2014/10/28

Szelek útján



Szelek útján

A határontúli magyarság „történelmi sorsának” alakulása ezer szálon kapcsolódik Magyarország „történelmi sorsának” alakulásához, és ezen szálak közül sok nem csak érzelmi/identitás jellegű – az együvétartozás, a közös nyelv és kultúra, hagyományok, történelem, stb., stb. – hanem egyben gyakorlati jelentőséggel is bír. A kisebbségi magyarok léthelyzetét, a leghétköznapibb kisebbségi/többségi interakcióktól és viszonyulásoktól, a legbonyolultabb gazdasági, társadalmi, kulturális, politikai, stb. folyamatokig, alapjaiban határozza meg az anyaország nemzetközi megítélése, beágyazottsága, irányultsága, kapcsolatrendszere, és miért ne, „kijáró”, illetve nyomásgyakorló képessége, helye a geopolitikai, hatalmi palettán. Ma Magyarország – különösen a magyar kormány külpolitikai megítélése, sőt egész helyzete bizonytalan –: kompország, minden jel szerint, eloldja csónakját az oly hőn áhitott, és továbbra is viszonylag szilárd nyugati révtől, és az önmagában is bizonytalan „vad-keletre” veszi útját, egy örvénylő folyón (kérdés, hogy ezúttal is a víz lesz-e az úr?). Márpedig a külpolitikai bizonytalanság, a bizalomvesztés, egyben sebezhetőséget jelent, és azt a nyugtalanító kérdést veti fel: akik most úgy döntöttek, hogy – immár kinyílvánított szándék szerint – elhagyják a nyugati demokratikus közösséget és Magyarország jövőjét a posztszovjet kelethez kapcsolják, tévedhetnek, mégpedig a nemzet hosszú távú érdekeinek a fel nem ismerésében, és, ha ez bebizonyosodik, akkor viszont hogyan tovább?
Amikor elbizonytalanodik a politika, amikor már nemcsak a közélet iránt érdeklődő polgárok, hanem maguk a politikusok sem „értik”, ami történik és látszólag kitőr a káosz, „bármi megtörténhet”, a bénultság és a fejvesztett rohangálás, vagy éppen a döbbent hallgatás lesz urrá a politikai kommunikáción, és kiderül, hogy nincs „rendes megváltás”, ajánlatos visszatérni a kályha sarkához, esetünkben felidézni a nyugati politikai berendezkedések, nevezetesen a liberális demokráciák alapelveit.
Az a kormányzat, amely nem a jobbítás őszinte szándékával kormányoz, hanem polgárainak ignoranciájára, tudatlanságára, megvezethetőségére és érdektelenségére, rossz politikai beidegződéseire, hiányos kultúrájára, stb. épít, eleve korrupt kormányzat, és korrupt rendszert épít. Bár a demokrácia kritériumainak formális leírásákor, a vonatkozó tankönyvek ritkán mennek el a választópolgárok politikai kultúrájának, tájékozottságának, stb. kérdéséig, a probléma létezik, figyelmen kívül hagyása több, mint bűn, politológusi hiba. Végső soron, a demokratikus kormányzás, csakis a polgárok haladásra, biztonságra, kiszámíthatóságra, és az egész közösség boldogulására irányuló szándékaira és törekvéseire építhet, még akkor is, ha az ő felelőssége ezen szándékok és törekvések „előhívása”, jogi és közpolitikai programokra való lebontása, illetve átfordítása, és követése. Természetesen a jó(bbító) szándék messze nem elég a modern és jó kormányzáshoz (good governance), sőt az „általános” politikai felhatalmazás, de még a populista hatásvadász, behízelgő és/vagy megtévesztő, (etno)nacionalista és manipuláló politikai kommunikáció sem lehet egy jó kormányzat alapja, a modern kormányzást szakértelemre szükséges építeni. A magyar kormánypártok uram-bátyám alapon megválogatott előléptetett lojális, de tudatlan, lekenyerezett és kiszolgáltatott „vazallusai”, bürokrata mamelukjai márpedig, híján vannak a szakértelemnek, csak a maffiállam gátlástalan kiépítésében kompetensek.
A liberális demokrácia tökéletlen rendszer, tele hibákkal és bizonytalan tényezőkkel, ezért kiegészítő fékek és ellensúlyok rendszerére van szüksége – a győztes nem visz, nem vihet mindent, a kisebbségi véleményeknek, álláspontoknak és elképzeléseknek helye van, helye kell legyen a rendszerben – és főként állandó korrekcióra szorul, melynek kezdeményezője, külső támogatója a hatalmi körökön kívül működő civil társadalom. A nyugati értelemben vett demokrácia éppen arra való, hogy a hatalomváltás békés eszközökkel történjék, hogy ne leszármazás alapján működjön, hogy a népakarat megváltozásának kifejezésére ne legyen szükség forradalomra – horibile dictu – polgárháborúra. Ezért a „fülkeforradalom”, és az „illiberális demokrácia” – legyen az kétharmados, vagy másmilyen – azon túl, hogy kezdettől fogva nonszensz, rendszeridegen álfogalom, félrefutott „jópofizás” lenne, ha nem a demokratikus rend felforgatására használnák.
Minden nemzet külpolitikája, a közpolitikák meghosszabbításaként, a „nemzeti érdek”-nek a más nemzetekkel szemben, illetve mellett való definíciójára épít és igyekszik azt érvényesíteni a nemzetközi politikai szcénán. Különösen érzékeny terület ez, hiszen itt kevés a helye a voluntarizmusnak, az önkényes és át nem gondolt intézkedéseknek, a diplomáciában minden szó súlyát százszor is megmérik, mielőtt kimondják/leírják. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a mai Magyarország és mindenekelőtt a jelenlegi kormány, vagy „kurzus” rejtett, és általam be nem látott érdeke – még a potenciális atomerőmű bővítési mutyi sem magyarázhatja a zsarnoki „kelet”hez való igazodást – a posztszovjet zónához való közeledés, a „lassú kihátrálás az EU-ból” (a magyar parlament elnökének szíves megjegyzése, illetve víziója). Egészen biztos, hogy ez nem lehet az egész nemzet érdeke, és nem utolsó sorban, a határontúli magyarság érdekeivel megy szembe, sőt árulja el azokat! Nem árt ismételten és hangsúlyosan kimondani, a határontúli magyarság megmaradásának és boldogulásának egyedüli lehetősége az országaik EU-s és atlanti elköteleződése, a nyugati világot jellemző liberális demokráciák szövetségébe való betagozódása. Milyen esély van a boldogulásra, ha a fő támaszunk Magyarország, egy másik szövetségi rendszer (Eurázsiai Szövetség) potenciális tagságára vágyik, illetve oda igyekszik, és elszakad az eddigi nyugati orientációtól (számomra nem vitás, hogy André Goodfriend, és nem Putyin, a „jó barát”)? Mitől lenne pozitív számunkra, ha Szlovákia, Románia, Ausztria, Horvátország és Szlovénia, és remélhetőleg előbb-utóbb Szerbia, sőt Ukrajna is más hatalmi tömbbe tartozna, mint a posztszovjet érdekzónába igyekvő, oda integrálódó Magyarország? Hangosan kell ezt kimondani, mert úgy látom, a lábon, fejenként vagy kiscsoportosan megvásárolt/lekötelezett/megvezetett, a tudatlan és felelőtlen kisebbségi politikusok – tisztelet a kevés kivételnek –, minden rendű és rangú fullajtárok és pöffeszkedő kiskirályok, stb. igyekeznek elhallgatni és elrejteni a magyarországi kormány külpolitikája és a határontúli (nevezetesen rommagyar) érdekek közötti ellentétet. A székelyföldért autonómiázó kiskirályok ez fölött még azt is elfelejtik kimondani, hogy a reális autonómia, a liberális demokrácia – ha úgy tetszik vívmánya –, pontosabban a központi hatalomnak ésszerű és kívánatos megosztása, a decentralizáció és szubszidiarítás, stb.,  csak liberális demokráciára való hatalmi berendezkedés mellett jöhetne létre és működhetne: Abházia nem Dél-Tirol! A keleti szél halálos örvényt gerjeszt(het), és nem marad ki leoltsa a villanyt!

2014/10/21

Szeget szeggel?



Szeget szeggel?

Mostanában legalább napszakonként ránézek a hírtévékre, hiszen alapvetően foglalkoztat, hogy mely közszereplőt láthatok bilincsben, vagy legalábbis a korrupcióellenes ügyészség kapujában nyilatkozni: hosszú távon is lényeges és eldöntendő kérdés, hogy valóban elkezdődött a strukturális, a teljes közéletre kiterjedő korrupció felszámolása, vagy csak kampányakció, amit az ügyészségi/bírósági tudósításokban látunk? Bár nehéz válaszolni a kérdésre, azt hiszem van már néhány fogodzó, illetve olyan információ, amelynek alapján közelebb kerülhetünk egy helyes válaszhoz, ezeket igyekszem számba venni.
Amikor a korrupcióról beszélünk, vagy annak mértékét és jellegét feszegetjük, abból érdemes kiindulni, hogy nem egy egységes, és könnyen meghatározható jelenségről van szó, és hogy nem minden esetben kapzsi és gátlástalan emberek a szereplői az ilyen ügyleteknek, hanem gyakran egyszerű köznapi emberek keverednek a korrupciós láncolatokba. A köznapi, apró, vagy eseti (bribery, csúszó-, vagy kenőpénz adás, elfogadás, stb.) korrupciós hálózatok, igen gyakran azokkal a társadalmi normákal, illetve azok hiányával függenek össze, amelyek egy-egy társadalmi közeget (szcénát) jellemzően meghatároznak. Amit a neves amerikai szociológus Robert King Merton a deviáns, illetve delinkvens (bünöző) magatartás társadalmi méretű elterjedéséről mond (Robert K. Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, VI. fejezet) az eseti korrupciós hálózatok kialakulására is érvényes. T.i., ha az elfogadott, elterjesztett és elvárt, illetve honorált társadalmi normák széles körben nem egyeznek a megvalósítási lehetőségekkel, egyszóval, a célok és az eszközök strukturális ellentmondásba keverednek egymással, az emberek szinte automatikusan a rövid úthoz folyamodnak, az erősen vágyott dolgok eléréséért, a korrupció (a deviáns vagy delinkvens viselkedések) valamilyen formáját választják. Merton az amerikai feltörekvő társadalomban látja, és elemzi a megvágyott gazdagság és karrier („American dream”), stb. és a legtöbb ember számára fennálló konkrét és legális elérhetőségi lehetőségek közötti feszültséget, anómiát, és ebből származtatja a hétköznapi embereknek a bűnözésre való hajlamát, erős motivációját: ha nem megy törvényesen és tisztességesen, tegyünk másképpen az erősen megvágyott célok érdekében. Ki tagadhatná, hogy a K-K-európai átmenet társadalmaiban még azelőtt vált nagyon erős és társadalmi léptékkel mérhető, mintegy általános céllá a személyes/családi meggazdagodás, a feltörekvés, a luxus, stb., hogy a megvalósítás legális és tisztességes gazdasági/társadalmi alapjai megteremtődtek volna. Az eseti, vagy „apró” (petite) korrupció és a korrupció iránti érzéketlenség alapját ez a sokszor javíthatatlan kapzsiságnak tűnő, anómiás állapot, a tisztességes boldogulás útjainak és módozatainak a meg nem léte, vagy legalábbis a nem ismerete, illetve a sok ellenpéldából adódó bizalmatlanság táplálja. Ez a hétköznapi világ a „kis halak” világa, ami – jó esetben – nem kapcsolódik sem bűnöző alvilághoz, sem korrupt „felvilághoz”, viszont maga is fenntartja a korrupcióval szembeni toleráns, megtűrő, szemethúnyó magatartást (az ilyenfajta „moral climate” miatt nézik „frájernek”, baleknek, a meg nem gazdagodó, hatalmával vissza nem élő politikust).
Más a helyzet a közéleti/politikai, strukturális és már-már államrezonná váló korrupcióval a maffiaállammal, mely nem csak az államigazgatás és az újraelosztás, a redisztribúciós hálózatokat uralja, hanem az (i)gazságszolgáltatástól kezdve – és mint a Hrebenciuc-Şova ügyből kiderülni látszik –, akár a törvénykezést is eléri.  A maffiaállam létezésének legfontosabb és ugyanakkor biztos markere az állami korrupció „törvényessé tétele”, „lepapírozása”, illetve olyan ügyviteli/eljárásbeli rend kialakítása, mely eleve a szereplők korrupt magatartásával, korrupcióra való hajlandóságával számol. Az állami korrupció mögött mindig a pártkorrupció áll, hiszen egy-egy éppen hatalmon levő párt a „konkrét” működtetője az állami korrupciónak. Én a politikai pártok működésének „laza” szabályozását és főként forrásaik ellenőrzésének, pontosabban nem ellenőrzésének problémáját tipikusan, ilyen strukturális korrupciós ügyletnek tekintem. A pártadminisztrációt nemcsak korrupciós ügyletekbe és hálózatokba kényszeríti a jelenlegi szabályozás, hanem még fel is menti a szereplőket – a pártért teszik, amit tesznek, valami közös „jó” ügyért, legalábbis így érezhetik az aktorok – és ezzel a politikusok számára, mintegy szocializációs tényezővé, egyfajta modellé válik a „pártnak lopni” rendkívüli képessége. Nem is kell ahhoz bírói végzés, hogy pontosan látható legyen, hogy pl. a PSD esetében a korrupt „keresztapa” mintegy 25 éve a most megvádolt Viorel Hrebenciuc volt, aki mint nagy előd mára már több generáció tanítómesterévé lett, korrupcióból (de ugyanígy a Blaga-Berceanu-Videanu, stb. voltak a pártkorrupció menedzserei a „másik” oldalon, persze a fő-fő vezér Băsescu alatt!).
Van itt aztán egy érdekes párhuzamos történet, Magyarország és Románia között, mely a hasonlóságokon túl a két ország közötti (kül)politikai eltéréseket is dokumentálhatja, és ez az amerikai nyomásra kirobbant Microsoft, illetve a beutazási vízumok megtagadásának ügye. Romániában a napokban pattant ki a Microsoft korrupciós-ügy, melyben több volt miniszter és magas beosztású tisztviselő, no meg befolyásos üzletember érintett. Magyarországon pedig a kormányzati tisztségviselők és kormányközeli vállalkozók vízummegtagadásának ügylete zajlik. És bár a korrupció mindkét ország esetében „a kormányzási stílus” jegyének tekinthető, a felemrülő botrányok kezelési kísérlete egészen más. Míg Románia – ez esetben is – teljesíteni fogja a legutolsó pillanatban és a legalacsonyabb szinten (damage control) a külfödi (nagy)hatalmi és/vagy demokratikus jogállami elvárásokat: kivizsgál és megvádol közéleti szereplőket. Magyarország kormánya (az eddigiek alapján) a harcos elutasító magatartás, az ostromlott vár szindróma, híve: nem kivizsgál, hanem tagad és ellentámad. Hogy melyik politikai stratégia a kedvezőbb, illetve hasznosabb egyik vagy másik állam érdekeinek szempontjából, csak hosszú távon fog eldőlni. Az viszont biztosan látszik, hogy Románia rövid távon nyer, és nemcsak a megfelelési kényszer folytán előálló jobb külföldi megítélésben, hanem a hazai közélet tisztulásában is. Számos jele van annak, hogy – egyelőre – a Băsescu-pártiak ügyeit kevésbé bolygatja az (i)gazságszolgáltatás, mint a ma kormányon levőkét, de jön a váltás, és a másik oldal korruptjainak megvádolása-elítélése is napirendre kerülhet, lehet a szeget szeggel stratégia segíti a korrupció felszámolását? Az egyik korrupt társaság leleplezi a másikat és fordítva, olyasmi ez mint a maffia-háború, végül az egész társadalom nyerhet belőle, a korrupció mérhetetlen elterjedtsége viszont, borzalommal tölt(het)i el a lelkeket!

2014/10/14

Európa, mítoszokban és ellenmítoszokban



Európa, mítoszokban és ellenmítoszokban

A kilencvenes évektől kezdődően a K-K-európai országok számára Európa ígérete, a jóléti állam mítoszával volt azonos, azzal a reménnyel, hogy a csatlakozó posztszocialista államoknak sikerül gyorsan felzárkózniuk a fejlett nyugathoz, hogy a mindenféle egyenlőtlenségek mérséklődnek, majd fokozatoan eltűnnek, az egységesülő EU-ban. Nem is érdekes, hogy ezt a mítoszt, vagy politikai eur(ut)ópiát, kik és milyen érdekekből generálták és táplálták, hogy a nyugati országok és az akkor még szűk unió – nem függetlenül a piac- és olcsó munkaerő megszerzésének érdekétől vezérelve – hagyta, hogy a vasfüggöny rossz oldalán, jólétre ácsingózó „szegény rokonok” elméjébe bevésődjön ez a kép, minden esetre két évtizedre bevésődött. Ez a politikai fikció – amint azt Szabó Márton fejtegeti[i] – egyetlen lehetőségként gyakorolt nagyon erős befolyást régiónkban, azt hiszem nemcsak a köznapi emberekre, hanem a politikai osztályra, a mérvadó értelmiségiekre is. (Közvetlen tanúja voltam annak az igyekezetnek, amint egyetemünkön – BBTE-Kvár – az európai tanulmányok szak ezt a mítoszt, vagy politikai fikciót igyekezett intézményesíteni, első körben az oktatási curriculumon keresztül, második körben pedig végzősök által szélesebb körben is terjesztve, sőt könyvek és kiadványok, tanulmányok és cikkek révén a szélesebb nyilvánosságban is. Ezzel az igyekezettel terjesztették el azt a másik „önfelmentő” mítoszt is, hogy a fejlett Nyugat egyféle „történelmi tartozást” fog leróni a kelet európai történelmi megpróbáltatások és elbukott forradalmak, no meg szenvedés okán. Hasonló intézmények alakultak, szerte a régióban). A hirtelen vállalkozó szelleművé vált helyi hivatalnoki-gazdasági elitek pedig abban reménykedtek, azzal kísérleteztek, hogy gyorsan meggazdagodjanak az európai támogatások, no meg a rablóprivatizáció révén, hogy ők legyenek az első generációs – immár európai értelemeben is jelentős – gazdag vállalkozók.
Az a baloldali-liberális, a jóléti államhoz kapcsolódó mítosz, ami az integrálódó Európához kapcsolódott – bevándorló népesség helyett „bevándorló országokat” magába fogadó Európa, mégpedig úgy, hogy nincs „olvasztótégely”, inkább nemzeti mozaikokból építkezik – eltakarta azt a tényt, miszerint „Európa csodája, a hagyományos ellenfelek összebékítése”[ii](Ulrich Beck), és a liberális demokrácia eszméjének, valamint intézményrendszerének a kiterjesztése, megfelelő hagyományokkal nem (vagy csak alig) rendelkező területekre, a diktatúrákból éppen kiszabadult országok/nemzetek körére. És ismét, nem karitatív meggondolásokból, az alig létező emberi szolidarítás okán, hanem a jó gazdasági/kereskedelmi kapcsolatok kiépítésének és fejlesztésének, valamint a stabilitásnak, Nyugaton felismert, érdekéből. Ehhez fűződik a viszonylag egységes liberális demokrácia intézményesülésének érdeke, egész Európában. (Az „illiberális állam” orbáni eszméje éppen ezt a stabilitásigényt ássa alá, szembemegy az EU tényleges eszmei alapjaival, és praxisával: európaellenes koncepció és politikai gyakorlat, amit – hosszú távon – minden bizonnyal nem támogat(hat) az EU).
Aztán a pénzügyi-gazdasági válság világosan megmutatta, hogy a közös európai „jóléti állam” mítosza fikció volt és maradt, hogy újra kell gondolni rengeteg dolgot, amit készpénznek vettünk az integráció kapcsán, hogy le kell mondani az örökösen fejlődő és főként mindenki számára föltétlen jólétet hozó EU utópiájáról. Ellenmítosz – a „magyarossh nemzeti illiberál” egyenesen ellenségképet fest az EU-ról, olyan disztópiát, mely a kiábrándulásra alapoz, arra, hogy a várva várt jólét nem következett be az európai integrációval – kiépítése és elterjesztése helyett, ideje reálisabb és praktikusabb képet létrehoznunk. A sikeres felzárkózáshoz, a jövedelem és vagyoni egyenlőtlenségek fokozatos felszámolásához a legkevésbé a liberális demokrácia intézményeinek, mint politikai/hatalmi rendszernek a felszámolásán keresztül vezet út, hanem mint mára kiderült, a sikeres integráció fő ellensége a korrupció, a politikai (és nyomában gazdasági) elit elmaffiásodása. Föl kell fognunk, hogy egy sokkal földhözragadtabb, maceránsabb és nehézkesebb, hosszantartó felzárkózási folyamattal kell számolnunk, melynek végeredménye, biza nem az egyenlők „középosztályára” épülő egyesült Európa, hanem minden bizonnyal továbbra is a jellemzően nagy jövedelem- és vagyoni különbségek Európája lesz, illetve marad. (Azért érdemes megjegyezni, hogy egy globális összehasonlító vonatkozásban Nyugat-európa társadalmai homogénebbek a vagyonok eloszlásának szempontjából, mint pl. Az AEÁ, ahol az asszimetrikus vagyoneloszlás azt mutatja, hogy háztartások felső tíz százaléka birtokolja a vagyonok felét, míg a legfelső 1% a vagyonok 35%-át bírja, ez az arány Svédországban „csupán” 15%). Az integráció haszna első körben csak az elismerés politikai megvalósulása[iii], annyiban, amennyiben a liberális demokrácia intézményrendszerét, minden nemzeti állam a maga területén elfogadja, bár igaz, hogy „létminimum alatt nincs politikai szabadság”, a jövedelem- és vagyoni egyenlőtlenségek még sokáig fogják jellemezni az EU-t. A kulturális értelemben elismert európaiság nem fog automatikusan egyforma jólétet hozni az EU-ban integrálódó államok számára, viszont legalább nem hagyja a halmozottan hátrányos helyzetet (interszekcionalitás) akutizálódni és a gazdasági „igazságtalanságokat” a kulturálisakkal összekapcsolni. A diverzitás, a másság elismeréséért folyó küzdelem, mely a multikulturalizmus nevet viseli (más összefüggésben az „európai kozmopolitizmus” kifejezés illik rá), mára kifulladni látszik Nyugaton (főként Nagy-Britannia esete mutatja ezt, de nemcsak). A masszív bevándorlás – különösen az Európán kívüli országokból/területekről – a kulturális tisztaság (esszencialista) eszméinek megerősödésével  együtt a jóléti sovinizmus előretörését is napirendre tűzte.  Az európai kozmopolitizmusból származó, kultúrákon átnyúló szolidaritást komoly kihívások érik az elhúzódó válság, valamint a masszív bevándorlás nyomán. A megoldás mégsem a politikai ártelemben vett „keleti nyitás”, ami mögött az az álideológia húzódik meg, hogy az EU, és annak eszméi lecsengőben vannak, hogy kiürült és végleg meggyengült az európai gondolat (a nyugat alkonyát évszázada hirdetik, hol itt, hol ott, azért még be nem következett!), hanem a politikai mítoszok reálisabb politikákra és elvárásokra való lebontása: a nemzeti típusú társadalmi kohéziónak és szolidarításnak, más típusú európai kohézióra és szolidarításra való váltása. Nem csoda, ha a fejlett országokban, egy válságos helyzetben, erősödnek a nemzeti bezárkózás és a bevándorlásellenes hangok, csökkenteni szeretnék a közös európai háztartásra fordítandó forrásokat, stb., viszont az abszurd kategóriájába tartozik, hogy olyan EU-s tagállam, amely nettó előnyöket élvez az EU-s redisztribúció nyomán, ellene fordul Európának. Az abszurd drámákban márpedig, valóban „bármi megtörténhet”: quo vadis Magyarország?




[i] Szabó Márton 2006, Politikai idegen, L’Harmattan, Bp. 109-113 pp.
[ii] Ulrich Beck 2006, Egyenlőtlenség és elismerés: páneurópai társadalmi konfliktusok és politikai dinamikájuk, In: A.Giddens-P.Diamond (szerk.) Írások az egyenlőtlenségről, az egyenlősdiről – és az új egyenlőségről, Napvilág Kiadó,  Bp., 160-184 pp.
[iii] A kifejezést a kanadai társadalomfilozófus, Charles Taylor  által kifejtett értelemben használom: „Egyrészt az egyenlő elismerés elve megköveteli, hogy az emberekkel megkülönböztetés nélkül bánjunk .. másrésazt viszont  fel kell ismernünk, sőt, támogatnunk kell a másságot”., lásd. Ch. Taylor 1997, Az elismerés politikája, Osiris , Bp. 124-152 pp.

2014/10/07

Mezítlábas utópia és vidéke



Mezítlábas utópia és vidéke

„És megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.” – Borges

A vizionárius Borges sokat töpreng azon, hogy álmaink milyen jellegűek, és nem abban az értelemben, ahogy mondjuk Freud álomfejtés-elmélete próbálja megérteni, feltárni az álmaink tartalmát, azok rejtett jelentéseit, hanem azt keresi, hogy ki az, aki álmodik, és az álom tartalma, a benne rejlő szimbólumok, hogyan viszonyulnak a valósághoz. Az egyéni álmok töredezettek, változékonyak és elmosódottak, elillannak és aztán újra előbukkannak. De létezik és hat az ébrenálmodásnak egy sajátosan közösségi változata, mely ha úgy tetszik módszeresebb az éjszakai álmok villogó képsorainál, és amely nagyban hozzájárul a társadalmi világ újratermeléséhez, mégpedig a „szellemi látszatok újratermelése révén” (ahogy azt Mannheim Károly mondaná), és ez nem más, mint az utópia. Az utópia a jövőképek és egyéni álmok összeszerkesztett, vagy határok közé illesztett rendszere, a „legyen”, vagy „lennie kellene” eljövendő, vagy legalábbis elképzelt világa, szemben a „van”, a „rögvalóság”, szűk perspektívájú és determinált világával, melyet mindenkor nyomasztónak, tökéletlennek, kritizálandónak találunk. Az utópia ideális, viszont nem irreális világ, eszményi hely, olyasmi, ami elképzelhető, de – a maga teljességében – nem megvalósítható, arra törekedni, hogy valósággá legyen („utópikus tett”) mégsem abszurd és nem is takargatni való; nincs ideális társadalom, sőt létrejöttének a valószínűsége is csekély, mégis ezer évek óta vitázunk róla – sőt a társadalomtudósok, tudományuk létalapját (raison d’etre) látják a felé való haladás segítésében –, ideális állam sem létezett és létrejötte is valószerűtlen, mégis Platón óta élő vízió, és a jó kormányzás mindenkori mércéje, paradicsom sincs, de odakerülni, nagyon sok halandó kétezeréves vágya. Egyszóval nehéz lenne emberi világról, társadalomról és kultúráról az utópia ideális képzetének, a tökéletességre való törekvésnek, a jelenléte nélkül beszélni vagy akár képzelődni, az emberi lét (condition humaine) sajátja a tökéletesre való áhitozás. Az univerzális utópia az a nemlétező, de elképzelt (megvágyott) hely, ahonnan körültekintve újragonolhatjuk a társadalmi természetünket, azt a kérdést feszegethetjük, hogy hol is állunk egy eképzelt tökéletes világhoz képest?
Politikai értelemben az utópia egyfelől motiváló képzet, irányt kijelölő, egy végső állapotot vázoló projekt – mi lenne kívánatos? –, másfelől pedig – az ideológiák, társadalomfilozófiák révén – társadalmi kohéziót teremt, integrálja a közösséget, még akkor is ha közben egymástól meg is különbözteti, sőt ütközteti azokat. És itt el is jutottunk addig, hogy kijelentsük az ideológiák a meg nem valósult, de ha úgy tetszik programmá formált, gyakorlati, vagy legalábbis a megvalósíthatóság ígéretével kecsegtető projektté (operacionalizált) alakított utópiák. Az utópia, akárcsak negatív párja a disztópia, mely oly gyakori társadalmunkban – mely társadalom sokkalta nyitottabbnak tűnik az „összeomláselméletek” befogadására, mint a pozitív víziók mozgosító erejének felismerésére – ideológikus, azaz alternatív viziókban jelenik meg: utópiaországban vagy a szabadság, vagy az egyenlőség, vagy a hagyománytisztelet és rend, stb. a társadalom könyörtelenül következetes szervező elve. Az ideológia, úgy is mint egy megvalósítandó utópia (tökéletes hely), vállaltan torz világkép, legalábbis abban az értelemben, hogy sokszor az ideálisat és nem a valóságosat, a praktikusat, stb. tekinti mérvadónak, viszont nélküle nincs valós politikai cselekvés (Az ideológia fogalmat Geertz-i értelemben használom, azaz modellszerűségében rejlő gyakorlati hasznát, funkcionalítását tartom fontosnak). Másfelől pedig a hatalom legitimálásának eszköze, arra való, hogy a mögötte fölsejlő vízió, illetve az az fele való haladás nevében, elfogadtassák a hatalmat, annak működésódjait, hogy arra szólítsák fel a közösséget, hogy áldozatot hozzon egy jobb, és szebb majdani világ eljövetelének érdekében. Ebben az értelemben, a ma oly divatos populizmus, mint elképzelten ideológiamentes politikai cselekvés abszurd, hiszen nem mutat perspektívát, csak a hatalmat igyekszik legitimálni, miközben, ha van bármennyire is obskurus világképe – a népakaratnak való vélt vagy valós megfelelés, sőt rájátszás (a népakaratnak, mely önmagában is ideológikus, hiszen „diszkrepancia van aközött, amit az emberek hisznek, és aközött, ami tudományosan helyesnek tartható”, mondja Parsons) –  azzal csupán a fennálló rendet, a hatalmat próbálja minden áron elfogadtatni, anélkül, hogy perspektívát mutatna.  
Ha azt a kérdést vetnénk fel, hogy hogyan állunk az utópiák és a nekik megfelelő, a feléjük mutató, ideológiák terén mi rommagyarok, akkor minden bizonnyal szegénységi bizonyítványt kellene kiállítanunk magunkról. A mi kis politikai mezőnyünket egyetlen és csupán egy mikrórégióra, a Székelyföldre, mint utópia-landre (találóbbnak gondolom rá a skanzen kifejezést) koncentráló, azt idealizáló félszárnyú utópia uralja. Ennek ideológiája, pedig az etno-territoriális autonómia zavaros konstrukciója. Azért félszárnyú ez az ígéret(föld) – mezítlábas utópia Kököstől egészen Nyárádtőig – és a hozzá ideális esetben vezető ideológia, mert csupán a közösség egy részét integrálja és mozgósítja. És persze azért is, mert alacsonyröptű képzelet szüleménye, meg akar kerülni minden felmerülő problémát (az etnikumközi viszonyoknak, a többség-kisebbség dinamikájának újragondolását, stb.), miközben újakat (asszimetrikus adminisztráció, még kiterjedtebb bürokratizmus, stb.) vet fel. Ezért szinte parodisztikus is utópiának, ideális világnak feltüntetni, azokat a zavaros képzeteket, melyekkel tervezetekben autonómiázással próbálják leírni a Székelyföldet, mint ideális helyet és mint eszményi („lófőséget”, akarom mondani) „köztársaságot”.
Van azért – legalábbis „tartalékban”, ritkán hangoztatott háttérképzetként – egy másik utópia: Erdély, mint önálló történelmi, geopolitikai,  multikulturális, stb., „virágos Éden-kert”, és ennek megfelelő ideológiai konstrukció is, amit poszt-transzilvanizmusnak nevezhetnénk. Én viszont érvrelni ez utóbbi mellett tudnék (meg is tettem máshol), mert azt hiszem, legalább utópiáinkban nagyravágyóak kellene lennünk és földhöz ragadt, vagy legalábbis akként megélt, valóságunkat egy nagyobb és – legalábbis elvben – működőképesebb „ígéret-földje” perspektívájából kellene újragondolnunk! Csak hát ehhez az is hozzátartozik, hogy ne az etnikai/nemzeti elzárkózást, hanem a sokféleségben rejlő dinamizmust és újító szellemet, a toleranciát tekintsük mérvadónak; hogy ne a múltban vájkáljunk, hanem a jövő horizontját fürkésszük; hogy – itt és most -  merjünk „mást” elképzelni (jut eszembe Bretter György és az ő kritikai mást akarása, mint lehetséges előzmény): szűklátókörűségünket, mi okozza? Merjünk álmodni, hanem előbb-utóbb minket fognak álomnak, tovatűnő emlékképnek nézni!