A „posztmodern világrend(etlenség)”[i] vége
Az ukrán válság és annak várható
fejleményei, illetve világpolitikai kihatásai minden bizonnyal utólag (retrospektív
tisztánlátás?) mutatják meg, teszik érthetőbbé a közelmúlt eléggé mélyen nem
ismert világpolitikai összefüggéseit és sajátosságait. És természetesen,
további kérdéseket és kérdőjeleket vetítenek előre, az „új”, ma még nevesincs,
korszakot illetően. Ami a tegnap a legrosszabb
forgatókönyvnek tűnt, az ma már a lehető legjobbnak tűnik, magyarán az
ukrán válság eszkalálódik, ami egy szerencsétlen geopolitikai helyzetből fakadó
dilemmának
tűnt, pusztán többségi döntésre váró opciónak, hogy ti. Európa fele, vagy
az Orosz befolyási övezetbe tartson-e az ország?, ma már Ukrajna végét
előlegezi meg. A putyini orosz rendszer, – a legalantasabb „piszkos”
polgárháborús, vagy terrorista túszejtő és civileket élő pajzsként használó,
stb. – erőszakos, de azért az (etnikai/nemzeti) önrendelkezéssel kapcsolatos nemzetközi
gyakorlatban meglévő kiskapukat indokként használó, terjeszkedésének nem képes
ellenállni a gyenge legitimitással rendelkező, és amúgy is az államcsőd szélén
egyensúlyozó ukrán kormány. Ugyanakkor képtelenség saját állampolgárai ellen
fegyveresen fellépnie, ott, ahol a civil lakosság nem az ukrán hatalommal és
hadsereggel, hanem a zendülőkkel (álcázott terroristákkal, orosz ügynökökkel,
fegyverhez jutott civilekkel, stb.) szolidarizál. És eszköztelen a nemzetközi
közösség, az EU és az AEÁ is. A nyugati világ döntésképtelensége mögött, újra
és újra a gazdasági
érdekek, a profithajhászás áll: végső soron, a kapzsiság fölülírja a
nemzetközi morált és az eddigi politikai (establishmnt) elrendeződéseket, de
még a civilizációs folyamatokat is de-civilizációs pályára kényszeríti. Azt
látjhatjuk talán, hogy az ukrán válság vége, egy szuverén (bár az önálló államiság
hagyományával alig rendelkező) állam szétesése lesz/lehet Európa keleti végén,
a limes övezetben, még mindig
remélhetően kevés emberi áldozattal, de nagyon erős háborús pszichózissal, pánikkal
és rettegéssel, mely egy egész régiót, ha nem az egész világot, rengeti meg. Vajon
ezzel Kelet-Európa és Eurázsia befagyasztott konfliktusai sorra kiolvadnak, a múlt
démonjai felélednek, a világ többi/nyugati része pedig tehetetlen szemlélője az
eddig elhalasztott szovjet utó(d)harcoknak? Ez még a „rövid huszadik század”
utólsó hánykódása, a szovjet-orosz tetszhalott görcsös rángatózása, vagy „ilyen”
lesz az „új világ”?
Az ukrán konfliktus jól mutatja,
hogy a posztmodern válságok nem is elsősorban államközi konfliktusokból
keletkeznek, (bár itt úgy is értelmezhetjük a kialakult helyzetet, hogy ukrán-orosz
államközi konfliktusról lenne szó), hanem akárcsak a nemrég zajlott Jugoszláv
válság és konfliktus, etnikai/nemzeti, vagy legalábbis gyorsan etnicizálódó, tehát
végső soron kulturális-civilizációs törésvonalak mentén alakulnak ki és
mélyülnek el. Ukrajnában ma a Rubikon, amelyen (remélhetőleg) a rang és
felségjelzés nélküli orosz hadsereg sem merészel átlépni, szinte
hajszálpontosan etnikai törésvonalak, egyfajta kényes etnikai többségi-kisebbségi
arányok és viszonyok mentén rajzolódik ki, és a K-D-K-ukrajnai orosz többségű
körzetek, illetve a NY-É-Ny-i ukrán többségű körzetek között húzódik. Samuel Huntington[ii]
bizonyára kaján mosollyal tekint a kérdésre, hiszen joggal gondolhatja, „nem
megmondtam”? Nem előrejeleztem, hogy a jövő nagy konfliktusai civilizációs
határokon fognak kialakulni? Magam ugyan kétlem elméletének mindenhatóságát, de
készséggel elismerem, hogy az ukrán válság is leírható, mint civilizációs
konfliktus, mint egyfelől Európa fele igazodás az ukrán többségű régiókban,
másfelől az „Oroszország anyácska” (Mat' Rossiya) hívásának
bűvkörében elszakadási szándék az orosz többségű régiókban. Most úgy tűnik,
nincs semmiféle szabály, vagy azt kikényszerítő nemzetközi fórum és/vagy
tekintély, ami kordában tartaná az etnikai/nemzeti önrendelkezés jogára
hivatkozó népszavazásokat, és elég egy nagyhatalom protektorátusa ahhoz, hogy
etnikai közösségek kiszakadjanak fenálló államokból és csatlakozhassanak „anyaországukhoz”.
A kérdés csak az, hogy meddig mehet ez így, a krími és K-ukrajnai precedens (és
nem
hiszem, hogy Koszovó példája összehasonlítási alapként szolgálhatna),
hogyan fog tovagyűrőzni? Észak Kazahsztán, Abbházia és Hegyi Karabach, no meg a
„Dnyeszter melléki köztársaság”, azaz Moldávia
feldarabolása jön?
Határozott véleményt alkotni az
orosz terjeszkedési stratégiáról egyfelől, azért nem lehetséges, mert
Oroszország egy autokratikus rendszerű, egykori befolyása elvesztése miatt frusztrált
és hatalmi ambíciókkal kibélet, nagyorosz álmokat ébren is látó állam, és
hangsúlyozom nem kevésbé rendpárti és paternalisztikus (civil) társadalom. A mai Oroszországban a Putyin-pártiság – minden jel szerint – igen kiterjedt
jelenség, szinte össznépi meggyőződés, ezt az új
területek „visszatérése”
fölötti nyilvános ünneplés határozottan jelzi. Azt is, hogy az elnök (vissza)hódításaival
oldja az egykori nagyhatalmi pozíció elvesztése fölötti, ugyancsak elterjedt,
közösségi frusztrációkat, ezért ma még népszerűbb. Tegyük hozzá, azt is, hogy a
mass média és a közélet szinte minden szcénájának kontrollja az elnök-, és
szűkkörű klikkjének kezében van. A terjeszkedésnek ezért gátat
személyiségpszichológiai vonások szabhatnak, a kérdés úgy summázódik, hogy
meddig tart(hat) a putyini paranoia? Ebben a helyzetben viszont a gazdasági
szankciók nehezen tudnak hatékonyak lenni, a hatalom (mint mindig) közömbös a „nép
szenvedései” iránt, cirkuszt ad és a nagyság illúzióját, valamint az abból
nacionalista propagandával levezethető, „jólét” illúzóját!
A posztmodern „világ
rendszer(telenség)e” újragondolásra vár, a nemzetközi politika szereplőinek
legyenek azok nagyok vagy közepesek, esetleg kicsik, északiak vagy déliek,
fejlettek, fejlődők és alúlfejlettek, első, második és harmadik világbeliek,
valamiféle morális konszenzusra kell, hogy jussanak az egymás iránti
magatartásaik, külpolitikai viselkedésük tekintetében. Amíg még nem késő ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése