Európa, mítoszokban és ellenmítoszokban
A kilencvenes évektől kezdődően a
K-K-európai országok számára Európa ígérete, a jóléti állam mítoszával volt
azonos, azzal a reménnyel, hogy a csatlakozó posztszocialista államoknak sikerül
gyorsan felzárkózniuk a fejlett nyugathoz, hogy a mindenféle egyenlőtlenségek
mérséklődnek, majd fokozatoan eltűnnek, az egységesülő EU-ban. Nem is érdekes,
hogy ezt a mítoszt, vagy politikai eur(ut)ópiát, kik és milyen érdekekből
generálták és táplálták, hogy a nyugati országok és az akkor még szűk unió –
nem függetlenül a piac- és olcsó munkaerő megszerzésének érdekétől vezérelve –
hagyta, hogy a vasfüggöny rossz oldalán, jólétre ácsingózó „szegény rokonok”
elméjébe bevésődjön ez a kép, minden esetre két évtizedre bevésődött. Ez a
politikai fikció – amint azt Szabó Márton fejtegeti[i]
– egyetlen lehetőségként gyakorolt nagyon
erős befolyást régiónkban, azt hiszem nemcsak a köznapi emberekre, hanem a
politikai osztályra, a mérvadó értelmiségiekre is. (Közvetlen tanúja voltam
annak az igyekezetnek, amint egyetemünkön – BBTE-Kvár – az európai tanulmányok
szak ezt a mítoszt, vagy politikai fikciót igyekezett intézményesíteni, első
körben az oktatási curriculumon keresztül, második körben pedig végzősök által
szélesebb körben is terjesztve, sőt könyvek és kiadványok, tanulmányok és
cikkek révén a szélesebb nyilvánosságban is. Ezzel az igyekezettel
terjesztették el azt a másik „önfelmentő” mítoszt is, hogy a fejlett Nyugat
egyféle „történelmi tartozást” fog leróni a kelet európai történelmi megpróbáltatások
és elbukott forradalmak, no meg szenvedés okán. Hasonló intézmények
alakultak, szerte a régióban). A hirtelen vállalkozó szelleművé vált helyi hivatalnoki-gazdasági
elitek pedig abban reménykedtek, azzal kísérleteztek, hogy gyorsan
meggazdagodjanak az európai támogatások, no meg a rablóprivatizáció révén, hogy
ők legyenek az első generációs – immár európai értelemeben is jelentős – gazdag
vállalkozók.
Az a baloldali-liberális, a
jóléti államhoz kapcsolódó mítosz, ami az integrálódó Európához kapcsolódott –
bevándorló népesség helyett „bevándorló országokat” magába fogadó Európa,
mégpedig úgy, hogy nincs „olvasztótégely”, inkább nemzeti mozaikokból építkezik
– eltakarta azt a tényt, miszerint „Európa csodája, a hagyományos ellenfelek
összebékítése”[ii](Ulrich
Beck), és a liberális demokrácia eszméjének, valamint intézményrendszerének a
kiterjesztése, megfelelő hagyományokkal nem (vagy csak alig) rendelkező
területekre, a diktatúrákból éppen kiszabadult országok/nemzetek körére. És
ismét, nem karitatív meggondolásokból, az alig létező emberi szolidarítás okán,
hanem a jó gazdasági/kereskedelmi kapcsolatok kiépítésének és fejlesztésének,
valamint a stabilitásnak, Nyugaton felismert, érdekéből. Ehhez fűződik a
viszonylag egységes liberális demokrácia intézményesülésének érdeke, egész
Európában. (Az „illiberális
állam” orbáni eszméje éppen ezt a stabilitásigényt ássa alá, szembemegy az
EU tényleges eszmei alapjaival, és praxisával: európaellenes koncepció és
politikai gyakorlat, amit – hosszú távon – minden bizonnyal nem támogat(hat) az
EU).
Aztán a pénzügyi-gazdasági válság
világosan megmutatta, hogy a közös európai „jóléti állam” mítosza fikció volt
és maradt, hogy újra kell gondolni rengeteg dolgot, amit készpénznek vettünk az
integráció kapcsán, hogy le kell mondani az örökösen fejlődő és főként mindenki
számára föltétlen jólétet hozó EU utópiájáról. Ellenmítosz – a „magyarossh nemzeti
illiberál” egyenesen ellenségképet fest az EU-ról, olyan disztópiát, mely a
kiábrándulásra alapoz, arra, hogy a várva várt jólét nem következett be az
európai integrációval – kiépítése és elterjesztése helyett, ideje reálisabb és
praktikusabb képet létrehoznunk. A sikeres felzárkózáshoz, a jövedelem és
vagyoni egyenlőtlenségek fokozatos felszámolásához a legkevésbé a liberális
demokrácia intézményeinek, mint politikai/hatalmi rendszernek a felszámolásán
keresztül vezet út, hanem mint mára kiderült, a sikeres integráció fő ellensége
a
korrupció, a politikai (és nyomában gazdasági) elit
elmaffiásodása. Föl kell fognunk, hogy egy sokkal földhözragadtabb, maceránsabb
és nehézkesebb, hosszantartó felzárkózási folyamattal kell számolnunk, melynek
végeredménye, biza nem az egyenlők „középosztályára” épülő egyesült Európa,
hanem minden bizonnyal továbbra is a jellemzően nagy jövedelem- és vagyoni különbségek
Európája lesz, illetve marad. (Azért érdemes megjegyezni, hogy egy globális
összehasonlító vonatkozásban Nyugat-európa társadalmai homogénebbek a vagyonok
eloszlásának szempontjából, mint pl. Az AEÁ, ahol az asszimetrikus
vagyoneloszlás azt mutatja, hogy háztartások felső tíz százaléka birtokolja a
vagyonok felét, míg a legfelső 1% a vagyonok 35%-át bírja, ez az arány
Svédországban „csupán” 15%). Az integráció haszna első körben csak az elismerés
politikai megvalósulása[iii],
annyiban, amennyiben a liberális demokrácia intézményrendszerét, minden nemzeti
állam a maga területén elfogadja, bár igaz, hogy „létminimum alatt nincs politikai
szabadság”, a jövedelem- és vagyoni egyenlőtlenségek még sokáig fogják
jellemezni az EU-t. A kulturális értelemben elismert európaiság nem fog
automatikusan egyforma jólétet hozni az EU-ban integrálódó államok számára,
viszont legalább nem hagyja a halmozottan hátrányos helyzetet (interszekcionalitás)
akutizálódni és a gazdasági „igazságtalanságokat” a kulturálisakkal
összekapcsolni. A diverzitás, a másság elismeréséért folyó küzdelem, mely a
multikulturalizmus nevet viseli (más összefüggésben az „európai kozmopolitizmus”
kifejezés illik rá), mára kifulladni látszik Nyugaton (főként Nagy-Britannia
esete mutatja ezt, de nemcsak). A masszív bevándorlás – különösen az Európán
kívüli országokból/területekről – a kulturális tisztaság (esszencialista)
eszméinek megerősödésével együtt a
jóléti sovinizmus előretörését is napirendre tűzte. Az európai kozmopolitizmusból származó, kultúrákon
átnyúló szolidaritást komoly kihívások érik az elhúzódó válság, valamint a
masszív bevándorlás nyomán. A megoldás mégsem a politikai ártelemben vett „keleti
nyitás”, ami mögött az az álideológia húzódik meg, hogy az EU, és annak eszméi
lecsengőben vannak, hogy kiürült és végleg meggyengült az európai gondolat (a nyugat
alkonyát évszázada hirdetik, hol itt, hol ott, azért még be nem következett!),
hanem a politikai mítoszok reálisabb politikákra és elvárásokra való lebontása:
a nemzeti típusú társadalmi kohéziónak és szolidarításnak, más típusú európai
kohézióra és szolidarításra való váltása. Nem csoda, ha a fejlett országokban,
egy válságos helyzetben, erősödnek a nemzeti bezárkózás és a bevándorlásellenes
hangok, csökkenteni szeretnék a közös európai háztartásra fordítandó
forrásokat, stb., viszont az abszurd kategóriájába tartozik, hogy olyan EU-s tagállam,
amely nettó előnyöket élvez az EU-s redisztribúció nyomán, ellene fordul Európának.
Az abszurd drámákban márpedig, valóban „bármi
megtörténhet”: quo vadis Magyarország?
[i] Szabó Márton 2006, Politikai idegen, L’Harmattan,
Bp. 109-113 pp.
[ii] Ulrich Beck 2006, Egyenlőtlenség és
elismerés: páneurópai társadalmi konfliktusok és politikai dinamikájuk, In:
A.Giddens-P.Diamond (szerk.) Írások az egyenlőtlenségről, az egyenlősdiről – és
az új egyenlőségről, Napvilág Kiadó, Bp., 160-184 pp.
[iii] A kifejezést a kanadai társadalomfilozófus,
Charles Taylor által kifejtett
értelemben használom: „Egyrészt az egyenlő elismerés elve megköveteli, hogy az
emberekkel megkülönböztetés nélkül bánjunk .. másrésazt viszont fel kell ismernünk, sőt, támogatnunk kell a
másságot”., lásd. Ch. Taylor 1997, Az elismerés politikája, Osiris , Bp.
124-152 pp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése