Félre az útból

Félre az útból

“Az út, mely szóba fogható nem az öröktől való, a szó, mely rája mondható, nem az örök szó.”

Lao-ce: Tao Te King - fodította Weöres Sándor

Hetek óta a szokásosnál is nagyobb a tumultus a politika damaszkuszi útján, romlik-bomlik az a világ, amelyet eddig tudtunk, tömegesen válik Saulusokból Paulus, és lesz „ami még nem volt”. 
Kintebbről bennebb haladva az ukrajnai véres „forradalommal” (?) felborulni látszanak azok a geopolitikai viszonyok, melyek jó ideje jellemzik térségünket, miközben milliárdos „állami” maffiózókból, mindenható machinátorokból lesznek földönfutók és megfordítva, jönnek a régi-új kiéheztetettek, meggazdagodni a közösből. Szétesik vagy – valamilyen szerencsés véletlen folytán – föderalizálódik és egyben marad Ukrajna, többé már nem lesz az, ami volt, független történetének eddigi rövid kis korszakában: kompország és ütközőzóna az ukrán, és ez a rossz földrajzi helyzet évszázadok óta végzete.

Ezzel összefüggésben az utólagos racionalizáció, a megkésett felismerés és erőszakos, de tartalmatlan politikai váltások területe a magyarországi politikai mezőny is. És legyen itt elég csupán a „keleti nyitásra” reflektálni[i], mely a lehető legrosszabbkor és a lehető legabszurdabb módon került napirendre. Következésképpen az ukrán válság és átalakulás, valamint a geopolitikai erőviszonyok átalakulása értelmezhetetlenné vált, kezelhetetlenné, legalábbis a meghírdetett kurzus rosszul kijelölt keretei között. Ezért az országnak, szinte egyedülálló módon az EU-ban, szava sincs a történtekről, nem tudja elhelyezni a politikai történések palettáján, nincs álláspontja, illetve – amint azt a „fidesz-szolgálati” Kossuth-rádió esete bizonyítja – félreértelmezi a történéseket, mégcsak nem is átszínezi azokat, hanem hamisít, és értetlenül áll előttük.

Aztán eggyel bennebb, a román politikai mezőnyben is újrarajzolódni látszik a politikai felvilág, minden este megkérdezhetjük, hogy szétesik, vagy esetleg „máma már nem szakad tovább” a kormánykoalíció, a magát baloldali-liberálisnak mondó hatalmi klikk? Minden új nap a tisztázás igéretével indul, ahhoz, hogy maradjon minden a régiben, és egyre zavarosabbá váljon, mert mit is akar a pénélé, ellenzékbe kérenzkedni? Ellenzékből megnövelni a pártvezér elnök-jelölti esélyeit? Vagy csupán jobb miniszteri pozíciókat kierőszakolni a kormányfőből? Erőfitogtatásnak, vagy legalább a politikai észjárás és jellemző politikai kultúra mércéjével mérhető, tudatos át- és belátáson alapuló politikai ténykedéseknek vagyunk tanúi? Itt is a damaszkuszi út sejlik fel a háttérben, még akkor is, ha az elemzők a „mérések mítoszaira” – szent számmisztika – való hivatkozással próbálják értelmezni a folyamatokat. A sorozatos átvedlések és meghasonulások, az előre bejelentett, és a már be sem jelentett, csak elkövetett politikai pávatánc-lépések legfennebb majd utóbb rendeződhetnek értelemesnek tűnő táncrenddé; úgy tűnik pusztán valamiféle végkifejlet visszamenőleges elrendezéséből nyerhetik el különös, sőt abszurd  „értelmüket”.

A szűkebb kör, a rommagyar politikai szcéna fejleményei szinte mindenben leképezik a tágabb mezőny abszurd kereteit: farsangi álarcosbál-sorozat folyik, némi szappanoperás behatással, olyan drámainak tűnő fordulatokkal, melyek valóban Ionesco darabba illenének. Le nem zárt politikai folyamatokról lévén szó a jelenségről, sem végső diagnózis, sem lezárt értelmezés nem adható. Viszont úgy tűnik elég az eddigi történésekre, és a politikai kommunikáció válságára utalni, hogy belátható legyen: abszurd dráma nézői és drukkerei vagyunk. Nem beszélnék szereplői státusról, hiszen egy dolog világos, ebben a dramolettában a választóknak nem osztottak még statisztaszerepet sem, a közönséget (remélhetőleg golyóálló) üvegfal választja el a színpadtól, melyen a paradoxonok és egyéb lehetetlenségek zsibvására zajlik.

A silány előadás tágabb kerete azt jelzi, mintha az esélymaximalizálás, a feltétlen „összefogás”, a közös EP-jelöltlista állítás zászlaja alatt folyna a tülekedés, mely viszont a maga során, minden bizonnyal csak tovább mérgesíti és élesíti a széthúzást, a szembenállásokat; szilárdítja a már meglévő szekértáborok védőinek elszántságát, leépíti a még meglévő szolidaritást, és erodálja az együvétartozás, amúgy is oly sokszor megtépázott, érzését. A történet számos szálon fut és abszurdnál, abszurdabb helyzeteket produkál. Az RMDSz az összefogás jegyében, nem tárgyal az egyik aprópárttal, de tárgyal a másikkal, viszont a félidőben „győztes listát hírdet”, majd legfennebb a minden elvet nélkülöző módon kialakított, állítólag akkurátusan megszavaztatott jelölt-lista[ii], harmadik – álságos módon, néhol befutónak mondott – helyének felkínálásával tárgyal(gat) tovább. Tőkés, aki nemrég maffiózónak nevezte a szövetséget, ma a listájára igyekszik fölkerülni, és ezért – mintegy magától értetődően – széles körben, valamint változatos eszközökkel, a magyarországi kormánypártok bevonásával, stb., próbál zsarolni az ex-püspök. Aztán saját pártja (a méltán EMNx-nek aposztrofált fantom-cég) jelölő gyűléséről távol maradva üdvözli a kiváló „ötletet”, hogy egy szomszédos ország pártjának befutó helyén induljon újabb („megélhetési”?) EP mandátumért. Kit is érdekelne, hogy az új pártocska (amely N.B.: a „Tőkés László nevével fémjelzett értékelvű politizálás megjelenítésére”, és az autonómia, valamint az itt, és megmaradás, leghitelesebb képviseletére, alakult. sic!), mely egészen mostanig leváltani készült a „lihegve gyűlölt” (nem is csoda ez, hiszen ez a párt az ő emberét saját "maffiózói" közé fel nem vette) „Nagytestvért”, távol marad  választásoktól (esélymaximalizálás?), és arra buzdítja protektorát, hogy a szomszédban kuncsorogjon pártlista befutó helyéért. De ki gondolta volna, hogy az egy emberöltő óta az itt-, és megmaradást hirdető Tőkés egyszercsak külföldön jelölteti magát, szóval unortodoxia ez a javából, csak azt az ortodox elvet erősíti, miszerint „ne azt tedd, amit a pap tesz, hanem azt, amit mond”. Közben egy militáns tőkésista értelmiségi különítmény – talán egy apró kis fáziseltolódással (lemaradtak volna egy brosúrával?) – az összefogásért és Tőkésnek a gyűlölt ellenfél listájára való felvételéért kiállt, és kezd aláírásokat gyűjteni: absurdum, absurdum est!

Ismétlem ez a dolgok mai „folyása”, fordulhat még a kocka, ezért magam is csak felfüggesztem az abszurd jelenetek leírását.

Minden esetre felfesleni látszik az a politikai térkép, mely minden bizonnyal puszta szimulákrum, hiperreália, ahogy Baudrillard (Borgesnek egy kurta esszéjére utalva) mondja: „A térkép előbbre való a területnél – ez a szimulákrum elsőbbsége – ő hozza létre a területet ...”[iii]

---

[i] A keleti nyitás ötletét, mint saját szíves közléséből megtudhattuk, szűkebb hazánkfia ültette el a magyar kormányfő fülében-fejében, ami viszont ettől is furább, az az, hogy azt „megvalósultnak” látja Szőcs Géza.

[ii] Paradox módon a 30 tagból álló SZÁT-ban 32-en szavaztak, egy kivétellel, amikor a harmadik hely várományosáról van szó, ott "csak" 31 szavazat van. (Közben persze, Winkler és Hegedüs bizonyára sajátmagára is szavazhatott!) Vannak még csodák ... QED.

[iii]A bővebb idézet így szól:  „Az absztrakció ma már nem hasonlatos térképhez, képmáshoz, tükörhöz vagy fogalomhoz. A szimuláció ma már nem területre, referenciális létezőre, szubsztanciára irányul, hanem egy eredet és realitás nélküli reálisnak a modelleken keresztül történőgenerációja (kitermelődése). Hiperreális. A térkép előbbre való a területnél — ez a szimulákrum elsőbbsége — ő hozza létre a területet, s ha újraírnánk a mesét, ma a terület foszlányai porladnának szét lassan a térkép felszínén. Nem a térkép a valóságos,hanem az, aminek nyomai itt‑ott láthatók még abban a sivatagban, ami már nema Birodalomhoz tartozik, hanem hozzánk. Maga a valóság sivataga.” – Baudrillard, Jean: A szimulákrum elsőbbsége. In Kiss Attila  – Kovács Sándor – Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv. I. kötet. Ictus–JATE,Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1996, 171.