Hogyan és kivel tovább?

Hogyan és kivel tovább?

Klaus Johannis győzelme azért meglepő, (de nem példátlan, hiszen hasonló civil társadalmi megmzdulással, de méreteiben mérsékeltebb, illetve kevésbé látható jelenséggel már az 1996-os, illetve a 2004-es elnökválasztáskor is találkoztunk), mert általa egy – Románia viszonylatában – új, nem pedig a megszokott és szociológiai értelemben legelterjedtebb politikai kultúra jut(ott) kifejezésre. Ugyanakkor az új elnököt győzelemre juttató demokratikus és részvevő politikai kultúra, hirtelen, a két választási forduló közötti időszakban, „avatkozott közbe”, és borította az első fordulóban kirajzolódó általános (parokiális) és megszokott politikai elrendeződést. A Ponta első fordulós negyven és Johannis harminc százaléka pontosan kirajzolta a mögöttük álló pártkonstrukciók támogatottságát, legalábbis az országban szavazó állampolgárok esetében, és egyben leképezte a jól ismert, viszonylag stabil, passzív és bizalmatlan (Almond és Verba híres, bár némiképp módosításokra szoruló, eredeti elemzésének kategóriáit használva) politikai orientációt és szavazói magatartást. Ezt viszont – az utolsó percben, deus ex machina módra – fölülírta a külföldön, pontosabban Nyugaton szavazó, eltérő politikai kultúrájú állampolgárok szavazói magatartása. Ez aztán a maga során előhívta az itthoni („reziduálisnak” neveztem máshol, olyannak, mely koncentráltan termeli újra a parokiális, de lényegében etno-nacionalista és túlnyomó részt keresztény (ortodox) fundamentalista politikai kultúrát) romániai társadalom fiatal, és magasabban iskolázott, urbánus polgárok hasonló (bár általában rejtőzködő) politikai kultúráját, beindította a participatív demokrácia meglevő, viszont széttöredezett elemeinek összeforrását az utcai tüntetéseken. Így csak részben maradt meg az első fordulóban kirajzolódó regionális, pontosabban az erdélyiséggel (meglátásom szerint poszttranszilván politikai orientációval, illetve kultúrával) kapcsolatos magatartás, amit Johannis hazai szavazói jelenítettek meg (ez sok elemzőt meg is tévesztett), és a külföldi, illetve elsősorban erdélyi megmozdulások összekapcsolódásával (deterritorializálódott), Johannis támogatása, jórészt, elveszítette regionális identitásra épülő jellegét. Kétségtelen, hogy utólag értelmezhető a regionális különbségekre és identitásokra rávetítve is ami történt (Thomas teoréma), és Johannist tekinthetik – politikai ízlésüknek és/vagy érdekeiknek megfelelően – a politika egyes aktorai, „erdélyi elnöknek”, a második fordulóra ez a megkülönböztetés eltompult.

Mindenesetre a példátlan civil társadalmi mobilizáltság, és végül a győztes szavazatok – továbbra is állítom, hogy Johannis „tette de nem tudta” – nem a jelölt(ek) személyiségvonásainak, vagy rátermettségének szóltak, és nem is a pártok mozgósító képességének eredményei. A két elnökválasztási forduló között Johannis, olyan új, illetve más, eddig a közéletből hiányzó rétegeket mozgosított és vitt el az úrnákhoz, akiket a pártok és a politikai elit nem lett volna képes, ezért mandátuma – sajátos módon – nem pártkötődésű, hanem a participatív politikai kultúrát hordozó civil társadalomhoz kapcsolódik. Ez nem jelenti azt, hogy ő vagy környezete ne értelmezhetné pártkötődésűnek elnöki mandátumát, és azt sem, hogy más politikai aktorok és elemzők, ne ekként tekintsenek rá, viszont – és ebben az átmeneti időszakban fog ez eldőlni – nagyot téved(het)nek, akik pártlojalítást, a klientúra és pártkatonák helyzetbe juttatását, a „régi” politikai kultúrához való alkamazkodást remélik tőle (wishful thinking), illetve feltételezik esetében. A megválasztott elnök félig-meddig kötetlen (legalábbis párfüggetlen és heterogén) mandátuma, nagyobb szabadságfokot engedélyez, több és más típusú mozgásteret, mint amivel az erősen pártkötődésű Ponta rendelkezett volna megválasztása esetén, viszont kiszámíthatatlanná is teszi politikai habitusát. Ponta kiszámíthatóbb elnök lenne, már mandátuma elkezdése előtt is, Johannis számára több alternatíva létezik (mint már jeleztem is), és ami a legfontosabb, kötetlen mandátumával valóban átformálhatja az egész politikai mezőnyt. Ha elég erősnek érzi magát, ha megfelelő tanácsadókra hallgat (nem győzöm a kompetenciát hangsúlyozni!), akár azt is megkísérelheti, hogy a zsákmányszerző hadjáratokra szakosodott pártpolitikai, pontosabban korrupt/klienteláris, rendszert teljesen felforgassa és a problémamegoldó, közszolgálatra épülő politika irányába tegyen lépéseket. Megteheti, hogy a megválasztása mögött álló participatív, civil társadalmi politikai kultúrát „választja” elnöksége hatalmi bázisaként és azt próbálja meg érvényre juttatni. Persze ennek megvannak a kockázatai, könnyen belebukhat, afféle marginalizált és frusztrált elnökké válhat (Constantinescu esete), de mondom megpróbálhatja! Ehhez széles társadalmi, és politikai támogatottságra van szüksége, és legkevesebb három vonatkozásban gyors lépéseket kellene tennie: először a korrupció felszámolását kellene szorgalmazza és ennek eszközeként az igazságszolgáltatás „valódi” függetlenségét és korrekt működését kellene garantálja (kinevezésekkel és leváltásokkal, stb.); azután, ehhez is kapcsoltan szorgalmaznia kellene és elfogadtatnia egy új párt- és főként pártfinanszírozási törvényt; és harmadszor, ígéretéhez híven, sürgősen új választási törvényt kellene elfogadtasson, melynek része kell legyen, a külföldön élők számára fontos, elektronikus szavazás szabályozása.

A kontextusból számomra világos, hogy a rommagyar politikai osztály zavarodottsága mögött (már amikor nem egyszerűen az inkompetencia a meghatározó!) éppen az áll, hogy az összes szerveződés belesüllyedt a parokiális (nem tetszik, illetve pontatlannak gondolom a „balkáni”, illetve „dămboviţa-i” jelzők használata, de erre hajaznak!), a szavazók passzivitására, érdektelenségére, sőt tudatlanságára és ignoranciájára építő, zsákmányszerző pártpolitikai csatározások korrupt mocsarába. A politikai történéseket is csak ezen a csaló szemüvegen át képesek látni és próbálják meg láttatni – reális valóságkép, és különösen mindenfajta innovatív szellem nélkül kommunikálnak. A rommagyar politika sodródik az árral, sem (kognitív) eszközei, sem kompetenciái, sem víziói, stb. nincsenek: itt fekszik kiterítve, pőrén és gazdátlanul. Ha még meg is szólalnak a politikusok, akkor paradox és kontraproduktív politikai lépéseket szorgalmaznak (önként kilépni a kormányból), kölcsönösen elvtelen és átgondolatlan támadásokat indítanak (egymás kétségbeesett kicsinálása, szükséges tisztogatásnak álcázott bünbakkeresés), zavarosak és zavarodottak. Az „autonómiázás” megbukott, jobb híján majd pajzsra emelik annak leghangosabb képviselőit (remélem Izsák Balázs győzelemként értékeli, a Szilágyi Zsolt révén, a haragos és dölyfös „nagy- és bősz-székely” eszentés autonómia tervezetre kapott ötvenezer szavazatot!), miközben a racionális politizálás szorgalmazóit, szándék szerint, száműzik.

A válság megmutatta, a rommagyar szavazók felvilágosultabbak és „okosabbak” a politikai osztálynál, a mainstreamnél, ergo az a helyzet, hogy a rommagyarság a jelenleginél jobb politikai vezetőket (elitet) érdemel!

Önáltatásaink és a valóság

Önáltatásaink és a valóság

A (majdnem) csoda éppen megtörtént, és a romániai politikai mezőny „szimulákrum” jellege ezt ráadásul még mérhetetlenné, illetve láthatatlanná is tette, hiszen – először az elmúlt 25 esztendőben – a városi fiatalok és magasa(bba)n képzettek, valamint a nyugati országokban élő román állampolgárok szavazatai döntöttek. A nép szavazatain keresztül beszélt és másoknak most hallgatni kell(ene)! Persze, az elemző (diskurzusnak) beszédnek ideje van, talán majd jobban ráfigyelnek és többen, talán eljut a döntéshozók füléhez is, mondom talán, de illúzióim nincsenek. A meglepő, hogy az győzött, aki nem pillanatnyi és anyagi előnyöket, hanem a „jól végzett munka” mítoszát ígérte, olyasmit, ami talán a legkevésbé jellemző mai társadalmunkra, de amire valóban jövőt lehetne alapozni, ebben az értelemben pedig „kollektív vágyak megtestesítője”. (Utópia, amit Johannis kínál, mégpedig egy elnagyolt és alig körvonalazott vízió, de sokkal integratívabb, mint a rommagyar politikai mainstream „mezítlábas utópiája”, a székelyföldre koncentrált „autonómiázás”). A győztes kampány központi (ikonja) alakja az alapos, hallgatag és gyakorlatias erdélyi szász mítoszát hordozta, és mutatta fel, olyan vezető képét (felépített imidzsét), akiben a „kollektív vágy ereje”, „társadalmi mágiába vetett hit” (mondaná Ernst Cassirer) mutatkozik meg, a kampánynak viszont vége szakadt, a kampányüzemmódot a köznapi politizálás váltja.

Johannis egy fehér csekket kapott arra, hogy belátása szerint alakítsa az elnöki pozícióját és használja hatalmát, ezt a csekket az “internet hangja” és mozgosító ereje, a bel- és külhoni fiatal, aktív, iskolázott, viszont a politika iránt alapvetően nem érdeklődő, társadalmi csoportoktól kapta. Proteszt szavazatokat gyűjtött be, olyanoktól, akik joggal elégedetlenek, akikben a frusztráció és a változtatni akarás egyszerre volt jelen, és akik képesek voltak túllépni egy Rubicon-on, egy emancipációs lépést hajtottak végre azzal, hogy egy nem román, nem ortodox jelöltet választottak meg Románia elnökének. Nehéz megjósolni mihez kezd hatalmával az újonnan megválasztott elnök, de elvben – és hátulról kezdve a sorrendet – 3 dolgot tehet: először megtörténhet, hogy „gyenge” elnök marad, képtelen lesz szándékait megvalósítani, marginalizálódik és egymandátumos elnökké válik, sok elszalasztott lehetőséggel – akárcsak Constantinescu-val történt, akit legyőztek a “szolgálatok”; de megteheti, hogy visszaél hatalmával, beáll a hatalmi harcba és hatalma/legitimitása ez miatt is erodálódik, végül nem lesz képes sikerre vinni egyetlen projektjét sem, akarnok, de eredménytelen elnökként vonul be a panoptikumba – Băsescu-val történt ez; illetve, a pozitív forgatókönyv szerint, élni tud hatalmával és valóban tesz a politikai osztály és mezőny megújításáért, a strukturális korrupció felszámolásáért, stb. Ebben úttörő lehetne! Hogy milyen új elnökünk lesz, az a napokban – lényegében – eldöl, és annak függvénye, hogy kikkel veszi körül magát, kikre támaszkodik, milyen tanácsadókat lesz képes maga köré gyűjteni, még általánosabban, kire fog hallgatni? (Na, itt a sorban, a rommagyar politikusok és holdudvaruk a végén fognak kullogni, félig-meddig lesütött tekintettel!)

A most elkezdődött változás következményeinek és a felborult mezőny újrastrukturálódásának elgondolása, megtervezése viszont, csak most kezdődhet, meddig tart majd a levitáció? Hogyan fog kinézni az új politikai establishment? Miféle változások jönnek, és mennyire lesz meghatározó az új típusú/stílusú/profilú elnök? Csak néhány napig tart a csoda, vagy a most induló változás tartós lesz és meghatározó? Sok a kérdés, de egy dolog biztos, a rommagyar politikának is változnia kell, a változás régóta esedékes, de most már elódázhatatlan, lezárult a kisebbségi politizálás egy szakasza: „újra kell gombolni”. Vízválasztó van és egy további emberöltőre (de még hosszabb időre is) meghatározó szakasz következhet a román és a rommagyar politizálásban is, csakhogy a politikai mainstream semmit nem ért az egészből, elvesztette kapcsolatát, nemcsak a választóival, hanem a politika valóságával is: tanácstalan és ugyanakkor felelőtlen. A rommagyar politikai vezetők vérmérsékletüknek, indoktrinációs elfogultságaiknak, saját érdekeiknek, stb. megfelelően hevesebben vagy mértékletesebben, de mindannyian a rossz irányba nyilatkozgatnak, és keresik az önfelmentő stratégiákat és diskurzusokat, miközben képtelenek felfogni a választók üzenetét: fel kell hagyni az eddigi tematizálással, új politikai kommunikációra és új politikai elitre van szükség, de sürgősen! A régi politikai stílus és tematizálás, képtelen találkozni a választói elvárásokkal, a demagógia és populista szólamok már nem elegendőek ahhoz, hogy voksokat hozzanak. Az önáltatás és a demagóg-populista diskurzus évtizedes sulykolása után újra el kell gondolni a kisebbségi politizálást, reálisabb önképre és víziókra kell építeni.

Jellemző példaként hadd utaljak arra, ami az „autonómiázás” körüli csaták és egész politikai diskurzus körül történt, és aminek meg kell változnia. Lassan húsz esztendeje, hogy – több kevesebb rendszerességgel – mérjük/mérik a rommgyarság keretében is a közvéleményt, legalábbis az alapvető politikai opciók és problémák vonatkozásában. Eddig minden általam ismert mérés azt mutatta a romániai magyarságnak és különösképpen a székelyföldinek alapvető problémái gazdasági és szociális jellegűek: kevés a munkahely (főként a decens fizetést kínáló), alig van befektetés, fejletlen az infrastruktúra, aggasztó méretű a szegénység és ennek következtében masszív az elvándorlás. Ezzel szemben – első körben persze a magukat radikálisnak mondó aprópártok, de egyre nagyobb mértékben az RMDSz is – nemzeti(es) szimbólumokat, bizonytalan körvonalú és tartalmú autonómiát, még több zászlót és hangosabb etno-nacionalista jelszavakat kínált, a rommagyar politikai esablishment. Gyakorlati problémák megoldása helyett szimbolikus politizálás folyt, kisebbségpolitikai vállalkozók, legtöbbszőr korrupciós összefonódásaik elrejtésére használták ezt, a szavazatokat is ebben a szimbolikus értelemben („megmutatjuk, hogy mennyien sorakozunk fel az autonómia mögé”) használták, etno-nacionalista jelszavakra épített, és rosszul strukturált „kisebbségpolitikai” követelések igazolására. A változtatás szükségességének legnyilvánvalóbb jele – bár, politikusaink elhallgatják a dolgot, (illetve maguk is elhiszik, saját hamis ideológiai kostrukciójukat) –, hogy az első fordulóban, a székelyföldi „autonómiázó” Kelemen a rommagyar szavazatok egyharmadát szerezte meg (ezt nevezte a szavazókkal való szövetség szorosabbra fűzésének a vezér!), második fordulóban pedig a rommagyar szavazók egyhatoda követte, alig rejtett opcióját. Szakadék tátong a szavazók és a szövetség között, egyelőre áthídalhatatlan, valaki azt írta a Kelemen Hunor tegnapi MTI-s nyilatkozata alá kommentként, hogy "Tük münköt hülyének néztek", a dolog egyre inkább oda-vissza érvényes, a szavazók azt üzenték a politikai osztálynak: „münk es hülyének nézünk tüktöket”.

Levitáció

Levitáció

Az előítéletességről és az etnocentrizmusról, az azokból származó sajátos paradoxonokról akarok szólni, és akárhogy is igyekszem elkerülni a jelenleg zajló piszkos elnökválasztási kampánnyal való bármiféle érintkezést, ez szinte lehetetlennek tűnik. A propaganda általában, nemcsak épít a meglevő előítéletekre és sztereotip, végletesen leegyszerűsítő és elnagyolt fogalmakra és gondolkodásmódra, hanem tudatosan szaporítja is azokat. Példával élve a politikai propaganda sztereotipikus képeket alkot a jelöltekről, sőt démonizálja a politikusokat, amikor egyoldalú leegyszerűsítésekkel él és eltúlozza, összesűríti a jelöltek tulajdonságait, egy-egy üzenet hordozóivá teszi teljes és sokrétű személyiségüket, miközben már meglevő előítéletekre épít. Az ilyen típusú „működő tudás” leglényegesebb vonása, hogy zárójelbe teszi, nem veszi figyelembe a tapasztalati megismerést, sőt a józan ésszel sem számol, automatikusan, reflexszerűen alkalmaz gondolkásbeli sémákat, és teremt állandó kapcsolatokat, általános érvényűnek tekintett kategóriák és személyek, illetve viselkedések között, azután ezeket mereven, ismétlődően használja. Akárhányszor leszögezhetjük, és a gyakorlatban megtapasztaljuk, hogy például a közéleti/politikai korrupció pártfüggetlen, hogy a strukturális korrupció mindenik politikai formációt érinti, és ezt a közönség nagyrésze hajlandó is „általában” elismerni. Ennek ellenére a propaganda képes akárhányszor eltakarni ezt a tényt és a korrupciót egyik vagy másik politikai oldalnak tulajdonítani, azzal vádaskodni, stb. (Árulkodó jelek sokasága jelzi, hogy a korrupcióellenes ügyészség az elnöknek alárendelt, általa megszállt intézmény, a vezetők kinevezésétől kezdődően, egészen a kézivezérelt működésig, az ügyeknek elsülyesztésén, illetve napirendre tűzésén át, a politikai ellenfelek „kiemelt” kezeléséig, stb. Márpedig, ha ez így van fölösleges az elnökválasztás fő szereplőit korrupcióval vádolni, ha az elnök által még a titkosszolgálatok bevonásával sem sikerült Pontat, Johannist, Tăriceanut vagy Meleşcanut úgymond leleplezni, korrupción fogni, akkor ők éppen a „bombabiztos” korrumpálhatatlanok, mégis korrupciós sztereotípiák ragadnak hozzájuk, mintha valóban jellemző lenne rájuk. Mi más ez, mint az előítéletesség biztos jele?).

Ennél is jellemzőbb az etnocentrikus/előítéletes gondolkodásmód, ami azon alapul, hogy a saját etnikumunkhoz/nemzetünkhöz tartozó személyeket sokkal pozitívabban ítéljük meg, mint másokat, hogy elfogultan, különbözőképpen ítélünk meg saját, és más csoporthoz tartozó személyeket és viselkedéseket. Az etnocentrizmus paradoxonja, hogy a rommagyar szavazók minden előzetes érvelés, vagy magyarázat nélkül megbízhatóbbnak tartják a kisebbségi származású jelöltet, mint a többségit. A kisebbségi származású jelölt, tisztán liberális nemzetiségi politikát hirdet, azt mondja nem érdekli semmiféle kisebbségi/közösségi jog, a székelyföldi autonómiát meg explicit elutasítja. Ezzel szemben a többségi jelölt, azt mondja, hogy elismeri a kisebbségi (lényegében nyelvi) jogokat, és a szigorúan területi/adminisztratív autonómiákat is. Na mármost, mégis a rommagyarság többsége az előbbire szándékozik szavazni, aki, ha valóban megbízhatóbb, igazmondóbb, következetesebb, stb. akkor nemcsak a székelyföldi autonómiának, hanem a kisebbségi jogoknak is nix lesz! A többségi jelölt, ha valóban kevésbé következetes, vagy megbízható, akkor még változtathat meggyőződésén az etno/territoriális autonómia vonatkozásában, tehát a fő-fő autonomisták szavazataira nem érdemes? (A rommagyar jobboldalinak mondott, etno-nacionalista és autonomista politikai mainstream és hangadók számára, a liberalizmus általában és menthetetlenül szitokszóvá vált. Ez viszont nem akadályozza meg őket, hogy reflexszerűen liberális politikust és programot támogassanak, ha egyébként, a többséggel szemben táplált előítéletek ezt súgják, hacsak valóban nem mentek át mindannyian a szivárvány alatt, hirtelenjében). Úgy tűnik a politika manapság nem több futballhuliganizmusnál, illetve a legtöbben akként művelik, ha olyan attitűdök, mint mindenestől, a külsőségekben is, azonosulni a „csapattal”, elfogultnak és agresszívnek, legalábbis harsány és balhés drukkernek lenni dicsekvés tárgya, kit érdekelne a mérközés maga?

Az elnökválasztás első fordulója nyomán kialakult választói térképet vizsgálva, nagyon úgy tűnik, hogy az erdélyi román szavazók nagyrésze – legalábbis a választásokat meghatározó politikai motivációk tekintetében – képes volt túltennie magát az etnikai/vallási előítéleteken és szavazatával támogatni egy kisebbségi jelöltet. Ugyanez mondható el azon rommagyar szavazókról is, akik nem rommagyar jelöltre szavaztak, hanem politikai meggyőződésük szerint. Nem kétséges, hogy ez egy bíztató, emancipációs folyamat eredménye, mely az elmúlt 25 év egyik pozitív fejleménye (ilyen értelemben az erdélyi román szavazók szinte azonos profillal rendelkezenk a határontúl, pontosabban nyugaton, szavazókkal, éppen ezért feltételezhetően sokan közülük a következő választásokkor, már külföldről fognak voksolni!). A két forduló között szervezett és zajlott tüntetések, internetes, közösségi aktivizmus pedig azt mutatja, hogy különösen sokan, főként fiatal értelmiségiek levetkőzték a sokszor reflexszerűen nekik tulajdonított etnocentrizmusukat, nemzeti és vallási elfogultságaikat és a „régi stílus” helyett, ma egy kisebbségi jelöltet támogatnak. Az a paradox helyzet állt elő, hogy míg a kisebbségi jelölt mellett kampányoló román szavazók az etnikai/vallási emancipáció, az etnocentrizmust legyőző ráció és politikai projekt megjelenítői, motivációikat tekintve a nacionalista és ortodox fundamentalista jelszavak és attitűdök elutasítói, addig egészen más a helyzet a rommagyarság és hangadói körében. A rommagyarság elfogultsága és már-már irracionális, vagy láthatóan előítéletes ragaszkodása a kisebbségi jogokat figyelmen kívül hagyó (megveszekedetten liberális), viszont „kisebbségi és erdélyi” jelölt  melletti nagyon agresszív fellépés, éppen az előítéletesség és etnocentrizmus jele. A többséggel érzett ellenszenv, a kisebbségi sovinizmus biztos jele, az az agresszív és a rommagyarságon belül is törésvonalakat erősítő, intoleráns és kizárólagos, mindenféle észérvvel szemben süket fellépés, amit rommagyar közéleti szereplők egyrésze, és főként netes véleményformálók körében tapasztalhatunk. Ma még kevesen értelmezik ezt úgy, mint az erdélyi románság (és kisebb mértékben magyarság) emancipációját az elmúlt 25 év alatt, pedig arról van szó. Az oly sokak által lenézett, karikírozott, kigúnyolt, stb. romániai demokrácia, az ortodox és fundamentalistának tartott román szavazóközönség országosan egyharmada, Erdélyben pedig a többsége (ez hosszú kifejtést igényelne) egy lutheránus szászra szavazott! A két forduló közötti kampányban viszont világossá vált, hogy paradox módon, külsőre, ugyanazon szavazói viselkedés, egymástól merőben eltérő motivációs háttér mellett működik, ezért újra kell gondolni a többség-kisebbség viszonyt, és nem csak az elkövetkező szavazások vonatkozásában, ettől szélesebb körben. A választási kampány lassan lecseng, a politikai levitáció, vélhetően még hosszú ideig marad, és közeleg az etnikai pártok vége.

Most kellene újragombolni

Most kellene újragombolni

Egy meglehetősen zaklatott és atipikus, vagyis a politikai kommunikáció szabályaitól és kampánylogikától szinte mindenben eltérő – több szó és kép beszélt a korrupcióellenes ügyészség legújabb eljárásairól, és a titkosszolgálatok viselt dolgairól, mint a politikai programokról, hála a még elnöknek és alkotmányellenesen támogaott (alibi)jelöltjeinek –, egzotikus, de esélytelen jelöltekkel tűzdelt elnökválasztási kampányt követően, egyszerűsödött le a kép két jelölt versenyére. Az egész kampány és a felállás sajátosságát Crin Antonescu meglepő ámokfutása eredményezte, amivel feladta liberális elköteleződését, sőt pártja identitását is egyik percről a másikra megváltoztatta; ha marad a liberális párt „liberálisnak”, ha megmarad az USL, akkor akár Antonescu, akár Johannis első fordulóban nyer, Ponta pedig marad miniszterelnök és el sem indul az elnökválasztásokon.

Még nem ismerhetjük a jelöltek második fordulós kampánystratégiáit – mellesleg nem várható komoly és ambiciózus programok bevetése, inkább folytatni fogják a már elkezdett „stílusban”, és nagyon éles személyeskedő hangnemben – a közvetlen viták hozhatnak újat, persze, amennyiben létrejönnek. Ponta megerősödhet azáltal is, hogy miniszterelnök-jelöltet jelent be és, amennyiben minden valószínűség szerint Tăriceaunuval kettősben fog tovább kampányolni, minden esélye megvan az elnökké váláshoz. És bár józan számítás szerint a mérközés lefutott, azaz Johannisnak nincs esélye, alapvetően fontos, hogy a romániai választóközönségnek, talán előszőr van lehetősége arra, hogy két „jó” jelölt közül választhat elnököt (gondoljunk csak arra, hogy tíz éve a jelenlegi elnök mondta: „miféle átok úl ezen a népen, hogy még mindig csak két kommunista közül választhat” – ma erről szó sincs, egyik versenyben maradt jelölt sem folytatója a năstase-i, vagy băsescu-i „rossz” hagyománynak).

Ponta javára írható, hogy fiatalsága ellenére komoly politikai tapasztalatot szerzett, dinamikus és toleráns személyiség, jó kommunikátor, egyszóval személyiségét még nem torzították el a politikusi paranoia vonásai, van humorérzéke, nem érintette meg sem a korrupció, sem a személyi kultusz végzetes szele. Személyiségét tekintve teljesen más profil Johannis, aki a megfontolt és átgondolt „szász” pozitív mitológiájának megtestesítője, viszont nem jó kommunikátor és talán túlságosan is távolságtartó, hiányzik belőle egyfajta latinos lendület, lassúsága és alapossága hátrányba hozza egy közvetlen vitában, de persze akár segíthetné is, konszenzusteremtő elnöki munkájában, nem úgy tapasztalatlansága a nagypolitiukában. Ebből a szempontból, egymást kiegészítő személyiségek, sajnálhatjuk, hogy nem egymás mellett, hanem egymás ellenében indultak, egy  másik felállásban, minden bizonnyal, jó tandemet (kettőst) alkothattak volna.

Születnek már az önfelmentő magyarázatok és utólagos racionalizációk a rommagyar szavazók távolmaradását, az alacsony részvételt és román jelöltekre való átszavazást illetően. A dolog lényege viszont mégiscsak az, hogy a tisztán szimbolikus jelentőségű, még a belső megmérettetés vonatkozásában is árnyékbokszolásra hajazó párhuzamos monologokat elmondó, stb. politikai kommunikáció csak ennyire képes mozgosítani. Mindkét rommagyar jelölt mintha elfelejtette volna – és ez az RMDSz-jelölt esetében a meglepőbb, aki az eddigi mérések és elemzések nyomán tudatában lehetett volna, az egyoldalú kampány hátrányainak –, hogy a rommagyar szavazó profiljának központi eleme a kétfele tájékozódás: egyformán érdekli a szimbolikus politizálás (nemzeti/kisebbségi mítoszok, jelképek és identitást erősítő rítusok, stb.) és a köznapi életben való boldogulás mintázatainak, kilátásainak és lehetőségeinek a felmutatása, a pragmatikus/programatikus politizálás (infrastruktúra, gazdasági és szociális kérdések, stb.). Ezért aztán a mozgosítás és a voks struktúrája, és motivációs háttere, a két pillér egyensúlyának kérdése, szeretik hallani a szimbolikus dolgokat és szeretik hasznosnak tudni voksukat a politikai „haszon”, a gyakorlati befolyás értelmében. És ha mindenki tudta, hogy a rommagyar jelöltek esélytelenek a második fordulóba jutni, nem látták/láthatták, hogy mi fog történni a szavazataikkal a második fordulóban, mire lesz az jó? A politikusok hajlamosak leértékleni a szavazók tudatosságát, de az is világos volt, hogy egyik jelölt szavazatai sem perdöntőek az elnökválasztás kimenetelét illetően, sem az RMDSz, sem az aprópárt nem lehet mérleg nyelve, politikai zsarolási potenciáljuk minimális. Különös módon az a jelölt, akitől több pragmatizmust vártak, egy „új” (egyébként használhatatlan) autonómia-tervezettel állt elő, melyről maga is elismerte, hogy „nincs realitása”, jelenleg kivihetetlen. A másik jelölt pedig egymásnak ellentmondó projektekkel az SZNT-s, úgymond radikális, autonómia-tervezettel és az eddig jószerével ismeretlen (egyébként hosszú távon ígéretes) föderalizációs ötlettel egyszerre kampányolt, már ha sikerült egyáltalán eljuttatni a közönséghez üzeneteit.

Mind a elnökválasztási kampány, mind az eredmények a rommagyar politizálás mély válságát tükrözik, a tehetségtelenséget, ötlettelenséget, a rossz beidegződéseket (path dependency), az elévült kommunikációs sémákat, a megújulás és a kihívásoknak való megfelelés hiányát, stb. Maliciózusan szólva, nincs itt semmi gond, csak a rommagyar politikai mianstream – annak úgy többségi mint törpe tagozatát is beleértve – „elvesztette” a rommagyar szavazókat, mind tematikusan/tartalmában, mind kommunikációs vonatkozásban, azaz hangnemében, és diskurzusában képtelen megszólítani a közösség többségét. És ez tényleg még csak az enyhébb értelmezése a választási eredményeknek, mert egyébként azt kellene gondoljuk, hogy az autonómia (pontosabban, persze az „autonómiázás”, megintcsak annak kelemeni és izsákbalázsi wisdom-jában) azonmód megbukott, megbukott még a Székelyföldön is, ahol csak a szavazók egy kisebbsége szavazott rá! (A 83%-ban magyarok lakta Hargita megyében csak a szavazatok 74%-át kapta meg a két autonomista jelölt, a 71%-ban magyarlakta Kovászna megyében ez az arány 60%, míg a 36.5%-ban magyar Maros megyében 25.5%. Ezért kontraproduktív, sőt megengedhetetlen a reális autonómia ügyét kampánytémává tenni és ezként propagálni). Aztán az orbáni homlokcsók hatásáról is azt kellene gondoljuk: a „halál csókja”, nem hoz szavazatokat, viszont elvisz! (Ezért nem kell magyarországi politikát belekeverni az itteni dolgokba, főként nem az illiberális Orbán Viktorét, aki kifele húz az EU-ból, de ez hosszú kifejtést igényelne).

3T és Szisz, úgy folytatja a derék munkát, hogy „felkínálta lemondását” (gondolom ezt a Fidesz-es EP képviselő Tőkés Lászlónak tették!), apró respect! De mielőtt Kelemen Hunor dagadó mellkassal (és málészájjal) kiállna öndícsérni zsenialitását és a győzelmet, talán azt is meg kellene magyaráznia, hogy hogyan jutott a rommagyarság az elnökválasztásokon a Frunda által ’96-ban elért 760 ezer szavazattól a mostani 320 ezerig? Még egy-két ilyen győzelem és végképp elveszítettük a háborút, a boltot be lehet zárni, az utolsó fújja el a gyertyát. Országosan új politikai kurzus következik, a rommagyar politikának viszont,  alig van már lennebb: most kellene újragombolni!