2015/02/10

Két megkésett árulás



Két megkésett árulás

Egyre szembetűnőbbek a hasonlóságok a nemrég még „két jó barát”, Orbán Viktor és Traian Basescu között[1], kezdve személyiségvonásaiktól, politikusi habitusukon át, hatalomimádatuktól autoritér/diktatórikus vezérkedő hajlamukig, és nonkonformista (unortodox) vezetési stílúsukig, stb., bezáróan. Mindketten igazi, karizmatikus politikai ragadozók, sőt egyszerre „rókák” és „oroszlánok” (Pareto), az egész pályás letámadás hívei, ellentmondást nem tűrő akarnokok. Egyikük sem demokrata (legfennebb afféle „illiberális demokraták”), csak a demokratikusnak mondott intézmények hatalmi célú kisajátítói, stb. Azt hiszem a homológia átnyúlik azon is, hogy más-más módon szabályozott, viszont központi jelentőségű hatalmi pozícióból igyekeznek/tek egyszemélyes diktatúrát kiépíteni. Orbán kezében a teljes hatalom (Magyarországon az elnök csak afféle szimbolikus jelentőséggel bír), míg Basescu állandó harcot vívott az elnöksége alatt regnáló miniszterelnökökkel (a jelenlegi román Alkotmány felemás módon szabályozza az elnök és a miniszterelnök közötti hatalommegosztást, ezt az ex-elnök a maga javára használta ki, az Ab hathatós segítségével); Orbánt egy monolit párt parlamenti kétharmada támogatja, Basescunak soha nem volt reális parlamenti többsége, viszont valahogyan, unortodox módszerekkel, csellel gánccsal, a választói akarat ellenében is, „teremtett magának” („immorális megoldás”). Csakhogy amiben az idősebb akarnok, a román politikai konjunktúra és kultúra, a jellemző felállás, miatt fényesen belebukott, abban az ífjabb követő, ismétcsak a magyarországi politikai mezőny sajátos konstellációja okán – egyelőre – sikeres, vagy legalábbis annak tűnik. A román ex-elnöknek éppen úgy szándékában állt a demokratikus intézmények testreszabása, kezdve az alkotmánnyal, médiák megrendszabályozásával, fékek és ellensúlyok rendszerének maga alá rendelésével, stb., mint Orbán tette/teszi, csak ez rendre elbukott (egy ilyen félsiker következtében lett egy teljességgel kiszámíthatatlan eredményt hozó választási szabályozás). Egyszóval a dolgok mai állása szerint a magyar miniszterelnök szalma-piramisa még áll, a román ex-elnök kártyavára omladozik. Nem kizárt viszont, hogy a két politikus jövője, illetve utóélete még több analógiát hoz majd, a történetírás ugyanazon skatulyájába (szeméddombjára?) kerülhet mindkét excentrikus figura: Basescu politikai sorsa az Orbánét vetítheti előre.
Fogalmam sincs, hogy a jó öreg Plutarkhosz, a párhuzamos életrajzok mestere, helyén valónak találná-e egymás mellé állítani és összevetni a magyarországi politikai botrányhős és az itteni, nevezett Simicska Lajos és Elena Udrea, közéleti életrajzát, de én látok közöttük hasonlóságot, (strukturális homológia) mégpedig néhány igen fontos vonatkozásban. Mindketten egy-egy vezér árnyékában lettek a gazdasági és politkai mezőnyben is igen befolyásos oligarchák és mindketten elfordultak a vezértől és a rendszertől, amikor sarokba szorítva érezték magukat: megszegtég az omertát és veszni fognak.
Maradva a jelenben, már alig van elemző/értelmező, aki ne látná, hogy mindkét nagyratörő apró termetű vezér, Orbán és Basescu,  maffiahálózatokra építette hatalmát, mindketten klientúrát építettek maguk körül, olyan gátlástalan meggazdagodni vágyó oligarchákat termeltek ki, illetve hoztak helyzetbe állami/költségvetési pénzeken, akik a maguk során mindenhatónak képzelték magukat, akik a „főnök” bizalmát élvezve saját birodalmat fabrikáltak: a maguk során csaltak, loptak hazudtak, maffiahálózatot építettek maguk körül is. Nos, az így kiépített rendszer lett láthatóvá, illetve kezdett szétmállani, ott is itt is azzal, hogy két fő-fő oligarcha, a vezérek legfőbb szövetségese, megszólalt. Megkésve ugyan, de feljelentéssel felérő nyilvános vallomást tettek mindketten, persze csak részlegeset, amolyan taktikusan meghagyva a visszavonulás lehetőségét, mégis felkavarva a nyilvánosságot és bepillantást biztosítva a hatalmi boszorkánykonyhákba, a maffia-rendszer működési módozatába, és ez sem kevés. Még megtörténhet, hogy tettükkel hozzájárulnak a hálózat lebontásához, csakhogy – és ez mellett próbálok meg érvelni a következőben – mindkét följelentő megkésett a gesztusával, ezért nem válhat(ott) pozitív hőssé, tragikussá, azért még igen! A megkésettséget – és ez a politkában több mint bűn, ez biza végzetes hiba – egy apró gondolatkísérlettel igyekszem szemléltetni. Azt, a történészek által kerülni ajánlott, de a dolgok lényegét esetünkben jól megvilágító kérdést teszem fel, hogy mi lett volna, ha Simicska és Udrea korábban beszél?
Udrea, a „szőke ciklon”, egy olyan rendkívüli alkalmat veszített el a megszólalásra, ami saját hatalmi ambíciói szempontjából, sőt politikai túlélésének vonatkozásában, legalábbis egy vádalkuval ért volna fel. Ha az elnöki kampányban rukkol elő azzal, hogy a Basescu-rendszer velejéig korrupt, főként azt leplezi le, hogy a titkosszolgálatok, de az (i)gazságszolgáltatás csúcsai is, okkult kapcsolatokba keveredtek az elnökkel, hatalmi és gazdasági magánérdekek szolgálatába álltak, vagy legalábbis joggal gyaníthatóak ezzel, ma pozitív hős. Hitelesítette volna leleplező gesztusát, hogy maga ellen is vall, hogy sajátmaga ellen beszél – ez pedig „hitelességet termel”, meggyőző lehet (Pratkanis-Aronson[2]) –, áldozatként, és afféle megtértként (akár Monica Macovei-el összefogva) a korrupt rendszer ellenfeleként léphetett volna fel. De, ami személyes rehabilitációjánál is fontosabb, pozitív szerepet játszhatott volna a maffia-rendszer leépítésében, gondosan gyűjtött információit és/vagy titkait (és tegyük hozzá, hogy ha igaz amit sugall, hogy volt férje a titkosszolgálat embere volt, rengeteg információja lehet), a korrupcióellenes fellépés szolgálatába állíthatta volna. Ez ma már tárgytalan, titkait minden bizonnyal behurcolja az előzetes rácsai mögé: a kirobbantott közbotrány, a leleplezések ígérete semmit nem használ, tragédiába forduló sorsa ellenére Udrea, egy előregyártott szerep „megcsinált” epizódszereplője marad, és ennyi.
És képzeljünk el egy másik Simicskát, aki a múlt év áprilisában, a választási kampány kellős közepén rántja le a leplet (akár a jelenlegi fellépéshez hasonló agresszivitással és alpáriassággal is) saját, és jobboldalinak mondott pártsajtójának viselt dolgairól, a manipulációról, elfogultságról, stb.; és főként illetlen szavakkal, és aztán persze korrupciót alátámasztó bizonyítékokkal, comming out-ol egykori barátjáról, a mindenható miniszterelnökről. Az a Simicska Lajos kurzusfordító lehetett volna, aki (legalábbis) megakadályozza az újabb (könnyen végzetesnek bizonyuló) baljóslatú kétharmadot, a jelenlegi magyar kormány kül- és belpolitikai ámokfutását; lerövidíthette volna a maffia-rendszer uralmát, és eddigi szerepének ellenére, pozitív hős lehetett volna, így: egy előregyártott szerep „megcsinált” epizódszereplője marad, és ennyi.
Jaj, annak az országnak és jaj, annak a kornak, amely hősökre szorul és csak álhősök és bőrük mentése közben árulóvá átvedlő, hajlékony gerincű közszereplők állnak rendelkezésére!



[1] Hallgatnak, akik elfogultságból, ellenérdekeltségből, stb. analógiát a két Vic(k)tor (Orbán és Ponta) között láttak, akkor is, amikor egyértelmű volt, hogy az Basescu és Orbán között van!
[2] “... a kommunikátor akkor is lehet meggyőző, ha erkölcstelen személy, föltéve hogy álláspontja hangoztatásával nem nyer semmit (sőt esetleg veszít).” Pratkanis-Aronson, Rábeszélőgép, Ab Ovo, Bp., 81 p.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése