Látszat és valóság

Látszat és valóság

Már-már közhelynek számít, hogy a román és benne, a még úgy ahogy létező, rommagyar kisebb társadalom, akut bizalmatlanságon épül, még nyomatékosabban általános közbizalom-hiányban szenved, és ez az általános bizalmatlanság rendre zsákutcába, mellék-, sőt tévutakra tereli a társadalmi-gazdasági folyamatokat, hitelteleníti a mégoly ambiciózus modernizációs-fejlesztési programokat is: zombitársadalmat termel.

Paradox módon, a politikai mezőny és a benne folyó csatározások – Baudrillard nyomán – általam sokszor megfogalmazott szimulákrum jellegét, illetve kialakulásának hátterét, az elnök sejtető bejelentése – miszerint a mostani elnökjelöltek egyike, másika titkosügynök, vagy az volt – és aztán, különösképpen egy ismert újságíró, valós vagy csupán elbeszélt titkosszolgálati hátterének (coming out-ja) kitálalása mutathatja meg. Turcescu bejelentése (pontosabban patetikus/giccses vallomása, vagy nevezhetjük akár gyónásnak is), mintegy megbillenti a szőnyeg sarkát, mely alá be lett seperve a szekusmúlt és a jelenlegi titkosszolgálati hálózatok működésének, természetének és megnyilvánulásainak, stb. minden szennye. Ezek a gesztusok lényegében – minden bizonnyal szándéktalanul – azt a régebbi felvetést igazolják, illetve kezdik el feltárni, hogy a felszín, a szcéna politikai káosza mögötti „láthatatlan rend” alapja a szekus-árnyékvilág fennmaradt hálózataira épül, annak „valóságát” és szabályrendszerét, bevett szokásait, stb. követi. Nem lehet kétséges, hogy, a jelenséget, mintegy véletlenül, (és vétlenül – perverz hatásként) leplezi le az elnök és az újságíró gesztusa. Kampánytémaként, ellenfél lejáratásának szándékával jött elő a lelepleződés Damoklész-kardja, viszont az ön-leleplező gesztus jelentősége – manipulált és/vagy valódi jellegétől függetlenül – a rendszer mögöttes tartalmának, a politikai szcéna rejtett hálózatainak leleplezésében teljesedhet ki.

A média és újságírótársadalom, a politikum, és (i)gazságszolgáltatás, stb. titkosszolgálati behálózása, a rejtett ügynökök beszivárogtatása világossá teszi: a román és rommgyar politikába minduntalan beavatkozó „láthatatlan kéz”, a volt szeku által létrehozott, de soha le nem leplezett, illetve fel nem számolt „szekus-kéz”! A rendszerváltás politikai kudarcának magja a szekusmúlt fel nem tárása, illetve szokásrendjének, sőt hálózati (ön)szerveződésének láthatatlan továbbélése; ez mára világosabb, mint bármikor az elmúlt 25 esztendőben. A mai politikai osztály – így pártállástól, vagy pillanatnyi pozicionálástól függetlenül – Ceauşescu bosszújának és örökségének az áldozata! Nem véletlen, hogy Romániának van a százezer lakosra számított legtöbb titkosszolgálati ügynöke, hogy összesen (legkevesebb) 7 ilyen szervezet működik, nem kétséges, hogy gyakran más-más hatalmi gócpont ellenőrzése mellett, és az sem lehet véletlen, hogy mindenik hatalmi csoport igyekszik megfelelni a titkosszolgálati rendszer elvárásainak. A jelenlegi kormány éppen most emeli a nekük szánt (amúgy is csak részben átlátható) költségvetési támogatást, és – némiképp meglepő módon Johannis, – az ellenzéki elnök-jelölt beállt a sorba, egyetért a titkosszolgálatoknak a médiába való beszivárogtatásával.

Így van ez akkor is, ha egyesek ki- illetve felhasználják a szeku hálózatait, mások pedig – időszakosan, vagy a hatalmi csoportok egymást váltogatva – üldözöttjei a „rendszernek” (emlékszünk még Emil Constantinescu elnök kifakadására, hogy a titkosszolgálatok áldozata lett, akiket nem volt képes uralni?), mindnyájan a szekus múltból fennmaradt hálózatainak éltetői. Márpedig annak a rendszernek leglényegesebb vonása a magán- és a közbizalom aláaknázása volt, és ma is az (jól leírja a régi/új rendszer, a besúgóhálózat és intézményi beszivárgás mechanizmusát egy román újságíró!). Ez eredményezi, hogy ma sem tudjuk egy egy sajtótermék cikkeiből, tévéadásokból, stb., vagy egyik másik politikus beszédéből pontosan „ki beszél”, ki áll  mögötte? Az elnök és Turcescu gesztusa azt sugallja, sőt bizonyítja, hogy szkepszisünk, a politikai osztály hitelességét illető kételyeink megalapozottak. Nem tudjuk, hogy hányan és nem tudjuk, hogy pontosan milyen szándékkal, stb. épül(t) be a hét titkosszolgálat besúgóhada a médiákba és politikai pártokba, az (i)gazságszolgáltatásba, az adminisztrációba, esetleg civil társadalmi szerveződésekbe, de tud(hat)juk, hogy a jelenség létezik. Egyre inkább látható, hogy a manipulációt a háttérből irányítják és az is, hogy a régi bevett módszerekkel zsarolással, megfélemlítéssel, elvtelen alkukkal, és végeláthatatlan korrupcióval, stb. a háttérben ott van, és ebolaként fertőz az idejekorán eltemetett szekus rendszer.

A titkosszolgálatok okkult hálózatainak előterében, azok által manipuláltan, csak a demokratikus politikai szcéna szimulákruma alakul(hatot)t ki, nálunkfele. Végső soron csak a javíthatatlan naivak gondolhatják, hogy egyfelől a silány politikai dráma (még inkább tragikomédia vagy egyszerű szitkom) amiben játszanak valós, és ők valódi befolyással rendelkező szereplői a játszmának, mint ahogy másfelől a szavazók sem szabadon választó polgárok. A háttérmanipuláció szemmel láthatón eltéríti a választók politikai szándékát, ezt a legutóbbi 2009-es elnökválasztás, melyet Basescu a „külföldiek szavazatával” gyanús körülmények folytán nyert meg, éppen úgy igazolja, mint az 2012-es elnökleváltási népszavazás kimenetele, mely az Ab döntése nyomán, a népakarat ellenére hagyta funkcióban az elnököt.

Bizakodásra csak az adhatna okot, ha a most beindult önleleplező folyamat folytatódik, illetve ha a nagyon kevés valódi civiltársadalmi szerveződés és a polgárok kierőszakolják a rendszer feltárását és végső soron felszámolását, hiszen az egész térségben talán egyedülállóan Romániában a legjellemzőbb a múlt rendszer okkult hálózatainak továbbélése, a szekusmúlt folytatása. A szekus-hálózatok szétkapcsolása, és felszámolása elemi fontossággal bír, a román demokrácia jövőjének szempontjából, az hogy ki lesz az elnök, ehhez képest lényegtelen. A kérdés újfent az, hogy a láthatatlan, tovább élő, szekus-múltat le lehet-e váltani békés választások útján? S, ahogy a dolgok állanak sem Ponta, sem pedig Johannis nem erre készül, a többiek meg outsiderek. 

Friss a tervezet, tessenek vitázni!

Friss a tervezet, tessenek vitázni!

Nagy kihívás az autonómiázás körüli csatározás egyszerű felfogása is, hát még racionális és adekvát fogalmakkal való leírása annak, ami alapvetően irracionális, kicsúszik a józan ész szabályainak hatálya alól, olyan (anakronisztikus) premodern politikai mitológiák irányába mutat, melyeket az elmúlt időszakban elfeledni véltünk, de amelyek ma elemibb erővel törnek felszínre, mint valaha. A biztonság, illetve az erős túlbiztosítás iránti igény, valamint az identitás újrafelfedezése és politikai tematizálása nem csak nálunk folyik (ez máshol is megjelenik, Nyugaton, mint bevándorlásellenesség, a diverzitásnak, mint az identitást veszélyeztető tényezőnek a percipiálásában, máshol pedig a mindenféle etno-nacionalista jobboldali szélsőségben, idegengyűlöletben és másság ellenes fellépésben, más szóval az ellenségképzés bevett mintázataiban), de itt sajátos módon nyilvánul meg, mint az autonómiázás többé-kevésbé rejtett mitológiai tartalma/narratívája. Márpedig ahol identitásverseny folyik akár etnikai/nemzeti törésvonalak, akár intra-etnikus, vagy nemzeten belül meghúzva határokat, ott az irracionális, érzelem által vezérelt féligazságokra való hivatkozás igen gyakori, nem a kivétel, hanem a főszabály.

1.  A most dúló autonómiázás körüli háború állása szerint létezik kb. 3 néhol politikai kiáltványként, máshol jogszabályként, vagy azok ilyen-olyan hibridjeként megfogalmazott, székelyföldi autonómia-tervezet (nem tudhatjuk, hogy a Szilágyi Zsolt által fel nem vállalt, de nemrég nagy tamtammal bemutatott EMNP-autonómia statútum még „él-e”?). Egy általános összevetés azt mutatja, hogy mindenik tervben vannak jó, és egy tisztázott elvi keretben, működőképes felvetések és szabályozáskezdemények, ugyanakkor viszont mindenik könnyedén bírálható, Caragialeval fogalmazva „itt ott, éspedig leglényegesebb pontjain”. Elvi szempontjainak tisztázatlansága, annak a pontos felvázolása, hogy megalkotói miben látják a rommagyar, és elsősorban a székelyföldi –  hiszen, mind erre korlátozódnak – társadalom megoldandó problémáit, azt eredményezi, hogy egyfelől nincs meghatározva, hogy miféle eszköznek tekintik az autonómiát, másfelől pedig, egy következő körben, már (ön)célként tételezik azt. Akárhogyan is olvassuk és értelmezzük a közszájon forgó tervezeteket, nem válik világossá, hogy milyen problémahalmaz megoldására valók? Milyen létező akut problémák megoldását segítenék elő, magyarán, hogy mire valók? Helyette több-kevesebb igényességgel – meglepő módon az RMDSz legfrisebb tervezete éppen ez utóbbi kategóriát gazdagítja, az igénytelen és hányaveti szöveg mintapéldája lehetne – összehordott és vékony cérnával összefércelt szövegeket látunk, melyek elvi/elméleti háttere igencsak eklektikus, zavaros. Nem tudni, hogy területi, etnikai/nemzeti, nyelvi, adminisztratív, történelmi, vagy esetleg gazdasági, stb. elvek mentén kell-e értelmezni az autonómiát, hiszen mindezen elvek (no meg a „székelyföldi síoktatók sajátos státusa” sic!) felmerülnek és aztán anélkül, hogy következetesen végigvinnék bármelyiket is, el is tűnnek a lendületes szövegek nagy igyekezetében, semlegesítődnek a székely „törzsi idólumok” (az idola tribus-ról azt mondja Sir Francis Bacon, hogy ezek az előítéletek, illetve törzsi ködképek olymódon akadályozzák a racionális/tudományos gondolkodást, hogy az ebben szenvedő emberek összetévesztik a célokat az okokkal) és egyéb vágyálmok (whisful thinking) „zajló tengerében”.

2.       Itt van aztán vagy 8-9 (minden esetre változó számú) rommagyar szekértábor – ábécé sorrendben – úgy, mint EMNT, EMNP, MPP,  RMDSz,  SzNT, Székelyföldiek versus nem-Székelyföldiek, és vélhetően a legnagyobb csoport, a közömbösek, nem-autonomisták, vagy értetlenek tábora, stb. És persze van a belvitákban alig árnyalt „román” ellenállás, a vitától való elzárkozás és élből való visszaútasítás, nemzetféltés és nagyromán nyelvkaratézás, stb., illetve egy nagyon szűk, vitát felvállaló román értelmiségi csoport.

3.       Paradox módon érdemi, netán szakmai szempontokat is felvonultató vita mégsem akar kisarjadni. Vajon miért? Nem nehéz megjósolni, hogy érdemi (mondják még építő jellegűnek is) vita egészen addig nem alakulhat ki, amíg nem tisztázódnak az autonómia mögöttes alapelvei, és amíg úgynevezett asszimetrikus autonómiák „kikiáltásában”, vagy legalábbis mozgalmi zászlókon való politikai célú lobogtatásában, és nem az etnikumok/nemzetek közötti viszonyok dinamikájának (mondják még dialektikának is), jelenlegi kereteinek újragondolásával kezdik, az autonómiát egyre türelmetlenebbül „akaró” politikai aktorok. A nyílt és őszinte vitához, és azt követően a párbeszédhez, az autonómia körüli konszenzus megteremtéséhez az kellene ugyanis, hogy a vitázó felek a rommagyarok és a románok is fel-, illetve elismerjék: egyik és másik közösség is egyszerre többség – és egy másik kontextusban – ugyanakkor kisebbség is (lehet). Ezzel azt is fel és el kell(ene) ismerni, hogy kisebbségnek lenni nem valami velünk született hiányosság, vagy frusztráló hátrány – hanem minden plusz tehertétel mellett, vagy annak ellenére – egy sajátos minőség, mely történelmi értelemben árnyal(hat)ja vagy gazdagít(hat)ja mindkét közösség sajátos identitását. Az elfogadtatásnak nem azzal kell kezdődnie, hogy van egy valahogyan körülhatárolt terület (maga a körülhatárolás, és annak kritériumai is problémásak), nevezzük Székelyföldnek, melyen a rommagyarság többség, és az ebből fakadó relatív előnyeit érvényesíteni akarja, tessék szíves ezt az ottani románságnak (megintcsak zavaros elvek alapján) zokszó nélkül tudomásul venni, és punktum.  Hanem, azt kell(ene) elfogadtatni, hogy ahogyan a rommagyarság országos vonatkozásban kisebbség (ne áltassuk magunk, hogy ez alulértődik, hiszen gyüröttebbek jól emlékszünk arra a soha le nem zárt vitára, mely éppen arról szólt, hogy mi ugyan számszerűen kisebbség vagyunk, de mentalitásunkban, vélt vagy valós történelmi jussunk szerint (idola tribus) legrosszabb esetben is egyféle „imperiális kisebbség”), de vannak olyan régiók, amelyeken belül regionális/helyi többséget képezünk. Ugyanúgy a románság országosan többség, de bizonyos területeken nyilvánvalóan regionális/helyi kisebbség. Éppen annyira érthető, hogy a hamis történelemkönyveken nevelődött, az együttélés tapasztalatával nem rendelkező (ezért vonatkoztatási pontként Erdély kivívandó autonómiáját, és az interetnicitás/interkulturalitás történelmi tapasztalatát sokkal hatékonyabban lehetne használni), stb., és etnocentrikus román közösség többsége képtelen felfogni, hogy kisebbség lehet „saját hazájában”, mint székely atyafiainknak azt felfogni, hogy márpedig ő kisebbségi még akkor is, ha senki nem beszél románul a faluban! Azt a valós, de facto, helyzetet, hogy a székelyföldi/partiumi románság, regionális/helyi kisebbségben él, amit mentalitásában nem akar elfogadni, a mindenkori központi hatalomra és az Alkotmány nemzetállami jelleget statuáló cikkelyeire való hivatkozással próbálja kompenzálni, vagy legalábbis elfedni. A másik oldalon szinte ugyanúgy, a rommagyarság kisebbségi voltát az anyaországra/magyar nemzetre való utalással, az arra való hivatkozással igyekszik kompenzálni vagy legalább elfedni (ez viszont a jelenlegi magyar kormány nemzetközi elszigetelődésének következtében egyre problémásabb!). A jogi szabályozás ezúttal nem előzheti meg a társadalmi valóság és a politikai klíma változásait, amíg a románság nem ismeri el, hogy a de facto regionális/helyi kisebbségi státusa jogalapot teremtő valóság, addig etnikai alapú autonómia – de iure – nem jöhet létre. Ennek pedig a rommagyarság országos kisebbségként való tételezése, annak felvállalása a feltétele. Először kellene ezt a tényt reálisan körüljárni előnyöket/hátrányokat mérlegelni, elfogadtatni és bizalmat építeni körülötte, azután lehetne etnikai alapú autonómia-terveket reálisan felvetni. A fordított út – mint a mostani tervek zsigeri elútasítása és/vagy elhallgatása jelzi – nem járható: újra kell gombolni.

 

Az autonómiázás színe és fonákja

Az autonómiázás színe és fonákja

Jelentem az elkerülhetetlen éppen megtörtént, pontosabban kiszivárgott, történt ugyanis, hogy az RMDSz n-edik autonómia-statútum tervezete, mint illó olaj szivárgott ki valahonnan, és nem hagyja magát a palackba visszazárni. A meg nem erősített, de fölöttébb valószínűsített tervezet velejéig eklektikus, afféle posztmodern freskó, melyen a területi elvek etnikaiakkal (NB a terület, amelyen az ajtonómia működne csupán 56.8%-ban rommagyarok által lakott – és székelyek, mint népszámláláskor ki szokott derülni, „nincsenek is”!), a gazdasági és adminisztratív meggondolások numerus clausus-, azaz etnikai arányosítással, szubszidiaritás nemzeti kiteljesedési vágyakkal, stb., keverednek, és mint a szövetségi elnöktől tudjuk, amíg a jelenlegi alkotmány érvényben van, az egybefércelt követeléseknek nincs „realitása”. Akkor mégis miért, miért most, és miért ebben a radikalizált formában kerül terítékre a téma? Azt hiszem bátran mondhatjuk, hogy ismét költőiek maradnak a kérdések, a válasz majd az lesz: „csak”, mert ... és innentől már ki is kapcsolhatunk, jön az obligát blabla, megmaradásról, etnikai elvárásokról, mozgosításról, történelmi jussunkról, stb., stb.

A rosszul elképzelt még rosszabbul tematizált és kommunikált székelyföldi ajtonómia (valójában puszta „autonómiázás”) semmivel sem viszi előbbre a rommagyarság ügyét, viszont újra borzolja a kedélyeket, megoszt és megbélyegez (polarizál és stigmatizál), és nemcsak a román-rommagyar viszonylatban teszi ezt, hanem a saját közösségen belül is. Mégpedig többes értelemben: egyfelől politikailag, és itt is egyszerre több fronton, nem csak a két elnökjelölt-jelölt közötti vetélkedés eszköze, hanem a harmadik félként fellépő SzNT, és az RMDSz között is frontot nyit; másfelöl pedig, a létező regionális érdekkülönbségek – Székelyföld, és az erdélyi magyarság más földrajzi régiói között – erősítését hozza; aztán – halkan mondom –, de az egyszemélyes (ál)civil-szervezet (még bejegyezve sincs a mozgalom), az SzNT vezérének radikális, szektáns és intoleráns, kizárólag a „székelyek” érdekeit hangsúlyozó egyre harsányabb fellépései nyomán, egyfajta „székely – nem-székely” etnikai jellegű törésvonalat úgyszintén tematizál és erősít.

Az etnikai és ugyanakkor területi ajtonómia ilyenfajta felvetése, (az autonómiázás) valamint eszköz jellegének céllá, és végső soron, „szent tehénné” fetisizálása semmi jóval nem kecsegtet, különösen amikor kampány van, és egyszerre tör ki a román-rommagyar médiaháború, valamint a rommagyar szimbolikus belháború, és a helyzet – szokásához híven – villámgyorsan „fokozódik”. Igencsak téves kampánystratégiát takar az autonómiázásnak a szövetség általi felvetése, mert Johannis jelölésének kapcsán a kampányban országosan már felmerült a nemzeti-etnikai jelleg és erre erősít rá az ajtonómiázás, mely ebben a formájában fokozottan etno-nacionalista jelleget kölcsönöz a politikai diskurzusoknak (ha Johannist akarták volna erősíteni a versenyben, nem ezt a témát választják a szövetség stratégái, vagy szimplán inkompetensek?). Teszik ezt akkor, amikor pedig az etno-nacionalista diskurzusokat háttérbe szoríthatná a Tăriceanu-féle elnök felfüggesztési javaslat. De ami ennél is rosszabb, hogy a belviszály tekintetében is defenzívába szorította a szövetséget, már a valódi kampány megkezdése előtt: most a másik jelölt-jelölt (minden jel arra mutat, hogy nem lesz meg a kétszázezer támogató aláírás, és Szilágyi Zsolt mégsem lesz elnök-jelölt) neptunozik, azaz titkos paktumokra való sanda utalással vádolja az RMDSz-t (mintha az nem tárgyalhatna bármikor, és bárhol, bármilyen politikai témáról a kormánypárttal, aki egyben kormányzati partnere); a hajlíthatatlan (Hűbele) Izsák Balázs pedig, “szekus módszerekkel” vádolja a szövetséget, és nem mellesleg az ajtonómia-mozgalom elárulásával. Nem utolsó sorban, azért is tévesen megválasztott kampánytéma az újabb ajtonómiázás, mert eredmények értékelése helyett frusztráltságra épít, illetve sikertelenséget termel, azt a tehetetelenséget veti fel, mely az elmúlt 25 évben előjött, akárhányszor fölmerült.

Félreértés ne essék, a sokszínű és sokértelmű autonómia-programoknak – az elmúlt időszak nyelvi- és elismeréspolitikai megvalósításai egy ilyen értelmes tervhez viszik közelebb a rommgyarságot, megengedem, lassan és lépésről-lépésre, de mégis tapaszalhatóan – és a kivitelezésükért folyó politikai küzdelemnek van értelme, csak az ajtonómiázás jelenleg forgalmazott formáiról állítom, hogy nem szolgálják a célt. A területi autonómia programoknak ott lehet számos előnye, ahol valamely kisebbség koncentráltan él egy behatárolt teületen (ez a Székelyföld esete, de nem a rommagyarságé!), és ahol – amennyiben szigorúan a demoktatikus elvek megtartásán alapul – hozzájárulhat egy ország területi egységének fenntartásához (ezt gyakran közvetítik is a román fél fele), miközben a konfliktusok megelőzését jól szolgálhatja. Hátrányai, hogy éppen többértelműsége folytán nehéz pontosan kommunikálni, mindig lesznek bírálói egyik vagy másik értelmezése szerint, meg hogy a törekvés, azt a benyomást keltheti, hogy az elszakadás, a kiválás előszobája („szeceszziós nyomást” okoz – lásd. Hurst Hannum), hogy mindent egybevetve, túl megy az egyszerű kisebbségvédelem és megfelelő jogok területén, más, gazdasági, és főként szimbolikus előnyöket követ, stb.  Akárhogyan is tekintjük a területi autonómia eszközként használva értelmes, olyan politikai, jogi és adminisztratív elrendeződésként, mely valamely kisebbség etnikai identitásának megtartását és újratermelését szolgálja, de nem végső cél, mindent megoldó panacea, mely minden konfliktust megelőz egyben egyszer és mindenkorra garantálja a gazdasági fejlődést, stb. Ez az, amit politikusaink – részben voksvadászat miatt, részben indokolatlan populizmusuk miatt (olvasom neves jobboldali politológus/ideológus a populizmust, mint megkerülhetetlen, kötelező alapállást tekinti!), nem utolsó sorban, frusztrált paranóia következtében – rég elfelejtettek. Az esetleges székelyföldi autonómiának, mint földi paradicsomnak, mint „végső” és megkérdőjelezhetetlen „jussnak”, stb. való meghírdetése nemcsak pragmatikus szempontból irreális, magyarán nem csak a „románok” éretlensége és érthetetlensége, valamint nekik tulajdonított egyoldalú etno-nacionalizmusa okán kontraproduktív (ugyan-ugyan vajon nem – a magyarországról exportált „nemzeti” nagyzási mánia következtében – mi vagyunk manapság nacionalistábbak a románoknál is?), hanem elvi-elméleti szinten is roppant módon beszűkíti a politikai és egyéb megoldások keresését. Márpedig, ha valóban meg- és itt akarunk maradni, sürgősen alternatívákra, mégpedig kreatív megoldásokra van szükségünk. A székelyföldi ajtonómiázás viszont nem segíti ezt, nem marasztal, elüldöz, olyan frontokat nyit és olyan célokat szentesít, melyek inkább arra késztetnek: ne vegyünk már tartós tejet, inkább útlevélre gyűjtsünk ...

 

Elnökválasztási kampány reloaded: a Ponta-Tăriceanu tandem

Elnökválasztási kampány reloaded: a Ponta-Tăriceanu tandem

       „Aki a jelent látja, az mindent látott, ami csak valaha volt vagy valaha lesz ..."

                                                                                                                  Marcus Aurelius

Nos, úgy tűnik a politika színpadán zajló idő – legalábbis annak román- és kampánybeli változata – valóban körkörös, a Băsescu-korszak leírt egy kört, és végéhez érkezve ott tartunk, mint tíz éve, és ha minden jól megy Tăriceanu újabb lehetőséget kap a miniszterelnökségre, csak most a Ponta-Tăriceanu tandem kezdheti az új ciklust.

A magam részéről taktikus, a politikai kommunikáció szabályainak megfelelő – a politikai mezőny működési módozatait tekintve „ésszerű” (ne feledjük, a racionalitásnak, Max Weber óta tudjuk, több formája lehetséges) – és következetes, még pontosabban hiteles, ugyanakkor jól időzített politikai akciót hajt végre, valamint a román politikai mezőny, annak szereplői, és a közvélemény jó ismeretéről tesz tanúbizonyságot Tăriceanu, amikor Băsescu újboli felfüggesztését javasolja, illetve tűzi napirendre. („Smart guy”, mondanák a liberális politikusra, angolnyelvűek.) Azért jó kampánytéma a népszerűtlen elnök felfüggesztése ebben a pillanatban mert tematizálja a közbeszédet és polarizálja a mezőnyt, érdekes, a választókat mozgósító és állásfoglalásra késztető szüzsé. A volt miniszterelnök gesztusa következetes, hiszen sem ő sem Ponta nem mondta fel a szociálliberális koalíciót (emlékezzünk, a jelenlegi kormányprogram a 2012-ben, a koalíció által elfogadott program), mint ahogy hiteles Tăriceanu elnökellenessége is. Az Antonescu-féle politikai ámokfutás – amivel megszüntette pártja liberális jellegét és összeállt a „fő ellenséggel” az egykor Băsescu pártjaként ismert PDL-vel – teszi, hogy ma Tăriceanu a következetes, és (apropó a politikai „árulás” relativizmusa) a volt liberális elnök az áruló szerepében tűnik föl. Fölerősíti ezt, hogy a politikai káoszban, a legelemibb következetesség, egy apró kiszámított taktika is, olyan szalmaszál lehet melybe a választók nagy tömegei kapaszodhatnak bele, még pontosabban az a kis csutak lehet, mely a nagy szekeret borítja. A felfüggesztés procedúráinak beindítását követően Tăriceanu előtt több – és pardox módon mindahány nyerő – forgatókönyv áll. Választhatja azt, hogy tovább megy az elkezdett úton és visszalép az elnökjelöltségtől, ekkor jó esetben ideiglenes államelnökként „vezényeli le” a kampányt, úgy, mint szinte biztos miniszterelnök várományos. Ebben a hiposztázisban akár az is megeshet, hogy Ponta már első fordulóban nyer, hiszen a szavazók usque nyolcvan százaléka Băsescu ellenes. Vagy marad elnök-jelöltnek és a két forduló között bejelentik miniszterelnök-jelöltségét (ha nem kerül második fordulóba!) és azt, hogy szavazatait Pontára testálja, aki biztos befutó. De az is megeshet, hogy nem viszi(k) végig a felfüggesztés összes lépését, mondjuk húzzák-halasztják a parlamenti szavazást, viszont akkor is defenzívába szorítják a Băsescu-párti ellenzéket (és ide sorolódik az RMDSz is!), a teljes kampány idejére. Abba a legtöbb 15%-os népszerűségi mezőnybe száműznek mindenkit, melyet az elnök személye határol be, és ahol Johannis arra kényszerül, hogy Udreaval mérközzön meg a második fordulóba jutásért, mégpedig egyre fogyatkozó  eséllyel, hiszen a „játékos elnök” kiválasztottja a „szőke ciklon” és nem ő. Az elnök cinikus és gyalázkodó diskurzusa, mellyel magát védeni kényszerül egyre végletesebben megosztja a mezőnyt, és lehetetlenné teszi a megveszekedett pártfogó körén kívülről szerezni szavazatokat, márpedig, a jelenlegi helyzetben, ez vesztes stratégia. A volt miniszterelnök gesztusa nemcsak az ellenzéket osztja meg hanem ugyanakkor üzen az Antonescu-t követő mára már populárissá lett egykori liberális tábornak, és nemcsak a pártvezéreknek, hanem a szavazóknak is. A Băsescu-ellenesség sokat hozhat az új reformliberális párt konyhájára, ebből a szavazókörből. Ugyanakkor Johannis könnyen faképnél maradhat, egyszerű epizódszereplővé minősülhet, aki legfennebb a „kampány előtti kampány”-ban szerepelt, főként miután bírósági úton is megkérdőjelezték pártelnöki tisztségét, szemmel láthatóan, még csak nem is érti mi történik körülötte!

A politikai mezőny struktúráját tekintve, nem Tăriceanu gesztusa cinikus, hanem azoké, akik azért jajveszékelnek, hogy jaj, micsoda csúnya kampányfogás az elnök újboli felfüggesztése. Urak/hölgyek, tessenek észrevenni kampány van, ilyenkor, aki tematizál az nyer, ráadásul a rosszul strukturált politikai mezőnyben a „böszizmus-antiböszizmus” még mindig vízválasztó. És miért is lenne céltalan a leköszönő elnök viselt dolgainak megvitatása/büntetése az újabb elnökválasztási kampányban? Miért lenne, az elszámoltatás, és esetleges pellengérre állítás illegitím? Miért nem használható arra a kampány, hogy kimondassék: ilyen és ilyen elnököt többet nem akarunk, és ezzel azt is jelezzük, hogy milyent akarunk?

És nem mellesleg a bejelentést követően, és az elsietett reakció miatt, légüres térben mozog(nak) a magyar jelölt(ek) is, hiszen a felfüggesztés téma eltereli a figyelmet a nacionalista diskurzusokról – jöjjenek azok bármelyik oldalról. És ezáltal sem az SzNT „radikális” (sic!) autonómia-tervezete, melyet Szilágyi Zsoltnak kölcsönöztek, sem az álszemérmesen be nem mutatott (talán majd a kampánnyitón tervezték ütős igehírdetésnek), de kiszivárogtatott n-edik RMDSz autonómia-tervezet nem lesz téma. Az elnök felfüggesztése megosztja a rommagyar szavazókat is, vagy más szóval – és az előzményeket tekintve, amikor főként a székelyföldi kiskirályok távolmaradásra bíztatták szavazóikat az elnök múltkori felfüggesztésekor, ezzel védve kedvenc elnöküket, ez a legvalószínűbb – demobilizál. Következésképpen az autonómia-mantra méregfoga ki lett húzva, a magyar jelölt(ek?) is a "böszeszkupártiak" sovány százalékain osztozik a "szőke ciklonnal", és a "nagyromán némettel", valamint csatolt részeikkel együtt. Van kockázat, hiszen, ha Kelemen Hunor 3,25% alatt teljesít, azaz a magyar szavazók arányának felét sem teljesíti, az politikai bukás lesz még akkor is, ha másként kommunikálják majd.

A bejelentett kampánystratégia sikeresnek ígérkezik, az új Ponta-Tăriceanu kettős, nagy valószínűséggel győzni fog, bezárul egy kör, és ha Tăriceanu újra miniszterelnök lesz, biza újra nagy tumultus keletkezik a damaszkuszi úton!

Kortárs történelem lánctalpakon

Kortárs történelem lánctalpakon

„A kortárs történetírás azzal a problémával találja magát szemben, hogy az emberek még nem felejtették el azt az időt, amikor még voltak alternatívák, és nehezen fogadják el a történész hozzáállását, aki lezárt ügyként, fait accompliként kezeli a közelmúltat.” - E.H.Carr

Meglehet csak hónapok választanak el attól, hogy kiderüljön, az elmúlt 25 év, a szép új ezred első évei, a tranzíció (melyről eddig sem tudtuk hová vezet!) egy következő világégés előestéjeként válik a történelem részévé – hol van már a „történelem vége”? a liberális demokráciák győzelmének ünnepe? – vagy az átmenet folytatódik, és meglehet nem annyira tetszetős, de békés folytatást hoz. Nem osztottam azok véleményét – bár volt ráció abban ahogyan érveltek, és a terrorizmustól való rettegés és ellenlépések szükségessége továbbra is kihívás –, akik  a New yorki ikertornyok lerombolásakor, a 9/11-ben látták egy új történelmi korszak kezdetét azt, hogy valami megmásíthatatlanul megváltozott, elindult egy új korszak. Viszont az Ukrán válság könnyen ilyenfajta történelmi mérföldkővé válhat. Olyan történelmi pillanatnak vagyunk kortársai, de (sajnos) nem alakítói, hanem legfőképpen elszenvedői, amikor a jó megoldások köre egyre szűkül, az alternatívák egyre fogyatkoznak és a háború lassan a virtuális kijevi „Hősök kapujánál”, és ezzel Európa ajtajánál kopog.

Egyszerűnek nem nevezhető az a világpolitikai, aztán ezen belül, és elsősorban, geopolitikai helyzet, mely rohamléptekkel – sőt rohamosztagokkal, és egyéb lánctalpakon járó harci alkalmatosságokkal – alakul körülöttünk. Henry Kissinger (az amerikai biztonságpolitikai guru) egyenesen a modern korra jellemző, a nyugat által meghatározott, de sikeresen elterjesztett és többé-kevésbé életképes, világrend felbomlását ecseteli. Líbiában és Szíriában polgárháború van, Szíria és Irak határán Arab kalifátus alakul, borzalmas terrorcselekedetekkel, Afganisztán az összeomlás szélén áll, és ami talán a legveszélyesebb, Ukrajnában háború dúl. Viszont, jellemző módon, továbbra is az emberi méltóságon, a részvevő kormányzáson és a nemzetközi együttműködésen alapuló új világrendről beszél. A kérdés pedig az, hogy folytatható-e a (poszt)modern világrend azonos eszközökkel, vagyis a globalizáció, a kommunikáció, a békés eszközökkel folytatott külpolitika, és fenntartható-e ezen keresztül a fejlett nyugat dominanciája? Magyarán van-e alternatívája a jelenlegi világrend(etlenség)nek? A választ sokan keresik, keleten és nyugaton, északon és délen is, minden kontinensen és minden országban, valamint a nemzetközi fórumokon egyaránt. És még többen csupán tettetik az őszinte válaszkeresést és közben saját pecsenyéjük sütögetésével vannak elfoglalva, pedig a helyes válaszok és alternatívák, illetve az azok alapján való cselekvés korszakos jelentőségű, hic et nunc! A világrend minden porcikájában esendő és bírálható, minden kritika jogos lehet, ha a jobbítás szándékával lép fel és az alternatíva-keresés több mint követelmény, kötelesség, csakhogy. A helyes alternatívák csak a helyes diagnózisokból nőhetnek ki, melyek a jelenlegi világrend főbb problémái? Mindenekelőtt az anyagi és szellemi erőforrások végtelenül egyenlőtlen eloszlása, a globális léptékű társadalmi egyenlőtlenségek egyre konszolidáltabb rendszere, a globalizáció legalábbis láthatóvá tette, hogy az emberiség vészesen szétszakadt a kevés nagyon gazdagra és a nagy többség szegényre, valamint a nagyon szegények (global underclass) társadalmon aluli osztályára. Ezért a jelenlegi világrend – mely nagyban felelős az egyenlőtlen eloszlásért – nem folytatható, az erőforrások valamilyen módon való újrafelosztása megkerülhetetlen. Az új világrend nem épülhet a nemzeti, vallási és egyéb kollektív ideológiák és megszállott autokraták igényeire, és a hatalmi rendszerek felborítására, hanem a mély válságot folyamatosan tápláló egyenlőtlenségek felszámolására irányuló törekvésre lehetne alapozni. A nemzeti felemelkedés/megváltás túlhajszolása, valamely vallási csoport szupremációjának biztosítása, stb. a háborút, a pusztítás alternatíváját és forgatókönyvét jelenti. Márpedig, sajnálatos módon, ebbe az irányba haladnak a dolgok akkor, amikor az orosz elnök Ukrajna lerohanásával fenyeget, és vallási fundamentalista terroristák pedig az „egyedül üdvözítő” szunnita-iszlám vallás nevében fejeznek le gyerekeket.

Azt hiszem nincs olyan felnőtt magyar ember, aki a magyar történelemmel – különösképpen pedig Trianonnal – kapcsolatban fel ne tette volna a kérdést magának, hogy miért alakult úgy, hogy történelmünk legfontosabb fordulópontjainál, mi mindig a rossz, illetve a vesztes oldalon „találtuk magunkat”? Vajon mi magyarok, nem voltunk/vagyunk képesek tanulni történelmi hibáinkból, hiányzik belőlünk az az ösztön, mely más nemzetek esetében, akár az utolsó percben is, müködésbe lép, és a sikeres oldalra tereli a nemzet és/vagy országuk sorsát? A kérdések cseppet sem költőiek most, amikor az orosz nagyhatalmi ambíciók, a putyini illiberális  diktátum-politika fenyegeti Európa, és a világ békéjét, és amikor Magyarország éppen „keleti nyitást” hajt végre, vezetője pedig modellként tekint az orosz diktátorra. Miféle sötét démon sugallja ezt vezetőnek és híveinek, s teszi, hogy tűrje egy egész ország és nemzet, hogy egy NATO-tag és EU-s ország, módszeresen és következetesen elutasítva szövetségeseinek értékrendjét, dicsőitve és példaként tekintve egy agresszív, háborút provokáló hatalom fejére, az „ellenség” oldalára sodródjék? Magyarországnak és vezetőinek most éppen semmiféle erőfeszítést nem igényelne – csendben, ha már egyéni ambíciók és paranoiák okán, aktív részvevői nem tud(nak) lenni egy EU-s atlanti programnak – sodródni az EU-s, és NATO-s árral, és ezzel betartani vállalt szerződései(ke)t, felelősségei(ke)t. Akkor miért nem ezt teszi(k)? Nem csak az a kérdés, hogy Orbán és kamarillájának paranoiája, valamint skizoid megalomániája miért, és hogyan válik az ország és a nemzet akút betegségévé. Bár ez is megválaszolásra vár. Ettől is fontosabb annak az újboli felvetése, hogy vajon nem-e válik cinkossá, aki ebben a kérdésben – persze az illiberális állam kiépítésében is – hallgat?

Most még van alternatíva, még vissza lehet vonulni, elállni az elhibázott „keleti nyitástól”, akár különösebb presztízsveszteség nélkül, de holnap már késő lehet. Mert mint Cicero mondja „háborúban hallgatnak a múzsák”, és a potenciális befogadók fülei is süketek, és hiába próbáljuk majd útólag a sorsra, a rossz csillagzatra, a külső ellenségre, stb. fogni az újabb történelmi tévedést: a tények makacs dolgok!