Szökőév
Szökőév a kétezertizenhatos és
így remélhetőleg nyerünk rajta egy napot. És bár kézenfekvőbb – hiszen szinte
csak ezzel foglalatoskodunk manapság – a siránkozás, a lamentálás és nyafogás,
a félig telt pohár üres felének elsiratása, ajánlom fordítsuk ezt egy
optimistább világkép, ha úgy tetszik újrafelfedezésére, vagy egyenesen
rehabilitására. Én ilyen derűlátóbb és előre mutatóbb, progresszívebb dolognak
gondolom a tudományos világképet és mindazt a tudást, amit a tudományos és
technológiai felfedezések hosszú sora évszázadok alatt létrehozott, és amire,
mindenekelőtt, a modern nyugati civilizáció épült és épül. Békeidőben a
tudományosság képes utat törni magának az oktatási rendszer által közvetített
tartalmaktól kezdődően, akár a nyilvánosság legkülönfélébb fórumain, azon
például, amit nemrég igen magas színvonalon műveltek magyar nyelvterületen, a
tudomány-népszerűsítésen keresztül, de még a hétköznapi emberek diskurzusaiban
is. Ehhez tűntek nagyon jó eszköznek az új audio-vizuális és digitális
kommunikációs hálózatok és rendszerek, amelyekről sokan – naivan? – azt képzeltük,
hogy a modern tudományosság elterjesztésének és társadalmasításának a
természetes közegei lesznek, de amelyek végül is az előítéletes gondolkodás, az
ál-tudományos kinyilatkoztatások és mindenféle nemű összeesküvéselméletek
terjesztésének a közegeivé lettek. A modern tudományosság posztmodern[i]
társadalmi válságának a szimptómái ezek a jelenségek, és nem a tudomány,
illetve a neki kulturális értelemben megfelelő világnézet, hanem az egyéb
jellegű ideológiai-társadalmi-gazdasági válságok kifejezői. Tömegpszichológiai
hátterét az általános (és diffúz) félelem, a tanácstalanság/reménytelenség
adja. A horror vacui (kenophobia – ürességtől való félelem) újra erőt vesz a
kritikátlan tömeg (fogyasztói) társadalmon, ahol és amiben (egyelőre) nincs
tudományos magyarázat, ott szinte másodpercek alatt megjelennek és elterjednek
a (régi/új) babonák, áltudományos okoskodások, okkult magyarázatok, teológiai
kinyilatkoztatások, mélyen fekvő hitek és konteók, melyek kitöltik a
látszólagos űrt, és álságos komfortérzetet teremtenek. A történelmi analógiák
mindig sántítanak, mégsem véletlen, hogy a jelenlegihez hasonló válságidőszakban
jött tudományfilozófiai válasz a ma is aktuális kérdésre: hogyan lehet
elkülöníteni a tudományos és az ál-tudományos kijelentéseket és elméleteket
egymástól? A múlt század huszas-harmincas éveiben működött Bécsi Kör
tudományfilozófusai dolgozták ki a jelzett demarkációs
probléma egy lehetséges (logikus és pozitivista) gyakorlatát, mégpedig azt,
amit verifikációs eljárásnak neveztek.
Az eljárás lényege – persze nagyon leegyszerűsítve – hogy tudományos
igazságként csak olyan kijelentéseket, téziseket (protokolltételek)
tekinthetünk, melyek tapasztalati (leggyakrabban kísérleti, de nemcsak) alapon
ellenőrizhetőek, illetve komplex logikai uton igazolhatóak. Ha ez nem
lehetséges, akkor a szóban forgó kijelentések nem tudományosak, az empirikus
visszaigazolás szempontjából nem értelmesek, még akkor sem, ha akként vannak
fölvezetve, illetve kommunikálva. Ez a (szent) neopozitivista tétel kellene
legyen minden iskolai tananyag (curriculum) első tétele, ha fönntartjuk még,
hogy az oktatási rendszer a tudományos világnézet alapján áll, és amit
intézményesen átszármaztatunk az az ismerethalmaz tudományos megismerésen,
értelmes kijelentéseken alapul. És ugyanakkor ez a (szent) neopozitivista tétel
kellene legyen a tanári gyakorlat alfájának is, amit minden egyes előadását
megelőzően, félhangosan érdemes elismételnie: „célom, hogy tudományosan
igazolható tudást adjak át annak a diszciplínának keretében, melyet tanítok”[ii],
az ál-tudomány a szocializálós site-okról és a teleprédikátorok és hittéritők
sírámaiból, valamint a kommentariátus diskurzusaiból jön majd úgy is. Ez azzal
a bátorsággal is jár, hogy azt mondja egy tanár, erre meg erre a kérdésre még
nincs tudományos válasz, pont. Amit említett fórumokon olvastok, láttok és
hallotok ingovány talajon, legjobb esetben is hipotéziseken és igazolhatatlan
előfeltevéseken alapul, stb., ha ugyan nem tudatos manipuláció, okkult
megvezetés.
A modern nyugati világ története mindenekelőtt
a tudományosság és a technológiai fejlődés története, ha ezt elfelejtjük,
amikor közvetlen és áttételesen ideologikus, nyilvános diskurzusokban, sőt
programatikus és oktatási anyagként használt szövegekben a nyugati világ
alkonyát vízionáljuk, alapvetően téves úton járunk. Az okkult világok új
apostolai, akik középkort, ha nem őskort szeretnének élőben látni, úgy tesznek,
mintha a tudományos/technológiai fejlődés csupa rosszat, ősiségünk elvesztését,
hitünk megingását, környezetünk lerombolását[iii],
stb., stb., hozták volna, miközben márkás autóba vágják magukat és sűrűn
nyomogatják vadiúj kütyüik érintőfelületét. Mindig meglep, hiszen pszichológiai
értelemben abszurd, hogy posztmodern technológiák mellett, milyen sokan
hirdetnek középkori, ha nem egyenesen archaikus ál-tudományos nézeteket. Jó
lenne már felfedezni egy szoftot az ál-tudományos tartalmak, vagy konteók kiszűrésére,
hogy hangos bíp-el jelezze, ha ilyen tartalmakat, mémeket és vírusokat nyitunk
meg a neten.
A magam részéről nem kétlem, (bár
tisztán tudományos érveim és téziseim nincsenek ennek igazolására – a tudományos
világképnek is megvannak a maga hitbeli és motivációs, vagy ha úgy tetszik
ideológiai vetületei), hogy a tudományos felfedezések, a technológiai fejlődés
önmagában is kitermeli, erősíti, elterjeszti a tudományosságot és annak
kulturális/világnézeti tanításait. Ezt csak ideig-óráig akadályozhatják az
ál-tudományos diskurzusok, az okkult elméletek és praktikák, stb., de jobb
lenne kevesebb energiát fordítani az akadályoztatásra és többet a tudományos
világnézet elterjedésének segítésére. Ajánlanám, hogy az új évben legyünk ezen.
[i] Tudatosan használom ezt a két kifejezést egyazon kijelentésben,
mert továbbra is hiszem, hogy a modernség legjobb definícióját Heller Ágnes
adta, amikor azt mondta: „Sokat hallani ma a
"posztmodernről" – mintha az valami a modernséget megkérdőjelező
fejlemény volna a kultúra, a gondolkodás történetében. Pedig a modernitást
magát is a megkérdőjelezés szelleme mozgatja: egyfajta dinamika, amely valahol
az ókori Athénben született, ott munkál a zsidó-keresztény kultúrában, és azóta
is bomlasztóan hat minden hagyományos, hierarchikus és tekintélyelvű
társadalomra. Mégis, a modern társadalom az egyetlen, amelyet ez az
elbizonytalanító dinamika nem fenyeget összeomlással – ellenkezőleg, ez tartja életben.” A
modernség alapvető attitűdje, hogy nem félünk a válságos helyzetektől, azokat
nem múltba meneküléssel, hanem újítással próbáljuk feloldani, előre tekintve,
az újítást támogatva, stb. Szájbarágós és akadémikus a szövegem, de néha el
kell ismételni a legelemibb téziseket is, hogy oszlathassuk a sötétséget és
intoleranciát, a dialógusra való képtelenséget, az indulatokat, melyek hova
tovább rátelepülnek a társadalmunkra, a nyilvános diskurzusokra.
[ii] Homokba dughatjuk a fejünk és úgy
teszünk, mintha nem vennénk tudomást róla, de biza történelem, irodalom, sőt
biológia, stb., tanáraink közül sokan megfeledkeznek ezen egyszerű tételről.
Történelemtanárok, akik minden bokorban dák, illetve ősmagyar/székely, stb., relíkviákat
látnak és láttatnak, amikor történelmi mítoszokat adnak elő verifikálható
történelmi tényeken nyugvó historiográfia helyett. Irodalomtanárok, akik
miközben szerzők életrajzát adják elő (mintha egyszerűen csak életművészekről
lenne szó, akiknek saját élete lenne a mű, amit alkottak), úgy tesznek mintha
esztétikai értelemben igazolható, és mások teljesítményével, alkotásaival összemérhető
valódi irodalmi értékekek közvetítenének. Biológiatanárok, kik félszájjal
kreacionista dogmákat terjesztenek, és akik számára Darwin, amolyan mellékes
figurája a diszciplínának. Márpedig ilyenek biza szép számmal teremnek, román
és magyar, és szlovák, és szerb, stb. nyelven, határon innen és tova.
[iii] A környezetrombolás, reális veszély és
tudományosan mérhető negatív következményekkel jár, megoldásokat sürget.
Csakhogy ezen a téren sincs visszaút, éppen a tudomány számára jelent kihívást
a környezetszennyező technológiák és magatartásformák visszaszorítása – imával ez
sem megy. Ha sikerül megállítani, netán visszafordítani a környezetet romboló
folyamatokat, az a tudományos felismerés, a technológiai ujítás eredményeként
fog előállni (természetesen jó lenne ehhez politikai támogatást szerezni,
hiszen nélküle lassabban megy), nem az archaikus prototechnikákhoz és
életformához való visszatérés, hanem a tudatos fejlesztés (mondjuk a fosszilis energiahordozóknak visszapótolható,
természetes energiaforrásokkal való kiváltásával) és innováció (természetesen a
kulturális/életmódbeli innovációt is ideértve) eredményeként következhet be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése