Tévút-függőség

Tévút-függőség

A tavalyi év végére, Johannis meglepetésszerű elnökké választása, és ezzel párhuzamosan a korrupcióellenes ügyészség határozott fellépése, valamint a demokrácia alapintézményeinek belső kiürülése, stb., okán, a politikai nyilvánosságban kialakult egyfajta konszenzus azzal kapcsolatban, hogy napirendre kell venni a pártrendszer, és a politikai kommunikáció megújításának kérdéskörét. Ezer okunk lenne megkérdőjelezni azon megfáradt és tehetségtelen, valamint a megújulásban ellenérdekelt politikusok jóhiszeműségét, akik ma a reformok hangoztatásában jeleskednek. Tegyük zárójelbe ellenérzéseinket és – legalább egy gondolatkísérlet erejéig –, vizsgáljuk meg, hogy jóhiszeműen, mi lenne a teendő ezen a téren, milyen stratégiák lehetnének eredményesek a politikai kommunikáció megújításában. Abban is egyetértés látszik körvonalazódni, hogy a pártok és általában a politikai nyilvánosság eltávolodott, illetve háttal fordult az állampolgári-választói szándékoknak, elvárásoknak, prioritásoknak, és ezt a kapcsolatot újra kell építeni, új tartalommal megtölteni, stb. Úgy is összefoglalható mindez, hogy fel kell ismerni és megérteni a választói üzeneteket, és az azok mögött valóban létező elvárásokat, olyan üzeneteket kellene megfogalmazni, melyek kifejezik, sőt, kitermelik a közösségi politikai akaratot. Ez pedig nem kis kihívás, hiszen a polgárok és a politikum viszonyának elhidegülése (hogy enyhén fogalmazzak) a korrupció mellett (itt arra gondolok, hogy a korrupt tények elrejtése, előbbre való lett, mint a reális érdekekérvényesítés és képviselet), éppen a jelzések/üzenetek félreértése miatt következett be. A képhez tartozik, hogy – legalábbis ez idő szerint – a romániai politikai mezőny struktúrája nem ideológiai, politika-filozófiai elképzelések mentén, hanem egyéb alig kifejtett, illetve egyenesen manipulált kommunikációval elfedett, elvek mentén strukturálódik. Magyarán az ideológiáknak kevés szerepe van a pártok rejtett programjainak, ténylegesen követett napirendjeinek és politikai cselekedeteinek meghatározásában, a legfontosabb és szinte mindent fölülíró választóvonal, mely meghatározza a mezőnyben elfoglalt strukturális pozíciót az a kormányzás (hatalom), illetve ellenzékiség logikája. És ne legyenek illúzióink, ez a logika a zsákmányszerzés, a politikának, mint jövedelmező (gazdasági) vállalkozásnak a felfogására épül, rációja az elérhető erőforrások fölötti uralom megszerzéséért folytatott ádáz küzdelem. (Mellesleg – meglátásom szerint – a magyarországi ellenzék talpraállásának is az az akadálya, hogy a politikai mezőny szigorúan, sőt egyre törvényszerűbben és megváltoztathatatlanabbul, a kormány/ellenzék megosztottságra korlátozódik. Nem programok és képviselőik versengenek, hanem hatalmi szándékok, a „csípési sorrend”, a hierarchiák újrarendezésének már-már mindenestől irracionális elve. Ebben a keretben a jelenlegi kormányzók még sokáig képesek lesznek megőrizni hatalmukat, sőt demokratikus eszközökkel egyre inkább leválthatatlanok lesznek!).

A politikai akaratképzés, a különféle egyéni, illetve közösségi, vagy regionális érdekek feltárása és folyamatos egyeztetése – legalábbis demokratikus politikai berendezkedés keretei között – csak a nyilvános vita, keretében működhet, (kihasználva a „kommunikatív cselekvés” konszenzusorientáltságát – Habermas) hatékonyan. Még pontosabban, a nyilvános kommunikációban, a racionális diskurzusban, jöhet létre a „közösség általános akarata”, és végső soron a „közjó”, melyet – horribile dictu – a politikának szolgálnia kellene. A politikai kommunikáció általában a közszereplők – intézmények, pártok, politikusok, aztán a mass média struktúrái és az újságírók, és végül, de nem utolsó sorban a választópolgárok közössége (Mazzoleni) – közötti nyitott és átlátható interakciókból kell(ene) felépüljön. És mivel a választópolgárok közössége, és a politikai kultúra a legstabilabb összetevője a képletnek, (persze nem megváltoztathatatlan, sőt átalakítása pedagógiai célkitűzés kellene, hogy legyen)  természetszerűen a másik két elem befolyásolása, átalakítása, stb. lehet a gyorsan megújulni vágyó politikai cselekvés célja.

Hosszúra sikerült bevezető után hadd vegyem számba, hogy mit tett és mit ígér az RMDSz (legalábbis a kongresszusig, azaz az első negyedévre) ebben a helyzetben. Mint emlékezhetünk rá bő egy évébe telt a szövetségnek, hogy kilencven százalékban lemásolja (t.k. magyarra fordítsa) és sajátjaként bemutassa a Dél-Tirolban érvényben levő autonómia-statútumot, mint ki tudja hányadik tervezetet; aztán Kelemen Hunor államelnök-jelölti programmá nyilvánította a (90%-ban) dél-tiroli kissé avittas, helyzetünkre alig-alig alkalmazható, stb. autonómia-statútumot, mégpedig azzal a meglepő megjegyzéssel, hogy „egyelőre nincs realitása”; azután a szövetség a rommagyar szavazók masszív Johannisra szavazását úgy értette (félre), hogy az bizalmatlansági indítvány volt saját kormányzati szerepvállalásával szemben, ezért önként távozott a kormányból; ennek ellenére megszavazta az új/régi Ponta-kormányt és annak ezévi költségvetését; bejelentette „igazi” ellenzékbe vonulásának szándékát, és egyben azt is, hogy az autonómia-tervezet vitáját januártól folytatni fogja; miután az elnök új mandátumért indul a közelgő kongresszuson, feltehető, hogy a (kilenc tizedében) dél-tiroli statútum, most majd elnöki kampányának is a tartalmává lesz, ezzel fog kampányolni.

Azt hiszem jogos a kérdésfelvetés, vajon a felsorolt politikai cselekvések és a bejelentett szándékok közül, melyikről feltételezhető – legalábbis a józan ész határain belül –, hogy hozzájárul a szövetség politikai kommunikációjának megújításához, vagy akár a szervezet reformjához, netán a szavazópolgárok közösségének elvárásaihoz való igazodáshoz? Fenti fejtegetéseim alapján bizton állítom, a szövetség áltevékenységet végez, azaz pótcselekvéseket folytat, mégpedig egy teljességgel elhibázott partikuláris és marginális értelmezés alapján, olyan tévútra terelődött, melyről képtelen leszállni. Az „autonómiázás”, különösképpen az új államelnök ezzel kapcsolatos álláspontjának ismeretében, nem lehet az egész közösség konszenzusának alapja, és az a sikertelen, frusztráló projekt, melyet egy már lecsengett és kudarccal végződött kampányban használtak, nem lehet a „megújulás programja”: kijelenthetem, hogy a további  autonómiázás” a legszerencsétlenebb témaválasztás, ellenpéldája a sikeres politikai kommunikációnak.

Nem fogom (itt és most) találgatni, hogy kin(k)ek és miért érdeke(ük) a szövetség válságának fenntartása, illetve az energiáknak pótcselekvésekre való pazarlása, viszont magától adódik a kérdés, túlélhető-e egy teljességgel elhibázott politikai döntés és annak negatív következményei? Azt hiszem egy Rubikon lett átlépve a rommagyar politikában, és közeleg az a pillanat, amikor a választók megelégelik a zavarodottság politikáját, és nem hagyják magukat a régi eszközökkel (félre)vezetni. Minden premissza adott a látványos bukáshoz!