2016/04/26

A valóság, mint (ki)szivárogtatás

A valóság, mint (ki)szivárogtatás

Közhely és mégis életbevágó dolog, hogy a történelmi eseményekből tanulni csak azok képesek, akik széles körben megvitatják, kielemzik és végül – legalábbis valamiféle időszakos – konszenzusra jutnak a múltértelmezések vonatkozásában. A nyilvános megvitatás és konszenzuskeresés  követelménye fokozottan áll a kortárs történelemmel kapcsolatban, amit a történetírás logikája szerint, minduntalan lezárt ügyként (fait accomplit – ez a zavaros és „nyomoruságos historicizmus”, ahogy azt Popper mondaná, igencsak jellemző a rommagyar közéleti gondolkodásra, melynek „elvi célja a ’történeti jóslás’” /K.R.Popper/, egyfajta predesztináció-elmélet, mely előszőr felháborodásban, azután meg kritikátlan és szűk keretben való értelmezésben, és végül „háborgó beletörődésben” leli meg kétes értelmét) kezelnek. Régiónkban bevett szokás, hogy a nyilvánosságban megszólalók elfelejtik, hogy a jelen olyan történelmi idő, amikor még vannak alternatívák (E.H.Carr), melyeket fel kell tárni, és nem minden reflexió nélkül ad acta tenni, végtelenül leegyszerűsíteni. Ezzel a történéseket egy olyan szűk értelmezési keretbe erőszakolják bele, mely pusztán a napi politikai háborúskodáshoz szolgál munícióként, mellőz mindenféle szélesebb perspektívát, mely aztán legalább az okulás keretéül szolgálhatna.
Nem körülményeskedem tovább, a Bíró Zsolt MPP-elnök kiszivárgott hangfelvételére, annak szélesebb keretbe (interpretation frame) helyezése szempontjaira szeretnék reflektálni. Meg sem ismétlem (rossz ízlésre is vallana) az ominózus kiszivárogtatás fésületlen szavait és azokat a politikailag érdekelt értelmezéseket, melyek az eset nyomán fölmerültek. Nem az elkövető szegényes nyelvi kompetenciája a lényeges – legfennebb a stílus minősíti a politikust – hanem a közlés tartalma. A Gyurcsány-féle őszödi beszédhez való hasonlítás, a dolog lényegét tekintve minden alapot nélkülöz, legfennebb abban van analógia, hogy köztudott dolgokat álbizalmas körben elmondott „titokként” tálal, illetve a kiszivárogtatás szándékolatlan következményeként tűnhet titoknak, amit mondanak. Nyílt és „jól tudott” titkokat árult el mindkét politikus – a dolog jelentősége és következményei nyilván mások – de, a köznép Gyurcsánnyal csak annyiban nem értett egyet, hogy „nem csak reggel, délben és este hazudtak”, és hazudnak a politikusok (valóság megszépítése), hanem még álmukban, és amikor kérdeznek, akkor is. És a köznépnek itt nálunk is világosnak tűnik, hogy a romániai politikai mezőny velejéig korrupt, hogy ebbe beilleszkedni a korrupciós hálózatokhoz való bekötést, kapcsolódást jelenti. Saját meglátásom szerint viszont, a politikus mondandója egy igencsak fontos mindmáig kibeszéletlen, át nem gondolt és így szőnyeg alá söpört problémát, mégpedig azt a sarkalatos kérdést feszegeti, hogy lehet-e egy korrupt politikai/közéleti rendszerhez úgy kapcsolódni, hogy közben a (nem mellesleg kisebbségi) párt és politikusai megőrizzék integritásukat, ne korrumpálódjanak? Vagy pedig, és mint szövegéből látszik Bíró és az MPP, (olyan 2013 magasságában) ezt eldöntötte, a korrumpálódás árán is kapcsolódni kell a rendszerhez, hiszen egyébként nincsenek erőforrások. És az is megvitatandó, hogy a korrumpálódás szolgálhat-e közösségi célokat – a hatalomban ténykedő politikusaink ezt váltig bizonygatják, már persze annak a takargatásával, hogy egyáltalán létezhet rommagyar korrupció! – vagy mindenkor a politikusok és a párt magánérdekében működik? A helyzet többszörösen összetett és a maga módján faramuci is, hadd érzékeltessem csupán két példával ezt. Amikor az infrastrukturális befektetésekért járó – szalvétavégre írott (?) – „visszatérítendő” összegeket „kigazdálkodták” a székelyföldi előljárók, akkor többé-kevésbé közösségi érdekből tették (még akkor is, ha nem kétlem, hogy igyekeztek párt és magánzsebekbe is juttatni a felkerekített „comision”-okból); amikor a párt szinekúrákat biztosított saját klientúrájának, (ahogy egy korábbi kiszivárogtatásból kiderül), akkor nyilván egyáltalán nem közösségi érdekből tette azt. Ugyanakkor az is világos, hogy ebben a közegben az ügyeskedők a csupán saját zsebre dolgozók, az oportunisták, a zavarosban halászók, a kliensek, a kiszolgálók, a tenyérből etetett „udvari nemesség”, stb., jelentkezett és elszaporodott, bizonyos értelemben foglyul ejtette a szövetséget, hiszen leleplezésük – éppen mert minden titkot ismertek/nek – nagy kockázattal jár/t. A nyerészkedési vágyból politizáló, zsákmányszerző politizálásba szocializálódottak elemi érdeke, hogy az összemosást, a ködösítést, a cenzúrát és öncenzúrát, stb., fönntartsák, sőt táplálják, és ezzel – észreveszik vagy sem, az érintettek – az integráns politikusokat is beszennyezzék, egy kalapba helyezzék sajátmagukkal.
Bíró Zsolt szavaiból legkevesebb két dolog derül ki: egyfelől, hogy az RMDSz-re úgy tekint, mint olyan mainstream pártra, mely már belépett a bukaresti korrupciós hálózatokba és használja az ezeken keresztül – a közösből kiszakított, korrupt módon megszerezhető erőforrásokat. Hadd ne vitassam, hogy ez a kijelentés igaz-e vagy csupán „politikai rágalom”. Ezt a közhelyszerű, de sehol nem bizonyított politikai kommunikációs panelt az elmúlt két évtizedben váltig hangoztatta a Tőkés László nevével fémjelzett „ellenzék”, de soha nem a megvitatás és a tisztázás, hanem az „árulás leleplezésének” szándékával, politikai fegyverként. Ezzel ellenkezőleg, minden látszat és konkrét ügy ellenében, tagadta és tagadja a szövetségi vezérkar. Így aztán, mint lenni szokott, olyan politikai játszma részévé tették a kérdést, mely éppen a dolog lényegét fedi el, és ezzel magukra húzták a „minden politikus korrupt” bélyeget. A vezető szövetség hallani sem akart ennek megvitatásáról, mert „beismerésként” értelmezte a kérdés fölvetését is, fölháborodott rajta, ahelyett, hogy reflektált volna rá. Az ellenzék meg csak támadott –  „komprádor elitnek”, sőt árulónak neveztek mindenkit aki Bukarestben próbált „kijáró politikát” folytatni, tapasztalatuk sem volt arról, hogy valójában milyen körülmények között próbált lavírozni a kormányzó RMDSz, csupán a megszerzett potenciális belső veresenyelőnyt tekintették, a savanyú szőlőt. Miközben ők kezdettől fogva a Fidesz körüli gyanús és átláthatatlan pénzügyi forrásokra kapcsolódtak rá, meg sem próbáltak hazai mezőnyben boldogulni. Így aztán a rommagyar politikai formációk közös erővel egy szűk átpolitizált regiszterbe, mentális spanyolcsizmába szorították a lehetséges vitát, a nagyon fontos tisztázásokat. Viszont felhívnám a figyelmet arra amit keresetlen szavakban kimond, és ami minden választott, vagy kinevezett rommagyar előljáró dilemmája, hogy t.i., mi a teendő? Hogyan lehet, ha egyáltalán lehetséges, úgy erőforrásokat – befektetéseket, nagyobb költségvetési visszaosztást, projektekbe való bekapcsolódást, visszaszolgáltatott vagyont, reprivatizációból való részesedést, stb., stb. – szerezni a helyi rommagyar közösségeknek, hogy közben ne kelljen becsatlakozni a korrupt hálózatokba, melyeken keresztül az erőforrások – alig titkolt – újraosztása folyik? Lehetséges-e egyáltalán? Semmi kétségem afelől, hogy ez a dilemma tart/ott távol a politizálástól nagyon sokakat, ezért kellett lasszóval fogni jelölteket, most, hogy a korrupcióellenes hisztéria csúcspontján van, ugyanakkor meg sokszor a megvalósításokat sem lehet/ett valóban pozitív példaként fölmutatni, hiszen azok legalábbis korrupciós mozzanatokat tételező politikai projektek eredményeként keletkeztek. Másfelől tagadhatatlan, hogy az MPP-elnök kimondja azt is, hogy ő és pártja látja a korrupciót, de tovább nem hajlandó a partvonalról figyelni és dilemmázni, csatlakozni fog a „rendszerhez”, mégpedig az RMDSz nyújtotta kiskapukon és „tapasztalaton” keresztül, rezignáltan, amolyan reálpolitikusként: ahogy lehet. (A kiszivárgott beszéd őszinte /és nem kétlem annak idején és a maga kontextusában a Gyurcsány őszödi beszéde is az volt/– értelmezésem szerint – nem leleplező szándékkal keletkezett, mégha a kiszivárogtató(k) ilyesmire is akarják használni, hiszen nem  támad vagy vádol meg személyeket, és lényegében éppen a korruptként tudott rendszerhez való csatlakozási szándékot jelenti be, ennyiben valóban önmagát leleplező. Éppen ezért, érdemes lenne megismerni az eredeti hallgatóság reakcióját is, azt viszont tapasztalhattuk, hogy BZs szavatartó, valóban megpróbál/t csatlakozni!).
BZs kiszivárgott szövege – lényegében és a politikai/hatalmi játszmák aktuális színpadától eltekintve, azt fenomenológiai zárójelbe helyezve – arról (is) szól, hogy miféle kényszerpályán mozgott/mozog a rommagyar politikai establishment az elmúlt mintegy két évtizedben. Én külön időszakként kezelem az 1996 – 2015 közötti rommagyar politikatörténetet, melynek kezdetét a kormányra kerülés jelenti, amikor a politikai szerveződés „mozgalmi repertoárja” /Ch.Tilly/, sok szempontból váratlanul (lásd. Markó Béla legutóbbi reflexióját) kitágult, átalakult, és a szűk kisebbségi/etnikai politizálást egy tágabb, és pragmatikusabb, országos jelentőséggel, az ágazati politikákba való beleszólással, stb., járó keretbe lehetett (volna) integrálni. És végét a kormányból való önkéntes távozás jelzi, amikor a szövetségi politizálást (nem meglepő módon – jórészt a magyar kormány(pártok) nyomására) visszaterelték a kisebbségi akolba, az etnopolitikai keretbe, méghozzá botrányosan áttetsző és manipulatív magyarázatokkal. Azt hiszem egyre nyilvánvalóbb, hogy Kelemen Hunoron és a székelyföldi kiskirályokon kívül – akik a döntés kizsarolói voltak – élő politikus, de még elemző sincs aki, „megértette volna Johannis üzenetét, szándékát”. És főleg arra, hogy reflektálatlanul maradt a rommagyar politizálás, talán legfontosabb területe, melyre reflektálni ma is életbevágóan fontos, a rommagyar politizálás létalapját jelenti. Nem gondolom, hogy erre föl lehettett volna készülni, illetve tudatosítani lehetett volna a problémát ’96-ot megelőzően – talán az 1998-as kormányválságkor lett volna először esedékes átgondolni, amikor már rendelkeztek a szövetség vezetői némi kormányzati tapasztalattal – de szőnyeg alá söpörni, kitartani az mellett a tarthatatlan álláspont mellett, hogy a dolgok meg sem történtek, hogy minden rommagyar előljáró patyolattiszta, színtelen és szagtalan, politikai öngyilkosság. Olyan mentális gettóba zárta magát a politikai elit, mely az állandó cenzúra és öncenzúra révén esélyt sem ad a megújulásra, kimondhatják azt, akárhány pulpitusról.

A román politikai mezőny paradoxona, hogy mindezidáig a (leleplezett) korruptak nélküli általános korrupció képzete uralta, ma meg már csupa korrupt politikus van, csak mintha korrupció nem kezdene lenni (sürgősen értelmezni/definiálni kellene a fogalmat, és persze szabályozni mondjuk a lobbizást és rögzíteni azt is, hogy mit is jelent a „befolyással való üzérkedés”, stb., etc.). Mindenki ártatlan, és a vádíratokban szereplő eltérített milliárdok sehogy sem akarnak visszacsordogálni a költésgvetésbe, a valódi okokat nem akarózik fölszámolni senkinek. A rommagyar politikai és közéleti mezőny, még az első szakasznál tart – erről beszél BZs. Pedig, érvelni tudnék az mellett, hogyha a közösség érdekében végzett lobbitevékenységet, a „kijáró”, pragmatikus /issue based/, politizálás kereteit tisztázta volna a szövetség, élenjáró lehetne a korrupció ellenes föllépésben! – nincsenek korruptjaink csak „jó magyarjaink”. A tét pedig életbevágó: csak akkor lehet visszaszorítani a közéleti korrupciót és újraindítani (reset) a politikai életet, ha a mainstream meggyőződik arról, hogy tisztességesnek lenni érdemes (az nyilvánvaló, hogy eddig „nem érte meg”), és végső soron mindenki – még ők maguk is! – nyer az integritással, hogy a közélet tisztasága már rövid távon is nyereséges, hitelt, közbizalmat, befektetést és jó közérzetet, stb., stb. teremt. Ennek a megvalósítását persze, abszurd lenne pusztán a DNA ügyészeitől várni, ezért kellene önreflexióra és önkritikára sarkalljon a BZs-féle, igaz kocsmai regiszterben előadott, problématömkeleg is. Valaki(k)nek föl kellene állni és kimondani a korrupció tényét, (és diszkrét báját, nem pedig akár a börtönbe vinni „titkait”), motívumait, árnyalatait és visszásságait, stb.: példaadásra (nem összetévesztendő a hálaadással, félreértés ne essék), és példaképekre van sürgősen szükség.

2016/04/19

Szakítópróba

Szakítópróba

Jó egy hete monopolizálja a politikai napirendet és a média terét Marian Munteanu (továbbiakban MM) – az egykori diákvezető, a ’90-es Egyetem-téri tüntetéssorozat megkopott és átlényegült hőse (mivel jelenkori történelmünk egyik fordulópontja volt az esemény, és annak még életben levő főszereplői: Ion Iliescu, Miron Cozma, és az ismert (Virgil Măgureanu), meg a láthatatlan szekus sereg mellett szakállas hősünk is. Érdemes lenne egyszer alaposan és tudománnyos eszközökkel, ugyanakkor távolságtartással feltárni a jelenséget és annak utóéletét, de egy ilyen munka még várat magára) – bukaresti főpolgármesternek való pénélés jelölése. És mint lenni szokott rengeteg írás, és még több kép, vita és a főszereplő véget nem érő magyarázkodásai, értelmezések és felhívások, tiltakozások és védekezések, magyarázatok és félremagyarázások, kísérik a némiképp meglepő fordulatként bekövetkezett jelenséget. Ismét egy olyan helyzet adódott, melyben nehéz, már-már lehetetlen eligazodni, miközben – szimbolikus értelemben – magába sűrít rengeteg mindent, tisztázatlan történelmi eseményektől kezdődően, morális, ideológiai és politikai életünk megannyi feltáratlan vonatkozását. A történetben kevésbé a főhős jelleme, életrajza, meggyőződéseinek, politikusi és magánemberi fejlődésének, egész habitusának, az alakulása érdekes – más vonatkozásban viszont, ezektől sem lehet eltekinteni –, hanem a jelenség, melyet személyének előtérbe kerülése felszínre dobott: hogyan tekintsünk a politikai történelemben jelenlevő, de az elmúlt 25 esztendőben jószerével rejtőzködő, látensen alakuló, két VH közötti ideológiákra? Mi történt a hagyományos politikai doktrínákkal, végképp kikoptak, vagy csak időszakosan szorultak háttérbe? Mi van a jelenlegi, arctalan és ideológiamentesnek tűnő pártstruktúra mögött, mi lett a ceausizmus, a nacionál-kommunizmus (Katerine Verdery korszakalkotó fogalma és értelmezése, ma is aktuális a jelenség megértéséhez) vehemensen antidemokratikus hagyományával? (Érdemes lenne egyszer azt is tüzetesen megvizsgálni, hogy a szociológiai eszközök, nevezetesen a közvélemény-kutatásokban használt kérdőívek, hogyan és mennyiben tárnak föl valós társadalmi problémákat, és mennyiben rejtenek el, neveznek át és helyeznek más regiszterbe jelenségeket. T.i. régóta mérik, hogy a Ceusescu-nosztalgikusok nemcsak igen nagy szában vannak jelen minden korosztályban, hanem azt is, hogy számarányuk egyre növekvő, csak nem mérik és főként nem közlik azt, hogy ezzel összefüggésben mekkora a totalitárius rendszereket, a messianisztikus vezért és a nyugatellenességet támogatók aránya? Mellékes hozadéka lehet a MM színrelépésének, hogy a népszerűségét mérő kutatások majd ezt a kérdéskört is megvuilágíthatják – akár meglepetésekkel szolgálva – ráirányíthatják a figyelmet az elfelejtettnek vélt politikai doktrínák, és az autoritér vezérek társadalmi vonzására.) Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben (összeesküvések azért voltak és vannak!), és ezért nem gondolom, hogy a komplex, vagy a politikai kommunikáció által folyton manipulált médiákból kihámozhatatlan történések mögött, mindenkor rejtett összeesküvéseket kellene keresnünk, de a politikában nincsenek véletelnek sem. Ezért úgy vélem, hogy elégtelen az MM jelenséget szigorúan a pénélé válságából, leadership-hiányából, esetleg fantáziátlanságából, vezetőinek pillanatnyi megtévelyedettségéből magyarázni. (Kevésbé lepődtem volna meg, ha Băsescu és újonnan grundolt pártja a PMP, jelentkezik hasonló profilú, vagy egyenesen ugyanezzel a jelölttel.) Sokkal inkább ahhoz az általánosabb trendhez kapcsolható, a legionárius szimpátiákat soha meg nem tagadó, jelöltnek a fölbukkanása, mely régiónkban, sőt ettől tágabb körben, a demokrácia intézményeibe vetett hit hanyatlásával (lásd. illiberalizmus), a totalitárius diskurzusok iránti fogékonysággal (lásd. Donald Trump föllépése), euroszkepticizmussal (brexit, PEGIDA, PiS, stb., vagy akár az Orbán-Fidesz-Jobbik diskurzusok), múltbafordulással, etno-nacionalista reflexek fölélesztésével, idegengyűlölettel, iszlamofóbiával, stb., stb. kapcsolatos. MM tehát, eszmei értelemben sem véletlenül és előzménytelenül (lásd Ana Blandiana, Andrei Plesu, Gabriel Liiceanu, hasonló eszmék iránt a napokban kifejezett nyitottságát, a Taxi együttes és az ortodox egyház konfliktusát, stb.) jelentkezett a politikai porondon, de kedvez az ilyen föllépésnek a román politikai mezőny hallatlan szétziláltsága is. Egyfelől, hogy a DNA (rulez), más titkosszolgálatokkal és erőszakszervezetekkel karöltve, diktálja a politikai személyiségek fölemelkedését és/vagy bukását, a parlament csupán bokréta az áldemokratikus működés nemlétező kalapján, a technokratának mondott kormány képtelen ügyvezetni, illetve folyton pályát téveszt és politikai vitákba keveredik, az elnök meg hallgat.
És apropó mondandóm lényege a hallgatag elnökről szól, akinek legnagyobb a szerepe és felelőssége a kialakult politikai konjunktúra miatt, és ezért a pénélé vállalhatatlan jelölésében is. Az elnök ugyanis mandátuma első negyedét, és a kampányból megmaradt lendületét, arra szánta, hogy ahogy fogalmazott „saját kormányt” hozzon létre, méghozzá bármilyen áron. Miután nem sikerült zsarolással/fenyegetéssel és ígérgetéssel, átülésre, illetve átállásra bírni elég képviselőt és szenátort – ezek mind-mind a román politikai mezőny rég bevett és standardizált eljárásai – és bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatni Pontát, hát a vox populit, a domesztikált/kontrollált civil társadalmat „szólította meg”, felhasználva azt a döbbenetet, amit a Colectiv-diszkóban történt tragédia okozott. Az elnök – az utcára vonuló „civilek” segítségével – elmozdította Pontát a kormányról, de nem sikerült átjátszani a kormányzati hatalmat „saját pártja” kezére, és ezért kompromisszumra kényszerült, technokrata kormányt volt kénytelen személyesen létrehozni és érte felelősséget vállalni. Csakhogy a néphez, a sokszínű és ellentmondásos román civil társadalomhoz való fordulás, „hangjának meghallása”, energiáinak kisajátítási kísérlete és használata, kétélű fegyver. Mert a civil társadalomra való hivatkozás, a szervezett és intézményesített, liberális demokrácia intézményrendszerén kívüli, „unortodox” eljárás, a dolog a visszájára is elsülhet, éppen, ahogyan elsülni látszik. Korántsem Johannis az első politikus, aki megszállni és kontrollálni próbálja az úgynevezett civil társadalmat, ami egy lényegében zavaros, sokrétű és sokfajta, szervezettségét, érdekeit, hátterét, ideológiáját, célkitűzéseit, támogatottságát, stb. tekintve igen heterogén közeg. Megpróbálták ezt előtte a többi politikusok és elnökök is, szemmel láthatóan kevés sikerrel, és megtették – minden bizonnyal, és közvetlen bizonyítékok igazolják is ezt – a titkosszolgálatok és okkult körök, gazdasági lobbik, stb., és azok képviselői is. MM személyében ez a „másik civil társadalom” jelentkezett, és kesztyűt dobott a politikai osztálynak és mindenekelőtt az elnöknek, aki máris elhatárolódott tőle.
Nem hiszem, hogy MM polgármester-jelöltként való futtatásával, hirtelen veszélyesebb hellyé vált volna az ország, vagy a politikai színpad, és a fölösleges hisztéria keltés, a morális pánik fokozása rossz szolgálatot tesz a valóban morálisan érintetteknek. Azt viszont valószínűsíthetem, hogy Johannis legfontosabb szakítópróbája folyik, a mérközést pedig éppen saját pártjával, és az oly gyakran emlegetett civil társadalom, ellentáborával szemben kell megvívnia, és főként kikényszerül a hallgatásból, ha veszít – akár szimbolikusan is – második mandátumának annyi, mondhatja, mint sokkal jobb kiállású elődje tette: „a szeku áldozatává lett”. Ha győz – akár szimbolikusan is – saját pártját, és kedvenc pártelnöknőjét (Alina Gorghiut) győzi le. Az MM színrelépésével láthatóvá lett etnonacionalista, ortodox fundamentalista, ultrakonzervatív, és totalitárius ideológia és mentalitás nem gyömöszölhető vissza a palackba – talán jobb is, ha látható a képviselője – viszont kontrollálni a jelenséget az elnök feladata.


2016/04/12

Tisztességtelen játszmák

Tisztességtelen játszmák

Sejtem, hogy a politikai vezérek számára bosszantó a kritikai elemzés, először úgy általában, aztán meg így kampányt megelőző időszakban, ilyenkor különösen. Ha mégis folytatom az ilyen irányú apró jegyzeteket, az azért van, mert egyfelől nem hiszem, hogy a politikai folyamat elemzésének szünetelni kellene az év egyetlen napján sem, hiszen  maga a folyamat is állandó. Másfelől – és ez a lényegesebb vonatkozás – közeledni vélem azt az időszakot, amikor politikai vezéreink orrlógatva és karjukat széttárva, (még jó, ha nem csípőre tett kézzel és a szavazók leváltását/lesajnálását hegykén követelve) álnaivan kérdezik majd:”hogyan történhetett”?„Mi vezetett a kudarchoz”?, és akkor az elemzőnek értelmezésekkel kell előállnia, mégpedig olyanokkal, melyek tanulsággal szolgálnak. A politikusok ugyanis hajlamosak érdekeiknek megfelelően szakaszolni a politikai folyamatot, és magát a politikai napirendet is hozzáigazítani a különféle szakaszokhoz. Magyarán ez egy olyan mesterség, amihez nagyon jó egészségre és egészen pocsék memóriára van szükség – ahogy azt a fáma tartja – és az elemzők feladata, hogy a sok „új fejezetet”, „újratervezést”, illetve annak elmaradását, elhelyezzék a valós térben és időben. És főként felhívják a figyelmet azokra az apró – a maguk idején vagy kontextusában alig észlelhető, szádékosan elrejtett, vagy más témákkal és ténykedésekkel elfedett, vagy figyelmetlenségből elszalasztott, szőnyeg alá söpört, stb. – mozzanatokra, melyek viszont a választók térfelén, a közvéleményben (főként a látens közvéleményben), és általában a nyilvánosságban a „mély játszmák” terén, fölgyülnek, és elérve egy kritikus tömeget, szinte egycsapásra képesek megváltoztatni a politikai konstellációt.
Azt is le kell szögeznem, hogy a pártok jelöltállítási gyakorlata, alapjáraton, ha úgy tetszik, magánügy. Végül is úgy jelölnek és azokat, akiket csak akarnak, itt szempont csak a szervezet belső SzMSz-nek való megfelelés lehet, nincs formális kötelezettség arra nézve, hogy egyáltalán mekkora nyilvánosság mellett kell jelölni, vagy milyen eljárás szerint. Viszont amennyiben a politikai szerveződések a jelöltállítást a belső demokratizmus fölmutatására (és ne feledjük minden politikai tett egyben szimbolikus jelentőséggel is bír, megjelenít az akció szűk kontextusán túl egy egész stílust, hagyományt és hatalmi reflexeket, stb.), és ennyiben előkampányra, illetve mozgosításra, a belső erőviszonyok fölmérésére akarják használni, és ezért a szélesebb közönséghez, mondjuk egy-egy település vagy körzet választóihoz fordulnak, további világos szabályozás mellett érdemes ezt tenniük. Az előválasztási rendszer (ami az USA-ra a legjellemzőbb, viszont a most éppen ott zajló procedúra semmi szín alatt nem szolgálhat példaként, ahol az egyik jelölt, rendszerellenes föllépésével, csapdába ejtette, zsarolja, és már-már szétszakítja az egyik hagyományos nagy pártot) a jelöltek rangsorolásának széles körben való eldöntése kétélű fegyver. Igaz, hogy fontos eszköz lehet arra, hogy kiválasszák a jelöltek közül azokat, akik a „választhatók csoportját” alkotják (Marc Abeles fejti ki, hogy a választhatóság elsőrendűen fontos a jelöltek kijelölésekor és alapvetően az örökölt /el/ismertségtől, és a politikai tőkétől, magyarán a jelöltek politikai előéletétől, saját vagy fölmenőik megelőző állásfoglalásaitól függ), mert eléggé beágyazottak, (el)ismertek és népszerűek, stb., de ugyanakkor akár veszteséggel is záródhatnak. Veszteséget hozhatnak, ha nincsenek világos és áttekinthető szabályozások, nemcsak az előválasztás kivitelezésével kapcsolatban, hanem mondjuk a megengedett kampányeljárásokkal, az időpontokkal, egyszóval az egész folyamat minden egyes mozzanatával kapcsolatban. A kudarcot az alacsony részvétel és olyan jelöltlista összeállítása jelöli, mely nem választható személyekből áll, egy ilyen sikertelen eljárás nemcsak az illető politikai formáció hitelét ronthatja, hanem lejáratja magát az előválasztást, mint intézményt is.
Nos, ilyesmit vélek fölfedezni a rommagyar politikai formációk eddigi előválasztási eljárásait tekintve. A két aprópárt jelölési rendszere teljesen esetleges, sejtésem szerint, legnagyobb gondjuk, hogy „ki az, aki vállalja a jelölést”, ez mellett meg lemondások, kizárások, kivárások és nemtelen támadások, belső lobbizás és bizonytalanság jellemzi a folyamatot. Az MPP esetében nem világos, hogy a politikai paletta mely terében mozog, hogyan állnak össze a jelöltlisták, milyen a viszony az RMDSz-szel, milyen helyi egyezségek, kompromisszumok és ellentétek  alakítják a kialakuló listákat, stb. Az EMNP-nél csak kevéssel jobb a helyzet, ők legalább az „ellenzéki oldalon” igyekeznek politizálni (bármit is jelentsen ez, és mondjuk a kolozsvári, meg vásárhelyi lényeges kivételeket leszámítva), viszont a bizonytalanság esetükben is több mint jellemző. (Nincs egységes kommunikáció, és nehéz helyzetben vannak, akik tájékozódni szeretnének a két aprópárt háza táján.)
Ami viszont meglepőbb, hogy az RMDSz, az eddigiekhez képest példátlan módon, kudarcot kudarcra halmoz a jelölések kapcsán. A zavar egyik forrása kétségtelenül a megvádolt elöljárók mellett való végső kitartás, de az is, hogy a szövetség elveszítette a belső demokratizmus látszatát is. A klienteláris rendszer és a zsákmánypártként való ténykedés szétzilálták a szervezetet, nincs központi kontroll és útbaigazítás sincs (a potenciális – hiszen egyértelműen még nem jelentette ki, hogy RMDSz színekben indul – szeredai polgármester-jelölt szerint a „szövetség szétesett”). Minden bizonnyal ezért történhet meg, hogy szigorú határidőket vesznek semmibe a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi polgármester-jelölések esetében, meghírdetet előválasztások maradnak el, nem induló jelölteknek gyűjtenek aláírásokat, és sok helyen továbbra is bizonytalan a jelöltek névsora. De ha ez még mindig belső ügynek számít, hát ennél sokkal nagyobb tévedés, ami Nagybányán és Csíkszeredában a hét végén történt. T.i. a szövetség urnás előválasztást tartott a két településen, viszont elfelejtette közölni a szavazókkal, hogy ők nem is az első és a rákövetkező tanácsos-jelölteket rangsorolják, hanem csak a második helytől lefele érvényes a szavazatuk. A szervezet ugyanis egy legutóbb hozott (meggyőződésem szerint elhibázott és valószínű még a Szabályzafelügyelő Bizottság által sem láttamozott) döntéssel lehetővé tette, hogy a helyi szervezetek vezetői hivatalból elsők legyenek a tanácsosi listán. Meglehet igyekeznek eltussolni az ügyet, az eljárás viszont mégiscsak méltánytalan. Függetlenül a belső lobbiktól és eljárásoktól, ha valamit kivisznek döntésre a szavazók körébe, és nem teszik lehetővé számukra, hogy pontosan tudják, mire és kire, milyen feltételek mellett adhatják voksukat, az nem csak tisztességtelen velük szemben, hanem kontraproduktív a szervezet számára is. Most majd elcsodálkozhatnak a szavazók a nagybányai „sikeres” („megújító”) előválasztás után, hogy nem azok a jelöltek lesznek a lista élén, június 5-én, akikre szavaztak, hanem meglepetésre a hivatalból jelölt elnök-asszony fogja vezetni a listát. (És bár azzal a valószerűtlen üzenettel kampányolnak a „megújulást sürgető” fiatalok, hogy akár három városi tanácsos is mandátumhoz juthat és a fiatalítás/megújulás beindul, könnyen meglehet, hogy egyetlen befutó lesz, és az a régi elnök-asszony és ezzel a megújulásnak is annyi.) És hasonló módon, az alacsony részvétel mellett zajlott szeredai polgárok is (megjegyzendő, hogy a vasárnap előválasztó 1968 személy durván a hatvan százalékát teszi a ki a 4 évvel ezelőtti 3200 előválasztónak, és mintegy 7%-át teszi ki a város magyar szavazóinak), egy többé-kevésbé ismeretlen nevet fognak a lista élén találni (előre megkövetem Füleki Zoltán városi elnököt, ha kiderül: a választók több, mint egyharmada hallotta már a nevét), és keserűen állapíthatják meg ők is, hogy biza átverték őket, hiába rangsoroltak utóbb derült ki, hogy az első hely foglalt.

Hát ezek az „apróságok” gyűlnek a negatív regiszterbe, erodálják a rommagyar politikai mezőnyt, és demobilizálják, elkedvetlenítik a választókat.

2016/04/05

Pávatánc és kutyakomédia

Pávatánc és kutyakomédia

Ami ma a demokratikus játék, a helyi politikai reprezentáció legfontosabb színjátékának terén folyik, azt Bibó István, joggal nevezhetné, a „demokrácia meghamisításának”, hiszen sem elvek, sem világos játékszabályok nincsenek, melyek mellett valamelyest is átlátható, azaz demokratikus módon alakulnának az események. Antipolitika folyik, és mögötte az okkult hátterű korrupció-ellenes ügyészség, a titkosszolgálatok és egyéb erőszakszervezetek kaján mosolya sejlik föl, és persze az egyre borúsabb hallgatag és lagymatag elnök merev és szenvtelen tekintete. Úgy tűnik a közelgő helyhatósági választások semmiféle katarktikus élményt, hogy ne mondjam örömöt nem lesznek képesek hozni, végső soron a mogorva és sötét korrupció győzött.
Nincs könnyű helyzetben az a rommagyar érdeklődő sem, aki tájékozódni szeretne a helyhatósági választások előkészületeivel, a jelölésekkel kapcsolatban, és különösen, a minden választás központi kérdéséről, hogy kit, mit és hogyan fognak képviselni az újonnan megválasztandó előljáróink?
A tájékozódást elősegítendő megpróbálok egyfajta közelképet festeni a politikai folyamatokról – a teljesség igénye nélkül – mégpedig szigorúan egy ma reggelre érvényeset, hiszen, míg jegyzetem adásba kerül, addig is változhatnak a dolgok, fülünket az ügyészségek/bíróságok felöl jövő hírekre kell hegyeznünk, hogy a politikai csata állását megértsük, ez lett mára a rommagyar politika meghatározó jellege. És mert csak a rommagyar politika zárkózott el egyértelműen a feddhetetlenségi szabályok megalkotásától és bevezetésétől, ma a DNA válogatja a jelölteket, a pártok meg „alkalmazkodnak”. Ez maradt az oly sokat hangoztatott autonómiázásból: példátlan kiszolgáltatottság, de vegyük kissé módszeresebben. Egyik rommagyar politikai formációnak sincs programja vagy egységes üzenete a közelgő választásokra. Halovány és hiteltelen jelszavakkal próbálkozott ugyan az RMDSz, de azokat is mintha félszájjal súgná, t.i. bizonyára a vezérkar is érzi, hogy a diagnózis nem reális, nem a választók bizonytalanodtak el, amire ellenszert kellene találni, valamiféle harcos retorikával, hanem a politikai osztály van válságban, és ezt vetíti rá a közösségre, és ezzel tovább demobilizál. Mindenki a belső harcokkal, az elvtelen kompromisszumokkal és zavaros eljárásokkal van elfoglalva. Minden politikai formáció közül az RMDSz hajlandó a legnagyobb árat fizetni a korrupciómentesség délibábjának makacs fönnntartása érdekében, és attól tartok Ráduly Róbertnek van igaza, amikor azt állítja (igaz ugyan, hogy érintettként, az önkritika minden jele nélkül), hogy – idézem – a „szövetség dezintegrálódott”, „a mostani választási keménykedésen túl nem létezik” (már, ha valaki is észleli ezt az úgynevezett „keménykedést”). És, ha már Csíkszereda, lemondott – a téves politikai kondicionálás, a sok éves klientelizmus, stb., okán pótolhatatlannak vélt – polgármesterét idéztem, hadd kezdjem az áttekintést az ottani helyzettel.
Egyetlen biztos polgármester-jelölt van Csíkszeredában, éspedig az MPP színeiben induló. A Borboly-Ráduly párharc következtében ma (reggel) még bizonytalan az is, hogy egyáltalán van-e RMDSz-es jelölt? Történt ugyanis, hogy miután Ráduly, megvádoltsága okán lemondott, urnás előválasztást hírdetett a szövetség, amelyre egyetlenként, a szintén vádlott Borboly jelentkezett (Kovács Péter kampányfőnök szinte minden kijelentését perceken belül cáfolja a „valóság”), és ezért elmaradt az előválasztás. Miután Borboly – állítólag – össze is gyűjtött háromezer támogató aláírást (valakinek eszébe fog jutni vajon, hogy legalább megköszönje az aláíróknak, akik most éppen hoppon maradni látszanak!), azután Ráduly mégis azt jelezte, hogy a határidő lejárta ellenére is jelölteti magát, és Borboly visszalépett a javára (hirtelen a megyei kampány kezdte el foglalkoztatni). Azután Ráduly újabb nyilatkozatából kiderült: nem föltétlen a „dezintegrálódott” RMDSz színeiben indulna, hanem megméretkezne (függetlenként?) Borbollyal is. A meccsnek még nincs vége, kimenetelével kapcsolatban is csak egy dolog biztos: két megvádolt jelölt kakaskodása csak árthat a helyi közösségnek, a demokratikus választásokba vetett hitnek, és bizonytalanságot eredményez, demobilizál, és azt is jelzi, a választók akarata, egyáltalán politikai alanyiságuk nem érdekli a helyi kiskirályokat, és a központi vezetőséget sem (akinek nincs is kontrollja az események fölött), háttal állnak a szavazóknak. És ugyanez a szellemiség jellemzi a többi fontos „székely városban” zajló jelöltállítást is, mintha egyetlen elv létezne, a „minél rosszab, annál jobb” – lenini elve.
Miután a Székelyudvarhelyt régóta kontroll alatt tartó helyi (és egyszemélyben központi) potentát megvonta bizalmát az aktuális polgármestertől, a város politikai élete fölborult és a bizonytalanság jellemzi. Van ugyan új jelölt (sőt ritkaságszámba menő módon, programot is bemutatott), viszont sejthető, hogy a régi polgármester újra jelölteti magát, méghozzá eséllyel, csak nem világos, hogy függetlenként, vagy új párt jelöltjeként. A bizonytalanság a jelölési határidő utolsó percéig tart majd, addig a bénultság és a kulisszák mögötti kegyetlen hatalmi harc, pletykák és találgatások jelentik az udvarhelyi politikai életet. Nem tisztább a helyzet Gyergyószentmiklós esetében sem, ahol a megvádolt és felfüggesztett polgármester visszalépése nyomán keletkezett a vákuum. Az RMDSz pedig saját jelöltet nevezett meg, aki szintén háromezer aláírást gyűjtött támogatására, mire a szövetség – egy belső közvélemény-kutatás, egyébiránt titkos adataira való hivatkozással – látszólag meggondolta magát, azután lehet, hogy mégsem, de az sem kizárt, hogy az MPP-s alpolgármestert (megbízott ideiglenes polgármester) fogja támogatni, aki viszont még nem is jelölt. Ennyit a hargitai elvszerűségről, és érdemes Sepsiszentgyörgy semmivel sem átláthatóbb és egyszerűbb helyzetére térnem. Miután Antal Árpádot az ügyészség 2 hónapra fölfüggesztette polgármesteri funkciójából, a politikai folyamat itt is, szépen fogalmazva, függőben maradt (egyébként, már megvádolását megelőzően pávatáncot járt a helyi kiskirály, kérleltette magát, elhúzta jelölésének bejelentését, vagy sejtett valamit az ellene folyó nyomozásról?), az RMDSz nem állított új jelöltet és aláírás-gyűjtésbe kezdett (állítólag 7 ezernél is több összegyűlt) a felfüggesztett polgármester indulásáért, aki föltételes indulását később be is jelentette. A dolog viszont – már a feddhetetlenségi problémán túl, nem biztos ugyanis, hogy minden szentgyörgyi magyar álma egy megvádolt jelölt támogatása, és ha az ügy folytatódik, sőt ítélettel végződik, akárcsak Ráduly és Borboly esetében, jöhetnek az időközi választások, miféle hitelesség mellett? – továbbra is problémás, hiszen amennyiben Antal felfüggesztését, jogi ellenőrzés alatt tartását, meghosszabbítja a bíróság, a szervezetnek egy hete marad arra, hogy új jelöltet találjon és aláírásokat gyűjtsön támogatására. A vásárhelyi álságos „összefogás” bénultságot okozó voltáról, és az esélytelenség mélyebb okairól már nem is szólok, megérne egy külön elemzést.
Nincsenek végső következtetések, és jól tudom, hogy a puding próbája egyébként is az, ha megkóstoljuk, de borúsabb politikai előjelek még nem mutatkoztak a rommagyarság számára, választások előtt 2 kerek hónappal, az elmúlt 25 esztendőben. Márpedig a szerencse és a véletlen nem igazán politikai kategóriák, a bukás szinte előrekódolt. A jelenlegi helyzet viszont megmutatja a mély válságot (melyről egyébként, maguk az érintett és annak előállásához nagyban hozzájáruló politikusok is szóltak már), a klientelizmus, az elhibázott politikai döntések, az elmaradt reformok, az átláthatatlan politikai csaták és hatalmi helyezkedések következményeit: káosz van és nem látszik sem a potenciális rendcsinálók személye, sem a változások intézményes keretei.

Minden esetre a politikai botrányok sorozata nem kampány, a legkevésbé sem mozgosít, hanem közönyt és kiábrándultságot okoz, egyenesen ellenkampány, és most éppen ez folyik.