Startvonal: fölegyenesedünk-e a padlóról?
Percig sem csodálkozom azon, hogy
a politikusok diskurzusai nem őszinték, vagy hogy nem a valós viszonyokat és
szándékaikat kommunikálják (a polkomm, a hazudozás szinonímája lett mindenfele),
ez egyre kevésbé szokás, viszont jobb helyeken elemzők viszonylag koherens és
átfogó értelmezését adják a politikai történéseknek. És ez a korrekt eligazítás
az, ami hiányzik a mi kis politikai pornográfiánk színteréről, olyannyira, hogy
a tudatlanság, tájékozatlanság, már a demokratikus folyamatokat akadályozza. (Jó
esetben az elemzés/értelmezés nemcsak a pr szakik és stábok elrejtett
üzeneteinek a visszaolvasására, és kritikájára képes, hanem egyben a valós
társadalmi, hatalmi, gazdasági, stb., viszonyokkal kapcsolatos elfogadott és
megindokolt értelmezésének a folyamatos karbantartására, érvényes valóságkép
kialakítására is. Rommagyar vonatkozásban viszont, még az előbbi, ha úgy
tetszik rutinfeladat is elvégzetlen marad: mondhatnak bármit politikusaink, az
úgy van jól.)
Pedig választási év kezdődött és
ilyenkor a tájékoztatásnak/mozgosításnak nagyobb a tétje, a választási
kampányokat pedig érdemes érvényes diagnózisokra alapozni, egyébként öncélú játszadozássá
válik az egész demokratikus eljárás, a választások csupán formálisak, a vox
populi meg, nem talál meghallgatásra, és persze a felhatalmazás, a politikai
osztály legitimitása is csonkul. Sem az országos politikában, sem a rommagyar
kispályán, megalapozott diagnózisokat és rájuk vonatkoztatott politikai
programokat nem látok kibontakozni, és akkor nem is szóltam a politikai osztály
megújulásának, úgy ahogy felvállalt projektjéről, mely egyszerűen el sem
indult. A két nagy román párt belső háborúkkal, helyezkedésekkel, és főként a
korrupcióellenes ügyészség föllépései nyomán egyre kínosabb „káderhiánnyal”
küzdenek, az idei választásokon – egyre inkább úgy tűnik – a DNA jelöl, illetve
rostálja meg a jelölteket, a pártok megújulása sine era et studio, elnapolódik.
Ez főként az elnöki-párt, az új PNL esetében kínos, aki a megújulás
zászlóvívőjének pózában tetszeleg, de amely párt képtelen feddhetetlen,
közismert és népszerű jelölteket állítani. A bukaresti kínosra
sikerült főpolgármester jelölt esetében pedig egyenesen a gombhoz igyekszik
ködmönt varrni. Ha esélytelen a jelöltje az egyfordulós megmérettetésen – a magukat
jobboldalinak mondó jelöltek közt megoszlanak majd a szavazatok, és így valószínű
egy PSD-s jelölt lesz a befutó –, hát az utolsó pillanatban próbálja meg kétfordulósra
átszabni a választási szabályt. Mit számít, hogy az AB döntésének nyomán a
választási törvény már nem módosítható, és amúgy is, sürgösségi rendelettel
sarkalatos törvényt átírni, nemcsak kínos pótcselekvés, hanem egyenesen
politikai diverzió. (Nem mellesleg egy „technokrata”, azaz politikai
támogatottság és legitimáció nélküli, ügyintéző kormányra próbálja ráeröltetni
egy ilyen rendelet meghozatalát. Megeshet, hogy a parlament utólag nem szavazza
meg a rendeletet és akkor érvénytelenek lesznek a helyhatósági választások).
Közelebb hozzánk. A rommagyar
politikai mezőny a rendszerváltás óta nem volt ennyire mély
válságban, nem volt ennyire lehangoló és kilátástalan, mint éppen most (akkor
is, ha mégha mégoly gondosan kerülik politikusok és holdudvarukhoz tartozó
kommentátoraik, elemzőik, ennek a kimondását, menekülnek
a felelősség elől). És most nem is arra gondolok, hogy az RMDSZ-nek (a
többi rommagyar aprópárttól ilyesmit nem is várhatunk[i])
nincs egy átfogó helyhatósági választási programja, mely aztán lebontható lenne a
települések szintjére, és az autonómiázás
kifulladt, és hiteltelen, nélkülöz mindenféle pragmatikus szempontot; nincs
egységes jelöltállítási rendszer[ii],
és persze integritást biztosító kritérium-rendszer, etikai kódex sincs, sőt,
nem is kell; vagy hogy a jelöltállítás máris megcsúszott (van fontos település,
ahol a jelölteket csak a kampányt megelőző hónapban választják ki!) bizonytalanság
és politikai
pávatánc övezi a helyhatósági
választásokat (a helyi adminisztrációban fű sem terem ellenzékből[iii],
s a fő politikai szervezet önként mondott le a kormányzás lehetőségéről),
egyszóval az utóbbi kongresszuson
meghírdetett megújulás egyetlen jele sem látható. Hanem ami ettől is
kiábrándítóbb, a rommagyar politikai mainstream – mostmár mindenestől – letért arról
az útról, melyen az elmúlt 26 évben járt, pontosabban a Fidesz (és csatolt
részei) illiberális nemzetállamot vizionáló, valamint Európaellenes, keleti
fordulatot sürgető útjára tért[iv],
és ezzel ha úgy tetszik filozófiai/morális alapjai kérdőjeleződtek meg az
eddigi kisebbségjogi politizálásnak. Kisebbségi (azaz kollektív) jogokat csak
ott és annyiban lehet elérni, ahol és amennyiben erős a liberális demokrácia,
azaz nem csupán egy meghatározott „többség diktatúrája” érvényesül a
politikában, a közéletben, a döntések meghozatalában, hanem az „egyetemes
méltányosság”[v] elvének megfelelően
korlátozzák a többség szuverenitását. Márpedig a határontúli magyar
kisebbségeknek mindezidáig a közös európai érdekekre/értékekre és szuverenitásra,
valamint az egyetemes emberi jogokra való hivatkozással volt morális és
politikai alapjuk jogokat kérni, és nem pedig a nemzetállami elfogultságokra,
és kizárólagosságokra alapozva. A kettős beszédnek ezen a téren sincs esélye,
nem helyeselhetjük/támogathatjuk a magyarországi politikai hatalom (egyre
inkább csak orbánizmus)
illiberális demokráciáját, nemzetállami kizárólagosságát, Európa-ellenes
politikáját, (a virtuális „kétharmad” többségi diktatúráját), és közben európai
– nemzetek fölötti – szuverenitásra hivatkozunk Románia, Szlovákia, Szerbia, stb.,
esetében. Az etnikai/nemzeti többség függetlenségét, mellyel akár
diszkriminatív módon lép föl a kisebbségek ellen, csak egy magasabb szintű –
sőt egyetemes – szuverenitásra, az egyetemes méltányosságra tett hivatkozással
ellensúlyozhatjuk, esély sincs a „kisebbségi diktatúra”, egyfajta
ellen-nacionalizmus érvényesítésére. És ezért zavarodott össze a határontúli
kisebbségi politizálás, felszalámizódott, meghasonult, szegmentálódott és
képtelen folytatni megkezdett projektjét, autonómiájának elvesztéséről nem is
szólva. A nacionalizmus[vi]
rossz tanácsadó mégha magyar is és érzelmileg azonosulni tudunk vele (ugyanígy
vannak más nemzetek is saját nacionalizmusukkal), kisebbségi változatai
egyenesen esélytelenek, a nacionalista diskurzusok versengésében a kisebbségek
csak vesztesek lehetnek. Olvasom, hogy Kelemen Hunor a Fidesszel újabban kialakított jó kapcsolatot
(a többi rommagyar politikai hangadóhoz hasonlóan) úgy értékeli, illetve
kommunikálja, hogy Orbán belátta, hogy az RMDSZ-re kell halgasson az itteni
kérdésekben. Hát most lenne itt az (talán utolsó) alkalom, hogy bebizonyítsa,
kérésére Orbán eláll az illiberális nemzetállam ötletétől, a keleti nyitástól
és az ottani despoták ajnározásától, hogy mi hatumák szilárd alapon
folytathassuk politikai programjainkat. Azért nagyobb tétben nem fogadnék egy
ilyen váratlan fordulatra.
[i] Az MPP-t többé-kevésbé – legalábbis a
központi vezetés szintjén – sikerült domesztikálni, beadta a derekát az elfideszesedett
RMDSz-nek, kooperál. Ez viszont helyi szintű belső konfliktusokat
eredményezett egyelőre Sepsiszentgyörgyön,
de valószínű Udvarhelyen
sem lesz zökkenőmentes, hiszen MPP-EMNP együttműködést fontolgatnak saját
polgármester-jelölttel a helyiek. Az EMN(x) még nem tudja mit fog tenni,
egyáltalán indul-e a helyhán, vagy csak a fidesz zsarolási eszközének
szerepében tetszeleg? (A legtöbb jel arra mutat, hogy képtelennél
képtelenebb ötleteléseikkel zavarják a többi párt jelöltállítási folyamatát,
nyomást gyakorolnak, illetve feszültséget keltenek, a meghurcolás és zsarolás
lehet a budapesti ukáz részükre).
[ii] A kolozsvári példa jól mutatja a
tanácstalanságot és megtévelyedést, először ugyanis bejelentették, hogy a „történelmi
magyar” (sic!) egyházak
jelölhetnek az RMDSz-es helyhatósági lista első helyére, aztán ezt fél szájjal
visszavonták, azóta sem tudni mi folyik ezen a téren. Aztán, azelőtt jelentették
be, és döntöttek a polgármester-jelölt
személyéről – ugyanis egyetlen, előre
boritékolható jelölt jelentkezett – mielőtt véglegesen elhatározták volna,
hogy egyáltalán indítsanak-e jelöltet erre a posztra?
[iii] Egy a román politikai klientelizmust
elemző jelentés
világosan kimutatta, hogy a hatalmon/kormányon levő politikai pártok és az
általuk vezetett települések, illetve régiók részesülnek a központi elosztható
források nagy részével, vagyis tetszik vagy sem, az ellenzéki önkormányzatoknak
nem terem babér, érdekérvényesítő és erőforrás, illetve költségvetés bevonzó
képességük a minimális.
[iv] Azon túl, hogy a rommagyar politikai
establishment téves diagnózist felállítva elhitte az orbáni propagandát, hogy a
jelenlegi magyarországi hatalmi rendszer „örök”, vagy legábbis hosszú távon is
fennmarad, az „átállásnak” – eddig
is sejthető módon – anyagi vonzata is volt. Ha hinni lehet az atlatszo.hu
adatigénylésére kiadott számoknak, az RMDSz éppen annyi támogatáshoz
jutott, mint az EMNP a tavaly (azaz 250 milla forinthoz), az összeg első látásra nagynak tűnik, valójában viszont nincs
egyötöde a Szászjenő-féle fantomintézet költségvetésének. Persze közös Fidesz-RMDSz
telefonos közvélemény-kutatáshoz, előkampányhoz, meg néhány hónap
klientúraépítéshez elég, csak a rommagyar közösség nem profitál ebből sem.
[v] A híres politikai gondolkodó Alexis de Tocqueville
gondolatait idézem, aki az Amerikai
demokráciá-ról (1840) írott második kötetében fejti ki, hogy az adott nemzeti
többség szuverenítását az egyetemes méltányosság írhatja fölül, szolgálhat
hivatkozási alapul, amikor az önkorlátozást követeljük: „Létezik a világon egy
mindenkire egyformán érvényes törvény, amit nem ilyen vagy olyan nép többsége
dolgozott ki vagy fogadott el, hanem az egész emberiség többsége. Ez pedig a méltányosság
törvénye. Ami annyit jelent, hogy minden nép esetében a méltányosság jelöli ki,
hogy a jog területén hol a határ.Úgy is fel lehet fogni külön-külön minden
nemzetet, mint az egyetemes emberi társadalmat képviselő és az egyetemes emberi
társadalom törvényben kifejeződő méltányosság-igényét alkalmazó megannyi
testületet. Márpedig lehet-e nagyobb hatalma a társadalmat képviselő
testületnek annál a társadalomnál, amelynek törvényét alkalmazza? Amikor tehát
nem vagyok hajlandó egy igazságtalan törvény előtt fejet hajtani, korántsem
kérdőjelezem meg a többség kormányzáshoz való jogát; mindössze arról van szó,
hogy a népszuverenitás döntése ellen az emberiség szuverenitásához fellebbezek.”
A Fidesz és Orbán itteni apologétái máris a „zsigeri
közösség” (értsd, etnikum, nemzet, illetve ilyen jellegű kisebbség)
elsőbbségét kezdte hirdetni, az egyetemes méltányosság és emberi jogok helyett.
[vi] Itt olyan projekt, etnikai ideológia, értelmében
használom a kifejezést, mely éppen arra irányul, hogy a többségi etnikai
csoportnak kellene uralnia egy államot, az integrációnak és asszimilációnak a
motorjaként működő politikai program, melyben – szélsőséges esetben – nincs
helye az ellenálló, asszimilálódni nem akaró csoportoknak. Az olyan jelszavak,
mint „Magyarország a magyaroké”, és ennek román, szlovák, szerb, ukrán, stb.,
megfelelői, ennek a kizárólagos nemzetállami projektnek a kifejezői. Azok a
gyakran elhangzó ellen-jelszavak, hogy „Székelyföld nem Románia”, a kintüntetett
rommagyar színész meg „nem román”, stb.,
a jelzett a többségi nacionalizmusra adott kisebbségi nacionalista válaszok, és
mint ilyenek esélytelenek: Székelyföld ma Románia területéhez,
adminisztrációjához, fennhatóságához, stb., tartozik. Az ünnepelt rommagyar
színész román állampolgár (is?), ez egyáltalán nem zárja ki, hogy etnikai
identitását a régió, vagy a színész megélhesse, kifejezhesse, megtarthassa, sőt
fejleszthesse, stb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése