A meghökkentés művészete

SZOROS OLVASATBAN

A meghökkentés művészete (és a pofáraejtés kommunikációs paneljei)

Két, az általam elemzett Bakk Miklós cikkének utóhangjaként megjelent szövegre érzem úgy, hogy muszáj reflektálnom. Az első Kelemen Attila Ármin reflexiója, a második pedig Bakk Miklós viszontválasza, és ami a dolog  lényegéhez tartozik, azt hiszem egyértelművé lett, hogy ez utóbbi, melyik Orbán Viktor szöveget vette eredetileg is védelme alá. Ezúttal nagyon rövid leszek.

Az idézetverseny, amit Kelemen Bakknak ajánl nincs hiján jóféle iróniának, helyzethumornak, ami nélkül meggyőződésem, hogy az eredeti szöveget még olvasni is tereh. A cikk így sokkal frappánsabban, rövidebben és néhol csattanósabban képes a szövegelemzés eszközével, és nem személyeskedve, hanem szigorúan a hermeneutika adta lehetőségeknél maradva „leleplezni” Bakk eredeti szándékát. Azzal az egyszerű eljársással, hogy fél lépéssel tovább viszi azokat a „vezérelveket”, melyeket az eredeti szerző ellentmondást nem tűrő módon vázol, gondolatébresztő ötleteket ad. Az ad absurdum-ig való továbbvitel ugratja ki a nyulat a bokorból, a lényeget a sok cikornyás kommunikációs panelből, mely hol teológiai, hol politológiai, hol meg morálfilozófiai ösvényeken vezeti a manipulációt, igyekszik elrejteni Bakk mögöttes szándékát. Az idézetverseny erénye, nem is a kihalászott és bemutatott idézetekben van, a cím ebben az értelemben beugrató, hanem Kelemen nagyon jó és nem egyszer eredeti kérdésfelvetéseiben. És aztán van egy kiválóan, röviden és velősen előadott kérdéssorozat – „Félnek, akik jönnek, félnek, akikhez jönnek. Melyik félelem igazsága a nagyobb? Mi mit féltünk? A biztonságunkat? Az integritásunkat? A létszínvonalunkat? A szavazatainkat? Vagy a szellemi kényelmünket, az egymondatos igazságainkat? Melyik félelem jogos és mennyire?” – aminek nyomán egy igencsak lényeges gondolat vetődik föl, mintegy automatikusan. „Mert mostantól Európa nemcsak attól változik, ha beengedi a menekülőket, hanem attól is, ha nem …” – mondja Kelemen, és azt hiszem innen kellene egy igazi morálfilozófiának, majd nyomában akár cselekvésprogramnak is elindulni: a menekültkérdés efemer – bár persze komoly kihívás – ahhoz képest, hogy bármelyik fölmerült alternatíva (befogadni, vagy elüldözni a menekülteket) esetén az Európaeszmét kell megújítani.

Bakk viszontválaszával is egyértelművé teszi, ő – és különösen idóluma a magyar miniszterelnök – temetik és nem megreformálni akarját Európát, a „felvilágosodás visszavételére”, meg nem történtté tételére, elfeledésére utaznak. Bakk csak egy idézetet használ eredeti írásában, ez pedig egy olyan zavaros elmétől származik, aki – szintén orbánista tanácsadóként – a törzsi/nemzeti idólumoknak (Bakk ezt aztán „zsigeri közösségként” viszi tovább) biztosítana elsőbbséget, az egyén méltósága és szabadsága fölött, aki az etikai univerzalizmust támadja a – még! – ki nem mondott „faj” nevében. És hát ez Orbán első  „örömteli identitásválsága” (sic!), az általa vélt liberalizmus vége, a boldog középkor, amelyben rendek és előjogok, sőt kasztok és azok álszent, urhatnám „nagyurai” élvezik az uralmat az egyének, az alávetettek fölött, a hatalmasok zsigeri indulatainak és a zsarnoki tánclejtés motívumainak megfelelően, stb. Hát ezt a világképet védi Bakk Miklós viszontválaszában is. Bakk régi, és újabb szövege is önmagában halovány, ellentmondó és már-már abszurd, nemcsak meghökkentő, hanem egyenesen pofáraejtő. A mögöttes hatalmi szó, Orbán legújabb – és csak utóbb napvilágra került – kötsei beszédére való rejtett hagyatkozás, nem több, mint a „legyünk bátran és egyre inkább etnonacionalisták” – hiszen Orbán és urhatnám társai már azok, és íme milyen jól megy nekik!

Mérhetetlen cinizmus, már-már a potenciális olvasók hülyének nézése kell ahhoz, hogy az orbáni menekültpolitikát, és különösképpen az idegenellenes gyülöletkapmányt „felelősség-etikai” szempontból korrekt eljárásnak mondja valaki, mint Bakk visszatérően teszi. A politikai felelősség-etika egyik cseppet sem lényegtelen vonása, immanens tartalma az önmegtartóztatás, az, hogy bizonyos kérdéseket meg sem fogalmazunk, márpedig az álkonzultáció éppen ezt a szabályt lépi át, nem beszélve a gyülöletkampány plakátjainak üzenetéről, amit minden körülmények közt kerülne, egy felelős politikai hatalom. Nemcsak azért, mert Max Weber és egy egész filozófus-szociológus-politológus kórus hangosan nevetne ezen. Hanem elsősorban, mert alantas érzelmekre, atavisztikus félelmekre, etnocentrikus monomániákra, gyűlöletre alapozni politikát, nemcsak egyszerűen érzelem-etikai, hanem éthosz nélküli tett: antimorál, a politikusi amoralitás biztos jele (Weber a maga stílusában erre mondta, hogy: „Aki azt lesi, hogy másoknak tessék, az nem lehet jó politikus”). Másodszor pedig ugyanannyira érvényes, hogy a „zsigeri közösségre”, valójában, a felfokozott etnonacionalista népnemzeti közösség érzelmeire egyáltalán nem építhető felelősség-etikai, azaz a következmények szempontjából helyes, politika. A diktatúrák, a totalitarizmusok – a nácizmus éppen úgy, mint a bolsevizmus, vagy az iszlám totalitarizmus , stb. – történetének éppen az az üzenete, hogy a gyülölet és a diszkrimináció, a zsarnoki akarat, a hatalommal való viszzaélés, stb., végső pusztuláshoz, és semmilyen formában nem felelős politizáláshoz vezet. Más kérdés, hogy képes-e a politikus és aztán az őt legitimáló „behódolt” politológus „tanulni a történelemből”, vagy szükségszerűen megismétlik azt?