Önkéntes száműzetés

Önkéntes száműzetés

                                                             „A forradalom felfalja saját gyermekeit” - Saint-Just

A tegnapi napon (2014, márc., 24.) mintegy észrevétlenül, minden nagy felfordulás és különösebb média-nyilvánosság nélkül megtörtént („titkon végbement csoda”?): Tőkés László nem, illetve nem Romániában indul egy újabb EP mandátumért, és ezzel a nevével (is) fémjelzett „hosszú” negyedszázad lényegében lezárult.  A „Tőkés-éra” kapcsán – a „kivonulást” követően viszont –, csak úgy sorjáznak a megválaszolatlan, és minden bizonnyal nehezen megválaszolható kérdések. Mielőtt felvetném a mára és a jövőre vonatkozó kérdéseket, egy keveset a kontextusról, a karizmatikus személyiség és vállalt küldetésének történeti-társadalmi-politikai, stb. keretéről is szólnom kell, arról, amit mindközönségesen romániai rendszerváltásnak és/vagy átmeneti társadalomnak, posztszocialista jelenünknek szoktunk nevezni. Én, az itteni átmenet értelmezésekor Baudrillard híres szimulákrum-elméletét hívnám, illetve hívtam segítségül, mert úgy vélem, ez fejezheti ki azokat a folyamatokat és egyben azokat az átmenetre jellemző diskurzusokat, értelmezési sémákat, melyek hozzá tapadtak. Nyolcvankilencet követően, szinte az első pillanatban felmerült a korszakot végigkísérő kérdés, vagy dilemma: forradalom – netán máshol kitervelt forradalom – volt-e az, amit Tőkés elindított, amihez személyes sorsát, politikai legitimációs hátterét, karizmáját kötötte, a történelmi gesztus, amiből a Tőkés-jelenség kifejlődött? És meggyőződésem, hogy a máig megválaszolatlan kérdés, az ambivalencia, a kétely nemcsak az átmenet politikai felfordulását és a kialakult viszonyok természetét fémjelzi, hanem Tőkés egész politikai pályafutását úgyszintén. Nem kétlem, hogy a kételyt szándékosan (is) és a szekus módszerek fennmaradása okán is táplálták, no meg – tekintve, hogy a „forradalom hőse” kisebbségi volt –, az értelmezést gyakran sovinizmus és nacionalista érzelmek fütötték. Akárhogy is történt az esemény, utóéletét a kezdettől kételyek vették körül, s nem csak az átmenetet (a „poszt-ság”-ot), hanem az „alapító gesztust”, és annak főszereplőjét is. Ha úgy tetszik a „forradalom” (vagy bárminek is nevezzük, ami történt) bukása, a kezdeti forgatókönyvébe volt bekódolva, de annak utóélete és főhősének politikai pályája is. Természetesen nem minden részletre kiterjedően, nem fátum-szerűen, hanem az események és folyamatok logikájába, az átmenet kimenetelébe beszámítolva. Tőkés huszonöt éves politikai helyezkedései és végül kudarca, az hogy nem találta meg helyét a rommagyar politikai palettán, egyfelől 1) a „történelmi körülményekből”, másfelől 2) a felvállalt, és (ön)legitimációs eszközként használt „forradalom szikrája” habitusából származik, no meg 3) szeméyes tulajdonságaiból, melyek minduntalan elszínezték, sőt relativizálták politikai karrierjét, marginalizálták személyét.

Először a „forradalom”, mint rendesen, felfalta saját gyermekét, az ambivalens viszonyulások, melyekkel az aktust értelmezték, és amelyek központjában az állt, hogy valakik eltérítették, megmásították, kisajátították azt, olyan történelmi körülménnyé, „helyzetté”, vált, melyből Tőkésnek nem volt módja kitörni. Önellentmondás (státusinkonzisztencia) termelődött, abból is, hogy a rendszerváltást támadta, azt a folyamatot, melyet maga indított el és ezért saját felelősségét is látnia kellett volna benne; ennyiben Tőkés kudarca a rendszerváltás kudarca és megfordítva, az elbukott rendszerváltás egyben magával sodorja a rendszerváltás „kirobbantóját”, más szóval igen: felfalta.

Másodszorra, a küldetéses (vátesz-szerep) hős, szükségszerűen bukott el, amikor legitimitását, hitelességét, egy ambivalens aktusból származó karizmára építette (lásd. Max Weber a „karizmatikus uralom”-ról - A politika, mint hivatás). Ráadásul mértéken felül eltúlozta autoritása súlyát és kiterjedtségét, nem tagozódott be azokba a keretekbe, amelyekben a „valódi” politizálás folyt, annak intézményeit kikezdte, és folyamatosan támadta. Későn és inkompetens módon (klientúrára, és feltétlen hívő, hozzá nem értőkre bízta az építkezést) kezdte el intézményesíteni hatalmát, sohasem szerzett „demokratikus” (vagy legalább annak látszó), racionális legitimitást a rommagyar politikai mezőnyben, stb. Jellemző ebben a vonatkozásban az, ahogyan saját vélt, illetve valós autorítására, hitelére, hagyatkozva egész sor ellenzéki párt- és intézményrendszert kezdeményezett. Azt, amelyeket ma EMNX-nek mondanak (bizonytalan politikai brand!), és amelyeknek sem igazi programja, sem szervezeti háttere, sem beágyazottsága nem alakult-  nem alakulhatott ki. Hiszen már alapból a „Tőkés által fémjelzett étosz (sic!) politikai reprezentációjára épültek” – bármit is jelentsen ez –, illetve egy tartalmatlan, merőben szimbolikus értelemben használt autonómia-fogalomra, melyet nem lehet(ett) pragmatikus (issue based) közpolitikai lépésekre lebontani (operacionalizálni), és ezért lózunggá üresedett, merevedett. A fővédnök „kivonulásával” (feltéve, hogy valóban az anyaországi kormányzó párt listáján szerez EP mandátumot), személyre szabott és kézivezérelt, tenyérből táplált, intézmény-kezdeményei légüres térben talál(hat)ják magukat, elenyésznek.

Végül Tőkés ellentmondást nem tűrő, nonkomformista és konfrontatív alkata, illetve „magánéleti közbotrányai”, nagyban meghatározták eddigi politikai karrierjét, annak minden fordulópontját tekintve. A hatalmaskodó főméltóság, eredeti főpapi habitusából próbált átmenekíteni a politikai pályára pluszhatalmat, illetve karizmát, autorítást, de egyéb magánéleti kilengései, minduntalan megtorpedózták ezirányú törekvéseit. Mára kiderült: Tőkés nem lehet modell, sem párkapcsolati-magánéleti, sem pedig közéleti értelemben, így a vátesz-szerep egyik pillére kiesett, és ez nagyban erodálta az egész építményt. A főhős ma már nem lehet a morális tradíció és ilyenre épülő közösség első embere, ez a magára szabott szerepe megkopott, kompromittálódott.

A tőkésisták utóvédharcaikban még az ellene irányuló nacionalista-sovinista támadásokkal értelmezik a helyzetét, számüzöttnek minősítve idolumukat (ikon-személyiségüket), de azért talán már ők is sejtik: Tőkés számüzetése, önkéntes száműzetés háttere bonyolultabb, mint sem, hogy a „kifele”, „másokra”, való mutogatással elintézhető, hitelesen értelmezhető lenne.

Nem temetni jöttem Tőkést, és nem is dicsérni!