2015/05/05

Értetlenkedés és erkölcsi káosz



Értetlenkedés és erkölcsi káosz

Az igazsásgszolgáltatás kérdései, morális kérdések csak gyakran nem vesszük észre. A „ne ölj”, azon az értékítéleten alapul, hogy az emberi élet legfőbb érték, a ne lopj meg azon, hogy a tisztességesen megszerzett tulajdon megőrzése alapvető érték, amin egész morális építmény épül és működik, a ne csalj, mások méltóságát és szabadságát ne sértsd meg, stb. úgyszintén morális érveken és értékeken alapulnak. Viszont – jó esetben – kodifikálják, azaz jogszabályokban rögzítik azokat, és ezután törvényeknek való megfelelésként, illetve meg nem felelésként gondolunk rájuk. Érdekes módon, azaz tévesen, a jogi kodifikáción kívüli morális magatartásformákkal kapcsolatosan szokott az erkölcsi érzékünk felhorgadni – ha valaki megcsalja házastársát az erkölcstelen és elítélendő, vagy legalábbis pletykálható és vegzálható, de aki lop, csal, erőszakos cselekedetet hajt végre, más módon félrevezet, stb. az „csak” törvénytelenséget követ el, persze „csak” akkor, ha rajtakapják, ha leleplezik – márpedig az utóbbi magtartások még erkölcstelenebbek, mint a hűtlenség. És ami ettől fontosabb, ha nem hiszünk az erkölcsi jogok hitelességében, hogyan is bírálhatnánk akármilyen törvényt? Milyen alapon mondhatnánk, hogy egyes cselekedetek, vagy eljárások, ugyan lehetnek jogszerűek, törvényesek, de nem morálisak, ezért módosítani a törvénykezésen kell, és nem a morális renden – mégha ez utóbbi mindenkor többféle, azaz eltérő értékrendszerek alapján épül is fel. Egyetlen bíróság sem állhat csupán a törvényesség oldalán, minden döntésében össze kell vetnie a törvény betűjét a morális rend követelményeivel, ez maga a bírói mérlegelés egyik alapvető tétje, még akkor is, ha ezt a tényt igyekszik, intézményes hatalmánál fogva, elrejteni. Ebben az értelemben a bírói döntések egyben a törvénykezés kritikáját is adják – ez különösen érvényes az angolszász rendszerekre, ahol a precedensjog érvényes – hiszen a végzés mindenkor egy bizonyos mértékben a törvénykezés hiányosságainak, visszásságainak, és  bizonytalanságainak, stb., a meglétét tárja fel, legalábbis az adott esetre vonatkoztatva.
Amikor a köz iránt érdeklődő egyénként, vagy mondjuk újságíróként értetlenkedünk az fölött, ami a korrupció ellenes fellépések alkalmával történik – az utóbbi időben nagyszámú, olyan cikket, tárcát, és/vagy búlvárszöveget, stb. olvashattunk, amelyben értetlenségüknek, tájékozatlanságuknak, stb., adnak hangot a szerzők (többek között itt és itt, meg itt), valójában a jogi kultúra teljes hiányáról számolnak be –, akkor a megértéshez, azt kell mindenekelőtt megvizsgálnunk, hogy mi az alapja az értetlenségnek. Van-e morális (percipiálható, nyilvánosan is érzékelhető) szövete a társadalmunknak, vannak-e olyan elvek, (pontosabban létezik-e a társadalmi konszenzusok rendszere, „társadalmi szerződés”), amelyek az elfogadható bánásmódra vonatkoznak, de a jogalkotás alapjául is szolgálnak? Van-e egyáltalán morális közösség, vannak-e közerkölcsök (minima moralia, átlátható és közösen elfogadott normarendszer), melyek érdekében törvénykezni és jogkövető magatartást követelni lehet(ne)? Csak akkor mehetünk tovább, gondolatilag, a nyilvánosságban egyre gyakrabban fölmerülő (i)gazságszolgáltatási ügyek megítélése fele, ha alapból elfogadjuk: a romániai társadalomnak (beleértve a rommagyart is) van ilyen erkölcsi szövete, hogy az állampolgárok halmaza egyben morális közösség (nomosztermelő – szabályozó és önszabályozó, stb. – egység), melynek alapja a jog előtti egyenlőségtől a hatalmi ágak szétválasztásán, a politikai osztály integritásáig, és a jogállamiság eszméjének való általános megfelelésig tart. Ha ezt megkérdőjelezzük, akkor fölösleges minden vita a korrupcióellenes föllépéssel, de általában az (i)gazságszolgáltatás helyes és elfogadható, ha úgy tetszik „igazságos” és pártatlan működésével kapcsolatban. Ehhez pedig elengedhetetlen a jogi kultúra, és ismeretek minimumának megléte, ismerete: aki előszeretettel papol az ártatlanság vélelméről, de képtelen különbséget tenni a gyanúsított, vádlott, elítélt kategóriái között (A rommagyar nyilvánosság és politikum hangadói, úgy tesznek, mintha az elítéltekre is vonatkoztatható lenne az ártatlanság vélelme, és ki nem ejtik szájukon a gyanúsított, vádlott, stb. szavakat, ha a politikai elit tagjairól van szó. Csak példaként, Nagy Zsolt és társai – az ítélet igazságosságától, és erkölcsösségétől függetlenül – elítéltek, Markó Attila a Mikó-ügyben elítélt, másik esetben viszont csak gyanúsított, Máthé András elítélt, Borboly Csaba vádlott, de Ráduly Róbert csak gyanúsított, stb.), aki nem veszi észre, hogy a korrupció, nemcsak jogellenes, hanem erkölcstelen is, túl azon, hogy mindnyájunkat anyagi értelemben is megkárosít, stb., lényegében, képtelen az (i)gazságszolgáltatás működését megítélni. Félreértés ne essék, azért még lehet (sőt talán még hangosabban is mondja, mint mások), benyomások, előítéletek, egyéb téren keletkezett sztereotípiák, és előképzetek kapcsán kialakított, stb., „magánvéleménye,” csak megalapozott, illetve mérvadó véleménye nem lehet.
A közerkölcs mindig csak a közgondolkodás, a nyilvános összevetés és megvitatás, azaz a nyilvánosság közvetítésével jöhet létre és működhet, hiszen állandóan változó dologról beszélünk (még akkor is, ha sokak kőbe vésett igazságokként tekintenek rájuk, mint örök közösségi képzetekre, idólumokra), olyanról, mely befejezetlen, mindenkor in statu nascendi állapotban létezik. Jó esetben, azaz valódi liberális demokráciában, a politikai osztály a plurális morális közösség normarendszerének kifejezője, szóvívője, sőt a kívánatosnak tartott erkölcsi magatartásformák előhírnöke és megjelenítője. De mi van, ha olyan pusztán formális demokráciában élünk, ahol ezt a szerepet sűrűn mediatizált percemberkék, olcsó celebek és politikai manelisták monopolizálják? Mi van akkor, ha a politikai osztályt ebben a legáltalánosabb vonatkozásban is korruptként fogjuk fel, ha a választó közönség normarendszerét és elvárásait nem fedez(het)i fel a politikusok ténykedésében, mert példának okáért, olyan parlament jön létre (nemcsak, de minden esetre a választási törvény elhibázottsága, a mandátumok elosztásának aránytalanságai és átláthatatlansága okán, stb., stb.), mely képtelen „képviselni”, csupán saját érdekeit követi? Ez viszont azt a sarkalatos kérdést veti föl, hogy lehet-e jobb az (i)gazságszolgáltatás, mint maga a törvényhozás? Egy velejéig korrupt törvényhozói kar (parlament, szenátus, akiknek köréből immár több mint 75 személyt gyanúsítanak, vádoltak meg, illetve ítéltek el korrupcióért, és akik képviselőként javasolnak az ügyészség munkáját nehezítő törvénymódosítókat) mellett, föl lehet-e lépni hatékonyan a korrupció ellen?
A közvélemény a közerkölcsök hangját kellene kifejezze, a  mostani mérések arról tanúskodnak, hogy a korrupcióellenes föllépést támogatja a közvélemény, még akkor is, ha nehéz lenne meghatározni, hogy valójában melyik az a mozzanat (a törvényesség helyreállítása, a szétlopott közpénz – bár részleges – visszaszerzése, a politikusok ellen érzett ellenszenvből, vagy a meggazdagodotakkal, fölkapaszkodottakkal szembeni elemi fölháborodásból származó bosszúvágy, stb.), ami miatt népszerű a korrupcióellenes ügyészség és vezetője. Ez a támogatottság esély, szembemenni az áramlattal – a politikai marketing logikája szerint – sem tanácsos: esély, de nem több, annyit ér, amennyi megvalósul a korrupcióellenes fellépés nyomán, amennyire képes visszaszorítani a jelenséget.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése