2015/04/14

Médiakorrupció



Médiakorrupció

Megkettőződött a világunk, vagy legalábbis egyre inkább két tál tészta az, amit felénk közvetítenek, és az amit megtapasztalunk, amit interiorizálunk, aminek alapján, és elvárás horizontja mellett, nemcsak hétköznapi tudásunkat alakítjuk ki és származtatjuk át, hanem döntéseinket is meghozzuk, tájékozódunk és cselekszünk. Vannak egyfelől a tetszetős jelszavakból, kommunikációs klisékből előállított, mediatizált, ha úgy tetszik, kulisszákból épített valóságok, és vannak másfelől, a “rögnek” mondott, hétköznapi realitások, és adott a köztük egyre mélyülő árok, már-már szakadék, melynek a bizalmatlanság a megásója. A legalapvetőbb kérdés pedig az, hogy mennyiben tükrözhetik a médiák (megváltozott működési módozataik közepette) az ott megjelenő, leképezett, közvetített, avagy tükrözött valóság-képek a köznapi, azaz elsődleges, vagy közvetelenül megtapasztalható valóságot? És feltéve (de meg nem engedve) hogy nem veszett el teljesen a realitásérzék, hogy legalább valamelyest a primér valóság és a józan ész vezérel, milyen lenne a jó médiastruktúra, (és egyáltalán közélet, illetve nyilvánosság) milyenek az abban dolgozók, illetve, hogy milyen módon játszhatnák el a demokrácia „őrző kutyájának” (watchdog), illetve a negyedik hatalmi ágnak a szerepét? Kedvezhet-e a „média-kór”[i], és a médiapolitizálás, a demokratikus nyilvánosság és közvélekedés kiszélesítésének, avagy az állampolgári közönyt támogatja?
Mindez nem is egy média-, vagy hatáselméleti vonatkozásban vetődött föl bennem, hanem a most kirobbant, de – mint annyiszor – még megvitatás és tisztázást megelőzően elült, eltussolt közéleti botrány kapcsán, amit Nagy-Debreczeni Hajnal, az RMDSz és elnökének fő sajtótanácsosa, és PR vezérének neve fémjelez[ii]. Történt ugyanis, hogy napvilágra került egy médiakorrupciós ügy, mégpedig az, hogy a rommagyar politikai közélet főszereplőjének igen befolyásos, a kommunikációt nagyban befolyásoló tanácsadója kamu állásért háromszoros szerkesztői fizetést vett fel a köztévétől, illetve rádiótól, és bár hibáját be nem ismerte, végül mégis lemondott a jól fizető állásáról (nem foglalkozom a botrány hátterével és jogi /versenyvizsga nélkül foglalt el állást, soha senki nem ellenőrizte munkaköri leírásának megfelelő tevékenységét, összeférhetetlenségét[iii], stb./ meg egyéb vonatkozásaival, még az a személyes és intézményes politikai és erkölcsi felelősség sem érdekel itt és most, melynek felvállalása szemmel láthatóan késik – a tanácsos tanácsos maradhat, főnöke meg sem szólal az ügyben, a szekér halad, ugye, (a férj meg egyre befolyásosabb). A jelenség minden bizonnyal nem egyedi és nem pusztán kisebbségi jellegű[iv], ezért a közéleti-, illetve a még konkrétabban, a médiakorrupció[v] egyik sajátos válfajának tekintendő. Ez, és a hasonló jellegű korrupciós ügyletek, nemcsak a szólás és sajtószabadság intézményét rombolják, és hiteltelenítik, hanem általában a közéleti cinizmus és passzivitás, az állampolgári apátiát növelik, és végső soron a demokratikus intézmények és berendezkedés hitelét rontják. Ki tekinthetne bizalommal a közszolgálati médiumok működésére, amikor azokat lényegében (hiszen igen erős döntéshozó mandátummal bíró) politikai kinevezettek vezetnek, megbízóik és háttérérdekeltségeiknek alárendelve? Amikor az is megtörténhet, hogy a pártok olyan bizalmi embereiket neveztetik ki a vezető grémiumokba, akiknek semmiféle affinitása a médiák világával nincs? Halkan jegyzem meg, hogy éppen a rommagyar politikai szövetség nevezett ki olyan személyt, akinek semmiféle sajtótapasztalata vagy előképzettsége nem volt, míg a többi párt – legalább a látszat kedvéért – „szakmai körökből” választ/választott képviselőt a közmédiák felügyelő bizottságában; de hát úttőrő volt szövetségünk abban is, hogy „rendszeridegeneket”, ügyvédet, majd közgazdászt nevezett egészségügyi miniszternek, a témához nem értő politikust környezetvédő miniszternek, stb., stb. – a szakmaiság, politikai vezéreink számára afféle úri huncutság, fölösleges cicoma, bokréta a politikai komisszárok kalapján.
