Lecsengőben az antikampány

Lecsengőben az antikampány

Hagyományosan a politikai kampányokba sűrítődnek bele azok a momentumok, melyek ugyan leegyszerűsítik a bonyolult politikai folyamatok jelentéseit, egy kévébe kötik és fokuszálják, ráirányítják a történések kimenetelét a konkrét célra, de ez a sűrítés viszont, csak akkor lehet sikeres, ha a köznapi politizálás megágyaz neki, ha a kampányidőszakokat az intenzív felkészülés időszakai váltogatják. Ebből az általános szempontból igyekszem értelmezni a mostani EP kampány ránk vonatkozó politikai kommunikációját.

Közvéleményt, sőt horribile dictum, valaminek/valakiknek kedvező közvéleményt “termelni”[i], és fogyasztásra felkínálni, azután mozgosítani, és a kedvező véleményeket, a (párt)szimpátiát szavazói viselkedésre konvertálni, voksokra átfordítani egy mediatizált mezőnyben, a “fogyasztás helyszínévé tett” nyilvánosságban, a politikacsinálás – mindenekelőtt a posztmodern politikai kommunikáció, marketing, és reklám (pr) – “művészetének” a központi feladata.

A posztmodern kampány viszont nem azzal kezdődik, hogy a pártok és politikai ágensek jól pontra tett és érthetően megfogalmazott, racionálisan átlátható jövőképeket, azaz politikai programokat írnak, és azután próbálnak meg elhelyezni egy versengő mezőnyben, a nyilvános dialógusok szcénáján, hanem a mezőny elvárásainak, a fogyasztói igényeknek a felmérésével. A politika üzeme nem az eladni kívánt, fogyasztásra szánt programokra, mint sajátos “termékekre”, azok minőségére, fogyasztásuk következményeire koncentrál. Nem azt mondják el, hogy: Mit akarunk? Milyen eszközökkel? Milyen célból? Mi fog történni, ha a programunk megvalósul? Miért ezt és nem más programot kínálunk? Milyen garanciák léteznek a program megvalósításához?, stb., stb., hanem sokkal inkább azt kérdezik, hogy mire van vevő? Mit akar hallani, mihez van kedve, mit “enne”, a közvéleménykutatásokban megjelenő modális politikafogyasztó “átlagember”? A termék, a politikai diskurzus önmagában érdektelen, értékét “csak” a piac, a fogyasztói szegmensek minél szélesebb köre, annak ízlése, elvárásai, pontosabban a fogyasztással/választással legitimált, vagy legalábbis jóváhagyott, másképpen a visszaigazolás mértéke (többségi voks) adja. A megszólítás mikéntje és a hatékony kommunikációs klisék megtalálása, az üzenetek kódolásának technikái előbbre valóak a tartalomnál, röviden a csomagolás és a reklám megelőzi és mintegy lényegtelenné teszi az eladni kívánt termék tartalmát. A politikai kommunikáció sokkal inkább a csábítás és lenyűgözés dramturgiája[ii], mintsem a programok és jövőképek versengésének, megmérettetésének a aktív közvetítője. És persze az örök kérdés, hogy mi az, ami eléri a médiák és rajtuk keresztül a közönség ingerküszöbét? Mekkora balhé, és milyen hangos botrányra van szükség, hány decibel kell ahhoz, hogy a(z egyébiránt tartalmatlan) közlés eljusson a „közvélemény” füléhez? A botránykeltésre és hangoskodásra jó példa az elnök által provokált, a román politikai nyilvánosságot uraló fülsiketítő zsivaj, a médiákon átütő gyülöletkampány és ellenségképgyártás, a miniszterelnök földbe döngölési kísérlete, és az arra adott viszontválaszok nem kevésbé hangos áradata. Azt is mondhatnán, hogy ez a „veszekedés”, kardcsörtetés és zaj éppen megfelel annak a politikai kultúrának, melynek egyfelől része, másfelől gerjesztője, harmadrészt pedig fogyasztói ízlésének alakítója: a stílus itt is maga a politikus. Azt viszont kétlem, hogy mozgosítana, minden bizonnyal nem is ez a célja, megértéséhez azt kell(ene) megvizsgálnunk, hogy kinek kedvez(het) az alacsony részvétel?

Közelebb vizeinkhez, döbbenten olvasom Kelemen Hunor nagyinterjúját, hiszen most a kampányfinisben, olyan kérdéseket tesz fel, olyan dilemmákról beszél, melyeket a kampány kezdete előtt lett volna célszerű „megoldani”, vagy legalábbis megnyugtatóan tisztázni, megvitatni és azután tervszerűen kommunikálni, üzenetként eljuttatni a választókhoz. Ha jól értem a szövetségi elnök dilemmáit, akkor azok lényegében akörül forognak, hogy mit mondjunk a választóknak? Mint mondja: „Én nem látom azt, hogy az, ami szükséges és indokolt lett volna, megtörtént volna: az, hogy európai uniós víziót, jövőképet megjelenítve egy olyan kampány legyen, amely arról szól, ami a választások tétje. Az igazság az, hogy mi is ebben az időszakban azzal a dilemmával küszködünk minden nap, hogy hogyan vigyük ezt a kampányt végig”.[iii] Nincs döntés és egységes kommunikáció a jelöltek arculatát, a bemutatandó politikusok arcélét illetően sem: nem tudni, hogy valóban a hozzáértő szakpolitikusokat akarják reklámozni, vagy a „tapasztalt” néppártiakat „árulják” nekünk („És mivel nálunk a 2-3 hely az, amit reálisan meg lehet célozni, nem merül fel az a lehetőség, hogy itt van 4-5 hiper-szuper, ismert, listahúzó politikus, és van 3-4 szakpolitikus, aki a politikában nem húzónév, nem ismert arc. Nálunk ennek is kell lennie, meg annak is kell lennie annak, aki odakerül”).
A kételyek mögöttes tartalma sokrétű, de ami biztosan kiolvasható az interjúból az, hogy a szövetség nem döntött abban a sarkallatos kérdésben, hogy több vagy kevesebb Európára van-e szükségünk? Az miatt a vergődés, hogy egyfelől van az EU, mint “fennebviteli ítélőszék”, ahová problémáink megoldásáért, “igazunkért” fordulunk – elvinni problémáinkat és megjeleníteni az EP-ben –, másfelől meg vannak elvárások, melyeket az EU támaszt velünk szemben, de amelyeket – valamiféle átvett, vagy legalábbis sugallt eurószkepticizmusból – nem kívánunk teljesíteni. Azt szeretnénk, ha „ajrópa” nagyobb kontrollt gyakorolna a “román” (értsd ellenséges, nem kívánatos, stb.) hatalom fölött, de békén hagyna bennünket, sőt anyagilag támogatna minden ügyes-bajos dolgunk megoldásában („adj pénzt, és kuss!”); ha ellenpontozná a többségi hatalom túlsúlyát, magyarán letörné a többségiek szarvát, és közben érzékeny lenne minden kisebbségi elvárásra, a helyi ügyektől egészen a szimbolikusakig; ha másokat utasítana, nekünk pedig „nem szólna be” semmiről, csak bólogatna, ha (vélt vagy valós) „jussunkat” kérjük/követeljük, stb. Nem világos az sem, hogy idehozni akarjuk Európát, vagy odavinni sajátos problémáinkat, legalábbis ingadozás van a két állásponttal kapcsolatban (Tőkés már a múltkori kampányban „Erdélyt Európába” jelszóval kampányolt, az RMDSz pedig „európai Erdélyt” mondott, most viszont a szövetség is „odavinni akarja bajaink”, részt venni a döntésekben, stb.). Ezért érzékelem úgy, hogy Kelemen kampányban terápiát akar, mégpedig a „kishitűség, a közömbösség” kései, és többnyire ráolvasásos gyógyításával kísérletezik.

Nem nehéz észrevenni, hogy ez nem független attól az ambivalens üzenettől és politikai magatartástól, amely a regnáló magyar kormány (és az attól jobbra levő párt) politikai üzenete (keletre nyitni, de „megfejni” a dekadens nyugatot), ez biza a „fideszeződés” jele, akármennyire is tagadná az elnök.

Kampányfinis előtt úgy látom, a legfőbb üzenet: „maradjatok otthon”; persze ezt szelektíven értve, azaz a “többiek”, akik nem ránk szavaznak, azok ne jöjjenek! Mi más ez, ha  nem antikampány?

---

[i] Több mint negyven éve vetette fel Pierre Bourdieu, hogy „közvélemény nem létezik”, legalábbis függetlenül a közvélemánykutatók és megrendelőik ténykedésétől, akik eljárásaikkal „kitermelik” azt. (lásd Bourdieu, Pierre: L’Opinion publique n’existe pas. Temps Modernes, 1973, január, 1292-1309 p.)

[ii] Jean Baudrillard írja, hogy a fogyasztói kultúra jellemzője, hogy a reklám a tárgyak és jelek nagyon széleskörű elterjesztésével a jólét illúzióját képes kelteni, függetlenül a fogyasztásra kínált „termékek” valós tulajdonságaitól és eltekintve a szükösségtől is, mely nagyon sok embert kizár a fogyasztási láncból. A mediatizált, fogyasztásra szánt, politikára különösen érvényes lehet, amit a francia filozófus a reklámról mond, hogy t.i. „a reményt árulja”, az „önmagát beteljesítő jóslatot”, a fogyasztásban való részvétel illúzióját, a fantázia-gazdagságot, promózza. (Lásd. J. Baudrillard, The Consumer Society: Myths and Structures, Sage, 1998, 127 p.)

[iii] Egyszerre két dolgot is üzen az interjú – ha csak az EP kampánnyal kapcsolatos részét tekintjük is –, hogy mennyire nem professzionalizálódott a mi kis szimulált politikai mezőnyünkben ez a foglalkozás, és másrészt, hogy az elnök mennyire képes kiesni politikusi szerepéből: kételyt megosztani/közvetíteni kampányfinisben, botrányos melléfogás.