2016/02/16

Vigyázat, megpetitionálnak!

Vigyázat, megpetitionálnak!

Cenzúrát követelőknek[i] és annak érdekében peticionálóknak is érdemes észrevenni, hogy a cenzúra kettős fegyver, hiszen a hatalmon levők szándékaival ellentétesen is elsülhet, nem elfojt bizonyos nem kívánatosnak ítélt gondolatokat, eszméket, művészi kifejezőeszközöket, stb., hanem egyenesen fölhívja rájuk a figyelmet, reflektorfénybe helyezi azokat, vagy ha úgy tetszik jól elad az eszmék és a médiák piacán. Amit a volt szocialista rendszer kicenzúrázott, tiltott vagy üldözött, korabeli kifejezéssel „indexre helyezett”, az nagyon is kelendő lett fű alatt, informális csatornákon egymástól kölcsönözve lefüggönyözött szobákban olvastuk, és nagyon halkan hallgattuk, de annál lelkesebben tárgyaltunk meg egymás között „biztonságban”, amikor úgy gondoltuk, senki nem hallja/látja. A tiltás biza nagy vonzerőt kölcsönzött (mai zsargonban – celebgyártás?, sztárcsinálás volt?) a Szabadeurópa Rádió adásainak például, amit kritikátlanul fogyasztottunk, már csak azért is, mert tilos volt. Amikor az irodalmi/művészi alkotások maradandóságáról esik szó, az „idő rostájáról”, arról, ami fönnakad rajta és arról, ami átmegy, észre sem vesszük, hogy a cenzúra hozadékáról is beszélünk: amit a korabeli cenzúra tilt, a legtöbbször az lesz maradandó, az kerül be az alkotások tárházába, és szinte soha nem az irányított, megrendelésre, a mindenkori hatalom érdekei kiszolgálására készült művek, az öncenzúra, egyenesen diszkvalifikál (a cenzúra kultúrtörténelmet formáló tényező, a gonosz, ami ellen a jó fölléphet, éppen, ahogy Hegel történelmi szerepét kijelöli). A cenzúrának és híveinek nincs humorérzéke[ii], de nagyon is alkalmas arra, hogy börleszkbe illő helyzeteket teremtsen, ironikus és vicces reakciókat váltson ki, hogy a kinevetéssel oldjuk föl nyomasztó hatalmi beavatkozását, illetve nevetség tárgyává tegyük.
Félreérti a nyilvánosság működésmódjait és egész szerkezetét, aki a cenzúrát, annak minden formáját és megnyilvánulását démonizálja, hiszen vannak helyzetek, eszmék, képek és cselekvések, melyek emberiek ugyan, mégha a fantázia szüleményei is, viszont nem valók mindenki számára. Egyszóval a piros körbe zárt 18-as jelzésnek van létjogosultsága a képernyőn, és uszító mások méltóságát sértő, obszcén, rasszista, stb., megnyilvánulások közlése nélkül is van művészi/szerzői szabadság. Viszont nem az ilyesfajta kímélő cenzúrázás iránti igény az, ami vitát vált ki kies tájaink közbeszédében, hanem az alkalmi cenzúrázástól lényegesen más jelenségről szólnak a viták. Egészen más az a kísérlet, a volt szocialista államok tiltási és jutalmazási rendszere, valamint a jobboldali diktatúrákra jellemző, struktúrájában mindenestől hasonló cenzúra, ami átfogó, minden szintre kiterjedő, kultúrpolitikai eszközként használatos. Azt hiszem, hogy az irányított kultúra[iii] diszkrét komfortjára való áhitozás az, ami itt és most, igyekszik fölülírni a művészi/alkotói, szerzői autonómia elfogadását: a szellemi restség – sokan még megválogatni is lusták, hogy mit nézzenek, olvassanak, hallgassanak; kishitüség – a szokatlan, újszerű, az alternatív csak megrontja a „zifjúságot”; provincializmus – a művészi/értelmiségi alkotásokat nem az egyetemesség viszonylatában, hanem egyre szigorúbban a helyi horizonton belül ítélik meg; tradicionalizmus, konvencionalizmus – nem a korszerűség az epokalizmus a szempont, hanem a hagyomány „éltetése”, ezért a legtöbb cenzúrát óhajtó fennkölt mondata azzal kezdődik, hogy „bezzeg a mi időnkben...” ; intolerancia – a másság iránti bizalmatlanság, sőt már-már félelem; megveszekedett ideológiai elköteleződés – mint ahogy régebb a szocialista/kommunista eszmék fanatikusai művelték/követelték a cenzúrát, az „elhajlók” kirekesztését[iv] manapság az etno-nacionalista elfogultság, és annak kisebbségi változatai mellett való kiállás fogalmazódik meg az intézményes[v], kultúrbizottsági cenzúra[vi], sőt a tabusítás iránti ellenálhatatlan vágyként.
Nem utolsó sorban tehát hatalmi/politikai kérdésként kell kezelni a jelenséget: amikor többnyire dilettánsok, frusztráltak és csatolt részeik cenzúráért kiáltanak, hatalmat akarnak maguknak, kontrollálni, megszabni, illetve korlátot szabni, ellehetetleníteni, a nyilvánosságból, színpadról, képernyőről, és végül közéletből eltávolítani mindent, ami ízlésükkel ellenkezik, és nemcsak a kellemetlen igazságokat akarják eltüntetni, hanem azok hordozóit is, az alkotókat.
Végére hagytam a jó híreket, azt, hogy sem az újságírótársadalom, sem pedig a józan ész ifjú szószólói nem engedtek sem petíciónak[vii], sem egyéb megmondóemberek kétes autoritásának, és viszonylag egységesen léptek föl az előbbiek a petíció tartalma ellen, az utóbbiak – egy fricskával – a kulturbizottságosdi ellen. A cenzúra biza kettős fegyver még akkor is, ha csak követelik bevezetését, és a petíció esetében fordítva sült el, t.i. az újságírói szakma és közösség viszonylag egységesen lépett föl (többek között itt, itt, itt, és itt) tartalma, zavaros és ásatag követelései ellen. Le a kalappal különösen azok előtt, akik világosan kimondták: nem értenek egyet a megtámadott szerző sok, vagy legtöbb írásának, rádióadásának, stb., tartalmával, vagy hangnemével, nyelvezetével, stb., de határozottan kiállnak azon joga mellett, hogy azokat bármilyen felületen, mindenféle cenzúra nélkül kifejthesse, hangoztathassa, terjeszthesse. A témában született MÚRE állásfoglalás csírája lehet általában a sajtószabadság követelésének és kibontakozásának a rommagyar médiákban, és ez nem lényegtelen körülmény, fontos és pozitív fejlemény.





[i] Különös jelenség az „alulról kezdeményezett” intézményes cenzúra követelése, hiszen a cenzúra a mindenkori hatalom kiváltsága, csak ő képes bevezetni és fenntartani, tiltásokkal és jutalmakkal kontroll alatt tartani. Eszerint , aki cenzúrát, sőt irányított kultúrát akar, melyben az alkotók csak végrehajtói a hatalmi akaratnak, kultúrkulik, tudatában vannak vagy sem, ellenforradalmárok. Bármennyire is rejtik, maguk is hatalmat akarnak, kulturhatalmi harcot folytatnak, cenzorként akarnak részesülni a hatalmi erőszak intézményéből, nyeregben lenni, megmondani másoknak miről, hogyan írjanak, mit gondoljanak, hogyan ábrázoljanak; határokat kijelölni; nem érvelve meggyőzni, hanem erőnek erejével legyőzni, elhallgattatni, betiltani szándékoznak a másként gondolkodókat.
[ii] Biztosan nem véletlen, ahogyan félreértették Szilágyi Aladár paródiáját, amelyben Adyval vonja párhuzamba (nem Parászka Borókát, mint a szándékosan félreértők és ignoráns naivak mondják), a cenzúrát követelők eljárását. Kiváncsi lennék, ha szerző nélkül jelennének meg Ady keresetlen, kritikus mondatai hányan kiáltanának még ma is „haza- és nemzetárulót”, azok közül, akik Szilágyit vádolják ma blaszfémiával. De Magyari Tivadar „megpeticionálása” is várható egy remekbe szabott humoreszkje kapcsán, melyet éppen a fennálló áldatlan intolerancia karikírozására írt, és akit máris kitámadtak, hogy „székely-magyar ellenes”. Mert a székelyek köztudottan 2 dolgot gyűlölnek, de azt aztán nagyon: az intoleranciát, no meg a cigányokat, románokat, feketéket, buzikat és migráncsokat, stb., stb., stb. .... Félreértés ne essék, ugyanolyan bumburnyák lenne, mint a „székelyezők” az is, ha valaki a humoreszk szerzőjétől – egyfajta félreértett pc nevében – a „niggerezést” kérné ki magának, és mint aki a torz ábrázolás miatt akar peticionálni.
[iii]Haraszti Miklósnak negyedszázada, A cenzúra esztétikája címmel megjelent kötete hívja föl erre a figyelmet – és rá hivatkozva fejtem ki én is. Haraszti az „irányított kultúra egész szövevényeként” írja le az államszocialista kultúrpolitikát és azon belül a cenzúrát és öncenzúrát, mint sajátos eszközt. De struktúrájában nagyon is hasonló, csak immár „kereszt(y)én-konzervatív” jelenség van kibontakozóban a magyar kultúrpolitikában, olyan hivatalok léptek működésbe, melyek a cenzúrázást nem is a teljes tiltás, hanem inkább a jutalmazási rendszeren keresztül próbálják érvényesíteni (lásd. MMA).
[iv] Egyszer érdemes lenne megkutatni a szekus besúgók ilyen irányú tevékenységét, vajon hányszor jelentettek „elhajlást a kötelező, cenzúrázott, kánontól” alkotók följelentésében, egyfajta kultúrharc és öncenzúra, meg persze karrierista önérdek nevében?
[v] Szánalmas elferdítése a petíció fogalom eredeti értelmének, intézményének és funkciójának, amit egy „műkedvelő újságíró” (foglalkozásáról bővebb, hosszas noszogatásra sem tudható meg) követett el a napokban, aki nem valamilyen fennálló rend, vagy hatalmi szabályozás, illetve intézkedés ellen (ahogy azt petícióktól megszoktuk), hanem egy személy cenzúrázásáért, esetleg akár munkahelyéről való kírúgatásáért, vagy legalábbis közlési lehetőségeinek korlátozásáért lépett föl. A petíció fogalmazója minden bizonnyal maga is érzi eljárása visszásságát, hiszen nem is tudja megnevezni kiket szólít föl és mire, már azon is túl, hogy minden indoklás nélkül minősít, cimkéz és megbélyegez, és folyamodványát egy személy ellen irányítja, mint a cím jelzi.
[vi] Nem gondolom, hogy szándékosan tette, de nagyon jól kifejezte, és aztán ellenreakciót provokált egy színházzal kapcsolatos olvasói levél szerzője Sepsiszentgyörgyön, melyet aztán szavazásra bocsájtottak, és szemfüles fiatalok meghackeltek.
[vii] A peticionáló amatőr képtelen szabatosan és érthetően megfogalmazni valós szándékát, de cenzori ambíciói a moderálás során kiderülnek. FZs, ugyanis bizonyíthatóan nemcsak obszcén és nyomdafestéket nem tűrő hozzászólásokat „moderál ki”, tüntet el a hozzászólások közül, hanem olyanokat is, melyek ellentmodnanak neki, illetve nekivadult, a vitakultúra alapvető szabályait sem ismerő/gyakorló, „vakközösségének”, melyet éppen a petícióval hozott létre. Szánalmas eljárás, mint ahogy az is, hogy képtelen kézben tartani az általa elszabadított gyülölet-beszéd folyamot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése