2015/08/18

Szemben a virtuális zombivilággal

Szemben a virtuális zombivilággal

Sok minden haldoklik manapság, főként olyan dolgokra gondolok, melyek életre érdemesek, mint a műveltség, a józan ész, a logika, egyáltalán a racionális gondolkodás, a hiteles és megbízható tudás, és a tényekre épített világnézet, stb. És mivel a „valós valóság” olyan, hogy nem tűr meg űrt (horror vacui), ezért a haldokló/halódó dolgok helyét – ahogy azt Baudrillard mester mondaná – azok szimulákruma tölti ki, az egyre inkább hálózatosodó és semmi más által nem „igazolt”, valóságszerű fikció (már annak is van némi, ha úgy tetszik metafizikai módon borzongató peverzitása, hogy a lét, igen az az ontológiai értelemben is adott,  „Virtuáliába” költözik, dimenziót és hordozót vált, olyan hálózatokon keresztül férhetünk hozzá, melyekről csak azt tudni: működnek, hiszen, ha leesnek elvonási tüneteink keletkeznek, kicsit meg is halunk nélkülük). A „magunk teremtette tudatlanság” (Lee McIntyre) sokszor még „demokratikusnak” is tűnhet, hiszen azt mondhatjuk: „minden álláspont egyformán tiszteletre méltó”. Pedig hát, dehogy is van így, miért lett, vagy miért válhatott egy avatott, megalapozott, nehezen megszerzett és sok szűrön megszűrt (falszifikációs teszt) tudományos kijelentés hasonló státuszú, tudatlanok szemében hasonlóan hiteles, mint egy nyeglén odavetett komment? Ez a kérdés, és választ találni egyáltalán nem könnyű, amikor a hozzáférők számára, működésében homogén virtuális térben egészen különboző státusú és megalapozottságú tudás, mondjuk tényszerű és igazolható tudományos kijelentések, és áltudományos babonák, káros összeesküvés-elméletek, fiktív hírek és a politikai kommunikáció manipulatív „hazugságai” (na jó megengedem, néha féligazságai) jelennek meg egyazon felületen, ha úgy tetszik egy klikk alatt kerülnek föl a kijelzőkre és onnan aztán be az agyakba. Egyre gyakrabban hallom a legelrugaszkodottabb és hihetetlenebb történetek, illetve elméletek bevezető félmondatát, hogy t.i. „megírta az internet” (nemrég még úgy indítottuk az ilyenszerű okoskodásokat, hogy „megírta az újság is”, vagy „láttam valamelyik tévéadón”, „a Rádió is bemondta”), tehát lehet valami benne, ha nem egyenesen kikezdhetetlen igazságként kell kezelni a dolgot, hiszen a háló (ön)igazol (önmaga referenciája, az üzenet „maga a net”): visszakereshető, lájkolható, és belinkelhető, sőt taggelhető is akárhányszor. Azt hiszem a virtuális háló, ezzel a szinkron megjelenítéssel, önmagában is relativizál, olyan mozaikot termel, melyen egymásba oldódnak a dolgok, elmossa a határokat, műfajtalanít, illetve új műfajokat kever ki, a virtuális palettán. És hát, ahogy régen a borban, a virtuális zombivilágban a sok like-ban, és a még több share-ben van az igazság!
Régi bölcsesség, hogy a tények nem beszélnek maguktól, hogy szóra kell bírni azokat, viszont mi legyen akkor, ha tények nincsenek is? Mire alapozzunk? Intuíciókra, benyomásokra, megérzésekre, hitekre? Vagy ha mégis vannak, azok soha nem úgy vannak, hanem valahogyan másképpen, számunkra egyáltalán nem tetsző módon, összevissza, nem eleve elrendezetten és kerek világot alkotva.
A balgaság posztmodern dícsérete éppen egy olyan történet kapcsán jutott az eszembe, mely szembemegy a bevett, szüretlen „internetes idiotizmussal” (Umberto Eco), és saját tapasztalatot ír le, illetve mutatja meg a dolgokat a „másik”, az ismeretlen, a menekülő ember perspektívájából. Nemcsak önmagában hiteles tudást és tudósítást közvetít Kakuk György El Camino de Balkan riportsorozata, hanem hitelesen építi le azt a démonizált/dehumanizált képet, amit a menekülőkről a magyar kormány és propagandagépezete elterjesztett, amit a gyülöletkapmány festett meg elnagyolt, és őrült ecsetvonásokkal. És ha már halódó dolgokról szóltam, a Kakuk György módszere – t.i. néhány napra elszegődött „titkos” menekültnek és a valódiakkal eggyütt tette meg az utat Görögországból egészen a magyar határig – a kulturális antropológia, a részvevő megfigyelés, a helyszíni megtapasztalás módszere, azé a tudományé, mely éppen haláltusáját vívja a magyar kormányzattal, szószerint a létéért küzd. A menekültek életét megpróbáltatásaikat élni még néhány napig sem könnyű, de megtapasztalni és leírni annál fontosabb, mert semmit nem kell hozzátenni, semmit nem kell elvenni a „tényektől”, csupán, megfigyelni, megtapasztalni és leírni, mások számára is hozzáférhetővé tenni és a hatás lenyűgöző. A résztvevő megfigyelésre, a „benszülöttek szempontjaira” építő tudás előítéleteket bonthat le és félelmelket oldhat, megmutatja, hogy más is ember, hogy ugyanolyan gondokkal küzd, mint mi magunk, sőt – maradva az esetnél – azt is megmutatja, hogy mit jelent ezer kilométereken át menekülni a szinte biztos halál, a kilátástalanság, az állandó stressz, megalázás, bizonytalanság, jövőtlenség, stb., elől.  Tudatában volt, vagy sem (szerintem igen) Kakuk György az antropológiai szempontot alkalmazta a menekültügyre (és szerencsére követője is akadt már), kalandja és riportja ettől hiteles Úgy megy szembe a gyülöletkampánnyal, melynek a menekültek az áldozatai, hogy arról egy szót sem kell szóljon, „csak” tudósít, de aki riportjait olvassa az végig érzi, mennyire elhibázott és igazságtalan a gyülöletkampány, az atavisztikus félelmek fölkeltése, a „mások” lenézése, az érzéketlenség, stb., és szolidírítást kelt, érzelmi azonosulást az elesettekkel. És közben arra is rádöbbent, hogy hajszálon múlik, és semmiféle biztosíték nincs arra, hogy magunk is menekültekké válljunk, nem is először hiszen minden generáció történeti tapasztalata a ma menekülők élete.
Az El Camino de Balkan többet is tett, hiszen az egyre inkább zombifikálódó, szétszakadó és egymás ellen forduló, előítéletes és elfogult, ha úgy tetszik módszeresen és vállaltan lebutított magyar társadalomnak is tükröt mutat. Nemcsak azzal, hogy hitelesen mutatja meg a menekülők hétköznapjait, vergődéseit, stb., hanem az „internetes idiotizmus” jellemző példáját is bemutatja. Kakuk György névtelenül közölte riportjait, és csupán a „zarándokút” végén vállalta névvel a szövegeket. Amíg anonimításban közölt szinte csak dícsérő szavakat és kommenteket kapott, még a magát jobboldalinak mondó sajtóban, internetes felületen is. Aztán az önleleplezést követően, ugyanazokról a szövegekről indult be a gyalázatos trollkodók, az „internet idiótáinak” mocskolódó, lejárató, stb., hadjárata. Úgy tűnik a kétszínűség, a dolgoknak ideológiai, előítéletes és torz látása ma egyre inkább magyar sajátosság, a kommentvilág pedig a piszkos, a dehonesztáló beszéd generátora: a gyáva és nevüket nem vállaló „véleményüket” (amivel persze sokszor nem is értenek egyet, vagy nem is veszik komolyan azt) minden percben megváltoztató „internetes idióták” gyüjtőhelye.
Jó kísérlet volt a menekültekkel menni, megtapasztalni életüket, az ők szemével láttatni helyzetüket, mintha csak azt a sarkalatos kérdést próbálta volna megválaszolni az „utazó”, amit Baudrillard vet föl: megfordítható-e még a világ tökéletes szimulákrummá válása? Vannak-e még – legalább kognitív, vagy elméleti – esélyeink arra, hogy a „valós valóságot” tekintsük tények világának, vagy már mindent legyőzött az ideológiai, a babonákra és „hitekre”, stb., alapozott „valóságshow”? Dícséret érte: Le a kalappal, Gyuri!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése