2015/11/23

Terror(izmus) van, de legyőzhető

Terror(izmus) van, de legyőzhető

A szélsőséges iszlám, politikai terrorizmus létező globális kihívás, amelynek fenyegetése, sőt gyakorlata  – annak egy nagyon erőszakos újterrorista formája az Iszlám Állam – az Al-Kaida vérengzéseit követően, ismét felütötte fejét Nyugat Európában. A kalifátus megteremtésére törekvő terrorszervezet taktikát váltott és nem csak az általa uralt, illetve leigázni próbált területeken gyilkol és terjeszti a terror és félelem minden formáját, hanem Iraktól Szíriától, és Libanontól, illetve Jementől vagy Egyiptomtól, stb., messzire eső európai célpontokat keres magának, miközben Amerikát és Ororszországot is fenyegeti. Az ISIS minden olyan jellemvonással rendelkezik, mely a regionális, illetve globális terrorizmust jellemzi, mint az erőszak kultusza és gyakorlata, a gátlástalan gyilkolás, a rettenet terjesztése, az illegitim tevékenység és elfogadhatatlan politikai célkitűzések, áldozatai pedig szinte minden esetben ártatlan civilek, legyenek azok síiták, alaviták, keresztények, vagy vallástalanok (Lásd. Péter László TP 5.0 Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában, Kriterion Kvár, 2009, 165/209 old.). Atipikus benne nem is önmagában a kegyetlenkedés, hanem az elrettentő lefejezések szinte egyidejű közvetítése, a világháló használata propagandájának és elrettentő tetteinek „népszerűsítésére”, de az is, ahogyan nyugati fiatalokat képes rekrutálni, meggyőzni elfogadhatatlan céljairól, és még botrányosabb/bűnösebb módszereiről, és terrorakciókba küldeni őket. Nehéz felvenni ellene a harcot, és senki nem garantálhatja, hogy további véres terrorakciók nem zavarják meg a közel keleti, vagy afrikai társadalmak életét éppen úgy, mint a fejlett Európa, vagy általában a Nyugati világot és nem lesznek képesek megfélemlíteni sok-sok embert, egész országok népességét. Ezért nemcsak a pillanatnyi válaszreakciók megtervezése és gyors kivitelezése fontos, hanem az is, hogy összehangolt és hosszú távon is működőképes terrorellenes föllépés stratégiáját dolgozzák ki és kövessék a fenyegetett államok, mindenekelőtt az EU. Nem számolhatunk azzal, hogy az elvetemült banditák módjára viselkedő terroristák hirtelen megjavulnak és felhagynak céljaik követésével, és főként véres és elrettentő antihumánus tevékenységükkel – terrorcselekmények minden bizonnyal ezután is lesznek –, viszont összehangolt biztonságpolitikával ezek közül sok meghiusítható/megelőzhető és a legitim katonai föllépés ellenük, mindenben indokolt.
Ugyanakkor átfogóbb és átgondoltabb társadalompolitikai lépésekre van szükség azért, hogy a kór, a terrorizmus mételye ne terjedjen és az utánpótlása kifulladjon, illetve a terrorizmust életben tartó társadalmi közegek felszámolódjanak. Ebben a vonatkozásban a mostani párizsi eset a „marginális integráció” sokfele divatos európai gyakorlatának elhibázott voltára világít rá (a francia multikulti bukását vizionálók csak arról feledkeznek meg, hogy Franciaórszágban soha nem volt multikulti), arra, hogy a Párizs környéki banlieue-k muszlim gettóit, akárcsak a Molenbeek-it, stb., föl kell számolni. A másod-harmad generációs muszlim fiatalokat be kell integrálni a társadalomba, tanulással és munkával, a többségi társadalom normáinak elfogadtatásával, és ez gettókban nem sikerül(het), csak ha a térbeli szegregációt megszüntetik. A kutatások és a gyakorlat mutatja, hogy a mai nagyvárosi muszlim gettókból nincs kijárat, az integráció, a fölemelkedés fele, olyan emberi életnek alig nevezhető, kilátástalan emberi parkolópályák, egyre inkább iszlamizálódó underclass (társadalmon kívüli, az alatti osztályok) kialakulásának társadalmi/kulturális közegei, melyek erősen kedveznek a radikalizálódásnak. A sikertelen integráció legbiztosabb jele, hogy az első muszlim bevándorló generáció tagjai – lényegében, akik még emlékeznek a nyomorra/terrorra, ami elől elmenekültek, akik féltve dédelgetett fölemelkedési terveiket áldozatok és lemondás, stb., árán is követik – a középosztályba való fölemelkedés lehetősége nélkül is, az akkulturáció árán is,  marginálisan, alacsony társadalmi státusokban, de valamennyire integrálódnak. Ha úgy tetszik látszólag asszimilálódnak, nyelvet és szakmát tanulnak/váltanak, kényszerűen, anélkül, hogy belső normává tennék és ilyenként átszármaztatnák a következő generációnak, kelletlenül is, de elfogadják a többségi társadalom szabályait, stb. A marginális integráció kudarca aztán a következő generációk esetében válik nyilvánvalóvá, akik szegregációban, társadalmon kívül, sőt anómiás (szabályok nélküliség), végzetesen elidegenedett, reménytelen helyzetben találják magukat. Paradox módon a gettók népének semmi mása nincs, csak a „rendezetlen szabadsága”, amivel nincs amit kezdenie, és a valahova tartozás erős vágya, ami a radikális csoportokhoz való csatlakozást motiválja (NB nemcsak radikális iszlamizálódás van/lehet, hanem egyéb szélsőséges csoportokhoz való csatlakozás is, bár manapság a többi forma egyre elfogadottabb, háttérbe szorul az előbbi túlmediatizáltsága miatt).
Tudom, hogy ma a közvélemény, a lelátók népe, már a kommentariátust nem is említem, bosszút és erőszakos terrorizmusellenes föllépést követel, mégis azt mondom: a siker hosszútávú garanciáját csakis a társadalmi inklúzióra, a szegregáció megszüntetésére, stb., irányuló tettek, kitartó és következetes erőfeszítések, az ennek megfelelő közpolitikák jelenthetik. Lehet, hogy méretét, sőt erőforrásait tekintve is kicsi, alulméretezett ez a sárgolyó a hatalmasan megnövekedett emberiség számára, viszont mégiscsak együtt kell élnünk, a másik alternatíva a totális háború, a civilizáció eltűnése, úgyhogy meg kell tanulnunk, különbözőségeink ellenére is együttélni.

A kialakult helyzet rendkívüliségének túlhangsulyozása a morális pánik fokozását, az esetleges vagy máris tervezett válaszreakciók eltúlzását, agresszivitásának indokolatlan mértékű növelését támogatja. Akárcsak a menekültkérdésnek a terrorizmussal való eröltetett és indokolatlan összekapcsolása (persze, ha egyszerre több problémát kell az EU-nak megoldania, még kevésbé boldogul, mintha sorra és nyugodtan tehetné, de ez a kihívás most) az egyre radikálisabb, szabadságjogainkat nagymértékben megnyirbáló (fedőneve, illiberális demokrácia) megoldások szolgálatába állított politikai manipuláció eszköze. Nem kétlem, hogy most a szabadságjogok és  biztonsági intézkedések – akárcsak az USA-ban történt a 9/11-et követően – bizonyos értelemben szembekerülnek egymással, úgy tűnnek föl, mint a mérleg két nyelve, melyet ki kell egyensúlyozni: le kell mondanunk nehezen kivívott szabadságunk egy részéről cserében a nagyobb (de nem örökre tartó és nem teljes) biztonságunk érdekében. A terrorizmus ennyiben elérte célját, éppen ezért nem az előítéletességre, hanem a realitásokra kellene biztonságpolitikát építeni, a szabadság vs. biztonság mérlegének nyelve csak jó kompromisszumokkal egyensúlyozható ki. Aki ezt akadályozza, aki a morális pánikot növeli, az EU egységes fellépése és egyre magasabb szintű integrációja ellen agitál, az akarva akaratlanul, a terroristák malmára hajtja a vizet, és menthetetlenül elbukik. Nekünk európaiaknak egyre több Európa kell, hogy szembeszálhassunk a terrorral, de ha egységesen lépünk fel, minden esélyünk megvan a győzelemre.

2015/11/17

Tranzisztoros kütyük szép új világa

Tranzisztoros kütyük szép új világa

Forrongó világban élünk, akár kifele a nemzetközi helyzetre tekintünk, akár a belpolitikára irányítjuk figyelmünk, ez a bőség zavarát okozza, alig tudom miről is írjak rövid jegyzetet, a párizsi véres terrorról és várható következményeiről, vagy az itthoni „szekértőnek” mondott kormányalakítási kísérletekről. Olvasom viszont, hogy a technokrata kormány néhány óráig kijelölt egészségügyi szakminiszter-jelöltje, nemrég még manökenként, alsóneműt reklámozó modellként kereste zsebpénzét, aki egyébiránt rezidens sebész, mindenféle szakmai tapaszatalat nélkül. Ugyanakkor a  kormányprogramként bemutatott, amúgy már többszőr megváltoztatott, politikai krédónak is halovány szándéknyilatkozat szerint, az ífjú várományos, új egészségügyi törvényt lett volna hivatott kidolgozni; aztán az is kiderül a kijelölt kormányfő tranzisztorjavítás közben (hol vannak már azok a jó régi tranzisztoros kütyük?) csörgött rá az igazságügyminiszter jelöltjére, aki mérnökként gondolta az igazságügyi tárca vezetését átvenni, és meggyőződtem róla, erről érdemesebb ma írni/szólni. Mindkét jelöltet visszavonta Dacian Cioloș, viszont a rossz, ahogy mondani szokták, már megtörtént, és világosan mutatja: a politikai osztály hitelvesztése után a „szakértőiség” lejáratása szinte másodpercek kérdése, illetve máris megesett. A jelzett történetek, akár viccesek is lehetnének, ha nem lennének vészesen komolyak, nem mutatnák meg a romániai társadalom, és ugyanakkor a román állam létének és működésének vészesen gyenge alapjait, sebezhetőségét és tulajdonképpen kilátástalanságát is. (Ha percig is komolyan gondolja, vagy átlátja a helyzetet a kijelölt kormányfő, nagy valószínűséggel érdemes lett volna megfelelő pozícióba jelölnie a civil társadalmi háttérrel rendelkező, és fölöslegesen megalázott Cristina Guseth-et. Mondjuk létrehozva egy korrupcióllenes minisztériumközi államtitkárságot, akár az igazságügyi tárcán belül, akár mondjuk a miniszterelnöki titkárság keretében, ahol összehangolják az ilyen jellegű tevékenységeket. Jó és hatékony lehetne egy ilyenszerű intézmény mondjuk a közbeszerzések tisztaságának felügyeletére. Egy ilyen kormányszerv nemcsak hasznos lehetett volna, illetve lehetne, hanem jól kommunikálható és beágyazódhat további kormányok strukturális elemét, intézményét is képezheti, sőt az utca hangjára is válaszként értelmezhető/kommunikálható lett volna/lenne. Persze, ehhez nemcsak a hozzáértést, a szakszerűséget kellett volna komolyan venni, hanem magát a korrupció-ellenes föllépést is, ami ezúttal is elmarad, eltekintve attól, hogy egy szakértő-kormány el sem kezdheti a politikai pártok korrupciós hálózatainak fölszámolását, felhatalmazása és kényszerítő ereje sincs ehhez.) Miről is van szó? Előszőr arról a köztudott, de soha nem orvosolt problémáról, hogy a romániai demokrácia a legtöbbszőr csak formálisan működik a valós demokráciák szabályai szerint, hogy intézményi alapjai (és végső soron éppen a demokraták hiánya okán) nagyon is gyengék, a román politikai rendszer jó esetben is csak szimulákruma a liberális demokráciák intézményi és működési rendszerének. Az első kihívásra, mely ezúttal a „jól végzett munka” jelszavát rég elfelejtő elnök beintésére, és az utca hangjára reagálva lépett porondra, zátonyra futott a teljes politikai osztály, és visszahúzodott egy láthatatlan védelmi vonal mögé. Ez a sündisznóállás gyakorlatilag a demokratikus kormányzás (ha nem a mindenféle kormányzás – a „kormányozhatóság”) cserben hagyása mellett, egyetlen dologra jó, a politikai osztály saját, jól beágyazott, korrupt szerkezeteinek és hálózatainak, okkult érdekeinek a megvédésére/konzerválására. Szögezzük le, hiszen ez az új kormány létrejöttének alfája: a szakértői kormány nem a demokratikus folyamatok és működés szerves része, lehet átmeneti megoldás, mondjuk előrehozott választások megtartásáig, de nem rendezkedhet be, mint politikai kormányzások teszik, reguláris vezetési stílusra, egy ilyen formáció törékeny, és végső soron csupán „ügyintéző” kormány lehet.
Másodszor, ahogy a politikai pártok (mint civil társadalmi formációk) eltévesztették céljukat akkor, amikor lemondtak a közjó és annak különféle ideológiai/filozófiai irányzatainak fölvállalásáról, képteleneknek bizonyultak a választói akaratok artikulálására és képviseletére, stb., amikor zsákmányszerzésre szakosodtak, ugyanúgy a szakértőiség teljes félreértése mutatkozott meg a kijelölt kormányfő mostani vergődésében. A probléma addig a mélységig hatol, hogy kiderült sem az elnök, sem az általa kijelölt – és minden valószínűség szerint mandátumhoz jutó – miniszterelnök-jelölt nem érti a szakértőiség lényegét, sőt a politika és a tudás kapcsolatának bonyolult összefüggéseiről sem hallott. És a nagy kérdés az, hogy ilyen körülmények között (és amikor a világ szerencsésebb felén tudás-alapú irányításról, és döntéshozásról, valamint közcselekvésekről beszélnek), mit várhatunk az új kormánytól, képes lehet-e egyáltalán a hatalom gyakorlására, vagy háttérmanipulációk áldozatává válik, kezdettől fogva? A politikai döntéshozói mechanizmusok és a mögöttük levő tudásformák/kompetenciák bonyolultak, de nem átláthatatlanok. Cioloș viszont jelét sem adta annak, hogy szándékában állna akárcsak megérteni, hogy mit jelent a szakértői kormányzás. Jól jelzi ezt, hogy miután megbizatását megkapta nem szakszerű kormányprogram megírásával/összeállításával kezdte, majd szakmai testületekhez fordult a feladatokhoz igazítható, szakmai tudás birtokosainak a felkereséséért, hanem politikai támogatásért fordult. Szaktestületek helyett rögtön a pártokkal kezdett konzultálni – és föltehetőleg ilyesmivel fog kísérletezni minden további döntését megelőzően (a konszenzus és politikai támogatás megszerzése fontos, csak nem lehet előbbre való a szakmai megalapozásnál, egy technokrata kormány esetében) – akik sértődöttségből és frusztráltságból, önös érdekektől hajtva, bosszúból, stb., paradox módon, előzékeny támogatásukról biztosítva, gyakorlatilag visszautasították. Amit ma széles politikai támogatásként ért a kormányt alakító személy, és nem kétlem, az elnök mellett, a közvélemény nagyrésze is, az a valóságban arról szól, hogy a pártok kivárnak, és cinikus cinkossággal „ráhagynak”: hárítják a felelősséget. Nevezhet bárkit, bármilyen posztra, azt megszavazzák, (még tovább rontotta a parlament hitelét – ha ugyan van még lennebb – az a gyalázatos közjáték, melyen a kijelölt igazságügy-minisztert alázták porig az egyesített bizottságok, az érzéketlen szenátorok és képviselők, akik már-már kinevették a jelöltet, majd pártvezéri konzultációt követően, az egyébiránt a szakmai testületek szerint is alkalmatlan személyt és nem létező programját, végül „megszavazták) és várják a lejáratódást, a „szakértőiség” lejáratását, a pártpolitikusok megkerülhetetlenségének bizonyságaként értelmezhető bukást. Egy szakértői kormány legitimitását, csak az általa használt, működtetett, fölmutatott, kommunikált  „tudományos tudás” és annak hiteles hordozói/aktorai a szakértők/technokraták adhatják. Viszont sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy a kijelölt kormányfő maga értetlenül áll saját helyzete előtt, és nem látja sem bukásának előjeleit, sem a helyzetben rejlő előnyöket. Hogyan lehet legitim egy olyan szakértői kormány, amely nem egy szakmailag megalapozott, kivitelezhető, stb. kormányprogrammal áll elő (eddig már vagy 4 variáns készült belőle, és előzetesen módosították/kiegészítették, nem is egyszer), majd a közpolitikai területek szerinti szakmai testületek által hitelesített és elismert személyiségeket jelöl, hanem kezdőket, illetve a kijelölt tárca feladatainak szempontjából laikus/inkompetens személyeket?
Nem hiszek bennük és nem is keresem az összeesküvéselméleteket (azt sem, hogy Brüsszelből irányítanák majd a kormányt) a politikai attitűdök és gyakorlatok mögött (aki viszont szakértői kormányt készül vezetni annak figyelnie kell a munkatársai politikai hátterére, hiszen kötődéseik jogos bírálat, illetve rosszindulatú találgatások tárgyát képezik), én inkább azt látom, hogy a kijelölt kormányfő alkalmatlan (amúgy is zavaros hátterű, elnöki) megbízásának ellátására, kár illúziókat táplálni irányába. Cioloș maratoni úszóversenyre készült, de a parti fövenyben elakadt, és – észreveszi vagy sem – dicsőséggel és drukkerek százának óvációi közepette, megfulladt.
Országunk valóban kreatív a politikai vezetés terén (is, ahogy azt Iliescu mondta, mi itt „eredeti demokráciát” építünk!) előszőr a demokraták nélküli demokráciát „találtuk föl”, azt a szimulákrumot, mely kívülről jól néz ki csakhogy belülről üres és megtévesztő (Titu Maiorescu „forme fără fond” elméletének gyakorlatba ültetési kísérlete köszön itt vissza). Aztán a szakértői kormány fából vaskarikájával oda jutottunk, hogy a „szakértőiség”-et is lejáratjuk még mielőtt megtapasztalhattuk volna működését, esetleges előnyeit és hátrányait, stb. Ionesco és Caragiale kórusban röhögné halálra magát, ha láthatná, ahogy a minél nagyobb parlamenti támogatottság egyre inkább magányossá, magára hagyatottá teszi a kijelölt miniszterelnököt, aki ráadásul észre sem veszi mindezt: tipikus tragikomédia, könnyes bruhaha.



2015/11/10

A vox populi lassan hazaszivárog

A vox populi lassan hazaszivárog 
(Long live: tévé-sör-új zakuszka!)

Agorának, a közösségi politizálás megszentelt terének indultak a Colectiv-klubbeli gyász és változtatni akarás elemi felindultságából induló tüntetések, de mára már kiégtek a megmozdulások. A hirtelen fellángolt „forradalmi hangulat”, és az utcai megmozdulások nagyon gyorsan elvesztették dinamizmusukat, egyfelől, mert a kezdeti követelések „megvalósultak”, a legtöbben csak Victor Ponta és Gabriel Oprea távozását akarták; másfelől meg a bejelentett és hőn vágyott új kurzus, a politikai osztály megtisztítása, várat magára – érdeklődés híján elmarad – és mert végiggondolni is nehéz a sok-sok elégedetlenséget, nemhogy rendszerbe szervezni és lépésről-lépésre megváltoztatni a politikai felvilágot. A megmozdulások haszna, hogy legalább sokan megálltak egy pillantra és talán el is gondolkodtak azon, hogy mi lenne a teendő, egyáltalán mi a baj a társadalommal és főként a politikai élettel az országban, miért történnek a jelenlegi katasztrófához hasonló dolgok, miért nem „jó irányba mennek a dolgok”, ahogy azt a közvéleménykutatások mérik és mutatják?
És bár az utca népe, a tüntetés-sorozatok, az elmúlt bő 3 évben harmadszor buktatnak kormányt, érzi/sejti azt mindenki, hogy valahogy mégsem jut előbbre a „civil társadalom” azon napirendje, hogy „leváltsa” a korruptként percipiált politikai osztályt, hogy érvényt szerezzen integritás, feddhetetlenség iránti vágyának, elhozza a „normalitást”. És jól érzi a közvélemény, hogy kormányok, és adminisztrációk jönnek és mennek, a korrupció marad. Hiába a mediatizált DNA-s föllépések, a leleplezések és (azért csak ritkán) bírói ítéletek: a régi undokokat/korruptakat újak váltják, akik semmivel sem tisztességesebbek elődjeiknél, a közélet nem tisztul, csak a korrupció abisszális mélysége, elborzasztó elterjedtsége tárul föl. A sikertelenségnek számtalan oka és körülménye van, megpróbálok két összetevőt vázolni itt és most. Először, arról van szó, hogy nemcsak az utca hangja, a fölháborodott nép, nem érti a strukturális közéleti korrupció természetét, és félreérti annak működési mechanizmusait, hanem a politikai osztály és a szakértők nagy része sem. A strukturális politikai korrupció román változata rövid távon leválthatatlan, ha valamilyen csoda folytán sikerülne az összes korrupt politikust, közszolgát, hivatalnokot, de még az utcai szintű bürokratákat (street level birocrats) orvosokat, forgalmi rendőröket, vámosokat, kalauzokat és jegyárusokat, stb., is elzavarni: az ország kormányozhatatlanná válna! (A kormányozhatóságot itt a Foucault által a fogalomnak tulajdonított értelmeben használom[i]). A bürokrácia egészét átszövő és eredeti rendeltetésétől eltérítő korrupció ugyanis, nemcsak néhány (vagy akár a legtöbb) politikus korrupcióra való személyes hajlamán, megvesztegethetőségén és meggazdagodási vágyán, morális gyengeségén áll, hanem az apparátus sajátos kompetenciáin, az adminisztratív tapasztalaton, ami már a rendszer működtetését biztosító tudás megszerzésének és tapasztalatának kezdetein eltéríti a „közjó” iránti elkötelezettséget és ténykedést. Éppen két magyar kutató – egy dijazott tanulmányban[ii] – mutatta ki, hogy a politikusok önmagukban nem is tudnak korrupt hálózatokat működtetni, ebben a közép és alacsonyabb színtű hivatalnokok a „szakértők”, és rendre rájuk is bízzák a feladatot (és a kockázatot is). Azt állítom, hogy ma a román adminisztrációban az egyetlen hiteles és megbízható tudásnak, és a tapasztalati tudást mindennél magasabban értékelik, a korrupciós kiskapúk helyének, a lefizetendők, a jattok, csúszó és kenőpénzek, és nem hivatalos „vámok”, stb., nagyságrendjének, illetve a nyomok eltűntetésének a technikái alkotják (ez utóbbi képesség egyenesen a siker legfontosabb kritériuma!). Az „ügyeskedés” („a fi descurcăreț”, vagy „a înțelege șmecheria” – mondják rá) szocializációs tényező azok számára, akik hivatalnokok akarnak lenni, akik muszáj megfeleljenek, illetve belenevelkedjenek a korrupt intézményekbe/szervezetekbe, másképpen vagy be sem kerülhetnek, vagy kitaszítja őket a rendszer. (Következésképpen egy „szakértői kormány” semmit nem tehet – és nem is fog tenni – a helyzet tisztázásáért, a korrupciós hálózatok felszámolásáért).
A másik félreértés, ami miatt az utcára vonulók hangja nem sokat változtathat a dolgok állásán (nem a hiteles vox populi), hogy szervezetlenségében és heterogén elvárásrendszere, valamint befolyásolhatóságának és kisajátíthatóságának következményeként (a teljes politkai osztályra kiterjesztett korrupciós vád alapján meg sem fogalmazhatók reális elvárások, nem tisztulhat a kép) nem, vagy legalábbis még nem, politikai szubjektum (ismét Foucaultra kell hivatkozni ennek megértéséhez[iii]). Nincs meg sem a legitimitása, sem a hitelessége ahhoz, hogy a politika asztalához ülhessen és érdemben befolyásolja a politikai vitát, versengést. Ezért még mielőtt azt kérdeznénk: mit akar az utca (hangja)?, azt kell kérdeznünk ki, és mi az utca, hogyan válik/hat politikai értelemben szubjektummá? Johannis elhibázott kísérlete, hogy meghívjon és asztalához ültessen úgymond az utca hangját kifejező – csak általa ismert kritériumok szerint kiválasztott (kontesztálják is rendesen) – személyeket („civil társadalmi képviselőket”), nem lehet demokratikus legitimitás és hitelesség forrása, és nem teremt politikai szubjektumokat a civil oldalon. A szuverén elnök legitimitása nem átruházható, más jellegű, mint ami a civil-társadalmi szubjektummá váláshoz kell, ezért az elnök lényegében csak megosztja, illetve kompromittálja az amúgy is gyenge (rommagyar vonatkozásban egyáltalán nem létező) civil társadalmat, leereszkedik hozzájuk, hogy politikai céljainak kisajátítsa, rátelepedjen, felhasználja indulataikat. (Nem mellesleg a média többet tesz és tett a korrupció leleplezéséért/fölszámolásáért - már itt is a rommagyar média lényeges kivételétől eltekintve -, mint az „utca hangja”, az elnöknek az ők föltáró tevékenységét kellene támogatnia, csakhogy éppen ő volt az aki helyeselte, hogy a titkosszolgálatok emberei szerkesztőségekben húzódjanak meg, mégha elfelejtettük is e gesztusát).
A valódi és legitim civil társadalmi szerveződések nagyban segíthetik a korrupció-ellenes harcot azzal, hogy lusztrációs szabályokat kérnek, az összeférhetetlenségek körének tisztázását és szigorú ellenőrzését, mandátummaximálást, az immunitások eltörlését, nyomást gyakorolnak az ügyészség és bíróság szakszerű tevékenységéért, hogy a médiákban megjelenő korrupciós ügyeket kivizsgálják, hogy semmilyen formában, szavazataikkal se, támogassanak korrupció-gyanús politikusokat/hivatalnokokat, stb., stb.
A pártok most kivárnak, és remélik megússzák az átvilágítást és nem kényszerülnek igazi változtatásokra, élükön az RMDSz-el, amelyik ellenáll mindenféle változtatási kísérletnek, (éppen a válság közepette választották újra a régi, és korrupció gyanújába keveredett, SZKT elnököt, meg is üzenték urbi et orbi, hogy lassan a testtel, csak apránként és majd, és ha... lesznek változások. Hol van már az utolsó kongresszus jelszava az újratervezésről? És egyáltalán, kinek mi köze a politikus urak/hölgyek viselt dolgaihoz? Majd, ha az urnákhoz kell járulni, akkor majd kötelező feladat lesz újraválasztásuk), korrupcióellenes föllépésnek. Ma ez a párt a mezőny legreakciósabb és mindenféle megújulást ellenző alakulata, ennek kifejtése megér egy újabb jegyzetet.




[i] A Foucault-i „kormányozhatóság” – azaz a „gouvernamentalité”, egyszerre a kormányzás elvi/eszmei és ugyanakkor gyakorlati jellegű – keretébe tartozik. Lásd. Michel Foucault, A „kormányozhatóság”, In: Fantasztikus könyvtár, Pallas-Attraktor, Bp. 1998, 106-123 p.
[ii] Lásd.István Jávor-Dávid Jancsics: The Role of Power in Organizational Corruption: An Empirical Study, In: Administration and Society, XX(X), Dec., 2013.
[iii] A szubjektum keletkezése foglalkoztatta Foucault-ot szinte minden írásában az, ahogy a kormányzatok, a politikai establishment különféle eljárásokkal, kényszerekkel és intézményes besorolással, kontrollal és jutalommal, stb., is létrehozza a kormányozható polgárt, a politikai szubjektumot. Az utca hangja, mint amorf és meghatározhatatlan akaratok vektora, „még nem” szubjektum – nem test és lélek, a hatalom által megmunkált, sőt létrehozott  polgár –  ebben az értelemben. Lásd. Michel Foucault: Felügyelet és büntetés, Gondolat, Bp. 1990.

2015/11/03

Colectiv sokk, és újra előlről?

„Colectiv” sokk, és újra előlről?

Mekkora megrázkodtatásra van szüksége egy mély álomba szenderült társadalomnak, ahhoz hogy felébredjen, hogy végre észhez térjen? Hogy ne utóbb keseregjen tragikus események fölött, hanem felelősen, sőt éberen figyeljen arra, ami körülötte történik, hogy a szolidaritás ne a temetőkapuban, hanem a hétköznapokban „jusson eszébe”? Mekkora tragédia kell ahhoz, hogy valahogy kibéküljön magával, sőt megszeresse sajátmagát, egy elidegenedett társadalom, hogy ne a képmutatás, hanem a valódi együttérzés vezesse? Milyen mélységig kell szétrágja a korrupció egy amúgy is vulnerábilis társadalom szövetét, hogy a sarokba szorított köznép fellázadjon, a hatalmasok, a profitálók, a mindent és mindenkit kizsákmányolók ellen forduljon, megálljt parancsoljon, és azt mondja: ez nem mehet így tovább? Mi kell történjen, mekkora tragédia ahhoz, hogy a gátlástalan politikusok magukba szálljanak és ne reflexszerű gesztikulációval, sztereotípiákkal, üres frázisok pufogtatásával, mesterkélt és teatrális hajlongással, szolidarítást szimulálva, de közben a helyzetet kihasználva, olcsó népszerűséget hajhászva manipulálják a népeket? Meddig mehet a politikusok cinikus hatalmi játéka, miért tűrjük, a felelősség elhárítását az áldozatok hibáztatását? Mi kellene történjen ahhoz, hogy a nekivadult kommentariátus, minden terribilis és agyament ötletet, és a realitástól elrugaszkodott összeesküvés-elméletet ne honoráljon, hogy egyáltalán leálljon, egyperces néma csendet tartson, a kegyeleti jogot gyakorolja? Az ég mekkora szelete kell ránk szakadjon, hogy a médiák és celebjei, ne ratinget, nézettséget, és persze tulajdonosaik elvárásainak való megfelelést lesve, eligazítást várva, manipuláljanak, hanem valódi kérdéseket tegyenek föl, valódi felelősöket keressenek, és egyáltalán valóságot közvetítsenek? Mennyi drámai mozgóképet kell látnunk, hogy rádöbbenjünk: mindnyájan egy nagy és düledező romkocsmában, lármás őskori barlang-klubban élünk, háttal az egyetlen kijáratnak, melyet gomolygó füst és felhalmozódott szemét torlaszol el, év(ezredek)tizedek hordaléka? Ki juthatunk-e még a fényre, és nem vakít-e az meg, ha mégis kijutunk? Meddig tűrjük, sőt támogatjuk, hogy az egyházak okkult vállalkozások, profitot termelő részvénytársaságok legyenek és ne önzetlenül lelki vigaszt, erkölcsi megigazulásunk ígéretét nyújtsák?
Naphosszat sorolhatnám a kérdéseket, melyek a tragédia képeinek látványára – felteszem – minden épeszű emberben fölmerülnek, és persze ha percig is elgondolkodtatnak, érdemes lenne folytatni. Talán fontosabb ennél, hogy a péntek esti tragédiának, legalább egy aspektusát megpróbáljuk előnnyé változtatni, és azt hiszem, az elnök megadta ehhez az alaphangot, amikor a hozzá nem értést, de főként a korrupciót tette felelőssé a bukaresti klubban történtekért. Szerencsés lenne, ha a korrupcióellenes hangulatot, sőt határozott kiállást erősítené a kollektív döbbenet, a bukaresti memento mori, esélyt és lehetőséget teremtve – legalább a 24-ik órában – a társadalmiságunkat rákos daganatként ellepő, a közbizalmat fölszámoló,  „társadalmi patológia” legyőzéséhez. A mégoly fertőzött társadalmat sem lehet „leváltani”, de a korrupt hatalmasokat és ügynökeiket a szervezeti szinten eljáró korrupt hivtalnokokat felelősségre lehet- és kell vonni. És ehhez jó alkalmat jelent(het)nének a jövőben esedékes választások, szigorú etikai kódot kelle(ne) elfogadtatni és betartatni a pártokkal és az egész politikai osztállyal, hiszen másként nem megy. Az újraválasztott korrupt előljárók csak a korrupció mindent beszippantó örvényébe viszik a társadalmat. Ezért is olvasom meglepődve Kelemen Hunor minapi interjúját, melyben az összeférhetetlenség, tehát a korrupció kapcsán, arról beszél, hogy az RMDSz-nek (és implicit a rommagyar politikusoknak – illetve a rommagyar vezér így érti az új elnök szavát!) nincs szüksége erkölcsi kódexre, nekünk a mi korruptjaink továbbra is jók, bátran, sőt büszkén újrajelölhetők, hiszen magyarok nemde?, a korrupció meg köztudottan román, sugallja a vezér.
Elítélhetjük, és bizonyára a bíróság is hasonlóan elítéli a közvetlen felelősöket, a klubot tulajdonló és működtető vállalkozókat, vagy akár az engedélyeket felelőtlenül kibocsájtó hivatalnokokat, stb., de a kérdés az, lehet-e ma ebben az országban valakik lefizetése nélkül, korrupciós hálózatokba való belépést megkerülve bármiféle vállalkozást működtetni? Vajon nem könnyebb a törvények betűjét és szellemét megkerülni, mint a korrupt hálózatokat kijátszani, csúszópénzt, védelmi pénz megfizetését, miegymást, megúszni? Tapasztalat szerint, összeköttetés, kenő-csúszó és védelmi, stb., pénz megfizetése nélkül lehetetlenség ma Romániában vállalkozásba kezdeni, sőt akár a legegyszerübb bürokratikus ügyet elintézni sem lehetséges. A korrupció – annak minden műfaja, formája és mechanizmusa – párhuzamos, a valós és látható, legális és morális társadalomhoz képest, láthatatlan, alternatív társadalmat alakított ki magának, mely a bűnöző alvilágtól a politikai/kormányzati felvilágig, mindent megdupláz, sőt ellenőrzése alatt tart. A korrupt párhuzamos világ viszont kegyetlenebb a láthatónál, nálunk nem „a halál és az adóhivatal” a biztos, ahogy azt mondani szokás, hanem a „halál és a behajtó-fiúk”, az okkult valóság zsoldosai jönnek el biztosan. És itt ne csak a fekete bomberdzsekis, kigyúrt és kopasz verőlegényekre gondoljanak, hanem minden olyan helyzetre és szereplőre, mely duplán fizettet meg velünk, egyszerű halandókkal, szinte mindenféle szolgáltatást. Mert hiába fizetünk egészségbiztosítást, ha betegek vagyunk, még egyszer zsebbe kell nyúlnunk, anélkül nem megy. Hiába ingyenes – költségvetésből finanszírozott – az oktatás, azért az még egyszer pénzbe kerül. Hiába fizetünk útadót az üzemanyag árába foglalva, még egyszer megfizettetik velünk. És hogy hányszor fizetünk és mibe kerülnek luxusautóikon szírénázva furikázó, márkás gúnyájú politikusaink, a dícsőséges felvilág, azt már föl sem vetem.

A Colectiv-gyász elmúlik, el kell, hogy múlnia, és tartok tőle, hogy vele együtt a részvét, a törődés és odafigyelés is, de marad még legalább két nyomasztó kérdés: Mikor heverjük ki sajátmagunkat, gyávaságunk, nemtörődömségünk, nyegleségünk és felelőtlenségünk? Meggyógyulunk-e egyáltalán?