Szeget szeggel?

Szeget szeggel?

Mostanában legalább napszakonként ránézek a hírtévékre, hiszen alapvetően foglalkoztat, hogy mely közszereplőt láthatok bilincsben, vagy legalábbis a korrupcióellenes ügyészség kapujában nyilatkozni: hosszú távon is lényeges és eldöntendő kérdés, hogy valóban elkezdődött a strukturális, a teljes közéletre kiterjedő korrupció felszámolása, vagy csak kampányakció, amit az ügyészségi/bírósági tudósításokban látunk? Bár nehéz válaszolni a kérdésre, azt hiszem van már néhány fogodzó, illetve olyan információ, amelynek alapján közelebb kerülhetünk egy helyes válaszhoz, ezeket igyekszem számba venni.

Amikor a korrupcióról beszélünk, vagy annak mértékét és jellegét feszegetjük, abból érdemes kiindulni, hogy nem egy egységes, és könnyen meghatározható jelenségről van szó, és hogy nem minden esetben kapzsi és gátlástalan emberek a szereplői az ilyen ügyleteknek, hanem gyakran egyszerű köznapi emberek keverednek a korrupciós láncolatokba. A köznapi, apró, vagy eseti (bribery, csúszó-, vagy kenőpénz adás, elfogadás, stb.) korrupciós hálózatok, igen gyakran azokkal a társadalmi normákal, illetve azok hiányával függenek össze, amelyek egy-egy társadalmi közeget (szcénát) jellemzően meghatároznak. Amit a neves amerikai szociológus Robert King Merton a deviáns, illetve delinkvens (bünöző) magatartás társadalmi méretű elterjedéséről mond (Robert K. Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, VI. fejezet) az eseti korrupciós hálózatok kialakulására is érvényes. T.i., ha az elfogadott, elterjesztett és elvárt, illetve honorált társadalmi normák széles körben nem egyeznek a megvalósítási lehetőségekkel, egyszóval, a célok és az eszközök strukturális ellentmondásba keverednek egymással, az emberek szinte automatikusan a rövid úthoz folyamodnak, az erősen vágyott dolgok eléréséért, a korrupció (a deviáns vagy delinkvens viselkedések) valamilyen formáját választják. Merton az amerikai feltörekvő társadalomban látja, és elemzi a megvágyott gazdagság és karrier („American dream”), stb. és a legtöbb ember számára fennálló konkrét és legális elérhetőségi lehetőségek közötti feszültséget, anómiát, és ebből származtatja a hétköznapi embereknek a bűnözésre való hajlamát, erős motivációját: ha nem megy törvényesen és tisztességesen, tegyünk másképpen az erősen megvágyott célok érdekében. Ki tagadhatná, hogy a K-K-európai átmenet társadalmaiban még azelőtt vált nagyon erős és társadalmi léptékkel mérhető, mintegy általános céllá a személyes/családi meggazdagodás, a feltörekvés, a luxus, stb., hogy a megvalósítás legális és tisztességes gazdasági/társadalmi alapjai megteremtődtek volna. Az eseti, vagy „apró” (petite) korrupció és a korrupció iránti érzéketlenség alapját ez a sokszor javíthatatlan kapzsiságnak tűnő, anómiás állapot, a tisztességes boldogulás útjainak és módozatainak a meg nem léte, vagy legalábbis a nem ismerete, illetve a sok ellenpéldából adódó bizalmatlanság táplálja. Ez a hétköznapi világ a „kis halak” világa, ami – jó esetben – nem kapcsolódik sem bűnöző alvilághoz, sem korrupt „felvilághoz”, viszont maga is fenntartja a korrupcióval szembeni toleráns, megtűrő, szemethúnyó magatartást (az ilyenfajta „moral climate” miatt nézik „frájernek”, baleknek, a meg nem gazdagodó, hatalmával vissza nem élő politikust).

Más a helyzet a közéleti/politikai, strukturális és már-már államrezonná váló korrupcióval a maffiaállammal, mely nem csak az államigazgatás és az újraelosztás, a redisztribúciós hálózatokat uralja, hanem az (i)gazságszolgáltatástól kezdve – és mint a Hrebenciuc-Şova ügyből kiderülni látszik –, akár a törvénykezést is eléri.  A maffiaállam létezésének legfontosabb és ugyanakkor biztos markere az állami korrupció „törvényessé tétele”, „lepapírozása”, illetve olyan ügyviteli/eljárásbeli rend kialakítása, mely eleve a szereplők korrupt magatartásával, korrupcióra való hajlandóságával számol. Az állami korrupció mögött mindig a pártkorrupció áll, hiszen egy-egy éppen hatalmon levő párt a „konkrét” működtetője az állami korrupciónak. Én a politikai pártok működésének „laza” szabályozását és főként forrásaik ellenőrzésének, pontosabban nem ellenőrzésének problémáját tipikusan, ilyen strukturális korrupciós ügyletnek tekintem. A pártadminisztrációt nemcsak korrupciós ügyletekbe és hálózatokba kényszeríti a jelenlegi szabályozás, hanem még fel is menti a szereplőket – a pártért teszik, amit tesznek, valami közös „jó” ügyért, legalábbis így érezhetik az aktorok – és ezzel a politikusok számára, mintegy szocializációs tényezővé, egyfajta modellé válik a „pártnak lopni” rendkívüli képessége. Nem is kell ahhoz bírói végzés, hogy pontosan látható legyen, hogy pl. a PSD esetében a korrupt „keresztapa” mintegy 25 éve a most megvádolt Viorel Hrebenciuc volt, aki mint nagy előd mára már több generáció tanítómesterévé lett, korrupcióból (de ugyanígy a Blaga-Berceanu-Videanu, stb. voltak a pártkorrupció menedzserei a „másik” oldalon, persze a fő-fő vezér Băsescu alatt!).

Van itt aztán egy érdekes párhuzamos történet, Magyarország és Románia között, mely a hasonlóságokon túl a két ország közötti (kül)politikai eltéréseket is dokumentálhatja, és ez az amerikai nyomásra kirobbant Microsoft, illetve a beutazási vízumok megtagadásának ügye. Romániában a napokban pattant ki a Microsoft korrupciós-ügy, melyben több volt miniszter és magas beosztású tisztviselő, no meg befolyásos üzletember érintett. Magyarországon pedig a kormányzati tisztségviselők és kormányközeli vállalkozók vízummegtagadásának ügylete zajlik. És bár a korrupció mindkét ország esetében „a kormányzási stílus” jegyének tekinthető, a felemrülő botrányok kezelési kísérlete egészen más. Míg Románia – ez esetben is – teljesíteni fogja a legutolsó pillanatban és a legalacsonyabb szinten (damage control) a külfödi (nagy)hatalmi és/vagy demokratikus jogállami elvárásokat: kivizsgál és megvádol közéleti szereplőket. Magyarország kormánya (az eddigiek alapján) a harcos elutasító magatartás, az ostromlott vár szindróma, híve: nem kivizsgál, hanem tagad és ellentámad. Hogy melyik politikai stratégia a kedvezőbb, illetve hasznosabb egyik vagy másik állam érdekeinek szempontjából, csak hosszú távon fog eldőlni. Az viszont biztosan látszik, hogy Románia rövid távon nyer, és nemcsak a megfelelési kényszer folytán előálló jobb külföldi megítélésben, hanem a hazai közélet tisztulásában is. Számos jele van annak, hogy – egyelőre – a Băsescu-pártiak ügyeit kevésbé bolygatja az (i)gazságszolgáltatás, mint a ma kormányon levőkét, de jön a váltás, és a másik oldal korruptjainak megvádolása-elítélése is napirendre kerülhet, lehet a szeget szeggel stratégia segíti a korrupció felszámolását? Az egyik korrupt társaság leleplezi a másikat és fordítva, olyasmi ez mint a maffia-háború, végül az egész társadalom nyerhet belőle, a korrupció mérhetetlen elterjedtsége viszont, borzalommal tölt(het)i el a lelkeket!