és politikai értelemben vett nemzeten belül húznak meg és erősítenek szimbolikus határokat, termelnek ellenfeleket, vagy legalábbis idegeneket, nem építik, hanem rombolják, szétszabdalják, a megóvni és „felvirágoztatni” hirdetett, nagybetűs nemzetet. Hosszan sorolhatnám tovább azokat a kulisszákat, annak a széles vetítővászonnak a képeit vagy a barlang boltozatát szabdaló repedések és dudorok leírását, amelyből kialakított színpadon, illetve emelynek előterében a politikusok és közéleti szereplők silány darabjaikat előadják. Fontos ez azért is, mert a látszat drámai fordulatok és katarktikus élményt ígérő „megoldások” is rendre ezen kulisszák zátonyain végzik. A szereplők nyelvezete, a bármikor bármit és annak ellenkezőjét is nyugodt lelkiismerettel előadó és visszhangzó diskurzusok, a vakság dialógusai és monológjai: üres és tetszőleges értelemben használt szavak (és „csak” szavak), melyek nem valóságra, de mégcsak nem is idólumokra-ideákra, hanem barlangképekre utalnak. A politikai diskurzusok nyelvezetének tapasztalható csődje abból származik, hogy a(z eredeti) tartalmuktól megfosztott szavakat és kijelentéseket pusztán reklámhordozó, vagy jobb esetben pr értékükön használják. Annyit nyomnak a latban, amennyi ratinget, nézettséget, hallgatóságot vonzanak. Rációt keresni ott, ahol csak kétes minőségű virtuális termékek reklámhadjárata folyik, merő balgaság. A hiba, éppen ezért, gyakran a „mi”, a közönség, a hallgatóság készülékében van, olyan mércével próbálunk mérni, illetve olyan értelmet próbálunk tulajdonítani a közéleti szereplők hadovázásának, mely eleve nincs belekódolva a szövegekbe: nem a fényre vezetnek, hanem a barlang megszokott vakságában tartanak, miközben még kollektíven aggódunk is, nehogy megvakítson a fény!


[i] Platón, Állam, VII könyv, 518 a-518b (Szabó Miklós ford.)

2014/01/14

Viták, kultúra nélkül



Viták, kultúra nélkül

Elvárni, hogy minden nyilvános vita, minden apró-cseprő kérdésben az ókori görög bölcs Protagórász szellemében és javaslatának megfelelően zajlodjék, merő balgaság lenne. Feltételezni, hogy egy-egy témához hozzászóló, másokat vehemensen meggyőzni vagy legalábbis letorkolni, maguk alá gyűrni, akaró különféle rendű-rangú emberek, abból indulnak majd ki nyilvános vitájuk során, hogy minden éremnek két oldala van, hogy az érvek és ellenérvek gondos egymás mellé helyezése, mérlegelése, ha kell, ütköztetése és a köztük való racionális választás, vagy a kompromisszum megvalósítása mindenkor bekövetkezik, naiv remény. Már az is jó lenne, ha politikusaink beszédei, meggyőzésünkre tett kísérletei, nagy mértékben  Protagórász, vagy Arisztotelész mérlegelő, érveket és ellenérveket felsorakoztató eszményére épülnének, és nem inkább olcsó portéka reklámszövegeire hasonlítanának. De, mint tudjuk ez is többé-kevésbé hiú ábránd, hozzátéve azt is, hogy ehhez értő és kritikus közönség, olyan polgárok kellenének, akik pontosan tudják, hogy az érvek és ellenérvek, az ellentétes nézetek jelenléte és ütközése a demokratikus társadalom lényegéhez tartozik.
A társadalmunkban zajló nyilvános viták színvonala – hamisan érvelő vagy egymást letaglózó, sértegető, becsületbe gázoló, és végső soron megalázó módja, a maguk vélt igazát hajtogató, agresszív és egyoldalú volta, az argumentációs készség szinte teljes hiánya, stb. – igen alacsony vitakultúrát jelez. Itt és most, eltekintve a kisebbségi léthelyzet traumáitól és azoktól a félelmektől, melyek a közösség jövőbeni sorsának alakulásával kapcsolatosak, két alapvető összetevő, illetve társadalmi jelenség áll(hat) a dolog mögött: egyfelől a rossz szocializáció, pontosabban az, hogy a legtöbb ember soha sehol nem tanult(hat) a racionális érvelés és vita szabályairól, így aztán még hallomása sincs a vitakultúra rendjéről (a pedagógia csődje); másfelől pedig a tömegkommunikáció és különösen az interaktív nyilvánosság szerkezete önmagában sem kedvez a mérlegelő érvelés elterjedésének gondoljunk csak arra, hogy mindenki minél rövidebb (adás)idő alatt, és minél gyorsabban, valamint szűk felületen akar kommunikálni, instant üzenni; a kommentelők-vitázók csak úgy cikáznak a különféle felületek között, melyek között elmosódik a határ, nincsenek már jól elkülönülő sajtótermékek, a bulvár betüremkedik, sőt elárasztja a „komoly”, egyébiránt mérvadó portálokat, stb.,stb. Rátevődik erre még az is, hogy – meglátásom szerint – a legtöbb kommentelő-vitázó félreérti az interaktív nyilvánosság jellegét, nem érzékeli annak nyilvános voltát. Olyan emberek (némi meglepetésre idősek is), akik a sarki boltba való kilépés előtt is gondosan felöltöznek, fogat mosnak, megfésülködnek, másképpen fogalmazva megtervezik nyilvános megjelenésüket, a kifele mutatott arcukat (Goffman), kijutva cybertérbe, minden további nélkül elkezdenek hazaárulózni, anyázni, másokat a legkülönfélébb, gyülölettől izzó jelzőkkel teleaggatni, csupa mosdatlan és fésületlen trágár és sértő kifejezést zúdítani ellenfélnek vélt vitapartnereikre. Teszik mindezt a szólásszabadság, a szabad véleménynyilvánítás magasztos eszméjének nevében, melyet a végsőkig torzítva úgy értelmeznek, hogy csak rájuk vonatkozik, másoknak meg kuss. Sőt ha mások már kinyilvánították véleményüket, akkor azt eröltetik, hogy azt rögvest és azonmód vonják vissza, közben meg kérjenek bocsánatot, hogy egyáltalán léteznek, stb. különben meg a magukat toleránsnak (sőt érzékeny lelkű nevelőnek) gondolók leordítják a fejüket.
Egy példátlan vehemenciájú és alacsony szinvonalú “vitának” (még inkább balhénak) adott teret és ezzel emelt be a közbeszéd perifériájáról a nyilvánosság centrumába egy ismert hírportál a napokban és ezzel, azt hiszem rekordokat döntögető mélységig sülyesztette az amúgy is sovány vitakultúrát képviselő hazai és anyaországi virtuális térben zajló viták és kommentvilág szintjét. A büntetőjogi feljelentésig és kíméletlenül trágár, valamint (kölcsönösen) dehonesztáló, egymást vegzáló, vérig sértő határtalan “veszekedés”[i] egy korszerűtlen, pedagógiai célzatú “magánfilozófia” kapcsán indult (ha még van aki emlékszik a “kezdetre”), hogy t.i. hatékony és kívánatos módszer-e a testi fenyítés a(kis)gyerekek nevelésében, hogy áldásos-e az atyai pofon, no meg a “gyerekkel való kiabálás” és elfogadható-e a feleség arcán csattanó (“nevelő” szándékú – sic!) férfiúi pofon, úgy is mint egy felsőbbrendű (vagy legalábbis primus inter pares) patriárcha “jogos” elvárásainak kifejezése? A nagyon kemény indítást (háborús üzeneteket) még elvtelenebb és totális letámadást ígérő fordulatok követték, a “veszekedés” eszkalálódása, olyan lefele húzó spirálba torkollott, mely teljesen kontrollálatlanná vált, azáltal is, hogy egyszerre több fórumon és két ország eltérő vitakultúrájú közegében, valamint különböző virtuális felületeken zajlott (illetve egyes helyeken tovább zajlik). Végletesen torz képet teremtett a félelmetes vehemencia, az egymást kicsinálási szándék, mely minden megszólalót rögtön sarokba próbált szorítani és letaglózni, úgy hogy végül azt gondolom, jóérzésű ember mégha lett volna is (lenne) véleménye az eredeti témáról, biztosan nem merne beleszólni a balhéba, biztosan nem kockáztatná jó hírnevét, beállva a gyalázkodók közé (aki tisztességgel és racionálisan érvelve próbált közbelépni, hát mind “megkapta a magáét”, legfennebb az okosabb enged jelszóval érvelve volt képes kihátrálni a kialakított keretből).
Ha ugyan van bármiféle tanulsága az “esetnek”, már az elrettentő példán túl az, hogy milyen módon nem szabad nyilvánosan megszólalni, illetve az, hogy a közbeszédben milyen gyorsan, szinte néhány perc alatt, képes kialakulni egy olyan beszéd-keret (discursive frame), még pontosabban kommunikációs zárvány, mely intoleranciájával, erőszakosságával, a trágár és gyalázkodó stílusával felépíteni vélt autoritásánál fogva lehetetlenné teszi a józan ész közbelépését. Ha, kihasználva a virtuális háló adta technikai lehetőségeket, egy olyan felületet hozunk létre, melyen a szabály az, hogy nincs szabály, a dolgok félelmetesen, mindenkit fenyegetően el tudnak mérgesedni. És ismételten ne legyenek illúzióink az emberi agresszivitás (még szerencse, hogy esetünkben “csak” – legalábbis egyelőre – a verbális agresszivitás játszik közre) a végsőkig fokozható, ha nincs határ, nincs megállás: a felek a végsőkig harcolnak, a lefele tartó eszkaláció a Mariana-árokig tart és még tovább…
Ceterum censeo, a kommentvilágnak, a parttalan és elvtelen nyilvános vitáknak határt kell szabni, formát, keretet és struktúrát kell adni, ha nem másért hát, mert “kampányév” van, és holnap már késő lehet.


[i] A vitát és főként a kulturáltat, azaz adott céllal, megadott keretben és morális szabályok által vezérelt véleményütköztetést, meg kell különböztetnünk a „veszekedéstől”, mely érzelmileg túlfütött, személyeskedő, és a másik(ok) „kikészítésére”, a feszültség levezetésére és ennek érdekében a „végső győzelemre” tör.

2014/01/07

Előjelek



Előjelek

Túl vagyunk a tizenhármon – a vonatkozó babona szerint ezen a szerencsétlen számot hordozó, jó, hogy csak évszázadonként egyszer előforduló éven – és nehéz eldöntenünk, hogy a politikai folyamatok terén, szerencsés vagy szerencsétlen, jó vagy rossz volt, ami történt. Így hát sokak számára lehetetlen vállalkozásnak ígérkezhet, hogy előrelássuk, hoz-e jobbat a boldognak kívánt, egész éves kampányt, politikai cirkuszt és felfordulást ígérő új esztendő. Tekintve viszont, hogy „a politika mindenkor a lehetőségek művészete”, vagyis az in statu nascendi állapotában van, olyan folyamat, mely az állandó változás ellenére tovább visz valamit az előzményeiből ez lehetségesnek tűnik számomra; a politika és annak nyelve végül bármennyire is felforgató, egyszerre romboló és építő, rugalmas vagy merev, következetes vagy következetlen, stb. lenne, szinte soha nem “abszolút kezdet” és nem is omegája a valóságépítés diszkurzív eljárásának. Röviden, vannak, és mint ilyenek megérthetők, kiolvashatók, azok az ELŐJELEK, melyek legalábbis trendszerűen, a kontextus viszonylagos állandóságának feltételezése mellett, adnak annyi biztonságot az elemzőnek, hogy szólhasson a várható fejleményekről, hogy analitikus értelemben is “érvényes jóslatok”-at fogalmazhasson meg a politika várható alakulásáról. Ezzel próbálkozom.
Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy túl van-e már a “világ”, s benne Európa, az évek óta húzódó egyre átfogóbb – a pénzügyi-gazdasági szférából induló, de mára már egyre inkább morális, vagy létfilozófiai mélységekig lejutó[i] – válságon, s főként, hogy eredményes lehet-e az a minden bizonnyal tüneti kezelés, melyet a nagyhatalmak ezidáig alkalmaztak a meghaladására? Az a kérdés, hogy létezik-e még visszaút a szó globális értelmében ahhoz a világhoz, mely röpke két évtizedre regiónk posztszocialista társadalmai számára is a jóléti állam, a szociálisan érzékeny liberális demokráciák világának ígéretét jelentette, és persze valóság volt a fejlett Nyugaton. De, nemcsak úgy, mint “létezett” fejlett (posztindustriális, posztmodern, stb.) kapitalizmus, hanem úgy is, mint társadalmi-politikai modell[ii], melyhez a kevésbé fejlett régiók társadalmai igazodtak, amire mi magunk is törekedtünk, nevezetesen az integrált, és főként a jóléti Európa. Nem lehet kétséges, hogy egyre több a szkepticizmus és egyre nagyobb a bizonytalanok aránya az európai jövőt illetően, ezért – és ne feledjük az EP választások éve van – a kételkedők és az etnonacionalista, “kevesebb Európát” kiáltó[iii] hangok felerősödése kézenfekvő fejleménynek tűnik, ebben a vonatkozásban: az európai modell értéke egyre süllyed a versengő “világrendszerek” tőzsdéjén.
Fontos fejleményekre számíthatunk a mi szűkebb “társadalmunk”[iv] tekintetében is, mely helyzeténél fogva mindig kétfele, azaz Bukarest és Budapest irányában is igazodásra kényszerül. A magyarországi politika vonatkozásában ma már arra a kérdésre szűkült az országos választások tétje, hogy lesz-e újabb kétharmada a jelenleg uralkodó kormánypártoknak, és akkor kiteljesedik a rezsim[v], vagy csupán egyszerű többséggel lesz kénytelen újabb kormányt alakítani a mostani vezér, és akkor homok kerülhet a gépezetbe? Meglátásom szerint nincs más alternativa, tertium non datur. Az első esetben a rendszer határon túlra ható expanziója, kiterjesztése erőteljes, már-már kivédhetetlen lesz, a második esetben viszont legalábbis ideig-óráig nagyobb mozgástér (autonómia) maradhat a határontúli szervezetek számára, mérséklődhet az igazodási kényszer.
Idehaza a kormányzásképtelen minősített többség belháborúja és a kormányzó többség harca a hitelvesztett, de például az (i)gazságszolgáltatás terén komoly pozíciókat ellenőrző elnök ellen, minden bizonnyal uralni fogja a politikai mezőnyt és diskurzusokat. Még semmi sem dölt el, sem a koalíció sorsát illetően – és ennyiben helyzet van[vi] a rommagyar vezető politikai formáció számára is –, sem pedig az év végén esedékes elnökválasztás terén. Eközben pedig, a román politikai szcéna egyre több olyan területet is felfal, illetve mag alá gyűr, mely egyébként a politikai csatározások terén kívül kellene hogy essen, és nemcsak az (i)gazságszolgáltatás intézményeire gondolok, hanem a gazdaság, az oktatás, a közigazgatás, vagy környezetvédelem, stb. területeire is, ahol a politikai megszállás, az egyes területek belső gyarmatosítása gőzerővel folyik (ez egyébként is a meg nem reformált, magát szociáldemokratának mondó utódpárt sajátossága). A kiszorítósdi nagyobb fontossággal bír, mint maga a “jó” kormányzás, miközben a vezérlő pultnál a nemzetközi intézmények, a hitelezők és befektetők, stb. képviselői nyomkodják a gombokat.
Fentebb a rommagyar politikai mezőny kétfele való igazodási kényszeréről beszéltem, arról, hogy autonómia harc ide vagy oda, a politikai mezőny egészének autonómiája egyre szűkül, és ez azzal is jár, hogy alapvető, hosszú távra meghatározó, döntéseket kell meghoznia az RMDSZ-nek (az aprópártok még önmagukkal kapcsolatban sincsenek döntő helyzetben) vagy a magyar kormány irányába igazodik, vagy pedig – egy esetleges bukaresti kormányban való részvétel mellett – megpróbál tovább egyensúlyozni, megőrizni viszonylagos önállóságát. Ez utóbbi fejlemény azért is kívánatos lenne, mert a tavalyi ki- meg felvonulások székelyzászló lengetések nyomán felszínre került (tagadják az illetékesek, vagy beismerik[vii]) egy belső törésvonal és beindult annak politikai tematizálása – Széklerland versus rest of the (micro)World. A (szub)regionális egyensúly fenntartására, a máris létező árkok betömésére, csak egy önálló politizálásra képes szövetség, és annak önállóan cselekvő vezetői lennének képesek. A történet központi momentuma a nyár elői EP választás, és persze a következő heteket tematizáló listázás lesz[viii]. A mostani helyzet rossz előjeleket vetít előre, nincs társadalmi vita és világos kritériumrendszer az EP-lista befutó helyeiről, a kulisszák mögött folyik a belháború, a lökdösődés, a helyezkedés, az elvtelen, a suttogó propagandára építő, politikai harc.
Rózsásak-e tehát a politikai élettel kapcsolatban racionálisan megfogalmazható előjelek? Én azt mondanám a közelmúlt folytatódik: a pesszimisták pedig, jól informált optimisták.


[i] A kapitalista haszonelvűség morálját, véleményem szerint, még mindig Max Weber jellemezte a legjobban, aki Benjamin Franklinra hivatkozva írta:”... általában az összes erények csak annyiban erények, amennyiben konkrétan hasznosak az egyénnek, s helyettük a puszta látszat is elég, ha megteszi ugyanezt a szolgálatot. Ez valóban elkerülhetetlen következménye a következetes utilitarizmusnak. Úgy látszik itt tetten értük azt, amit ... ’KÉPMUTATÁSNAK’ szoktak érezni”. (M.Weber 1995, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Cserépfalvi, 42 p.). A látszaterények utilitarista, és már-már cinikus eluralkodása csak fokozódott a kapitalizmus történetében, a mai gazdasági válság ezért tart a morális krízis fele.
[ii] Francis Fukuyama ’90-ben a liberális-demokrácia modelljének uralkodóvá válását jósolta és írta le a „történelem végeként”, hol vagyunk már ettől a naiv diagnózistól? (lásd. F. Fukuyama 1994, A történelem vége és az utolsó ember, Európa Kiadó)
[iii] Különösen föltűnő és új fejlemény a magyarországi politikai jobboldal és nyomában a közvélemény fokozódó euroszkepticizmusa, a szélsőjobb szinte gyűlölködő Európa-ellenessége. (lásd.http://www.poltudszemle.hu/szamok/2010_4szam/duro.pdf).
[iv] Némi nosztalgiával beszélek a rommagyar társadalomról, mert talán inkább kérdeznem kellene: társadalom-e még a rommagyar? Vajon – a sok autonómiázás ellenére – vagyunk-e annyira önálló közösség a szónak szociológiai értelmében, hogy társadalomnak tekintsenek minket, illetve, hogy mi magunk akként gondoljuk el sajátmagunkat? Én szkeptikus vagyok e tekintetben, és nemcsak a demográfiai folyamatok miatt, de a rossz politikai berendezkedés, az önálló országos politizálás, a hosszútávú, a megvalósítható és fenntartható progresszióval kecsegtető tervek hiánya, a rezignáltság, kiábrándulás, a szolidaritás eltűnése, stb., is azt sugallja: lehet már el is enyészett a kilencvenben újrafelfedezett rommagyar társadalmiság!
[v] Továbbra is úgy vélem, hogy a Magyar Bálint és tsai által kifejtett „posztkommunista maffiállam”, illetve a „magyar polip” jó megjelenítői, vagy legalábbis heurisztikus értékkel bíró „allegóriái” annak a rendszernek (NER), mely Magyarországon a mostani kormány alatt épül. A rezsim megerősődése, kiteljesedése egy esetleges újabb kétharmados mandátum elnyerését követően azzal a veszéllyel jár, hogy – legalábbis az elfogadott demokratikus eszközökkel, azaz szabad választások útján – a „polip” leválthatatlanná lesz (lásd. Magyari Nándor László 2013, A magyar polip természete, In: Beszélő, november 19.).
[vi] Alig mondta ki Kelemen Hunor szövetségi elnök, hogy „nincs helyzet”, máris egyre nyilvánvalóbb a kormányzó koalíció krízise, Ponta és Antonescu élet-halál harca. Eltekintve az elnök nagyon rossz politikai intuíciójától, a szövetség kormányzás-esélyes lehet akár a közeljövőben is (legvalószínűbb, hogy az EP választásokat követően, de nem függetlenül azok eredményétől).
[vii] Markó Béla egy elemző írásban veti fel a kérdést (melyet magam már hamarabb megfogalmaztam), mégpedig a Székelyek Nagy Menetelése kapcsán, Kelemen Hunor viszont – megjegyzem mindenféle érv nélkül, kijelentő módban, ráadásul RMDSz-en kívülinek aposztrofálva a volt elnököt – tagadja az ellentét létét is.
[viii] Az EP-lista körüli adok-kapokban ezidáig az körvonalazódik, hogy nincs semmiféle elvszerűség, befutó helyen az „elnök embere”, illetve a „politikai alelnök embere” van. A további helyek sorsa bizonytalan, hiszen még maga az öt százalékos küszöb megugrása is kérdőjeles, nemcsak a politikai szervezet erodálódása, mozgósító képességének lehanyatlása, hanem az általánosabb közömbösség és kiábrándultság okán is. Amennyiben a szövetségnek nem sikerül EP helyeket szereznie, minden bizonnyal, a kialakuló politikai helyzet elsöpri a jelenlegi vezetést is, számukra ez próbakő, az eredmény pedig kétesélyes.