Colectiv sokk, és újra előlről?

„Colectiv” sokk, és újra előlről?

Mekkora megrázkodtatásra van szüksége egy mély álomba szenderült társadalomnak, ahhoz hogy felébredjen, hogy végre észhez térjen? Hogy ne utóbb keseregjen tragikus események fölött, hanem felelősen, sőt éberen figyeljen arra, ami körülötte történik, hogy a szolidaritás ne a temetőkapuban, hanem a hétköznapokban „jusson eszébe”? Mekkora tragédia kell ahhoz, hogy valahogy kibéküljön magával, sőt megszeresse sajátmagát, egy elidegenedett társadalom, hogy ne a képmutatás, hanem a valódi együttérzés vezesse? Milyen mélységig kell szétrágja a korrupció egy amúgy is vulnerábilis társadalom szövetét, hogy a sarokba szorított köznép fellázadjon, a hatalmasok, a profitálók, a mindent és mindenkit kizsákmányolók ellen forduljon, megálljt parancsoljon, és azt mondja: ez nem mehet így tovább? Mi kell történjen, mekkora tragédia ahhoz, hogy a gátlástalan politikusok magukba szálljanak és ne reflexszerű gesztikulációval, sztereotípiákkal, üres frázisok pufogtatásával, mesterkélt és teatrális hajlongással, szolidarítást szimulálva, de közben a helyzetet kihasználva, olcsó népszerűséget hajhászva manipulálják a népeket? Meddig mehet a politikusok cinikus hatalmi játéka, miért tűrjük, a felelősség elhárítását az áldozatok hibáztatását? Mi kellene történjen ahhoz, hogy a nekivadult kommentariátus, minden terribilis és agyament ötletet, és a realitástól elrugaszkodott összeesküvés-elméletet ne honoráljon, hogy egyáltalán leálljon, egyperces néma csendet tartson, a kegyeleti jogot gyakorolja? Az ég mekkora szelete kell ránk szakadjon, hogy a médiák és celebjei, ne ratinget, nézettséget, és persze tulajdonosaik elvárásainak való megfelelést lesve, eligazítást várva, manipuláljanak, hanem valódi kérdéseket tegyenek föl, valódi felelősöket keressenek, és egyáltalán valóságot közvetítsenek? Mennyi drámai mozgóképet kell látnunk, hogy rádöbbenjünk: mindnyájan egy nagy és düledező romkocsmában, lármás őskori barlang-klubban élünk, háttal az egyetlen kijáratnak, melyet gomolygó füst és felhalmozódott szemét torlaszol el, év(ezredek)tizedek hordaléka? Ki juthatunk-e még a fényre, és nem vakít-e az meg, ha mégis kijutunk? Meddig tűrjük, sőt támogatjuk, hogy az egyházak okkult vállalkozások, profitot termelő részvénytársaságok legyenek és ne önzetlenül lelki vigaszt, erkölcsi megigazulásunk ígéretét nyújtsák?

Naphosszat sorolhatnám a kérdéseket, melyek a tragédia képeinek látványára – felteszem – minden épeszű emberben fölmerülnek, és persze ha percig is elgondolkodtatnak, érdemes lenne folytatni. Talán fontosabb ennél, hogy a péntek esti tragédiának, legalább egy aspektusát megpróbáljuk előnnyé változtatni, és azt hiszem, az elnök megadta ehhez az alaphangot, amikor a hozzá nem értést, de főként a korrupciót tette felelőssé a bukaresti klubban történtekért. Szerencsés lenne, ha a korrupcióellenes hangulatot, sőt határozott kiállást erősítené a kollektív döbbenet, a bukaresti memento mori, esélyt és lehetőséget teremtve – legalább a 24-ik órában – a társadalmiságunkat rákos daganatként ellepő, a közbizalmat fölszámoló,  „társadalmi patológia” legyőzéséhez. A mégoly fertőzött társadalmat sem lehet „leváltani”, de a korrupt hatalmasokat és ügynökeiket a szervezeti szinten eljáró korrupt hivtalnokokat felelősségre lehet- és kell vonni. És ehhez jó alkalmat jelent(het)nének a jövőben esedékes választások, szigorú etikai kódot kelle(ne) elfogadtatni és betartatni a pártokkal és az egész politikai osztállyal, hiszen másként nem megy. Az újraválasztott korrupt előljárók csak a korrupció mindent beszippantó örvényébe viszik a társadalmat. Ezért is olvasom meglepődve Kelemen Hunor minapi interjúját, melyben az összeférhetetlenség, tehát a korrupció kapcsán, arról beszél, hogy az RMDSz-nek (és implicit a rommagyar politikusoknak – illetve a rommagyar vezér így érti az új elnök szavát!) nincs szüksége erkölcsi kódexre, nekünk a mi korruptjaink továbbra is jók, bátran, sőt büszkén újrajelölhetők, hiszen magyarok nemde?, a korrupció meg köztudottan román, sugallja a vezér.

Elítélhetjük, és bizonyára a bíróság is hasonlóan elítéli a közvetlen felelősöket, a klubot tulajdonló és működtető vállalkozókat, vagy akár az engedélyeket felelőtlenül kibocsájtó hivatalnokokat, stb., de a kérdés az, lehet-e ma ebben az országban valakik lefizetése nélkül, korrupciós hálózatokba való belépést megkerülve bármiféle vállalkozást működtetni? Vajon nem könnyebb a törvények betűjét és szellemét megkerülni, mint a korrupt hálózatokat kijátszani, csúszópénzt, védelmi pénz megfizetését, miegymást, megúszni? Tapasztalat szerint, összeköttetés, kenő-csúszó és védelmi, stb., pénz megfizetése nélkül lehetetlenség ma Romániában vállalkozásba kezdeni, sőt akár a legegyszerübb bürokratikus ügyet elintézni sem lehetséges. A korrupció – annak minden műfaja, formája és mechanizmusa – párhuzamos, a valós és látható, legális és morális társadalomhoz képest, láthatatlan, alternatív társadalmat alakított ki magának, mely a bűnöző alvilágtól a politikai/kormányzati felvilágig, mindent megdupláz, sőt ellenőrzése alatt tart. A korrupt párhuzamos világ viszont kegyetlenebb a láthatónál, nálunk nem „a halál és az adóhivatal” a biztos, ahogy azt mondani szokás, hanem a „halál és a behajtó-fiúk”, az okkult valóság zsoldosai jönnek el biztosan. És itt ne csak a fekete bomberdzsekis, kigyúrt és kopasz verőlegényekre gondoljanak, hanem minden olyan helyzetre és szereplőre, mely duplán fizettet meg velünk, egyszerű halandókkal, szinte mindenféle szolgáltatást. Mert hiába fizetünk egészségbiztosítást, ha betegek vagyunk, még egyszer zsebbe kell nyúlnunk, anélkül nem megy. Hiába ingyenes – költségvetésből finanszírozott – az oktatás, azért az még egyszer pénzbe kerül. Hiába fizetünk útadót az üzemanyag árába foglalva, még egyszer megfizettetik velünk. És hogy hányszor fizetünk és mibe kerülnek luxusautóikon szírénázva furikázó, márkás gúnyájú politikusaink, a dícsőséges felvilág, azt már föl sem vetem.

A Colectiv-gyász elmúlik, el kell, hogy múlnia, és tartok tőle, hogy vele együtt a részvét, a törődés és odafigyelés is, de marad még legalább két nyomasztó kérdés: Mikor heverjük ki sajátmagunkat, gyávaságunk, nemtörődömségünk, nyegleségünk és felelőtlenségünk? Meggyógyulunk-e egyáltalán?