2015/01/27

Kussolj magyar!



Kussolj magyar!

Kis rommagyar közéletünkben rendre elmaradnak a közéleti viták, olyan sorsdöntő kérdésekben, melyek a nyilvános okoskodás és végül a konszenzus témái, alanyai kellene hogy legyenek, és amelyek nélkül esély sincs a rommagyarság társadalomként való egyszerű újratermelésére, nemhogy esetleges kiteljesedésére. A nyilvános diskurzusok megosztottsága és egymás ellen fordulása önmagában nem gond, hiszen párbeszéddel, vitával a dolgok mögöttes tartalmainak feltárásával és érvek, ellenérvek felsorakoztatásával (konszenzusorientáltság – Habermas) végül mégiscsak kialakulhatna egy közös nevező, amihez aztán igazodhatnának a közéleti szereplők, sőt a „köznép” maga. De erre ma sokkal kevesebb az esély, mint bármikor korábban. Gyakran tettem szóvá, illetve boncolgattam a közélet sívárságát és manipulatív voltát a politikai folyamatok vonatkozásában, mondván, hogy az elhallgatás a nyilvnosság kizárása a döntéshozatalból – végső soron, és a jellemző politikai kultúra mellett – már-már az egész közösség demokratikus közéletének létét fenyegeti. Olyan kódolt politikai paneleket, sujkolt üzeneteket kapunk, a magát végeláthatatlanul ismétlő, egymásra hivatkozó, redundáns, sőt klónozott média részéről, melyet  – szakértőknek mondott – háttérkommunikátorok, PR vezérek, gondosan becsomagolnak, és aztán manipulált, torz formában elénk tálalnak. (Csak egy példa, hogy az MTI hírekre vár minden rommagyar sajtótermék, mely hirügynökség bizonyítottan megbízhatatlan, szűk szavú és manipulatív nemcsak a magyarországi, vagy térségbeli, hanem a hatumákkal kapcsolatos „híreiben” is). Az így előregyártott tartalmakat aztán mantraként ismétlik, hivatkozzák, szajkózzák, stb. a médiák, legtöbbszőr mellőzve mindenféle valós vitát, kételyek megfogalmazását, új megközelítések felvetését, stb. A politikai manipuláció „önérdekének” megfelelően szemérmesen hallgat a média, mindenről, amiről „hallgatnia kell”, illetve tudjuk, hogy melyik, kiknek a politikai érdekei, elvárásai, és üzeneteinek megfelelően adja elő a dolgokat. A virtuális határokat szinte senki nem feszegeti, mindenki a maga térfelén[i], a maga képmására elképzelt „közönségéhez” szól, és végső soron annak előítéletes gondolkodását, barlangképeit és rögeszméit, stb., igazolja vissza, és erősíti meg, forognak az imamalmok, jobb és baloldalon, azonmód.
Nem csoda, hogy még az alapvető politikai kérdésekben sincsenek információk, érvek, a köznapi ember számára felfogható életszagú, netán racionális diskurzusok. Hat hete nem hangzott el egyetlen épkézláb érv sem arról, hogy miért is kellett önként távozni a kormányból[ii]? Vagy, hogy miért kampányol a szövetség a (kilencven százalékban!) dél-tiroli statútummal, mint hevenyészett székelyföldi autonómia-programmal, a rommagyarság valós problémáinak (szociális, oktatási, gazdasági problémakör) felvállalása helyett? stb. Még olyan tényekkel kapcsolatos elemzésekben és közlésekben (valójában puszta politikai kinyílatkoztatások) sincs valós tartalom, megbízható és hiteles információ, melyek egyébként számszarűsíthetőek. Mondjuk, mint az, hogy a Székelyföld (reálisan a három székelynek mondott megye) gazdasága hányadán áll, hogy netto haszonélvezője a központi költségvetésnek, vagy elvonás van?, hogy az országosan legalacsonyabb fizetések és jövedelmek mögött mi áll?, hogy az infrastruktúra szembetűnő elmaradottsága, valójában minek a következménye?, hogy (mielőtt tucatnyi röpteret építenek) egyáltalán milyenek a gazdasági kilátások? stb., stb., stb. Nem, az autonómiázás zaja és füstje mögött minden téren folyik az elszigetelődés, a leszakadás, még az országon belül is. A források elosztása felől pedig egy szűk kör (elitnek mondani túlzás, de maffiaszövetségnek nevezni is túl igényes – leginkább a prekariátus hányott-vetett felső hányada, vagy az uborkafára ilyen-olyan segítséggel felkapaszkodó rétege, a dzsentri és/vagy úrhatnámok, bennfentesek foghíjas hada) dönt, aki aztán a döntések haszonélvezője is. És a médiamunkások szerint nincs is itt semmi amit kérdezni, sőt azt üzenik: tessék csak szépen továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló.
A nyilvános, közéleti viták szinvonalát, és főként a lényeges dolgok elhallgatását viszont, nem csak politikai (és persze egyéb természetű) érdek határozza meg, hanem a rommagyar társadalomban fellelhető közéleti tudás (pontosabban tudatlanság) jellege és állapota, a tudáspiaci részesedés és általában a szakszerű, hozzáértő, megalapozott, dokumentált, stb. tudás hiánya – tisztelet a kivételnek. Úgy is foglamazhatnék, hogy nincs meg még a magát műveltnek és értelmiséginek gondoló, stb., társaságban, úgy is, mint potenciális szöveg, kép és hangfogyasztóban, a minimális szociológiai tudás ahhoz, hogy érdembeli közéleti viták bontakozzanak ki. Ismétcsak a gyér kivételtől eltekintve maguk a médiamunkások is csak valamiféle nagyon szűk körben kontextualizált, földhöz ragadt, köldöknéző (lehet választani) perspektívából képesek látni és láttatni a társadalmi/gazdasági/kulturális, stb. folyamatokat. Szociológiai perspektívának, a rövidség kedvéért, azt nevezem itt, hogy egy átfogó – ha nem is a 7,5 milliárd ember virtuális szempontját felölelő –, de legalább a faluhatárnál tovább tekintő nézőpontot vegyünk fel, helyezzük szélesebb összefüggésbe a körülöttünk föllelhető dolgokat, reflektáljunk a világ és benne a saját emberi, közösségi, stb. létünkre (la condition humaine – mondhatni). (A máshol megunt "egyfelől és a másfelől" típusú kétkedő, több szempontot felvető, akár spekulatív, de érvelő, stb. beszéd hiányzik közéletünkből.) Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy semmiféle tudás sem lelhető fel hangadó értelmiségiek koponyájában, csak azt, és ezt viszont határozottan, hogy frusztráltságuk és világtól való elfordulásuk abból táplálkozik, hogy a meglevő tudásukat képtelenek a tudáspiacon kelendő áruként felmutatni, illetve értékesíteni: a működő, és piacképes tudásnak vagyunk híján![iii] (Ez természetesen az oktatási rendszer problémája is, ahol a konformitást mindenkor nagyobbra értékelik a kreativitásnál, iskoláinkban az a jó diák, aki nem kérdez, és mindenben konform, aki azokat, az egyébként igen alacsony standard szerint megállapított lexikális ismereteket képes felmondani, amire ez a rendszer épül; nincs helye a kísérletezésnek, a fantáziának, az újnak, csak az tudás, ami „régi”, ami prekoncepciókon és nem egyszer előítéleteken épül; nem utolsó sorban pedig az a jó, ha a nebuló tudását „otthonról” hozza, már úgy, hogy a szülők elég tehetősek ahhoz, hogy magánórákat fizessenek, mintha ugyan nem közpénzből működne az iskola maga, stb. Így aztán kizárt, hogy az iskolából kikerülő fiatal megszerzett kulturális tőkéjét, gazdasági tőkévé konvertálhatná a munka világában (lásd. Bourdieu), azt hiszem a leginkább a különféle – gazdasági, kulturális, társadalmi és szimbólikus tőkeformák - egymásba való átalakításának képessége veszett el, illetve hiányzik társadalmunkból!).
És senkinek sem áll szándékában a tudáspiac kiszélesítése és tartalmassá tétele, az első reflex, hogy kihasítani és hermetikusan lezárni egy-egy nagyon szűk médiateret, de aztán olyan falakkal körülbástyázni, hogy madár se tudjon ott átrepülni!, hogy a konkurenciának írmagja is kivesszen a falakon belül, hogy csak a törzsökös, (beágyazott) saját válogatott közönség férjen hozzá az egyes médiadiskurzusokhoz. Lassan-lassan, és különösen a média-piac hiányából fakadóan, a mindenki mást letorkolló, vérmes és arrogáns, de végtelenül buta trollkodó prekariátus kis körei maradnak médiafogyasztókként, akiknek a magukat értelmiségnek mondó propagandisták ír(ogat)nak. A hangadók pedig eldöntötték, ha nem képesek lépést tartani a világgal (nemrég még értéknek és megszerzendőnek számított a naprakész, az up to date tudás, ma már egyenesen megvetik, vagy legalábbis gyanúsnak tekintik – ismétcsak tisztelet a kivételnek), akkor a világot akarják „visszaépíteni”, egy megelőző korszak intézményi és eszmei szintjéhez. Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy mindenekelőtt a székelyföldi hangadó elit, aki a két világháború közötti közéleti diszkurzus visszaépítésén ténykedik, a decivilizációs folyamat (Norber Elias) elindítója és legfőbb hordozója. Ami 75-80 éve civilizációs-modernizációs nemzetépítő ideológia volt, és bizonyos értelemben progresszív, annak mai hangoztatása decivilizációs következményekkel jár[iv]. Ráadásul észre sem veszik mit tesznek, hogy modernizációs elképzeléseik között a legerősebb, az antimodernizáció, premodern korokhoz való regresszív visszalépés.





[i] Egyenesen veszélyes, de legalábbis fölöttébb kényelmetlen megpróbálni átlépni a határokat, még a legdecensebb és elegánsabb formában is. Nem irigylem, azért amit a foter.ro főszerkesztője kapott saját trollkodó kommentelőitől, amiért elkövetett egy kiegyensúlyozottabb, körültekintőbb és nem a jobber sémákat és neokon értelmezési kánonokat követő cikket, a párizsi terrortámadások kapcsán. Több, mint száz bejegyzésben kapott hideget, meleget, alázták és már-már anyázták, „saját” törzsközönségének mindenre elszánt tagjai.
[ii] Nem csoda, ha rejtett forgatókönyvek és összeesküvéselméletek ütik fel a fejüket a témában.
[iii]Még azt sem lehetne mondani (a tévedés kockázata nélkül), hogy a hangadó székelyföldi értelmiségiek egyike-másika nem rendelkezne egyféle (igaz meghaladott) tudással. Sőt, azt hiszem olyasmit tudnak, amiért még ráadásul egyéni áldozatot is hoztak, megőrizték az elmúlt rendszerben. Most pedig azt látják, hogy az előhúzott "régi" tudás legfennebb oral history anyagként értékesülhetne, nincs rá piac. Ezért a kétségbeesés és világfájdalom, a dolgok túlzott eldramatizálása az egyéni "balsors" közösségivé/nemzetivé nagyítása, stb.
[iv]A székelyföldi agresszív és nagyhangú “megmondóemberek” közlésformája, az elévült tudás felsorakoztatása, a közönségből, az ugyanilyen típusú avitt (sokszor csak alulértett, látensen létező) tudást hívja elő. Az erkölcsi tradíciót, meg etnikai identitás-azonosságot nem írja fölül semmiféle "új információ", ha úgy tetszik témafüggetlen, mindenről eszükbe jut és szűk körükben, minduntalan észbe jutattják. A trollkodó prekariátus kommentjei csak megerősítenek egy-egy társadalmi státust ("jól megazt mondtad x vagy y-bá'" - mondják a kommentelők), visszajelzik, hogy vevők akármilyen avittas, zavaros, értelmezhetetlen diskurzusra is, ha az valamiféle etno-nacionalista talapzaton jelentkezik. (Egyébként ebben van a "veszélye", innen a mozgosító ereje - mert ha megkérdeznénk a kommentelőket, mit értettek a szövegből, abból biza nagy mekegés-makogás lenne - szerintem). A helyeslés rituális jellegű, nem is a szöveg tartalmára, hanem a hagyományos identitások megerősítésére vonatkozik!

2015/01/20

Jelbeszéd (Hashtags)



Jelbeszéd (Hashtags)

Az elemzést és értékelést nehezíti a politikai cselekvések és történések kettős volta: egyszerre valós, gyakorlati, stb. vagy még inkább cselekvés, azaz akció-jellege, és ugyanakkor rituális természete. A helyes értelmezés feltétele, hogy megtaláljuk a reális arányt egyik és másik összetevő, a „politikus ember” és a „rituális ember” között, illetve, hogy felfedezzük a történések „kódját”, sajátos logikai rendszerét, vagy nyelvtanát (Abner Cohen). A helyes és mind elméleti, mind gyakorlati haszonnal kecsegtető értelmezések csak a „kód” helyes megfejtése mellett állhatnak elő, és ez végső soron, a dolgok definíciójával, adekvát meghatározásával érhető el. A párizsi véres terrorcselekedetek, és ugyanakkor a nigeriai népírtás, és merényletek, stb., csak akkor érthetők és értékelhetők helyükön, ha a terrorizmus kiterjedt társadalmi jelenségének keretébe helyezzük, és ebben a keretben próbáljuk meg árnyalni a történések jelentését, dekódolni és értelmezni az „üzeneteket”, a politikai reakciókat, és válaszlépéseket. A megalapozott és megfelelő értelmezés mindig ki kell terjedjen a kontextus meghatározására, amelyben egy társadalmi esemény zajlik, és először is el kell döntenünk, hogy mi tartozik a kontextushoz, és mi nem. Azután ezen belül súlyozni/értékelni a különféle tényezők – ha úgy tetszik okok – szerepét és jelentőségét. Ha valamely pólus fele elcsúszik az értelmezés, vagy a politikai cselekvő, mint hatalomért versengő személy kerül előtérbe, vagy pedig a rituális/szimbolikus értelemben vett cselekvőt, és annak misztifikáló hatását nagyítjuk fel, eltévedhetünk a kirakósjáték (puzzle) elemeinek összeillesztésekor. A rendkívüli események mindig megmutatják az értelmező közösség, a nyilvánosság, és szereplőinek képességét arra, hogy megfelelően – célszerűen, hasznosan, de a dolgok természetének megfelelően, azaz logikusan, stb. – értsék és közvetítsék a történéseket. Márpedig ezekre az értelmezésekre épül nemcsak a köztudat és közvélekedés, hanem a konkrét cselekvések is, a politika maga. A Charlie Hebdo szerkesztőségében és az események körül történt egyéb attrocitások és bűncselekmények szélsőséges, illetve tulzó és zavaros értelmezései, elborították a nyilvánosság fórumait. A félreértések szövedéke, egyfelől megmutatja, hogy a globalizált, poszt-modern „világfalu” értelmiségi, közéletben szerepet játszó lakói, képtelenek rendet vágni akárcsak mentálisan is, a dolgok sűrűjében. Ez pedig nem hagy helyet a racionális cselekvésnek. A legtöbb magyarázatnak feltűntetett értelmezés vagy a szatirikus lap felelősségének firtatásában, illetve a szólásszabadság ellen intézett támadás felvetésében merült ki, vagy nagyon általánosan, a kontextustól függetlenül, tekintette a terrorizmus részének a történteket. Aztán voltak, akik a vallások – elsősorban az iszlám – sajátosságainak irányába tágították a magyarázatokat, keresték a „hibásokat”. Az egyoldalúságot és elfogultságot nem magyarázhatja az információhiány, hiszen – a médiák sokszor eltúlzott érdeklődése mellett – rengeteg tényt, adatot, látványt és instant értelmezést kapott a médiafogyasztó az ügyről. Inkább a zavarodottság és a logikai fogódzók, az értelmezés hatalmának félreértése, illetve fel nem fogása jelentette a problémát: a (globális) nyilvánosság szerkezetének, vagy struktúrájának, „kódjának”, vagy sajátos logikájának szétesése, tehetetlensége, és képtelensége az eligazításra, lehetnek a probléma mögött. Azt gondolom, hogy a terrorcselekmények többek között, azt mutatták meg, hogy itt az ideje a nyilvánosság egy újabb szerkezetváltásának (eredetileg Habermas), a médiák elbulvárosodása, a könnyű megérthetőség érdekében elkövetett leegyszerűsítések, a kötelező rövidség, amellyel még képernyő és olvasmány előtt tarthatóak a feltételezett médiafogyasztók, a szenzációhajhászás, a rating sovinizmus és öncélú figyelemfelkeltés, stb., már nem igazítanak el világunk dolgaiban. A közélet, és az azt tükröző, és persze alapjaiban meghatározó médiák ma csak rövid, figyelemfelkeltő, ratinget biztosító, stb., végtelenül lebutított és elnagyolt kommunikációs sémákat, egysíkúan kódolt üzeneteket tűrnek el, illetve honorálnak. Ez pedig nemcsak a demokratikus társadalmi berendezkedést, az alapjául szolgáló közéleti okoskodást, közvitát, és végül is konszenzust fenyegeti, hanem politikai csődhöz, zavartsághoz és tehetetlenséghez vezet. A közönség, a polgárok nagy része nem képes felfogni, ami körülötte történik ezért „misztifikál”, csupán anekdotikusan, jelszavakba, máskor képekbe sűrítve, de lényegében egysíkúan és végtelenül leegyszerűsítve fogja fel a valóságnak tűnő világot. A hiba viszont az értelmiségiek készülékében van, a felelősség is az ővék, még akkor is, ha legelterjedtebb manipulációs technikájuk a hárítás, ahogy mindig megtalálják bárminek a kapcsán a hibásokat, azokat a másokat, akik miatt ők maguk is képtelenek dekódolni a világot, annak bonyolúlt történéseit. Aztán csodálkozva figyelem, ahogy a manipulátorok maguk is eltévednek saját félrevezető és megtévesztő diskurzusaik útvesztőjében, elfelejtik, hogy ők maguk csomagolták alig áttetsző zsírpapírba a dolgokról való tudosításokat, értelmezéseket, magyarázatokat, ideológiai vagy kimondottan manipulatív „beszámolókat”. A zavarodottság – legalábbis úgy észlelem – globális, akárcsak a jelenségek, melyekre vonatkozik, de még hangsúlyosabb közvetlen környezetünkben. A magyar miniszterelnök – már alig is meglepő módon – ismét, Európában egyedi értelmezést, és útmutatást produkált. Ő úgy érti, hogy a Magyarországra való (mellesleg alig észlelehető, hacsak nem a hatumákra gondolunk!) bevándorlás feltételeit kell szigorítani, illetve másság ellenes fellépést, kulturális/vallási intoleranciát sürget (ez viszont, minden mérés szerint, éppen fölösen sok van arrafele), a párizsi események okán. Nyilatkozza ezt akkor, amikor maga is részt vesz a párizsi szimbolikus/rituális felvonuláson, ahol az európai (és nemcsak) vezető politikusok éppen az egységet és toleranciát jelképezendő, kart karba öltve demonstráltak, lényegében, a szélsőséges tettek és értelmezések ellen, Európa összefogását és egységét felmutatva. Mit is értsen, mit is érthet ebből a gyalogmagyar?  Hacsak nem azt, hogy Magyarország csupán szimbolikusan tagja már az EU-nak, politikai opcióival viszont szembe megy az unióval, egy másik kód szerint szerveződik, illetve másfele tekint a magyar politikai elit, nemcsak keletre fordult, hanem vissza a múltba, melynek „széppé” átalakítása (neo-emlékezetpolitika) gőzerővel folyik. És mit értsen mindebből a gyalog hatuma, a rommagyar? Mit is érthetne, ha a politikai elitnek szava sincs a történtekről, ha mély zavarodottságában, még mélyebben hallgat. Az üzenet az, hogy nincs üzenet, nincs sem vita, sem konszenzus, gondoljatok amit csak akartok, értsétek a dolgokat, ahogy jólesik, és egyéni ízléseteknek, tudásotoknak, stb., megfelelően. Soha nem volt szétesettebb a rommagyar (politikai) nyilvános kommunikáció, soha nem volt szétesettebb és széttartóbb a közösség, melyet összefogni hivatott lenne. Itt tartunk az újév kezdetén.

2015/01/13

Párizsi szerkesztőség, mint memento mori



Párizsi szerkesztőség, mint memento mori

Óriási a kakofónia és az egyet nem értés ricsaja nyilvánosságunkban, de talán abban megegyezhetnénk, hogy a terrorizmus hosszú múltra visszatekintő bonyolult társadalmi (ha úgy tetszik szociológiai) és biztonságpolitikai jelenség. Sokféle meghatározása van, melyekben a közös, hogy az erőszak illegitim, törvénytelen használatát feltételezi, mely összetevői között megtaláljuk a nyers erőszakot (robbantás, fegyveres fellépés, vagy fenyegetés), lélektani hatása a rettenet, a megfélemlítés, hátterében politikai/ideológiai indíttatás áll, illetve célpontjait ennek függvényében választja meg (Péter László – 2009, 170-174). A terrorizmus (A “legszegényebbek fegyvere”) egy sajátos taktika, vagy harcmodor, mely privát jellegű és megkülönböztetendő az állami többé-kevésbé legitim, jogos erőszaktól, még akkor is, ha egyes esetekben (fasizmus, kommunizmus) maga a hatalom lehet illegitim. Minden esetre rengeteg fejtörést okoz azoknak, akik ellene szeretnének fellépni. Egyfelől, mert formális kritériumok szerint nehezen felismerhető, sokféle előtörténettel bíró, és a világ minden részében előforduló jelenség. Másfelől, mert akár klasszikus, akár újabb formájában, igen sokféle ideológiához, célkitűzéshez kapcsolódott, a (forradalmi) szélsőbaloldaliaktól, a szélsőjobbig, maffia- és bűnöző csoportokig, stb., és csak aktuálisan – ha úgy tetszik, a globalizációt, illetve posztmodern fejleményeket tekintve (az Al-Kaida fellépésével kezdődően) –, tűnik az iszlám vallási fundamentalizmus kísérőjelenségének. (A nemzetközi szervezetek usque másfél ezer terroristának kategorizált kisebb nagyobb „magán” szervezetet tartanak számon, ezek száma  változó, és a besorolásuk is sokféle politikai kritérium szerint alakul). Tekintélyes és szerteágazó, és nem egyszer ellentmondásos szakirodalma van a terrorizmusnak, de egy dolog biztosnak tűnik vele kapcsolatban, mégpedig, hogy nem esztétikai probléma és nem az ízlésről való viták keretébe utalandó. Még akkor sem, ha olyanok ellen irányul (többek között), akikről azt rebesgetik, hogy valamiféle ízlés elleni merényletet követtek el, vagy hogy érzékeny lelkű, mélyen vallásos (sic!), terroristák kedélyeit borzolták karikatúráikkal. És az is világos, hogy a terrorizmus nem teológiai kérdés, nem a vallások lényegével, vagy eredeti szövegeivel kapcsolatos – sem a Korán, sem a Tora, sem a Bilblia, stb., nem jogosít fel terrorcselekményekre – persze, ha helyesen és korszerűen értelmezzük, azoknak implicit tanait – hiszen a vallásos köntös, amiben a posztmodern terrorizmus megjelenik csak a megengedhetetlen és igazolhatatlan tettek legitimálási kísérletének álságos felszíne, manipulatív és megtévesztő álarca.
A terrorizmus maga a kiegyensúlyozatlanság, a teljesen asszimetrikus “válasz”, a gátlástlanság non plus ultra-ja, emberiesség elleni bűn, mely mint ilyen korlátlan, és általában mártíriummal végződik, kiegyensúlyozni ellenterrorral sem lehet, ami a maga során szintén emberiesség elleni bűn. Éppen ezért, nehéz felvenni ellene a harcot – és saját logikája szerint, saját területén, szcénáján, vagy kontextusában nem is lehet! –, mert a terrorista nemcsak a mások életét nem tekinti értéknek, hanem a sajátját sem. Ezért a szabálytalan és végletesen szélsőséges tett semmilyen formában nem lehet mérce. Ehhez megkísérelni mérni, mondjuk a szólás-, vagy művészi szabadság elvi-elméleti-morális határait, nem csak erkölcsileg elfogadhatatlan, hanem, és első sorban, logikai hiba vétése.
Szociálpszichológiai megközelítésben érthető az egyszerű emberek tanácstalansága és a pánik, a meglepetésszerű terrorcselekmények kapcsán. És az is, hogy első reflexük valamiféle mentálisan érvényes egyensúlyi helyzetet teremteni, bármilyen leegyszerűsítő magyarázatot elfogadni, ami a borzalom órái után, valahogyan visszaállíthatná a megszokott köznapok egyensúlyát. És mivel a terrorcselekmények túl vannak a józan ész határán, felfoghatatlanok. Milyen egyszerű ilyenkor előítéleteinkhez folyamodni a dolgok megítélésében, hiszen gondolnánk, hogy valamilyen kézzelfogható, közvetlen, és az eseményekhez kapcsolható oka csak kellett legyen a mészárlásnak, valakik rossz fát tettek a tűzre, valamiért bünhödniük kell és ezért, a megmagyarázhatatlan mészárlás. És máris kialakul a tömegpszichózis, mely összemérhetetlen dolgokat helyez egymás mellé és próbál összehasonlítani, ahol nem megy ott pedig ilyen-olyan kéznél levő fantazmagóriákkal kiteljesíti a történetet, és aztán napirendre is tér fölötte.
Érthetetlen és elfogadhatatlan viszont az értelmiségiek manipulatív magatartása, képtelensége a dolgok reális értelmezésére és bemutatására, nyilvános megvitatására. Tisztelet a kivételnek (örömömre szolgál ide belinkelni a logikus és racionális megközelítésből származó szövegeket, lásd., többek között itt, itt, itt, és itt), a legtöbben ugyanazokat az avittas sémákat/sztereotípiákat követik, mint az egyéb elfoglaltságú köznép teszi. Ennél is rosszabb viszont, hogy a felháborító terrorcselekményeket saját politikai és piaci pozíciójuk érdekében használják, manipulálnak és összemosnak, ahelyett, hogy kimondanák: a párizsihoz hasonló terrorista merényletek nem igazán vallási alapúak, hanem társadalmi, politikai jelenségek, melyek csak alkalmanként kapcsolódnak (mint itt is) vallási motívumokhoz. A mintegy másfél milliárd főre tehető iszlám közösség, egyre inkább foglyává válik egy erőszakos és szélsőséges vallási fundamentalista hatalmi csoportnak, vallási tanainak és normáinak egy szélsőséges wahhabista/szalafista értelmezése maga alá gyűri szinte az összes józan hangot. Ezt képtelen felfogni (illetve nem érdeke felvetni) a rommagyar értelmiség (kevés kivétellel), ezért hol az iszlámellenesség szólamait, hol az áldozatok bűnösségét hangoztatja; hol az (egyébként nyilvánvalóan antiszemitizmusból származó) iszlámpártiság hangján szól, hol a keresztény vallási fundamentalizmus nevében, vagy nyugatellenes módon, esetleg a szólás-, gondolat- és lelkiismereti szabadság ellen papol.
Minden esetre az önreflexió és a mások szempontjai megértésének hiánya, az intolerancia teszi, hogy még az ilyen sokkoló események sem tudnak elgondolkodtatni: a szabványértelmiségi saját előítéleteinek igazolását keresi és “találja meg” az eseményekben, és főként a gyors, reflexszerű, de reflektálatlan kommentben, véleménnyílvánításban jeleskedik.
Szellemi restség, szűklátókörűség, ami értelmiségünk nagyrészének világlátását jellemzi, várják a kliséket, a jól bevált és rating-merkantilista, sőt rating sovinista „aranyköpéseket”, hogy majd azt szajkózva fitogtassák álfelsőbbrendűségüket. Mintha ugyan legalább olvasták volna Samuel Huntington, avitt, viszont neokon körökben máig divatos könyvét, ismernék érvekkel, illetve empirikusan igazolhatatlan vízióját a civilizációk összecsapásáról. Szögezzük le a síita-szunnita (polgár és/vagy vallás) háborúkban összemérhetetlenül több ember vesztette életét (ja, a média ingerküszöbét ez nem éri el, a nigériai vérengzéshez hasonlóan), mint az iszlám szélsőségesek nyugaton elkövetett terrorcselekményeiben. Az É-K Nigériát terror alatt tartó Boko Haram haramiái és az általuk kiirtott/kiirtani szándékozott lakosság között, nem volt/nincs civilizációs eltérés.
A politikai „é(á)lcsapat” most mélyen hallgat, pedig ő szoktatta rá szavazóközönségét (lásd sajátos rommagyar politikai kultúra), hogy utasításokkal, értékes eligazításokkal jön, csakhogy maga is zavarodott, még az áldozatok miatti részvétre, és a terrorzimus ellenes összefogás üdvözlésére sem tellik, így állunk! Jó, hogy a párizsi szolidarítási és terrorizmus elleni felvonulás képei megmutatták: emberek vagyunk, és nem igazíthatjuk életünket a terrorizmus elvárásaihoz, a rettegéshez, a borzalomhoz és örökös szorongáshoz!

2015/01/06

Tévút-függőség



Tévút-függőség

A tavalyi év végére, Johannis meglepetésszerű elnökké választása, és ezzel párhuzamosan a korrupcióellenes ügyészség határozott fellépése, valamint a demokrácia alapintézményeinek belső kiürülése, stb., okán, a politikai nyilvánosságban kialakult egyfajta konszenzus azzal kapcsolatban, hogy napirendre kell venni a pártrendszer, és a politikai kommunikáció megújításának kérdéskörét. Ezer okunk lenne megkérdőjelezni azon megfáradt és tehetségtelen, valamint a megújulásban ellenérdekelt politikusok jóhiszeműségét, akik ma a reformok hangoztatásában jeleskednek. Tegyük zárójelbe ellenérzéseinket és – legalább egy gondolatkísérlet erejéig –, vizsgáljuk meg, hogy jóhiszeműen, mi lenne a teendő ezen a téren, milyen stratégiák lehetnének eredményesek a politikai kommunikáció megújításában. Abban is egyetértés látszik körvonalazódni, hogy a pártok és általában a politikai nyilvánosság eltávolodott, illetve háttal fordult az állampolgári-választói szándékoknak, elvárásoknak, prioritásoknak, és ezt a kapcsolatot újra kell építeni, új tartalommal megtölteni, stb. Úgy is összefoglalható mindez, hogy fel kell ismerni és megérteni a választói üzeneteket, és az azok mögött valóban létező elvárásokat, olyan üzeneteket kellene megfogalmazni, melyek kifejezik, sőt, kitermelik a közösségi politikai akaratot. Ez pedig nem kis kihívás, hiszen a polgárok és a politikum viszonyának elhidegülése (hogy enyhén fogalmazzak) a korrupció mellett (itt arra gondolok, hogy a korrupt tények elrejtése, előbbre való lett, mint a reális érdekekérvényesítés és képviselet), éppen a jelzések/üzenetek félreértése miatt következett be. A képhez tartozik, hogy – legalábbis ez idő szerint – a romániai politikai mezőny struktúrája nem ideológiai, politika-filozófiai elképzelések mentén, hanem egyéb alig kifejtett, illetve egyenesen manipulált kommunikációval elfedett, elvek mentén strukturálódik. Magyarán az ideológiáknak kevés szerepe van a pártok rejtett programjainak, ténylegesen követett napirendjeinek és politikai cselekedeteinek meghatározásában, a legfontosabb és szinte mindent fölülíró választóvonal, mely meghatározza a mezőnyben elfoglalt strukturális pozíciót az a kormányzás (hatalom), illetve ellenzékiség logikája. És ne legyenek illúzióink, ez a logika a zsákmányszerzés, a politikának, mint jövedelmező (gazdasági) vállalkozásnak a felfogására épül, rációja az elérhető erőforrások fölötti uralom megszerzéséért folytatott ádáz küzdelem. (Mellesleg – meglátásom szerint – a magyarországi ellenzék talpraállásának is az az akadálya, hogy a politikai mezőny szigorúan, sőt egyre törvényszerűbben és megváltoztathatatlanabbul, a kormány/ellenzék megosztottságra korlátozódik. Nem programok és képviselőik versengenek, hanem hatalmi szándékok, a „csípési sorrend”, a hierarchiák újrarendezésének már-már mindenestől irracionális elve. Ebben a keretben a jelenlegi kormányzók még sokáig képesek lesznek megőrizni hatalmukat, sőt demokratikus eszközökkel egyre inkább leválthatatlanok lesznek!).
A politikai akaratképzés, a különféle egyéni, illetve közösségi, vagy regionális érdekek feltárása és folyamatos egyeztetése – legalábbis demokratikus politikai berendezkedés keretei között – csak a nyilvános vita, keretében működhet, (kihasználva a „kommunikatív cselekvés” konszenzusorientáltságát – Habermas) hatékonyan. Még pontosabban, a nyilvános kommunikációban, a racionális diskurzusban, jöhet létre a „közösség általános akarata”, és végső soron a „közjó”, melyet – horribile dictu – a politikának szolgálnia kellene. A politikai kommunikáció általában a közszereplők – intézmények, pártok, politikusok, aztán a mass média struktúrái és az újságírók, és végül, de nem utolsó sorban a választópolgárok közössége (Mazzoleni) – közötti nyitott és átlátható interakciókból kell(ene) felépüljön. És mivel a választópolgárok közössége, és a politikai kultúra a legstabilabb összetevője a képletnek, (persze nem megváltoztathatatlan, sőt átalakítása pedagógiai célkitűzés kellene, hogy legyen)  természetszerűen a másik két elem befolyásolása, átalakítása, stb. lehet a gyorsan megújulni vágyó politikai cselekvés célja.
Hosszúra sikerült bevezető után hadd vegyem számba, hogy mit tett és mit ígér az RMDSz (legalábbis a kongresszusig, azaz az első negyedévre) ebben a helyzetben. Mint emlékezhetünk rá bő egy évébe telt a szövetségnek, hogy kilencven százalékban lemásolja (t.k. magyarra fordítsa) és sajátjaként bemutassa a Dél-Tirolban érvényben levő autonómia-statútumot, mint ki tudja hányadik tervezetet; aztán Kelemen Hunor államelnök-jelölti programmá nyilvánította a (90%-ban) dél-tiroli kissé avittas, helyzetünkre alig-alig alkalmazható, stb. autonómia-statútumot, mégpedig azzal a meglepő megjegyzéssel, hogy „egyelőre nincs realitása”; azután a szövetség a rommagyar szavazók masszív Johannisra szavazását úgy értette (félre), hogy az bizalmatlansági indítvány volt saját kormányzati szerepvállalásával szemben, ezért önként távozott a kormányból; ennek ellenére megszavazta az új/régi Ponta-kormányt és annak ezévi költségvetését; bejelentette „igazi” ellenzékbe vonulásának szándékát, és egyben azt is, hogy az autonómia-tervezet vitáját januártól folytatni fogja; miután az elnök új mandátumért indul a közelgő kongresszuson, feltehető, hogy a (kilenc tizedében) dél-tiroli statútum, most majd elnöki kampányának is a tartalmává lesz, ezzel fog kampányolni.
Azt hiszem jogos a kérdésfelvetés, vajon a felsorolt politikai cselekvések és a bejelentett szándékok közül, melyikről feltételezhető – legalábbis a józan ész határain belül –, hogy hozzájárul a szövetség politikai kommunikációjának megújításához, vagy akár a szervezet reformjához, netán a szavazópolgárok közösségének elvárásaihoz való igazodáshoz? Fenti fejtegetéseim alapján bizton állítom, a szövetség áltevékenységet végez, azaz pótcselekvéseket folytat, mégpedig egy teljességgel elhibázott partikuláris és marginális értelmezés alapján, olyan tévútra terelődött, melyről képtelen leszállni. Az „autonómiázás”, különösképpen az új államelnök ezzel kapcsolatos álláspontjának ismeretében, nem lehet az egész közösség konszenzusának alapja, és az a sikertelen, frusztráló projekt, melyet egy már lecsengett és kudarccal végződött kampányban használtak, nem lehet a „megújulás programja”: kijelenthetem, hogy a további  autonómiázás” a legszerencsétlenebb témaválasztás, ellenpéldája a sikeres politikai kommunikációnak.
Nem fogom (itt és most) találgatni, hogy kin(k)ek és miért érdeke(ük) a szövetség válságának fenntartása, illetve az energiáknak pótcselekvésekre való pazarlása, viszont magától adódik a kérdés, túlélhető-e egy teljességgel elhibázott politikai döntés és annak negatív következményei? Azt hiszem egy Rubikon lett átlépve a rommagyar politikában, és közeleg az a pillanat, amikor a választók megelégelik a zavarodottság politikáját, és nem hagyják magukat a régi eszközökkel (félre)vezetni. Minden premissza adott a látványos bukáshoz!