Metafizikai idők

Metafizikai idők

A filozófiát, akárcsak a világrendszer, a globális kapitalizmus posztmodern formáit, stb., mély kihívások érik, melyek a menekültkérdés kapcsán, mintegy cseppben a tenger kerülnek elő és mutatják meg az emberiség – a condition humaine – aktuális korlátait, nehezítik a folyamatok valamelyest is higgadt végiggondolását. A filozófiát ért legnagyobb kihívások egyike, hogy képes lesz-e pragmatikusabbá, eligazítóbbá válni, vagy a társadalom-, és humán tudományokban oldódik föl? Másrészt pedig, véleményem szerint, az a kérdés is egyre sürgetőbb módon kiállt megválaszolásért, hogy van-e út a posztmodern „rendetlenségből”, a széttöredezett világképből (a nyitott narratívák világából), egy egységesebb („csak” modern?), de ugyanakkor kételyeit, föltételes módjait, megőrző toleráns és fölvilágosult világnézet kialakítása fele. Az viszont egyértelműnek tűnik, hogy a szektáns és militáns nézeteknek a valódi, megalapozott (kontextualizált) gondolatoktól való elkülönítése napi feladat, amit a gondolkodóknak folyamatosan meg kell oldaniuk, ha nem nyugszanak bele a metafizika végleges eltrivializálódásába, a kommentariátus fölülkerekedésébe. Ma a porondon, a közviták és értelmezések szcénáján egyaránt játszanak botcsinálta és valódi filozófusok, valamint mindenféle (önjelölt) egzegéták (...), hangos süvölmények, és higgadt elemzések, igazi posztmodern „installáció”, bizarr hacknik, stb., képét mutatva. És már-már abszurd módon azok hangja hallatszik messzibre, akik „nem tudják csak mondják”, és azokét nyomja el, akik tudják, mit mondanak, és akiktől tanulni lehetne, akik eligazíthatnának csöppet sem könnyű ügyeinkben.

Egy ilyen süvölvénynek, magát mindenkin átkiabáló, magát örök igazság hordozójának tekintőnek mondhatunk békét poraira. Az agresszív ceausiszmus, a szélsőséges nacionálkommunizmus leghosszabb ideig kitartó és leghangosabb híve, a botcsinálta filozófus friss halott. Nézem, ahogy ravatalánál az eddig rejtőzködő eszmei társai, az eddig hitüket meg nem valló apróvadimok egész sora jön elő az arnyékból, és tesz hitet már-már elfeledni vélt szélsőséges és intoleráns „Nagy-Nnemzethy” krédójáról. Pedig most megbocsájtani és temetni kellene csendes és nyugodt földbe. Lesz még utóhangja áldatlan ténykedésének, ahogy az idő elkezdi nemcsak feledtetni, hanem indokolatlanul megszépíteni is gondolattalan beszólásait.

De nem a botcsináltákról, hanem két vérbeli filozófus, két szövegére szeretnék fókuszálni itt és most. Az elsőnél – Slavoj Zizek, szlovén „sztárfilozófusról” beszélek, aki rövid, de velős esszét írt a menekültválságról – a diagnózis körültekintő felállítása, annak tartalma, vagyis a globális kapitalizmus szülte hallatlan egyenlőtlenségek radikális kritikája a nagyon is elgondolkodtató, anélkül, hogy sugallt megoldási modelljét ne fogadnám erős fenntartásokkal. A másodiknál, és itt Heller Ágnes kisesszéjére utalok, a tolerancia metafizikai hátterének kifejtése, és az elkerülendő társadalmi modellek, a megtapasztalt európai és az egyre erőteljesebben lopakodó iszlám diktatúrák elvetésének motívumait érdemes érveléséből követendőnek tekinteni.

Zizek kétféle képmutatást leplez le az Európába érkezett menekültekkel kapcsolatos diskurzusokban, egyfelől azokét, akik a minden megkötés nélküli befogadást, teljesen nyitott kapukat követelnek, egyféle moralizáló alapállásból; de úgyanúgy bírálja a másik oldalt a „bevándorlásellenes populistákét”, akik teljesen elhárítanának minden felelősséget a menekültekkel és helyzetükkel kapcsolatban. A két fél közötti vetélkedést, az aktuális meccset patthelyzetnek tekinti és miután kifejti, hogy „a menekültek az ára annak a globalizált gadaságnak, amelyben az áruk – de nem az emberek – szabadon áramolhatnak”, azt látja mérvadónak, hogy „az emberiségnek fel kell készülnie rá, hogy sokkal ’plasztikusabb’ és nomádabb életet éljen”. Lényegében arra figyelmeztet, hogy az erőforrások végtelenül egyenlőtlen megoszlását – mérvadó számítások szerint az emberiség „fölső” húsz százaléka elhasználja az összes elérhető erőforrás nyolcvan százalékát, míg a többi nyolcvan százalék csak a fennmaradó húsz százalékon osztozik – föl kell számolni, mégpedig (ha lehet) békésen: a nemzeti szuverenitást radikálisan újradefiniálva, illetve a globális együttműködés és irányítás új formáinak kialakításával.

Heller Ágnes írásának programatikus tétele, hogy el ne feledjünk különbséget tenni egymástól különböző dolgok között, a mai filozófiát ért kihívás központi magjával felér. Ő ezt a menekültügyre alkalmazva azt találja, hogy különítsük el a mai magyar kormány bűnös menekültpolitikáját, a gyülöletkampányt, a magyarok alapvetően toleráns és befogadó természetétől és ebben a szellemben fogant látható gesztusaitól; el ne feledjük, hogy a menekült- és migránshullám globális jelenség és egyedül föltartóztathatatlan, a helyzet megoldása globális és komplex válaszokat és összefogást kíván; Európa ma a nemzetállamok Európája, amelyek igen rosszul integrálják a más kultúrákhoz tartozókat (az USA-val példálózik, ahol az integrálódás könnyebben megy), ezért föderálisabb, népek Európájára van szükség az integráció biztosításához. Heller a felvilágosodás hagyományát, az egyetemes emberi jogok alapján történő integrálást – meglátásom szerint helyesen – a totalitarizmus ellenességgel azonosítja. Azt mondja választani lehet a „felvilágosodás visszavonását is”, de az totalitarizmust jelent: „Európa találta ki a fasizmust, a nácizmust, a bolsevizmust. A totális ideológiák és rendszerek közül egyedül az iszlamizmus született Európán kívül. Ettől óvjuk meg legalább kultúránkat, de nem úgy, hogy visszahozzuk az Európa szülte másik három egyikét!” (Nem mellesleg az „arab tavasz” generikus megnevezés alatt megismert demokratikus berendezkedést célzó forradalmak elbuktak, az a kérdés, hogy az „ellenreformáció”, a konszolidáció megáll-e a mérsékelt és szekuláris „illiberális demokráciák” formájánál, vagy óhatatlanul az iszlám totalitarimusba torkoll?). Lefordítva, önmagában nem az, az akár néhány százezer, menekült státusra jelentkező személy veszélyezteti az európai értékrendet és „életmódot”, hanem a mindenféle totalitarista reflexek. Az, hogy úgy védekezünk, mondjuk az iszlám totalitarizmus ellen, és ezt a hősies gesztust olyannyira eltúlozzuk és fölnagyítjuk, stb., hogy nem is marad más, toleránsabb, „felvilágosultabb” alternatívánk, csak valamely másik kipróbált és katasztrófába fulladt totalitarizmus. Ne ezt válaszszuk az „ellenállás” modelljeként. Végülis az a menekültkérdés európai tétje, hogy képesek vagyunk-e a föderalizálódás útján tovább haladni, és összehangoltan cselekedni a kihívás megoldásában, vagy az el- és bezárkózást választjuk, a már megélt borzalmas rendszerek fele regresszálunk, visszavonjuk a felvilágosodást?

Mély sajnálatra a mai magyar kormány menekültpolitikáját Zizek, „helyi barbárságnak” nevezi, melyet mindenáron kerülni kell, a gyülöletkampány, a menekültek kriminalizálása, és további következményei a rossz irány, a probléma és nem a megoldás része.