2015/07/07

Eredeti görög joghurt

Eredeti görög joghurt

Amióta a „való világ”, vagy legalábbis annak megtapasztalható, látható, hallható, olvasható, stb., részének szinte minden szeglete politikai kommunikációs termék, megtervezett és áruként kínált portéka, egyre nehezebben igazodunk el a dolgok között. Paradox módon, olyan sok az információ és annyira mesterkélt, kimódolt a csomagolás, hogy a rengeteg adat (big data) inkább összezavar és persze megoszt, mint eligazítana és a megegyezést, a valóság többé-kevésbé közös értelmezését támogatná. A zavarba ejtő sokféleség, és sokszínűség önmagában nem gond, annál inkább annak struktúrája, pontosabban struktúrátlansága az, ami kihívást jelent az értelmező számára. Legyen szó akár a helyes, vagy egészséges táplálkozásról, vagy gyógyításról, a gazdasági és társadalmi folyamatokig, de főként a politikai életig bezáróan, minden téren lenyűgöző sokféleség működik. Sokan, sokféleképpen értik és értelmezik a jelenségeket, és még többeket fáraszt az állandó értelmezési kényszer, az, hogy folyton új dolgokkal és fogalmakkal kell megbarátkozni (ma fél Magyarország népe rezsi-, gyűlölködési-,  és menekültügyi szakértőnek képzeli magát! Ennél több csak görög hitelszakértő lett hirtelenjében!), hogy újra meg újra kell gondolni a valóság megannyi szeletét és vonatkozását. És minduntalan fölmerül a kérdés – és nemcsak úgy általában, hanem nagyon is pedagógiai célzattal –, hogy föl vagyunk-e készítve/készülve a nagyon is bonyolult világ legalábbis elfogadható és gyakorlati céljainkat szolgáló, stb. megértésére? Nem kétlem, hogy (egyébként a jelenséget vizsgáló politikai szociológusokkal egyetértésben) a legkéznélevőbb válasz az, hogy tömegesen tévelygünk a politikai történések dzsungeljében, anélkül, hogy lilagőzünk is lenne mi fán teremnek a folyamatok, hogy nem értjük a politikai aktorok viselkedését, nem látjuk át ténykedéseik – elsősorban persze nyilatkozataik (kommunikatív cselekvéseik) – mögöttes tartalmát és motívumait, sőt még valós intencióikat sem. (A politikai kommunikáció és a pr „csele”, hogy nemcsak a megrendelők, a politikai osztály oldalán, hanem a befogadók oldalán is keresletet termel saját árui iránt: egyfelől csomagolástechnika, megmutatja, hogyan lehet eladni vagy éppen ellenkezőleg elrejteni tartalmakat, másfelől pedig saját termékeinek és csomagolástechnikáinak leleplezéséhez nyújt fogódzókat – magam ez utóbbi oldalon igyekszem némi eligazítással szolgálni). Egy generációval ezelőtt a homo politicus-t egyre inkább racionális alapokon döntő, a játékelméletben rögzített egyszerű, átlátható, modellezhető (matematikai) képletek alapján cselekvő, közérdeket szolgáló „játékosnak” (aktornak) képzeltük, és a legtöbben titkon abban reménykedtünk, hogy a közönség – a tömegek politikai kultúrája – szintén ebbe az irányba fog fejlődni, a minél racionálisabb és professzionálisabb elvárásokat fogja preferálni. De, ez az elképzelés (illúzió és/vagy utópia), mára már mindenestől idejét múlta, naivak képzelgésévé lett, afféle múzeumba való anakronisztikus ereklye. Nem csak a populista politikusok, hanem jószerével a teljes mezőny eltávolodott, nemcsak a racionális döntések elméletének leképezésétől, gyakorlatba ültetésétől, hanem a szegmentált választói közösségek egységesítésének ötletétől is, a politika ma leginkább imagológia (játék az imidzsekkel, az érzelemre ható, de tartalmatlan képzelettel). Ha ugyanis („Brit tudósok ...” –  Lol) mérések mutatják, hogy a választó szellemileg rest, de ideje, és érdeklődése sincs bonyolult dolgokat követni, ezért szinte mindent befogad, ami pszichológiai (és egyéb) komfortzónáján belül van, amivel azonosulni tud, és semmit, ami kihívás, ami bonyolult (ami „idegesítő”, más, stb.), akkor szakértők hada termel, ilyen földszintes és leegyszerűsített világokat (mert sok-sok egymás mellett élő, önmagában primitíven egyszerű, viszont sokasága révén áttekinthetetlen világ adja a fönt említett kompexitást!) és forgalmaz végtelenül lebutított, viszont nagyon is menő (unbelievable cool) nassolni való politikai  „termékcsomagokat” (egy-egy komplett monászt, ami látszólag nem is érintkezik a többivel. Reklámvilág, mely nem is valós termékeket (Baudrillard), hanem „életérzést”, életfilozófiát, azonosulási felületeket, ilyesmit kínál! Aztán ahogy alig is érdekli a felhasználót/fogyasztót, hogy mi van egy-egy elektronikus kütyű belsejében, éppen úgy nem nézi a politikai kommunikációs termékek „alkatrészeit”, vagy egyáltalán, csomagolástechnikán túli tartalmát. Éppen ezért egyre többen követelik, többek között, a helyesírási szabályok fölfüggesztését is, minek azzal bíbelődni, hisz anélkül is kétpofára habzsolhatjuk azt a keveset, amit a szavakból és mondatokból egyáltalán fölfogunk. Az iskola is szellemi bádogosokat (elnézést a szakma igazi művelőitől) „termel”, hiszen a látszatot, a szimulákrumot, a mentális fast- és junk food-ot félszavakból és nyelvtani szabályok nélkül is érteni vélik sokak, ezért virágzik nemcsak a szleng, hanem immár a junk language: az eklektikus blődli ma a legkedvesebb életérzés, a „néplélek” kifejezője!).
A közeli geopolitikai politika egyik legtragikusabb következményeket előrevetítő, valódi drámája (az ukrán válság mellett) a görög, mely sokféle és sorozatos rossz hatalmi/politikai döntésen és gyakorlaton, félrevezetésen és elévült politikai kultúrán, korrupción és kapzsiságon, klientelizmuson és antidemokratikus hagyományokon épült, és mára már olyan helyzetben vetődik föl, mely szinte lehetetlenné teszi a kataszrofális összeomlás megelőzését. Félreértés ne essék, a fenti jelzős sorozat nemcsak a görög politikai valóságot jellemzi, hanem ugyanakkor az európait is, hiszen racionális döntésekkel és jó kommunikációval rég véget lehetett volna vetni a görög adósságválságnak, illetve megelőzhették volna annak kezelhetetlenné válását. És most a helyzet történelmi iróniája, hogy éppen egy elhibázott népszavazás (t.i. népszavazást nemcsak nem szokás, de nem is szabályszerű, magyarán unfair, tartozást vagy adózást érintő kérdésekben) tesz pontot a válság bevezető szakaszára, és indítja el a biztos szakadékba való zuhanást. A politikusok máris keresik a kiskapukat, hogyan kell kommunikálni a referendum eredményeit, hogy abból pillanatnyi és önérdektől vezérelt hasznot lehessen húzni? (Maga a miniszterelnök próbálja enyhíteni a dolgot és immár ismét a tárgyalások folytatásának a fontosságát hangsúlyozza, úgy mondja – hogy valójában hogyan tudja azt egyelőre nehéz megmondani – hogy megerősödtek tárgyalási pozíciói /sic!/, és a legmélyebb krízis is szélsebesen közeleg. Ez Arisztotelész szerint egyértelmű logikai bukfenc, de mit számít az egy nyakkendőmentes neogörög vezérnek?) A nép szólt, és most már ünnepelhet, (Szirtaki a szakadék peremén) csak hát mit is? Hogy percek alatt bezárhat a Görögország nevű zsibvásár? Hogy nem fognak csökkenni a nyugdíjak és fizetések, csak az nem lesz, amiből kifizetni azokat? Hogy hiperinfláció és bankcsőd viszi el a megtakarításokat és teszi pokollá az életet, miközben az ország leszédül Európa széléről és a nagy medve karjaiba ájul? Vidámabb temetést Szaploncaiak sem láttak, mint a vasárnap népszavazás jelszóval, tömegesen, önként és büszkén elkövetett görög harakiri vége lehet! A pürhoszi győzelem mámora gyászba fordul rögvest, és magával rántja Európa illúzióinkat.

Emlékeznek a cinikus amcsi reklámra, miszerint „Tegyen egy utazást Európába, amíg még létezik!” (az ütős reklámszöveg még hatásosabb, ha Európa helyett Görögországot mondunk). Nos, Európa vagy föderálissá lesz, a közös valuta mellett, közös ágazati politikákkal, adórendszerrel, stb., és mindenekelőtt alkotmánnyal, vagy nemsokára egyáltalán nem lesz!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése