2015/11/10

A vox populi lassan hazaszivárog

A vox populi lassan hazaszivárog 
(Long live: tévé-sör-új zakuszka!)

Agorának, a közösségi politizálás megszentelt terének indultak a Colectiv-klubbeli gyász és változtatni akarás elemi felindultságából induló tüntetések, de mára már kiégtek a megmozdulások. A hirtelen fellángolt „forradalmi hangulat”, és az utcai megmozdulások nagyon gyorsan elvesztették dinamizmusukat, egyfelől, mert a kezdeti követelések „megvalósultak”, a legtöbben csak Victor Ponta és Gabriel Oprea távozását akarták; másfelől meg a bejelentett és hőn vágyott új kurzus, a politikai osztály megtisztítása, várat magára – érdeklődés híján elmarad – és mert végiggondolni is nehéz a sok-sok elégedetlenséget, nemhogy rendszerbe szervezni és lépésről-lépésre megváltoztatni a politikai felvilágot. A megmozdulások haszna, hogy legalább sokan megálltak egy pillantra és talán el is gondolkodtak azon, hogy mi lenne a teendő, egyáltalán mi a baj a társadalommal és főként a politikai élettel az országban, miért történnek a jelenlegi katasztrófához hasonló dolgok, miért nem „jó irányba mennek a dolgok”, ahogy azt a közvéleménykutatások mérik és mutatják?
És bár az utca népe, a tüntetés-sorozatok, az elmúlt bő 3 évben harmadszor buktatnak kormányt, érzi/sejti azt mindenki, hogy valahogy mégsem jut előbbre a „civil társadalom” azon napirendje, hogy „leváltsa” a korruptként percipiált politikai osztályt, hogy érvényt szerezzen integritás, feddhetetlenség iránti vágyának, elhozza a „normalitást”. És jól érzi a közvélemény, hogy kormányok, és adminisztrációk jönnek és mennek, a korrupció marad. Hiába a mediatizált DNA-s föllépések, a leleplezések és (azért csak ritkán) bírói ítéletek: a régi undokokat/korruptakat újak váltják, akik semmivel sem tisztességesebbek elődjeiknél, a közélet nem tisztul, csak a korrupció abisszális mélysége, elborzasztó elterjedtsége tárul föl. A sikertelenségnek számtalan oka és körülménye van, megpróbálok két összetevőt vázolni itt és most. Először, arról van szó, hogy nemcsak az utca hangja, a fölháborodott nép, nem érti a strukturális közéleti korrupció természetét, és félreérti annak működési mechanizmusait, hanem a politikai osztály és a szakértők nagy része sem. A strukturális politikai korrupció román változata rövid távon leválthatatlan, ha valamilyen csoda folytán sikerülne az összes korrupt politikust, közszolgát, hivatalnokot, de még az utcai szintű bürokratákat (street level birocrats) orvosokat, forgalmi rendőröket, vámosokat, kalauzokat és jegyárusokat, stb., is elzavarni: az ország kormányozhatatlanná válna! (A kormányozhatóságot itt a Foucault által a fogalomnak tulajdonított értelmeben használom[i]). A bürokrácia egészét átszövő és eredeti rendeltetésétől eltérítő korrupció ugyanis, nemcsak néhány (vagy akár a legtöbb) politikus korrupcióra való személyes hajlamán, megvesztegethetőségén és meggazdagodási vágyán, morális gyengeségén áll, hanem az apparátus sajátos kompetenciáin, az adminisztratív tapasztalaton, ami már a rendszer működtetését biztosító tudás megszerzésének és tapasztalatának kezdetein eltéríti a „közjó” iránti elkötelezettséget és ténykedést. Éppen két magyar kutató – egy dijazott tanulmányban[ii] – mutatta ki, hogy a politikusok önmagukban nem is tudnak korrupt hálózatokat működtetni, ebben a közép és alacsonyabb színtű hivatalnokok a „szakértők”, és rendre rájuk is bízzák a feladatot (és a kockázatot is). Azt állítom, hogy ma a román adminisztrációban az egyetlen hiteles és megbízható tudásnak, és a tapasztalati tudást mindennél magasabban értékelik, a korrupciós kiskapúk helyének, a lefizetendők, a jattok, csúszó és kenőpénzek, és nem hivatalos „vámok”, stb., nagyságrendjének, illetve a nyomok eltűntetésének a technikái alkotják (ez utóbbi képesség egyenesen a siker legfontosabb kritériuma!). Az „ügyeskedés” („a fi descurcăreț”, vagy „a înțelege șmecheria” – mondják rá) szocializációs tényező azok számára, akik hivatalnokok akarnak lenni, akik muszáj megfeleljenek, illetve belenevelkedjenek a korrupt intézményekbe/szervezetekbe, másképpen vagy be sem kerülhetnek, vagy kitaszítja őket a rendszer. (Következésképpen egy „szakértői kormány” semmit nem tehet – és nem is fog tenni – a helyzet tisztázásáért, a korrupciós hálózatok felszámolásáért).
A másik félreértés, ami miatt az utcára vonulók hangja nem sokat változtathat a dolgok állásán (nem a hiteles vox populi), hogy szervezetlenségében és heterogén elvárásrendszere, valamint befolyásolhatóságának és kisajátíthatóságának következményeként (a teljes politkai osztályra kiterjesztett korrupciós vád alapján meg sem fogalmazhatók reális elvárások, nem tisztulhat a kép) nem, vagy legalábbis még nem, politikai szubjektum (ismét Foucaultra kell hivatkozni ennek megértéséhez[iii]). Nincs meg sem a legitimitása, sem a hitelessége ahhoz, hogy a politika asztalához ülhessen és érdemben befolyásolja a politikai vitát, versengést. Ezért még mielőtt azt kérdeznénk: mit akar az utca (hangja)?, azt kell kérdeznünk ki, és mi az utca, hogyan válik/hat politikai értelemben szubjektummá? Johannis elhibázott kísérlete, hogy meghívjon és asztalához ültessen úgymond az utca hangját kifejező – csak általa ismert kritériumok szerint kiválasztott (kontesztálják is rendesen) – személyeket („civil társadalmi képviselőket”), nem lehet demokratikus legitimitás és hitelesség forrása, és nem teremt politikai szubjektumokat a civil oldalon. A szuverén elnök legitimitása nem átruházható, más jellegű, mint ami a civil-társadalmi szubjektummá váláshoz kell, ezért az elnök lényegében csak megosztja, illetve kompromittálja az amúgy is gyenge (rommagyar vonatkozásban egyáltalán nem létező) civil társadalmat, leereszkedik hozzájuk, hogy politikai céljainak kisajátítsa, rátelepedjen, felhasználja indulataikat. (Nem mellesleg a média többet tesz és tett a korrupció leleplezéséért/fölszámolásáért - már itt is a rommagyar média lényeges kivételétől eltekintve -, mint az „utca hangja”, az elnöknek az ők föltáró tevékenységét kellene támogatnia, csakhogy éppen ő volt az aki helyeselte, hogy a titkosszolgálatok emberei szerkesztőségekben húzódjanak meg, mégha elfelejtettük is e gesztusát).
A valódi és legitim civil társadalmi szerveződések nagyban segíthetik a korrupció-ellenes harcot azzal, hogy lusztrációs szabályokat kérnek, az összeférhetetlenségek körének tisztázását és szigorú ellenőrzését, mandátummaximálást, az immunitások eltörlését, nyomást gyakorolnak az ügyészség és bíróság szakszerű tevékenységéért, hogy a médiákban megjelenő korrupciós ügyeket kivizsgálják, hogy semmilyen formában, szavazataikkal se, támogassanak korrupció-gyanús politikusokat/hivatalnokokat, stb., stb.
A pártok most kivárnak, és remélik megússzák az átvilágítást és nem kényszerülnek igazi változtatásokra, élükön az RMDSz-el, amelyik ellenáll mindenféle változtatási kísérletnek, (éppen a válság közepette választották újra a régi, és korrupció gyanújába keveredett, SZKT elnököt, meg is üzenték urbi et orbi, hogy lassan a testtel, csak apránként és majd, és ha... lesznek változások. Hol van már az utolsó kongresszus jelszava az újratervezésről? És egyáltalán, kinek mi köze a politikus urak/hölgyek viselt dolgaihoz? Majd, ha az urnákhoz kell járulni, akkor majd kötelező feladat lesz újraválasztásuk), korrupcióellenes föllépésnek. Ma ez a párt a mezőny legreakciósabb és mindenféle megújulást ellenző alakulata, ennek kifejtése megér egy újabb jegyzetet.




[i] A Foucault-i „kormányozhatóság” – azaz a „gouvernamentalité”, egyszerre a kormányzás elvi/eszmei és ugyanakkor gyakorlati jellegű – keretébe tartozik. Lásd. Michel Foucault, A „kormányozhatóság”, In: Fantasztikus könyvtár, Pallas-Attraktor, Bp. 1998, 106-123 p.
[ii] Lásd.István Jávor-Dávid Jancsics: The Role of Power in Organizational Corruption: An Empirical Study, In: Administration and Society, XX(X), Dec., 2013.
[iii] A szubjektum keletkezése foglalkoztatta Foucault-ot szinte minden írásában az, ahogy a kormányzatok, a politikai establishment különféle eljárásokkal, kényszerekkel és intézményes besorolással, kontrollal és jutalommal, stb., is létrehozza a kormányozható polgárt, a politikai szubjektumot. Az utca hangja, mint amorf és meghatározhatatlan akaratok vektora, „még nem” szubjektum – nem test és lélek, a hatalom által megmunkált, sőt létrehozott  polgár –  ebben az értelemben. Lásd. Michel Foucault: Felügyelet és büntetés, Gondolat, Bp. 1990.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése