2014/02/25

Félre az útból



Félre az útból

“Az út, mely szóba fogható nem az öröktől való, a szó, mely rája mondható, nem az örök szó.”
Lao-ce: Tao Te King - fodította Weöres Sándor

Hetek óta a szokásosnál is nagyobb a tumultus a politika damaszkuszi útján, romlik-bomlik az a világ, amelyet eddig tudtunk, tömegesen válik Saulusokból Paulus, és lesz „ami még nem volt”. 
Kintebbről bennebb haladva az ukrajnai véres „forradalommal” (?) felborulni látszanak azok a geopolitikai viszonyok, melyek jó ideje jellemzik térségünket, miközben milliárdos „állami” maffiózókból, mindenható machinátorokból lesznek földönfutók és megfordítva, jönnek a régi-új kiéheztetettek, meggazdagodni a közösből. Szétesik vagy – valamilyen szerencsés véletlen folytán – föderalizálódik és egyben marad Ukrajna, többé már nem lesz az, ami volt, független történetének eddigi rövid kis korszakában: kompország és ütközőzóna az ukrán, és ez a rossz földrajzi helyzet évszázadok óta végzete.
Ezzel összefüggésben az utólagos racionalizáció, a megkésett felismerés és erőszakos, de tartalmatlan politikai váltások területe a magyarországi politikai mezőny is. És legyen itt elég csupán a „keleti nyitásra” reflektálni[i], mely a lehető legrosszabbkor és a lehető legabszurdabb módon került napirendre. Következésképpen az ukrán válság és átalakulás, valamint a geopolitikai erőviszonyok átalakulása értelmezhetetlenné vált, kezelhetetlenné, legalábbis a meghírdetett kurzus rosszul kijelölt keretei között. Ezért az országnak, szinte egyedülálló módon az EU-ban, szava sincs a történtekről, nem tudja elhelyezni a politikai történések palettáján, nincs álláspontja, illetve – amint azt a „fidesz-szolgálati” Kossuth-rádió esete bizonyítja – félreértelmezi a történéseket, mégcsak nem is átszínezi azokat, hanem hamisít, és értetlenül áll előttük.
Aztán eggyel bennebb, a román politikai mezőnyben is újrarajzolódni látszik a politikai felvilág, minden este megkérdezhetjük, hogy szétesik, vagy esetleg „máma már nem szakad tovább” a kormánykoalíció, a magát baloldali-liberálisnak mondó hatalmi klikk? Minden új nap a tisztázás igéretével indul, ahhoz, hogy maradjon minden a régiben, és egyre zavarosabbá váljon, mert mit is akar a pénélé, ellenzékbe kérenzkedni? Ellenzékből megnövelni a pártvezér elnök-jelölti esélyeit? Vagy csupán jobb miniszteri pozíciókat kierőszakolni a kormányfőből? Erőfitogtatásnak, vagy legalább a politikai észjárás és jellemző politikai kultúra mércéjével mérhető, tudatos át- és belátáson alapuló politikai ténykedéseknek vagyunk tanúi? Itt is a damaszkuszi út sejlik fel a háttérben, még akkor is, ha az elemzők a „mérések mítoszaira” – szent számmisztika – való hivatkozással próbálják értelmezni a folyamatokat. A sorozatos átvedlések és meghasonulások, az előre bejelentett, és a már be sem jelentett, csak elkövetett politikai pávatánc-lépések legfennebb majd utóbb rendeződhetnek értelemesnek tűnő táncrenddé; úgy tűnik pusztán valamiféle végkifejlet visszamenőleges elrendezéséből nyerhetik el különös, sőt abszurd  „értelmüket”.
A szűkebb kör, a rommagyar politikai szcéna fejleményei szinte mindenben leképezik a tágabb mezőny abszurd kereteit: farsangi álarcosbál-sorozat folyik, némi szappanoperás behatással, olyan drámainak tűnő fordulatokkal, melyek valóban Ionesco darabba illenének. Le nem zárt politikai folyamatokról lévén szó a jelenségről, sem végső diagnózis, sem lezárt értelmezés nem adható. Viszont úgy tűnik elég az eddigi történésekre, és a politikai kommunikáció válságára utalni, hogy belátható legyen: abszurd dráma nézői és drukkerei vagyunk. Nem beszélnék szereplői státusról, hiszen egy dolog világos, ebben a dramolettában a választóknak nem osztottak még statisztaszerepet sem, a közönséget (remélhetőleg golyóálló) üvegfal választja el a színpadtól, melyen a paradoxonok és egyéb lehetetlenségek zsibvására zajlik.
A silány előadás tágabb kerete azt jelzi, mintha az esélymaximalizálás, a feltétlen „összefogás”, a közös EP-jelöltlista állítás zászlaja alatt folyna a tülekedés, mely viszont a maga során, minden bizonnyal csak tovább mérgesíti és élesíti a széthúzást, a szembenállásokat; szilárdítja a már meglévő szekértáborok védőinek elszántságát, leépíti a még meglévő szolidaritást, és erodálja az együvétartozás, amúgy is oly sokszor megtépázott, érzését. A történet számos szálon fut és abszurdnál, abszurdabb helyzeteket produkál. Az RMDSz az összefogás jegyében, nem tárgyal az egyik aprópárttal, de tárgyal a másikkal, viszont a félidőben „győztes listát hírdet”, majd legfennebb a minden elvet nélkülöző módon kialakított, állítólag akkurátusan megszavaztatott jelölt-lista[ii], harmadik – álságos módon, néhol befutónak mondott – helyének felkínálásával tárgyal(gat) tovább. Tőkés, aki nemrég maffiózónak nevezte a szövetséget, ma a listájára igyekszik fölkerülni, és ezért – mintegy magától értetődően – széles körben, valamint változatos eszközökkel, a magyarországi kormánypártok bevonásával, stb., próbál zsarolni az ex-püspök. Aztán saját pártja (a méltán EMNx-nek aposztrofált fantom-cég) jelölő gyűléséről távol maradva üdvözli a kiváló „ötletet”, hogy egy szomszédos ország pártjának befutó helyén induljon újabb („megélhetési”?) EP mandátumért. Kit is érdekelne, hogy az új pártocska (amely N.B.: a „Tőkés László nevével fémjelzett értékelvű politizálás megjelenítésére”, és az autonómia, valamint az itt, és megmaradás, leghitelesebb képviseletére, alakult. sic!), mely egészen mostanig leváltani készült a „lihegve gyűlölt” (nem is csoda ez, hiszen ez a párt az ő emberét saját "maffiózói" közé fel nem vette) „Nagytestvért”, távol marad  választásoktól (esélymaximalizálás?), és arra buzdítja protektorát, hogy a szomszédban kuncsorogjon pártlista befutó helyéért. De ki gondolta volna, hogy az egy emberöltő óta az itt-, és megmaradást hirdető Tőkés egyszercsak külföldön jelölteti magát, szóval unortodoxia ez a javából, csak azt az ortodox elvet erősíti, miszerint „ne azt tedd, amit a pap tesz, hanem azt, amit mond”. Közben egy militáns tőkésista értelmiségi különítmény – talán egy apró kis fáziseltolódással (lemaradtak volna egy brosúrával?) – az összefogásért és Tőkésnek a gyűlölt ellenfél listájára való felvételéért kiállt, és kezd aláírásokat gyűjteni: absurdum, absurdum est!
Ismétlem ez a dolgok mai „folyása”, fordulhat még a kocka, ezért magam is csak felfüggesztem az abszurd jelenetek leírását.
Minden esetre felfesleni látszik az a politikai térkép, mely minden bizonnyal puszta szimulákrum, hiperreália, ahogy Baudrillard (Borgesnek egy kurta esszéjére utalva) mondja: „A térkép előbbre való a területnél – ez a szimulákrum elsőbbsége – ő hozza létre a területet ...”[iii]



[i] A keleti nyitás ötletét, mint saját szíves közléséből megtudhattuk, szűkebb hazánkfia ültette el a magyar kormányfő fülében-fejében, ami viszont ettől is furább, az az, hogy azt „megvalósultnak” látja Szőcs Géza.
[ii] Paradox módon a 30 tagból álló SZÁT-ban 32-en szavaztak, egy kivétellel, amikor a harmadik hely várományosáról van szó, ott "csak" 31 szavazat van. (Közben persze, Winkler és Hegedüs bizonyára sajátmagára is szavazhatott!) Vannak még csodák ... QED.
[iii]A bővebb idézet így szól:  „Az absztrakció ma már nem hasonlatos térképhez, képmáshoz, tükörhöz vagy fogalomhoz. A szimuláció ma már nem területre, referenciális létezőre, szubsztanciára irányul, hanem egy eredet és realitás nélküli reálisnak a modelleken keresztül történőgenerációja (kitermelődése). Hiperreális. A térkép előbbre való a területnél — ez a szimulákrum elsőbbsége — ő hozza létre a területet, s ha újraírnánk a mesét, ma a terület foszlányai porladnának szét lassan a térkép felszínén. Nem a térkép a valóságos,hanem az, aminek nyomai itt‑ott láthatók még abban a sivatagban, ami már nema Birodalomhoz tartozik, hanem hozzánk. Maga a valóság sivataga.” – Baudrillard, Jean: A szimulákrum elsőbbsége. In Kiss Attila  – Kovács Sándor – Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv. I. kötet. Ictus–JATE,Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1996, 171.

2014/02/18

Fecseg a felszín



Fecseg a felszín

A társadalomban és különösképpen a mediatizált politikai szcénán semmi nem az, aminek első látásra tűnik, vagy másképpen fogalmazva “senkinek nincs közvetlen hozzáférése a valósághoz, /…/ minden tény értelmezett tény” (Szabó Márton, Politikai idegen, L’Harmattan, 2006). Jó esetben viszont vannak, olyan a közönség által is könnyen felfogható fogódzók és markerek, vagy – ha úgy tetszik – sémák, “kényelmes igazságok”, melyek segítik a megértést. Ilyen összehasonlítási alapot jelenthetnek a különféle ideológiák, (még akkor is, ha maguk az ideológiák, akárcsak az utópiák, mint Karl Mannheim (Mannheim, Ideológia és utópia, Atlantisz, 1996) mondja “nincsenek összhangban a valósággal”), amihez mérhetjük a politikai diskurzusokat és attitűdöket. A politikai világ értelmezésében segíthet, ha tudjuk, hogy mely politikus vagy formáció, milyen ideológiai családhoz tartozik és ezért a politikai kommunikációja, mondjuk a jobboldalnak, vagy a baloldalnak, vagy liberálisoknak, stb. szól, a jelzett kulturális értelemben is felépülő világnézeteknek a része. De ilyen eligazító, az értelmezést segítő rendszert képezhetnek a számon kérhető politikai programok, különféle szinteken és területeken, amelyekhez képest a politikai diskurzusok hitelessége bemérhető. Ezek, a politikai retorikák mögött rejlő szándékok és a szövegekben megjelenő, vagy legalábbis a stíluson nyomot hagyó, félig-meddig rejtett üzenetek kiolvasására szakosodott elemzők számára nem jelentenek gondot, és jó esetben a közönség éppen az előbbiek segítségével felfoghatja a politikai megnyilvánulások mégolyan jól álcázott tartalmait is. De mielőtt bárki is megkérdezné, hogy mi szükség, olyan értelmezőre, aki nem képes felfogni a “barlangképek”, a szimbolikusan közvetített és a politikai kommunikáció szabályainak megfelelő politikai üzeneteket, hadd mondjam el ismét: a közvetlen környezetünket meghatározó politikai szcéna mindenestől atipikus. Az, amit üzenetként felfoghatnánk, nincs is kódolva, az üzenet ezért maga “csak” a médium lesz, a politikusok pedig, mintha nem saját szerepet játszanának, hanem igyekeznek többféle szerep mögött eltűnni, szerephárításos megnyilvánulásaik vannak, legfennebb arra törekednek, hogy bulvártartalommal lássák el a szenzációhajhász médiákat. Olyan hívószavakat és jelzéseket adnak le, melyek nem illeszkednek, és ezért nem is illeszthetők sem ideológiai rendszerbe – sem a román szociáldemokraták, sem a liberálisok, de még az ellenzékben magukat könnyen felépíthető konzervatívak, stb. sem azok, aminek mondják magukat –, sem jól körülhatárolt programok nem kötelezik a szereplőket; a pártok és politikusok kotta nélkül improvizálnak, mintha semmiféle súlya és főként következménye nem lenne annak, amit tesznek vagy nem tesznek.
A kormánykoalíció legutóbbi viselt dolgai ezért, a medián keresztül közvetített szemfényvesztésen túl, logikátlanok. Olyan helyezkedések és a háttérben zajló, szándékos vagy akaratlan frontokon zajló háborúk sejlenek fel, melyek ép ésszel és a politikai kommunikáció megfejtésének hagyományos eszközeivel értelmezhetetlen. Egy olyan kormánykoalíció, mely usque hetven százalékos parlamenti támogatottsággal képtelen nem hogy jól, de egyáltalán kormányozni (ki tudja, hogy miután több miniszter is lemondott, van-e még kormány egyáltalán?) a politikai abszurd birodalmába tartozik. Ezért történhet meg, hogy a küszöbön levő kampány napirendje szerint elvárható módon senki nem figyel a közelgő EP választások tétjeire, nincsenek programok és jól látható arcok, akik képviselhetnék azokat; az alkotmányt nem a parlament és a népakarat írja, hanem az AB, aztán lesz, amilyen lesz; minden fél az őszi elnökválasztásra figyel, arra izmoz, és mindenki mindenkivel végeláthatatlan háborúba keveredik, stb. Az átrendeződések és átállások, az egész cirkusz egyetlen értelmének a magát már-már elnöknek képzelő Antonescu “előzetes leváltásának” szándéka, és egy saját szocdem elnökjelölt elfogadtatása (most a bukaresti polgármester, Sorin Oprescu,  látszik ilyen jelöltnek) tűnik.
A bénító zavar a rommagyar mezőny tekintetében, ha lehet, még fokozottabb. A magát legfontosabb ellenzéki pártocskának tekintő, Tőkés-féle EMNP, szinte tökéletes csapdába kormányozta sajátmagát. Az EP választások könnyen a hattyúdalát jelenthetik a formációnak és a védnök politikai halálát ugyanakkor. Mentőötletet a magyarországi kormánypártoktól a hét végére várnak, csakhogy onnan sem jöhetnek jó hírek. Ha Tőkés ottani listán indul, gyakorlatilag kivonul a rommagyar politikai mezőnyről és magára hagyja patronált pártocskáját, az meg rövid úton kivérzik. Ha a fő-fő védnök megpróbál pártszínekben vagy függetlenként itthon indulni, minden bizonnyal (akár első körben, az aláírások összegyűjtésekor) elbukik, kiírva pártocskáját a további versenyből. Az EMNP elvetélt kísérlet, pluralizmus, vállalható és követhető politikai alternatíva megjelenítésére alkalmatlannak bizonyult, nem volt képes felnőni még ahhoz sem, hogy politikai vetélytársként tekintenének rá potenciális versenytársai.
Aztán az RMDSz is elért egy igen fontos stációhoz, könnyen ciklusvég lehet a soron következő megmérettetésből és EP képviselet nélkül marad a párt és a közösség. A demokratikus játékszabályok értelmében, nincs is azzal semmi baj, hogy most látszik igazán: a szövetség céljainak elérése a közösség, a népakarat függvénye, hogy a politikai osztály vulnerábilis, és a választói szándéknak és attitűdöknek kiszolgáltatott, csakhogy a játszma kimenetele mindenikünk számára negatív következményekkel járhat. Nemcsak önmagában az EP képviselet hiánya miatt, hanem azért is, mert lecsökken a szövetség presztízse, kormányra kerülési esélyei, és ugyanakkor teljesen demoralizálva találja egy esetlegesen előrehozott választás. Az RMDSz EP képviselete a választók mozgosíthatóságának függvénye, és csak a tanácstalanság, a szétkommunikálás, a zagyva és reménytelen szövegelés, bevett és rég megunt retorikai fordulatok (“csak” szavak és üresen kongó mondatok) elismétlése, kincstári mosolyok, melyek leginkább fogvicsorgató elhallgatásokra hajaznak, stb. láthatók. Sem program, sem a tétek világos kijelölése, sem karizmatikus személyiségek nem jelentek meg a kampánykezdésben, hiszen olyanokat eröltet a “pártközpont”, akik alig láthatóak, ismertségük igen alacsony és háttérbe próbálnak szorítani olyan személyt, aki ismert és karizmatikus lenne, aki vihetné a hátán a kampányt és akinek talán sikerülne a mozgosítás. A lojalitás folytonos felmutatása most is fontosabbnak tűnik, mint a hosszútávú közösségi célok; sem kritériumai, sem szabályai, sem a politikai kommunikáció értelmében vett logikája nincs a belső harcnak: ahogy a költő mondaná, “fecseg a felszín”, viszont mélysége nincs is a mai politikai közéletnek.

2014/02/11

Szétkommentálni vagy elhallgatni, ez itt a kérdés



Szétkommentálni vagy elhallgatni, ez itt a kérdés

A látomásos zseni Jorge Luis Borges, lassan háromnegyed évszázada egy elképzelt, de mára a (cyber)valóságnak nagyban megfelelő bábeli könyvtárról írta: "Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található" (Bábeli könyvtár – 1941). A közéleti diskurzusokat figyelve, igen gyakran egy ilyen könyvtár képzete – és mi más a cyber, a virtuális valóság, és a médiák termelte dimenzió mint állandó megfejtésre váró “összefüggéstelenség” – ötlik az eszembe, és meggyőződésem, hogy sokan vagyunk így még ezzel. Meglátásom szerint, az a helyzet van kialakulóban, amikor egyre kevésbé vagyunk képesek “rendet vágni” a ránk zuduló információs limlom között, eligazodni a világ dolgaiban, legyen szó akár legközvetlenebb környezetünkről, vagy tágabb, sőt globális összefüggésekről. És ez nem arra ösztönöz, hogy kellő türrelemmel és némiképp alázattal közelítsünk a dolgokhoz, hogy kis szellemi, gondolkodásbeli erőfeszítéssel próbáljuk meg megérteni a valóságot, hanem ez helyett lazán szétkommenteljük azt. Olyasféle barlangképekből teremtünk “való világot” (jut az eszembe a reality show, mintegy allegóriája lehetne Platón barlang-hasonlatának, a fiúk-lányok a bekamerázott barlangban ripacskodnak naphosszat, szinte mindenestől elszigetelve a valóságtól, párhuzamos valóságot játszanak), melyek nem is kommunikálnak a valósággal, a köldökzsinor, mely ez utóbbihoz köthetné a töredezett és értelmét vesztett diszkurzív világot, rég el lett vágva. A szavak inflálódása, jelentéstartalmuk kiürülése egyben a társadalmi valóságra épülő világunk kiürítése, sőt leértékelése: minél inkább szétkommentáljuk vagy éppen ellenkezőleg elhallgatjuk a leglényegesebb dolgokat a valóságról, annál értéktelenebbé tesszük azt, és persze benne  sajátmagunkat. És még az sem vigasztalhat, hogy közben – valamiféle összeesküvés-elméletnek megfelelően, mint valami árnyékvilágban – vannak/lennének “illetékesek”, akik ismerik a forgatókönyvet, tudják mi a dürgés, és a maguk hasznára gerjesztik a szavak inflációját, parasztvakításként, képmutatásként, hogy közben “titokban a maguk hasznára válthassák meg a világot”. Nem, egyre nyilvánvalóbb, hogy az “illetékesnek” gondolt vezérek is kotta nélkül játszanak, képmutatásuk, manipulatív gesztusaik, politikusi paranóia következménye: nincs rejtett és következetesen megvalósítandó terv, inflálódott, megkopott szavak vannak, egyre üresebben kongó puszta kifejezések.
Kiemelni is nehéz a politikai diskurzusok folyásából egyiket vagy másikat, hiszen akárhol is kezdenénk a merítést, lényegében ugyanazokat az üres szavakat és kifejezéseket találjuk. Ha a magyarországi alkotmány (megengedem, nem is alkotmány, nehogy hasonlítson egy “normális” jogrendszerre, amit létrehoztak, hanem “csak" alaptörvény /kisbetű szándékos/) preambuluma arra való, hogy giccses emlékművek felállítását és történelemhamisítást alapozzon meg, a rohammunkában tákolódó román alkotmánymódosítás egyenesen EP-választási kampánytéma, és semmivel sem több. Ahogy Magyarországon dúl-fúl a “rezsiharc” (pfujj, mecsoda egy kifejezés, normális embernek a hátán feláll a szőr hallatán), nálunk autonómia-harc folyik (ajánlom, hogy az autonómia kifejezést nyilvánítsák az arra “illetékesek”, a legeredetibb székely kifejezésnek, alkalmazásának sűrűsége indokoltá teszi ezt, csak ne hangzana olyan “ó-görögösen”). Szóval harc az van, autonómia még tervezetekben sincs, mert huszonöt év után még készül a “nagy és precíz, mindent felölelő” ötszázvalahányadik tervezet, amit aztán le lehet tenni a parlament asztalára, hogy csak úgy porzik az majd tőle, és  utána repül is a kosárba, jó esetben a fiók mélyére. De közben persze, szétkommentelik és elátkozzák a cikket és íróját, aki azt a sarkalatos kérdést fogalmazta meg a minap, hogy vajon lenne-e pénz az autonómia intézményeire? Vagy van-e elég öntudatos és tág bugyelárissal autonómiázó székely atyafi, aki hajlandó, és képes lenne pluszban adózni azért? Márpedig az autonómia óhajtását, azt, hogy akik, ki- meg felvonulnak zászlaja alatt komoly a szándékuk, az árának megfizetése jelez(het)né, ugyanis ingyen autonómiának roppant híg (lenne) a leve!
A leginkább inflálódott és kiürült kifejezések közt a nemzet, nemzeti kifejezés lehetne a másik zászlóvívő, hiszen nincs már az az összefüggéstelenség, amiben fel ne merülne, amiben ne jelezné, hogy itt biza valami olyanról lesz/van szó, amiből egyesek kirekesztetnek, és a nemzet ezáltal fog fényeskedni, legalábbis a cigit áruló trafik-hálózat homlokzatán. A gyakori kontextus, amivel e kifejezést hozzánk, hatumákhoz (határon kívül rekedt magyarokhoz) asszociálják az a senki által át nem látott “nagy nemzetegyesítő” rendszer (NER), mely egyszercsak áldásával fogja elárasztani a “Kárpát-hazát”, csak nem tudni mikor, és nem tudni hogyan. Vannak szent dolgok, amiket soha nem szabad kimondani, azért nem t.i, mert kimondásukkal rontjuk annak esélyét, hogy tartalmuk megvalósuljon (vigyázz mit kívánsz, mert még megvalósul – mondja a Dél-dakota közmondás is); ezért elég, ha (másod)percenként elmakogjuk: nemzet, nemzeti, és minden egyébről hallgatunk – sugallja Szász Jenő egy nemrég mondott tévés (ál)interjúban. Hogy t.i. az ő fantom intézete (mi más, mint a második Nemzetstratégiai sóhivatal) éjt nappá téve dolgozik, csakhát az eredményeik titkosak, hiszen ők közpénzen (a nemlétező intézményre és vezetőjére csak az idén 1.2 milliárdot költ közpénzből a kormány) csupán a kormánynak, még pontosabban a miniszterelnöknek tartoznak beszámolni. Ezért aztán mindenki másnak (fideszesen: coki) kuss, még honlap sem értesít a megváltásunkról szóló munka fényes eredményeiről: Szászjenőt szőröstül-bőrőstül titkosították (jó kis /horror/filmet lehetne készíteni angolul ezzel a címmel: The first covert politician – lenne kasszasikere; magyarul meg lehetne a címe mondjuk: “A bennünk rejlő titkosított szászjenő”). Ugye értik, hogy nem értik? Közhivatal, mely nem is létezik, afféle kísértethajó, melynek csak a fölfuvalkodott kapitánya rémlik fel olykor-olykor, leginkább rémálmokban; igazi és hamisítatlan hungarikum, nosza nyilvánítsuk nemzetinek a szászjenőt is íziben (copyright legyen rajta).
A szétkommentált, illetve elhallgatott világ hámozott lufi, mögötte csak a nihil, a semmi van, az „esztelen kakofónia”.

2014/02/04

Közelgő fülkeforradalmak



Közelgő fülkeforradalmak

A politika, illetve a közélet tulajdonított fontosságának, a benne zajló folyamatok jellegének és működési mechanizmusainak meghatározó vonatkozása a társadalom többi részével való kapcsolat, magyarán a fölötte gyakorolt kontroll kérdése, pontosabban annak erőssége. A politika, különösen a mediatizált, a médiák közvetítésével zajló, mintegy természeténél fogva törekszik arra, hogy uralja a közbeszédet, hogy (el)felszabaduljon a külső kontroll, a civil társadalom, vagy egyéb instanciák ellenőrzése alól és önálló életet kezdjen, a maga – diszkurzíven körülhatárolt – világában, saját autonóm szcénáján belül játszódjék. A politikai szereplők (ágensek) igyekeznek sajátmagukat (mindenekelőtt a médiák, és ismétcsak a retorika, illetve a diskurzusok segítségével), olyan “szakrális” erőtér képviselőinek föltűntetni, mely fölötte áll a köznapoknak. A politikai mezőny szakrális jellegét azután arra használják, hogy csatározásaik során, maguk is a “fel-, illetve megszenteltség” vértezetében lépjenek fel; személyükben is sérthetetlenek, érinthetetlenek legyenek. Paradox módon, a politikai szcéna civil társadalomtól való elszabadulását a visszájáról mutatja meg Markó Béla minapi interjúja[i] , amikor az immár “több lépcsőben”, fokozatosan visszavonuló politikai vezető, aki elnöki szerepét gyakorolva maga is hallatlanul érzéketlen volt mindenféle kritikára, aki a politikai mezőny hatalmasaként, határozottan kiállt a politikai döntések és politikai osztály szuverenítása mellett, ma a politikai tevékenység profánságát, a “kívülálló értelmiségiek” beavatkozási, tanácsadási, stb. jogának, a politika feletti kontrolljának a hívévé vedlett át.
Nem célom elméleti fejtegetésekkel kitölteni e nagyon szűkre szabott teret, de érdemes egy gondolat erejéig felvetni, azt hogy a politikai mezőny önállóságának és egyben átláthatatlanságának, és a más valóságsíkoktól való elrugaszkodásának elemzésekor a legtöbbet talán Erving Goffman (kanadai szociológus) éppen negyvenéves keretezés elmélete és módszertana (frame analysis) segíthet[ii]. Az eredeti helyen Goffman abból a feltételezésből indul ki “keretezés”-elméletének és módszerének kialakításakor, hogy “egy helyzet meghatározása azokon a szervezési elveken épül, melyek az eseményeket irányítják /../ és a mi szubjektív érintettségünkön ezekben; a keret kifejezést arra használom, hogy ezekre az alapvető elemekre utaljak, amennyire képes vagyok beazonosítani azokat”.  A szerző arra használja a kifejezést, hogy megnevezze az interpretációs sémákat, melyek lehetővé teszik egyének és csoportok számára, hogy „elhelyezzék, felfogják, beazonsítsák és cimkézzék” az eseményeket és azok megjelenésének körülményeit, a dolgok értelmének megragadásától, a tapasztalat megszervezésén át a tevékenységek irányításáig terjedően. Azt már George Lakoff (kommunikáció professzor) teszi hozzá a jelenkori politikai életre vonatkoztatva, hogy miután felépül egy „keret”, azt arra használják, hogy megismeréskor ne térjünk többet vissza az eredeti rációhoz, hanem mintegy automatikusan alkalmazzuk a „mélyebb keret” sémáit, metafórák és anekdoták segítségével értelmezzük a valóságot, mégpedig az egyszer felépített kereteknek megfelelően[iii]. Lakoff, azokat a mélyebb kereteket, metaforikus modelleket  kutatja a kognitív nyelvészet eszközeivel, melyek  a politikai meggyőződések mögött vannak/lehetnek és amelyek segítségével rekonstruálható, megérthető a különféle politikai alapállások „racionalítása”. Nem mellesleg Lakoff a konzervatív-progresszív oldal amerikai párharcát elemzi, kijelentve, hogy a liberálisok teljesen félreértik a framing-et, illetve számukra nincs is ilyen meghatározó keret, ezért nem igazán vesznek részt a politikai csatákban, ez azért különösen Európából nézve meglehetősen nehezen védhető álláspont.
Az élet valóságától „eloldott” (saját keretben folyó) politikai vita így a legtöbbször nem is értelmezhető, úgy mint a politikán kívüli józan észt és rációt megtestesítő, különösképpen nem morális értékeken alapuló, diskurzusok vetélkedése, hanem olyan „hadjáratoknak” értendők, amelyekben egyik vagy másik fél a maga kialakított „kereteit” megpróbálja „A” józan észként ráeröltetni politikai ellenfelére. A legképtelenebb ötletek, igazolhatatlan feltevések, és kijelentések is „elmennek”, ebben az igyekezetben, hiszen lényegük, hogy megfeleljenek a saját „mélyebb keret” kérdőre nem vont eljárásainak, elvárásainak, megerősítsék az azonos meggyőződésűek hitét saját dogmáik, metafóráik, sztereotípiáik, és anekdotáik érvényességében. A mediatizált politikai hadjáratok értelme gyakran nem több, mint megerősíteni az „eredeti” kereteket és kiterjeszteni azokat, minél többet elfoglalni az ellenfél térfeléből, a „mieink” számára. A látszólag értelmetlen és értelmezhetetlen diskurzusok, az egymásnak ellentmondó cselekedetek és üzenetek, stb. ezt a célt szolgálják.
Minden esetre, tagadják vagy sem az egyes politikai aktorok, egyfelől a magyarországi, másfelől a rommagyar politikai szcénán is lényegig hatoló „átkeretezés” (reframing), de legalábbis arra tett határozott kísérletek folynak.
Magyarországon az „unortodoxia”, NER, „centrális erőtér”, stb. néven futó újrakeretezés[iv] arra utal, hogy egy magát konzervatívnak mondó hatalom számára minden eszköz (történelem- és emlékezet hamisítás, illetve átírásától, köztéri műemlékek giccses átlényegítésén át, a művészetek és tudományok kontrollján, a „rossz ízlés” promócióján át, a szociális problémák kriminalizálásáig) megengedett, erősen kétes autoritér, illiberális, stb. hatalmának kiépítése, fenntartása, és kiterjesztése érdekében. Érdekes fejleménye az átállásnak, ami a paksi atomerőmű orosz bővítésének szerződése körül történik. A kormánypártok – minden valószínűség szerint a téma fölötti hatalmuk legitimálása érdekében  – pusztán azért vetették be most (az idő technikailag nem sürget), hogy a közelgő választásokat egyfajta népszavazásként tüntessék fel az ügy kapcsán; a „keleti nyitás”, illetve a (hanyatlónak ábrázolt) nyugat elleni fellépés metafórájaként, a magyar nemzeti szuverenítás „visszaszerzésének” szimbólumaként: jön az új fülkeforradalom, ha a Fidesz győz a választásokon (ami több, mint valószínű), akkor azt a „keleti nyitás” politikájának elfogadásaként, legitimálásaként fogják értelmezni. (Csodálom, hogy alig akad elemző, sőt bíráló ellenzéki is, aki ezt pontosan érzékelné!).
A politika újrakeretezése folyik a rommagyar mezőnyben is, mégpedig átmenet van a kollektív kisebbségi jogok politikai keretéből, melyhez a „kis lépések”, a tárgyalások és kompromisszumok rendszere tartozott, a székelyföldi etnoregionális autonómia kerete fele, mely radikális fellépéssel, utcai tüntetésekkel, ki- és felvonulásokkal operál. Tagadják vagy sem a szereplők, az átállás költségeit könnyen midannyian megfizethetjük, hiszen az átsorolás, egyfelől a Székelyföld kontra más régiók magyarsága közötti ellentétek elmélyítésével jár, másfelől pedig eszközváltást ígér, radikális politikai fellépéssel kíván eredményt elérni, és éppen ezért, könnyen kudarccal zárulhat. És akkor még nem is szóltam a magyarországi politikai (reframing) átrendeződés itteni kiterjesztésének, expanziójának erőteljes beavatkozásáról. Ha nem sikerül a szövetségnek, az EP választásokon átugrani az 5%-os küszöböt, akkor minden bizonnyal nálunk is bekövetkezik az első fülkeforradalom és egyre nehezebb lesz megjósolni is, hogy hogyan tovább.


[i] Markó Béla most azt mondja a „politika nem szakrális mesterség” és, hogy  „Ellenőrzés nélkül hagyni a politikát, rendkívül veszélyes dolog”. Mélyen egyetérthetünk ezzel a(z utólagos) bölcsességgel, ha elfelejthetnénk, hogy nemrég még a beleszólás jogát nemcsak kívülállóktól, hanem „bévülálló” politikai harcostársaitól is megvonta a vezér, mondván, hogy akinek nem tetszik az álláspontja, az „veheti a kalapját”.
[ii] Erving Goffman, Frame Analysis, London, 1974.
[iii] George Lakoff, Moral Politics. How Liberals and Conservatives Think, University of Chicago Press, Second Ed. 2002.
[iv] Magyar Bálint és tsai ezt az új keretet nevezik „magyar polipnak”, poszt-kommunista maffia-államnak. Én egyetértek az ők megnevezésével, még akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy esetleg nem ez a cimke ragad majd rajta az új paradigmán.