Tele a romániai média olyan intézményekkel, melyek többé-kevésbé titkoltan politikai, illetve tulajdonosi struktúrájuk révén gazdasági (karton?) birodalmakhoz és érdekekhez kapcsolódnak. De az mégiscsak atipikus, sőt egyedi, hogy egy újságíró egyesület – nevezetesen az egyetlen, kis rommagyar társadalmunkban, a MÚRE – nyíltan, politikai párttal, illetve annak helyi kiskirályával szövetkezzen (a megyeitanácsi elkötelezettséget, most nem is próbálom értelmezni, és azt sem, hogy az újságíró egyesület semmiféle utólagos kérdésre nem válaszolt, a politikus (és tanács) pénzén ünnepelte meg magát, másodhegedűsként). A pártkötődés jelzése, illetve nyílt felvállalása nem gond egy szerkesztőség esetében, sőt a tisztánlátást segíti, de egy újságíró szövetség esetében, mely elvben a többi párthoz kapcsolható, más filozófiát, illetve érdekeket követő média-termékek újságíróit is magába foglalja, enyhén szólva problematikus, és az egész mezőnyt hiteltelenítő gesztus. Ezek után hogy léphetne fel az egyesület az összes újságíró nevében, hogyan lehetne a tisztességes és korrupciómentes újságírás szóvívője? (A sajtószabadság hangoztatása, a pártkasszához való járulásig tart?)
Nem is beszélve arról, hogy a rommagyar médiastruktúra egészének háttere, főként pedig finanszírozása, rendkívül zavaros, hiszen összekeverednek a közszolgálati („tisztán” állami támogatású), a magán-, illetve anyaországból érkező, alapvetően költségvetési, de alapítványokon átfolyatott támogatások hálózatai, a közösségi médiák rendszerével, és vannak persze, kis számban, piaci alapon működő sajtótermékek is, stb. És ez az újságírás szakmai és főként etikai (deontológiai standardjainak) színvonalának elsatnyulását, a rendszer bizalmi tőkéjének igen alacsony voltát okozza (a trollok és egyéb nekivadult kommentelők, szinte folyamatos „bértolnokozása”, egy ilyen zavaros háttér felfoghatatlanságát is jelzik[vi]).
Azt hiszem nagyon sokunk, ha nem egyenesen a régi rezsímben nevelkedettek többségének, a számára, a rendszerváltás legnagyobb nyereségeként a szólás és sajtószabadság, klasszikus polgári értékeinek a felépítése és szabad gyakorlása tűnt föl: nem a jólét, hanem a szabadság tűnt, józan ésszel, gyorsabban megvalósíthatónak, az átmenetben, a rendszerváltást követő első szakaszban. Nos, a rendszerváltás szemmel láthatóan, sőt látványosan megbukott, ezen a területen is. A médiakorrupció pedig – azokon az általános és strukturális összetevőkön kívül, melyek ma a médiakorrupció fogságában élnek, a  szabályozásoktól kezdve, a rossz médiapiaci struktúrán át, a felkészületlen újságírókig és a civil társadalom, és médiapluralizmus hiányával, stb. bezáróan –  sajátos, térségünkre és országunkra, no meg rommagyar kisebbségi társadalmunkra jellemző formákat öltött. És nem látszik a láthatáron egyetlen épkézláb ötlet sem, nem hogy következetes projekt, a kilábalás elindítására. Az itt tárgyalt botrányok elindíthatnának (/hattak volna) megtisztulási folyamatokat, de máris elakadtak, ezért az éles kérdés: van-e ma rommagyar média? Van-e olyan mediatikus tér, mely negyedik hatalmi ág lehetne, és ha nincs, akkor miért teszünk úgy, mintha lenne? Számomra úgy tűnik föl, hogy ezen a téren is végállomás közeleg, valamit tenni kellene!



[i] Pippa Norris, a harvardi egyetem média, közvélemény és kommunikáció professzora, optimista abban a tekintetben, hogy a media-kór és a hírgyártás mai formái nem a közéleti apátiát szolgálják, hanem mégiscsak a jobb tájékozódás, és ezért a hozzáértőbb és demokratikusabb közéletet támogatják (lásd Pippa Norris, Angyali kör? A politikai kommunikáció hatása a poszt-indusztriális demokráciákra, In Médiakutató IV. 2001 ősz,). Nem kétlem, hogy igaza lehet a nyugati posztmodern/posztindusztriális társadalmak esetében, viszont azt igen, hogy ez nálunk így lenne. A sajátos politikai kultúránk és alacsony közművelődési, stb. standardjaink következtében, no meg egy sor strukturális összetevő (zavaros és befolyásolt/alárendelt médiák, átláthatatlan gazdasági háttér, kiszolgáltatottság, korrupció, a szakma alacsony presztízse és javadalmazása, stb., stb.) okán, a médiák párhuzamos világokkal kommunikálnak: nem informálnak, eligazítanak, fölvilágosítanak, stb., hanem szinte folyamatosan manipulálnak, közéleti cinizmust termelnek.
[ii] A kézi vezérlés, illetve az újságírói szervizilmus biztos jele, hogy a (z az érintett férjének közvetlen felügyelete alatt álló) maszol.ro portál, mely egyébként percenként hoz híreket (főként persze az RMDSz szócsöveként), nem értesült, illetve nem találta figyelemre méltó hírnek a botrányt, és mindvégig hallgatott róla.  Ennél még a transindex.ro is komolyabban vette szerepét, és helyt adott Nagy-Debreczeni Hajnal mentegetőző (ál)interjújának, igaz nem zargatta kellemetlen, vagy esetlegesen kompromittáló kérdésekkel.
[iii]   Senki nem reflektált rá, de most a kongresszust megelőző „bizalomépítési” kampányban ahol, amint a vezér mondja: „a közösség szolgálata a legfőbb feladat” , igencsak furán hat, sőt bizalmatlanságot szül, hogy Nagy- Debreczeni Hajnal azzal védekezik az összeférhetetlenség ellen, mely a közmédia vezető szerkesztői állása és politikai pártban való aktív részvétele között van, hogy nem tagja az RMDSz-nek. Vajon nem bízik saját „kenyéradó” szövetségében, amelynek arculatát és kommunikációját ő maga alakítja, és képviseli, annyira,  hogy belépett volna? Faramuci egy helyzet (fidesz tempó, biztos vagyok benne, hogy Habony sem fidesz-tag), cinikus mindenestől, csakhogy egyáltalán nem bizalomépítő.
[iv] Érdemes viszont megjegyezni, hogy a román médiákban fellelhető kiterjedt korrupció, legalább egyre inkább „látható”, illetve a korrupcióellenes fellépés következtében, igen befolyásos újságírók és média-mágnások lepleződtek le, sőt lettek elítélve. A rommagyar  társadalomban az ilyen vonatkozású korrupció megléte is tabu: etnocentrikus, illetve etnopolitkai megítélés alá esik, rommagyar média nem lehet korrupt (még akkor sem, ha, amint az erdely.ma teszi, teljességgel illegális és imorális alapokon működik!).
[v] A médiakorrupció különös veszélyt jelent a közéletre, hiszen magukat a médiákat a legtöbbszőr a korrupció leleplezésének, és az ellene folyó harc zászlóvívőjének gondoljuk, ezért nincs „természetes” immunitásunk ellene. Kevés kutatás és elemzés foglalkozik a témakörrel, ezért nehéz tanácsot adni a médiakorrupció felszámolási módozatairól, esetleg (good practices) a jó gyakorlatokat lehet csokorba gyűjteni, mint azt a Transparency International szakértője, nemrég összefoglalata (a szöveg itt elérhető).
[vi] A médiákban dolgozók elvtelen, személyeskedő/gyűlölködő és belterjes vitáit szintén a zavaros, transzparencia hiánnyal küzdő háttér magyarázza, az iszapbírkozás maga is háttérben folyik, csak nagy ritkán kerülnek nyilvánosságra eredményeinek apróra tört üvegcserepei. A politikai szekértáborok és árkok rég átkerültek a médiák terébe is, már-már teljesen szétszakítva a mezőnyt, magát az újságírói habitust, vagy ha úgy tetszik identitást hozva kilátástalan helyzetbe.

1 megjegyzés:

  1. Jegyzetem megírását követően jelent meg egy érdekes és figyelemre méltó cikk, az általam is értelmezni próbált Nagy-Debreczeni Hajnal-ügyről, itt : http://erdely.atlatszo.hu/2015/04/14/debreczeni-ugy-itt-a-hangfelvetel-a-kolozsvari-radio-szerkesztosegi-uleserol/

    VálaszTörlés