Az autonómiázás színe és fonákja

Az autonómiázás színe és fonákja

Jelentem az elkerülhetetlen éppen megtörtént, pontosabban kiszivárgott, történt ugyanis, hogy az RMDSz n-edik autonómia-statútum tervezete, mint illó olaj szivárgott ki valahonnan, és nem hagyja magát a palackba visszazárni. A meg nem erősített, de fölöttébb valószínűsített tervezet velejéig eklektikus, afféle posztmodern freskó, melyen a területi elvek etnikaiakkal (NB a terület, amelyen az ajtonómia működne csupán 56.8%-ban rommagyarok által lakott – és székelyek, mint népszámláláskor ki szokott derülni, „nincsenek is”!), a gazdasági és adminisztratív meggondolások numerus clausus-, azaz etnikai arányosítással, szubszidiaritás nemzeti kiteljesedési vágyakkal, stb., keverednek, és mint a szövetségi elnöktől tudjuk, amíg a jelenlegi alkotmány érvényben van, az egybefércelt követeléseknek nincs „realitása”. Akkor mégis miért, miért most, és miért ebben a radikalizált formában kerül terítékre a téma? Azt hiszem bátran mondhatjuk, hogy ismét költőiek maradnak a kérdések, a válasz majd az lesz: „csak”, mert ... és innentől már ki is kapcsolhatunk, jön az obligát blabla, megmaradásról, etnikai elvárásokról, mozgosításról, történelmi jussunkról, stb., stb.

A rosszul elképzelt még rosszabbul tematizált és kommunikált székelyföldi ajtonómia (valójában puszta „autonómiázás”) semmivel sem viszi előbbre a rommagyarság ügyét, viszont újra borzolja a kedélyeket, megoszt és megbélyegez (polarizál és stigmatizál), és nemcsak a román-rommagyar viszonylatban teszi ezt, hanem a saját közösségen belül is. Mégpedig többes értelemben: egyfelől politikailag, és itt is egyszerre több fronton, nem csak a két elnökjelölt-jelölt közötti vetélkedés eszköze, hanem a harmadik félként fellépő SzNT, és az RMDSz között is frontot nyit; másfelöl pedig, a létező regionális érdekkülönbségek – Székelyföld, és az erdélyi magyarság más földrajzi régiói között – erősítését hozza; aztán – halkan mondom –, de az egyszemélyes (ál)civil-szervezet (még bejegyezve sincs a mozgalom), az SzNT vezérének radikális, szektáns és intoleráns, kizárólag a „székelyek” érdekeit hangsúlyozó egyre harsányabb fellépései nyomán, egyfajta „székely – nem-székely” etnikai jellegű törésvonalat úgyszintén tematizál és erősít.

Az etnikai és ugyanakkor területi ajtonómia ilyenfajta felvetése, (az autonómiázás) valamint eszköz jellegének céllá, és végső soron, „szent tehénné” fetisizálása semmi jóval nem kecsegtet, különösen amikor kampány van, és egyszerre tör ki a román-rommagyar médiaháború, valamint a rommagyar szimbolikus belháború, és a helyzet – szokásához híven – villámgyorsan „fokozódik”. Igencsak téves kampánystratégiát takar az autonómiázásnak a szövetség általi felvetése, mert Johannis jelölésének kapcsán a kampányban országosan már felmerült a nemzeti-etnikai jelleg és erre erősít rá az ajtonómiázás, mely ebben a formájában fokozottan etno-nacionalista jelleget kölcsönöz a politikai diskurzusoknak (ha Johannist akarták volna erősíteni a versenyben, nem ezt a témát választják a szövetség stratégái, vagy szimplán inkompetensek?). Teszik ezt akkor, amikor pedig az etno-nacionalista diskurzusokat háttérbe szoríthatná a Tăriceanu-féle elnök felfüggesztési javaslat. De ami ennél is rosszabb, hogy a belviszály tekintetében is defenzívába szorította a szövetséget, már a valódi kampány megkezdése előtt: most a másik jelölt-jelölt (minden jel arra mutat, hogy nem lesz meg a kétszázezer támogató aláírás, és Szilágyi Zsolt mégsem lesz elnök-jelölt) neptunozik, azaz titkos paktumokra való sanda utalással vádolja az RMDSz-t (mintha az nem tárgyalhatna bármikor, és bárhol, bármilyen politikai témáról a kormánypárttal, aki egyben kormányzati partnere); a hajlíthatatlan (Hűbele) Izsák Balázs pedig, “szekus módszerekkel” vádolja a szövetséget, és nem mellesleg az ajtonómia-mozgalom elárulásával. Nem utolsó sorban, azért is tévesen megválasztott kampánytéma az újabb ajtonómiázás, mert eredmények értékelése helyett frusztráltságra épít, illetve sikertelenséget termel, azt a tehetetelenséget veti fel, mely az elmúlt 25 évben előjött, akárhányszor fölmerült.

Félreértés ne essék, a sokszínű és sokértelmű autonómia-programoknak – az elmúlt időszak nyelvi- és elismeréspolitikai megvalósításai egy ilyen értelmes tervhez viszik közelebb a rommgyarságot, megengedem, lassan és lépésről-lépésre, de mégis tapaszalhatóan – és a kivitelezésükért folyó politikai küzdelemnek van értelme, csak az ajtonómiázás jelenleg forgalmazott formáiról állítom, hogy nem szolgálják a célt. A területi autonómia programoknak ott lehet számos előnye, ahol valamely kisebbség koncentráltan él egy behatárolt teületen (ez a Székelyföld esete, de nem a rommagyarságé!), és ahol – amennyiben szigorúan a demoktatikus elvek megtartásán alapul – hozzájárulhat egy ország területi egységének fenntartásához (ezt gyakran közvetítik is a román fél fele), miközben a konfliktusok megelőzését jól szolgálhatja. Hátrányai, hogy éppen többértelműsége folytán nehéz pontosan kommunikálni, mindig lesznek bírálói egyik vagy másik értelmezése szerint, meg hogy a törekvés, azt a benyomást keltheti, hogy az elszakadás, a kiválás előszobája („szeceszziós nyomást” okoz – lásd. Hurst Hannum), hogy mindent egybevetve, túl megy az egyszerű kisebbségvédelem és megfelelő jogok területén, más, gazdasági, és főként szimbolikus előnyöket követ, stb.  Akárhogyan is tekintjük a területi autonómia eszközként használva értelmes, olyan politikai, jogi és adminisztratív elrendeződésként, mely valamely kisebbség etnikai identitásának megtartását és újratermelését szolgálja, de nem végső cél, mindent megoldó panacea, mely minden konfliktust megelőz egyben egyszer és mindenkorra garantálja a gazdasági fejlődést, stb. Ez az, amit politikusaink – részben voksvadászat miatt, részben indokolatlan populizmusuk miatt (olvasom neves jobboldali politológus/ideológus a populizmust, mint megkerülhetetlen, kötelező alapállást tekinti!), nem utolsó sorban, frusztrált paranóia következtében – rég elfelejtettek. Az esetleges székelyföldi autonómiának, mint földi paradicsomnak, mint „végső” és megkérdőjelezhetetlen „jussnak”, stb. való meghírdetése nemcsak pragmatikus szempontból irreális, magyarán nem csak a „románok” éretlensége és érthetetlensége, valamint nekik tulajdonított egyoldalú etno-nacionalizmusa okán kontraproduktív (ugyan-ugyan vajon nem – a magyarországról exportált „nemzeti” nagyzási mánia következtében – mi vagyunk manapság nacionalistábbak a románoknál is?), hanem elvi-elméleti szinten is roppant módon beszűkíti a politikai és egyéb megoldások keresését. Márpedig, ha valóban meg- és itt akarunk maradni, sürgősen alternatívákra, mégpedig kreatív megoldásokra van szükségünk. A székelyföldi ajtonómiázás viszont nem segíti ezt, nem marasztal, elüldöz, olyan frontokat nyit és olyan célokat szentesít, melyek inkább arra késztetnek: ne vegyünk már tartós tejet, inkább útlevélre gyűjtsünk ...