Politikai ciklonok a láthatáron

Politikai ciklonok a láthatáron

A demokratikus politikai kultúra – immár hagyományos definíciója szerint („... a politikai attitűdök mintázata /pattern/, és a társadalmi viselkedéseknek egy olyan alapsorozata, mely a stabil demokratikus fejlődés támogatója” – Almond-Verba) – legfontosabb tényezői az idő és a liberális demokráciákra jellemző, a politikai pluralizmust és váltógazdálkodást biztosító szabályozások, mindenekelőtt a párt- és választási törvények stabilitása. A demokratikus politikai kultúra az angol gyephez hasonlatos, csodás zöldjének és egyenletességének nyitja, hogy több generáción át ápolni kell, hogy erős gyökereket eresszen és beágyazódjon, hogy szívóssá és tartóssá legyen. Nem csoda, hogy az újonnan kialakított és aztán számtalanszor megváltoztatott, toldozott-foltozott szabályozás-kísérletek, melyek az elmúlt 25 évet jellemezték (itt is, és Magyarországon is, ahol ráadásul komoly cezúra keletkezett a jelenleg érvényben levő – az illiberális demokrácia fából vaskarikáját szolgáló – szabályozások miatt, melyek nem előre viszik, hanem aránytalanságaikkal visszavetik a demokratikus politikai kultúra ügyét!), alig vittek előbbre a demokratikus politikai kultúra kialakulásának terén. Ehhez időre és türelmes építkezésre lett volna szükség, nem a hektikus mozgások és hisztérikus váltások beláthatatlan karneváli forgatagára. A demokratikus elköteleződés ott és addig erős – politikai kultúrát termelő erő – ahol és amennyiben, a rendszer és a haladás eszméi és ugyanakkor a jólét (jóléti állam), vagy legalábbis annak ígérete, szorosan összekapcsolódnak. A Közép-Kelet Európában alig fölvillant lehetőséget a mai magyar kormányzat (persze t.k. a vezér) kísérlete, a jólét ígéretének leválasztása a liberális demokrácia intézményeinek és kultúrájának modelljéről, sőt valamiféle zavaros és közelebbről meg nem határozott keleti despotizmusokhoz (ez lenne a „jó” magyar hagyomány?), nyugatellenes mitologémákhoz és diskurzusokhoz („illiberális demokrácia”), való ismételt asszociálása, a legradikálisabb módon veti vissza.

Romániában, most újra itt állunk egy radikális váltás küszöbén, hiszen egyszerre kap új párt- és választási törvényeket az ország, ismét egy új „korszak kezdődik”, tabula rasa van, és mától minden másképpen (volt?) lesz. Azt hiszem a közvélemény még nem értesült a politikai mezőny újrastrukturálásáról, illetve „újratöltéséről” (political life reloaded), de ami még meglepőbb, sem az új párttörvényt elfogadó parlamenti képviselet, sem a politikai mainstream, de még a politológusok sem reflektáltak az új párttörvénynek az eddigiektől radikálisan eltérő mögöttes filozófiájára. Az érvényben levő párttörvény (melynek vonatkozó előírásait paradox módon alkotmányellenesnek ítélte az AB, nem az előtt miközben az új párttörvény-tervezet is eltörölte azokat – soká éljen az AB pártsemlegessége, függetlensége!) ugyanis határozottan ideológiai alapú, és országos (nemzeti) szinten képzelte el, illetve támogatta pártok létrejöttét és működését, amikor azt kérte, hogy legkevesebb 25 ezer aláíró szorgalmazza egy új párt bejegyzését és legkevesebb 18 megye valamint a fővárosból származzon a „támogató tagság”. A szabályozás gátat vetett mindenféle regionális – különösen mikro-regionális – szerveződés, pártként való bejegyzésének, míg az új szabályozás szélesre tárja a regionális (sőt kistérségi) pártok előtt a kaput, már 3 személy alakíthat pártot. A változás egyáltalán nem (jog)„technikai” kérdés, hanem az egész mezőny újrastruktúrálásának sarokköve lehet. Ez a szabályozás ugyanis szinte beláthatatlanná teszi majd a politikai szcénát, hiszen – elvben legalábbis – százával jelenhetnek meg regionális, sőt akár település-szintű párt(ocskák), és a rájuk tömegesen szavazók voksai nyomán szétporladhat, szétfröccsenhet, a választói akarat és szándék – persze, ha életbe lép és marad a szabályozás –, és a személyes szimpátiák/antipátiák, és le- meg elköteleződések mindenféle politikai filozófiát fölülírhatnak, legalábbis az első néhány választási ciklusban. Valószínű, hogy több választási ciklust követően új struktúrát ölthet a pártok alkotta tájkép, és a nagy pártok kényszer megújulásához is hozzájárulhat a törvény, viszont ehhez garanciák kellenének, hogy az új szabályozás marad, és megalkotói nem ijednek meg a létrejövő regionális formációk láttán. A kampányfinanszírozás átalakítása – az országosan 3%-ot teljesítő pártok reménykedhetnek kampányuk költségeinek utólagos költségvetési megtérítésében –, a végletesen megkönnyített pártalapítási lehetőség mellett, a viszonylag magas bejutási küszöb megtartásával a választási törvényben, paradox helyzetet teremt. A visszatérés a megyei listás, tehát arányosabb választási rendszerhez, pozitív fejleménynek tekinthető, ugyanis a jelenleg érvényben levő választási törvény aránytalanságaival az elidegenedést és nem a demokratikus politikai kultúrát támogatta (volt aki tízezer megszerzett szavazat mellett maradt ki a parlamentből, és olyan is megtörtént, hogy valaki 34 szavazattal képviselő lett!). Másfelől viszont, ha ezután rengeteg aprópárt jön létre, amelyik nem éri el a bejutási küszöböt, a leadott szavazatok akár többsége is elvesztődhet, nem fog mandátumot eredményezni, és következésképpen rengetegen fognak képviselet nélkül maradni; a kamu és pillanatnyi nyerészkedés céljából létrehozandó aprópártok kiszűrésére hozott cikkely pénzügyi bonyodalmak/botrányok garmadáját okozhatja, ha a csupán 3% alatti szavazatszámot vonzó kispártok kampányköltségeit nem térítik meg, igen sok (politikai) befektetés veszteségessé lesz és ez társadalmi léptékű feszültséget kelthet. De ami ennél is rosszabb, illetve szempontomból nem kívánatos irányt szabhat a politizálás általános (politikafilozófiai) kereteinek, az hogy a szabályozás egyáltalán nem kedvez a megalapozott ideológiai pártoknak, de annál inkább az egész mezőnynek a (non-professzionális) populizmus irányába való elszínezésének, a parttalan és alaptalan ígérgetések, előre bekódolt, tömkelegének. Márpedig ez a demokratikus politikai kultúra ellensége!

Az új szabályozás jó esélyt biztosít egy erdélyi etnikumok fölötti párt létrehozásához is, miután ilyen irányú mozgalmak és szerveződések egyre izmosodnak, és a rommagyar domináns formáció egyre inkább a székelyföldre szorul vissza, nem csak külső nyomásra, és a széleken, pontosabban a maradványtársadalmakban bekövetkezett fogyásunk okán, hanem az autonómiázás következtében is. (Nem mellesleg a most – legalábbis az ígéret szintjén – áteröltetett alternatív küszöb miatt, ami világosan jelzi, hogy merre halad a szövetség). Mozgásban, átalakulásban a teljes politikai mezőny, nagy idők következnek a román, és persze a rommagyar politizálásban is!