Pontának mennie kell!

Pontának mennie kell!

A politikai mezőny, még inkább a kialakult jellemzően romániai politikai szimulákrum, perverz hatása, erősebb a szándékok és tervek eltérítésében, paradox helyzetek kiakításában, mint a szándékolt és eltervezett következmények létrejöttében, és ez a maga teljességében nyilvánul meg a Ponta körül kialakult botrányos és tarthatatlan helyzetben. És persze, ahogy az már lenni szokott, a kialakult helyzet kusza és átláthatatlan, minden porcikájában bizarr, olyan kérdéseket vet föl, melyek gyors megválaszolása reménytelennek tűnik, szinte tökéletes a tanácstalanság – látszólag – senki nem tudja, hogy mi a teendő. Ezért tökéletes a terep a zavarosban halászóknak, a minden nemű párvenűknek, az üzéreknek és politikai hatalmukkal visszaélő, korrupt haszonlesőknek, és mindez annál rosszabb a közélet kitisztulásának reményében tekintve, minél tovább tart. Legveszélyesebb játékos ma – az időnként miniszterelnöki teendőkkel ideiglenesen megbízott – a mondvacsinált tábornok, Gabriel Oprea, akinek pártja soha meg nem mérettetett demokratikus választásokon, de aki a helyzet perverzitása folytán kulcspozícióba került, ami a kormányzást illeti. Már-már azt is mondhatnánk, Oprea fellépésével és konjunkturális hatalmi pozíciójával a demokrácia intézményei mentek Pontával együtt hoszúra nyúló szabadságra, csakhogy a politikai iparban nincs szabadság, ha valaki éppen elveszti legitimitását, és végső soron hatalmát, másvalaki fog fölemelkedni, akár az elemi demokratikus játékszabályok megkerülésével is: a hatalom nem vész el, csak átalakul, még akkor is, ha árnyékemberek a háttérből irányítanak.

A válságot az elnök indította/provokálta, amikor Băsescu nyomdokain haladva, alkotmányos hatáskörének határmezsgyéjére lépve (mert ahogy azt a jó Montesquieu több, mint 250 éve írta: ”minden ember, akinek hatalma van hajlik arra, hogy visszaéljen; ezt addig teszi, amíg korlátokba nem ütközik”), „saját kormányt” szorgalmazott, és támadásba lendült a kormányfő ellen, kirobbantva a paloták háborújának újabb csatáját. Viszont a blitzkrieg ezúttal sem jött össze, elhúzódó bozótharc alakult ki, aminek a végső szakaszában tartunk, de aminek következményei hosszú távra kihatnak, és meghatározzák Johannis mandátumának alapdallamát; még egy politikus, aki a remények ellenére sem képes magas funkciójának megfelelni, belesülyedt saját kicsinyes és szűk párt- és csoportérdekeinek, és főképpen szenvedélyének mocsarába, és ezzel oda is az újabb remény (amint azt közvéleménybeli gyors erodálódása is világosan mutatja). Mintha csak az elnök segítségére sietett volna a DNA amikor eljárást indított a miniszterelnök ellen, mégpedig egy nagyon sovány, és vélhetően 7 évvel ezelőtt történt „okírathamisítás” és pénzmosás gyanújának vádjával, és ezzel Ponta védekezésbe szorult, csapdába, melyből végső és elkeseredett gesztusokkal próbált szabadulni (vannak állatok, akik, ha csapdába esnek képesek saját lábukat lerágni, csak, hogy szabaduljanak a hurokból!). Először külföldre ment térdműtétre, aztán szabadságra vonult, lemondott pártelnöki funkciójáról, és kétségbeesetten próbált – többé-kevésbé dokumentáltan – érvelni ártatlansága mellett, az ügyészségen, stb. Miután egyik eljárás sem működött, nem volt képes időt nyerni, illetve csak nagyon rövid időt, az uborkaszezon idejét nyerte meg, az ígérgetéshez folyamodott. Talmi népszerűséget immár az ellenzék és a „köznép” körében próbált szerezni, mindent egybevetve szociáldemagógiával, fizetésemelésekkel és adócsökkentésekkel előrukkolva. Fontos megjegyeznünk, hogy a gazdasági növekedésnek köszönhetően, illetve az adók hatékonyabb begyűjtésével keletkezett költségvetési többletet fizetésemelésre, illetve forgalmi adó csökkentésére használni, ha úgy tetszik a leghitelesebb szociáldemokrata program része lehet, csakhogy. Az adott politikailag zavaros helyzetben, amikor a pártoknak nem ideológiai az identitása, mindenki populista és zsákmányszerző magatartásra állt be, stb., amikor a gazdasági teljesítmény számai megkérdőjelezhetők, és különösképpen a nemzetközi fejlemények bizonytalanok, (a kínai tőzsde-válság lényegében azt jelzi: nemcsak az amerikai típusú globalizáció és neoliberális/neokon pénzügyi és gazdasági politikák hanem a keleti kontrolláltan globalizálódó kínai hasonló politikák is becsődölni látszanak!), stb., ez az emelés/könnyítés beláthatatlan kockázatokkal jár. Még akkor is, ha a szintén populista („pillanatnyi”) ellenzék (aki nemrég még fizetéscsökkentést és adóemelést hajtott végre, nem kivétel ez alól az RMDSZ sem) népszerűség hajhászás végett, a hatalomrakerülés kétségbeesett reményében, a kezdeményezés mögé állt (persze, a maga felemás módján, akárcsak a kormánypártiak). Ponta mindent egy lapra tett föl – és az   adótörvénykönyv kapcsán, Dragnea által elkövetett politikai árulás után – veszített, ma már utódlásának kérdésébe sincs beleszólása: partvonalon kívülre került, politikai karrierjének annyi. PONTÁNAK MENNIE KELL, nem azért, amit tett (az sem kizárt, ha lemond, ejtik az ellene fölhozott halovány és nehezen bizonyítható vádakat!), hanem azért, amit képtelen volt tenni, azaz kormányozni! És itt is van a politikai káosz, és nem is látszik ki fog itt rendet teremteni, hiszen az előrehozott választások senkinek sem kedveznek (a mérhető politikai viszonyok zavarosak, de némiképp mégiscsak kiegyensúlyozottak), a kormánypártoknak viszont a hatalmon maradás sem kedvez, hiszen erodál, ronthatja maradék hitelüket, különösen egy megvádolt miniszterelnökkel az élen. Az ellenzék sem lehet biztos győzelmében, és a fölmerült árnyék-miniszterelnök (az egykori Băsescu-párti, viszont nagyon halovány miniszter – Cătălin Predoiu) és csapatának hitele, ütőképessége, és feddhetetlensége, stb., enyhény szólva is, kétséges. Johannis mosolya is egyre keserűbb, hiszen Ponta elleni győzelme, óriási népszerűség, sőt legitimitás-vesztéssel járt, ami ráadásul újfent a részrehajlás, az új elnöknek való politikai kiszolgáltatottság gyanújába keverte a korrupcióellenes ügyészséget is, és haszna semmi. Az együttélés működhetett volna (emlékszünk még? Az elnök egyetlen szavára hozott egyöntetű döntést a parlament, és lépett a kormány, nem is egyszer), ha a rossz reflexek, a hatalom kiteljesítésének törekvése, stb., helyett a felek a konszenzuskeresést választják. De nem voltak képesek túllépni saját árnyékukat, rossz beidegződéseik és a hatalom szenvedélyes akarása győztek, a józan ész, és főként, a közérdek fölött.

Forró politikai ősz várható, csak ne feledjük: a haborúk költségeit soha nem a tűzparancsot kiadó tábornokok, hanem a köznép fizeti meg!