Szimbolikus játszmák
Amit köznapi emberekként öröktől
való (sőt nem egyszer szent és érinthetetlen) hagyománynak vélünk, a
leggyakrabban „kitalált tradíció”, mely egy sor társadalmi gyakorlat, rítus,
szimbolikus jelentőséggel bíró folyamat[i],
és ezeken keresztül a történelmi múlt valamely szakaszával való kontinuitást
hivatott megjeleníteni (a román történészek által sokat emlegetett román,
dák-római kori kontinuitás, száz éves „elmélete” is ilyen rég dédelgetett
tradíció, sőt historiográfiaivá avanzsált hagyomány, vajmi kevés köze van a
tudományhoz, de annál több a szimbolikus nemzetépítéshez, mítosz, mely éppen a
nem létező történelmi források miatt keletkező feszültség föloldását szolgálja.
Az a naiv, aki nem ismeri ezt föl, és másként tekint a román történelmi
mitológia központi magjára). A kitalált és aztán egy többé-kevésbé ritualizált
folyamat eredményeként, a tárgyi szimbólum segítségével/közvetítésével
megerősített tradíciót akár szimbólumépítési gyakorlatnak is nevezhetjük. A
szimbólumok melyekkel együtt élünk, és amelyek létrehozásának részesei vagyunk,
hiszen azok lényege nem is belső tartalmukból, hanem a használók (fogyasztók)
hozzá kapcsolódó értelmezéseiből, sőt érzelmi azonosulásukból származik,
történelmi termékek, és mint ilyenek időben változóak. De nem elméletről, hanem
a székelyzászlónak, mint közöségi/etnikai szimbólumnak és a hozzá kapcsolódó tradícióteremtő
társadalmi gyakorlatnak a politikai karrierjéről, a játszma jelen állásáról
szeretnék beszélni. És mindjárt leszögezném, hogy egy tizenéves régiséggel
rendelkező szimbolikus tárgyról, lobogóról van szó, melyet egy politikai
nyomásgyakorló (informális) csoport próbál elejétől fogva elfogadtatni (promózni),
a székely etnikai/nemzeti identitás jelképeként használni. Nem állítom, hogy az
illető szervezet (SzNT) világos szabályrendszert vagy rituális eljárási rendet
talált volna a zászló tradicióvá tételéhez, abból gazdálkodott, ami adódott. Ezért
a rituális folyamat egyáltalán nem volt síma az ők részéről sem (felsorolni is
nehéz azokat az ad hoc lépéseket, gesztusokat, félig-meddig kidolgozott
dramaturgia szerinti rítusokat, amelyekkel máris próbálkoztak a kezdeményezők,
a sportvetélkedők alkalmainak kihasználásától, március 15.-i ünnepségeken át
ki-, föl-, körbe, stb. vonulásokig, és rá vonatkozó tanácsi döntésekig, stb.,
bezárólag), mégis beindult a folyamat; a zászló és az általa szimbolizált közösség
elindult a tradícióteremtési folyamat beláthatatlan hosszúságú útján; az elakadás elsősorban a
külső – többségi és/vagy hatalmi – ellenállás miatt történt/történik, a hatalmasságok
annak a román történeti mítosznak a nevében lépnek föl az új szimbólum ellen,
mely az „egységes nemzetállam” szellemében („statolatria” - államimádat) véli
fölfedezni a román nemzeti identitás legfontosabb magját. Ennek a történelmi
mítosznak, etno-nacionalista föllépésnek és túlbiztosítási igyekezetnek ma a
prefektusok a reprezentánsai (bár nem függetlenül a kormányzati akarattól), és
a Székelyföldön ők az „elrománosítási” projekt[ii]
utóvédharcosai. Viszont paradox módon az a szimbolikus agresszió, amivel a
prefektusok a zászlót és a hozzá kapcsolódó rituális gyakorlatot üldözik,
elősegíti annak (akár nyílt, akár szubverzív) megerősödését, szimbolikus
jelentőségének megnövekedését (legjobb példa erre, hogy körülötte már nemcsak
regionális, hanem összmagyar szolidarítás alakult ki, rengeteg magyarországi
településen, és még a budapesti Parlamenten is ott lobog: deterritorializálódott):
ez, ha úgy tetszik, harcedzetté teszi a zászlót. Meglátásom – pontosabban a politikai
pragmatizmus (issue based policy) szempontjai – szerint a zászlóharcot táplálni
fölösleges energiapazarlás,
végeláthatatlan szimbolikus játszma mindkét oldalon, de szemmel láthatóan egyik
fél sem kíván kihátrálni belőle, presztízsharc, ezért pedig győzni egyik félnek
sem lehet. A szimbólum megerősítését egyéb politikai eszközökkel és más
rituális folyamatokkal is lehet segíteni.
A székely zászló minden bizonnyal
reálisan létező (népi) elvárásoknak felel meg, és bár, mint minden szimbólum
többértelmű (alkalmat teremt a manipulációra, mint ahogy Izsák Balázs, de a
székelyföldi kiskirályok nem különben, ilymódon próbálják saját politikai
tőkéjük növelésére használni), és többféle jelentésréteggel bír. Jól
reprezentál egy sajátos helyzetű közösséget[iii],
nemcsak a román többséggel szembeni pozicionálódással, hanem a magyarságon
belüli sajátos „etnikai jellegű” székely identitás reprezentálásának terén is. Ugyanakkor
a zászló és a köréje épülő tradíció a közösséget (communitas) igyekszik képviselni
az adminisztratív struktúrával szemben[iv],
az autonómiatörekvéseket, melyek éppen új határok kijelölését sürgetik.
A székely zászló rövid idő alatti
meghonosításának rituális folyamatát akasztotta meg a legújabb fejlemény, az,
hogy a Hargita megyei tanács – visszakanyarodva, de most már a kovásznaiakkal
való egyeztetés nélkül – a 2009-es intézményesítési kísérlethez, megyezászlónak fogadtatta el azt.
Az a szimbolikus jelentés, amit a zászló, mint közösségi, és ezért a jelenlegi
adminisztratív struktúra ellenében létrehozott jelkép elsődlegesen képvisel,
lett fölülírva egy – egyébként kontesztált és merőben mesterkéltnek tekintett,
ráoktrojált, stb., megye tanácsa által hozott – adminisztratív határozattal. Észreveszi vagy
sem, tudatosan, politikai tőkeszerzési vágyból tette vagy megtévelyedésből,
zavarodottságból, sőt bűnös tudatlanságból, a megyei tanács (és a javaslatot
tevő elnök) gesztusával nem segíti, hanem lejáratja, jelentőségét csorbítja a
székely lobogónak[v]. A
fölösleges kisajátítási gesztus, mely minden bizonnyal csak a szimbolikus harc
kiújulását eredményezi, éppen arról az értékvesztésről és zavarodottságról
tanúskodik, amelyet az RMDSz kulturális „kormányzata” mutat akkor, amikor „természeti
képződményeket”[vi] próbál
erdélyi magyar (sic!) értékekként kisajátítani, saját propagandisztikus céljai
számára eszközként használni. A hiba nem a zászlóban, még a kitalált tradíciók
rituális elfogadtatásának a gesztusában sincs – ezek csak kifejezik a mély válságot
–, hanem a politikai osztály megtévelyedettségében, mely osztály megérett arra,
hogy leváltsák: újra kell kezdeni.
[i] Eric Hobsbawm brit történész,
társadalomfilozófus, veti föl (társaival együtt) a problémát, miszerint az idők
ködébe vésző, sőt már-már öröktől fogva létezőnek hitt tradíciók nagyrészt
kitalált hagyományok, melyeknek eredetét ugyan nem tudjuk minden esetben
pontosan datálni, vagy dokumentálni, mégis sokkal „fiatalabbak”, mint azt
köznapi emberek gondolnák. A tradíció kitalálása, Hobsbawm és tsai szerint, egy
társadalmilag elfogadott és többé-kevésbé szabályozott, leggyakrabban rituális
és szimbolikus gyakorlat, melynek célja, hogy „ismétlés által bevéssen bizonyos
értékeket és viselkedési normákat, melyek automatikusan magukba foglalják a
múlttal való kontinuitást” (Eric Hobsbawm, Introduction, In: E.Hobsbawm – T.
Ranger (Eds.) The Invention of Tradition, 1983, Cambridge UP, 7 p.).
[ii] Lucian
Boia írja le hitelesen a folyamatot, és azt is, hogy az „elrománosítás”
sikerült, visszafordíthatatlan, ideje lenne „európaiként gondolkodni” a
románoknak, felhagyni a nemzet túlbiztosítási gyakorlatával, mely fölösleges
energiapazarlás és társadalmi méretű visszahúzó erő.
[iii] Az, hogy egy régiót is viszonylag
egyértelműen reprezentálna, már problematikusabb, itt vitatkoznék Patakfalvi Czirják Ágnes
írásának azzal a kitételével, hogy egy valamelyest is egységes regionális
identitást, területi önreprezentációt is kijelöl. És nemcsak külső okokból, az
akadályoztatás miatt nem képes regionális reprezentációra – legalábbis egyelőre
–, hanem mert Székelyföld ma egy változó
geográfiájú, körülhatárolatlan terület. Az SzNT elképzelése szerint a
valamikori székekhez tartozó településekből áll, más autonómia-tervezetek
szerint a három úgymond „székely megye” területét öleli föl, és ennyiben hozzákapcsolódik
a jelenlegi adminisztratív felosztáshoz, stb., ez a bizonytalanság viszont
megjelenik a zászlóhasználat szimbolikus jelentésmezejében is. Székelyföldön
szép számban élnek nem-székelyek és határain kívül is szép számban élnek székelyek,
köztük nem valamiféle adminisztratív kapocs (ilyenre volt kísérlet a „székelyigazolvány”
kezdeményezésekor), hanem a kulturális/identitásbeli azonosulás teremt
kohéziót. Territorialitást az hozhatna ha a zászlót egy létező vagy majdani állam,
vagy autonóm struktúra jelképeként használnák, ez még nem cél és nem valóság.
Így a székely zászló a leginkább a székely „elképzelt közösséget” (mint azt az
éppen eltávozott Benedict Anderson mondaná) reprezentálja, Székelyföld nagyon
is porózus határaitól függetlenül.
[iv] A közösség itt a hierarchiáktól
viszonylag független, az adott esetben homogénnek tételezett székely etnikai
identitás köré szerveződő csoportot jelenti, melyet a szimbólum igyekszik reprezentálni,
illetve megerősíteni. Ezért a communitás szemben tételeződik a struktúrával,
jelen esetben a fennálló adminisztratív/politikai berendezkedéssel, egészen
úgy, ahogyan azt Victor Turner, merőben más környezetben fölfedezi, illetve
leírja (lásd. V. Turner – A rituális folyamat, 2002, 107-145 p.).
[v] Cinikus vagy sem, de ma ott tartunk, hogy
ha a Hr megyei prefektus is úgy akarja, a magyar Parlamenten a hargitai
megyezászló fog lobogni és már nem a székely (közösségi) lobogó.
[vi] Így lett a Tordai-hasadék, vagy a
Székelykő (sic!) erdélyi magyar kulturális érték, mintha ugyan a természet
kultúra lenne, és főként etnikai/nemzeti jelleggel bírna. Jellemző, hogy amíg
jobb népeknél a nemzeti kultúra értékeit az egyetemes kultúrához való
hozzájárulással mérik – és ez eddig esetünkben is így volt – a mai kulturális
politika éppen megfordítva jár el. Minél marginálisabb az egyetemes kultúra
szempontjából, valamely kulturális teljesítmény, viszont minél „mélymagyarabb/székelyebb”,
azaz sajátosabb, annál magasabbra értékeli. Így előzhetik meg a bejáratott,
nemzetközi elismerést jogosan kivívott irodalmi/művészeti/tudományos, stb.,
teljesítményt, a hivatalos kulturpolitika rangsorábn, a wasalbertek giccses
provincializmusa. Sokan reménykedtünk abban, hogy Erdélyben ez nem következik
be, hát a wasalbert felolvasó estekkel, vagy Nyirő hamvainak „körbehordozásával”,
és aztán a Tordai-hasadékkal ez nagyon is bekövetkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése