Tisztességtelen játszmák

Tisztességtelen játszmák

Sejtem, hogy a politikai vezérek számára bosszantó a kritikai elemzés, először úgy általában, aztán meg így kampányt megelőző időszakban, ilyenkor különösen. Ha mégis folytatom az ilyen irányú apró jegyzeteket, az azért van, mert egyfelől nem hiszem, hogy a politikai folyamat elemzésének szünetelni kellene az év egyetlen napján sem, hiszen  maga a folyamat is állandó. Másfelől – és ez a lényegesebb vonatkozás – közeledni vélem azt az időszakot, amikor politikai vezéreink orrlógatva és karjukat széttárva, (még jó, ha nem csípőre tett kézzel és a szavazók leváltását/lesajnálását hegykén követelve) álnaivan kérdezik majd:”hogyan történhetett”?„Mi vezetett a kudarchoz”?, és akkor az elemzőnek értelmezésekkel kell előállnia, mégpedig olyanokkal, melyek tanulsággal szolgálnak. A politikusok ugyanis hajlamosak érdekeiknek megfelelően szakaszolni a politikai folyamatot, és magát a politikai napirendet is hozzáigazítani a különféle szakaszokhoz. Magyarán ez egy olyan mesterség, amihez nagyon jó egészségre és egészen pocsék memóriára van szükség – ahogy azt a fáma tartja – és az elemzők feladata, hogy a sok „új fejezetet”, „újratervezést”, illetve annak elmaradását, elhelyezzék a valós térben és időben. És főként felhívják a figyelmet azokra az apró – a maguk idején vagy kontextusában alig észlelhető, szádékosan elrejtett, vagy más témákkal és ténykedésekkel elfedett, vagy figyelmetlenségből elszalasztott, szőnyeg alá söpört, stb. – mozzanatokra, melyek viszont a választók térfelén, a közvéleményben (főként a látens közvéleményben), és általában a nyilvánosságban a „mély játszmák” terén, fölgyülnek, és elérve egy kritikus tömeget, szinte egycsapásra képesek megváltoztatni a politikai konstellációt.

Azt is le kell szögeznem, hogy a pártok jelöltállítási gyakorlata, alapjáraton, ha úgy tetszik, magánügy. Végül is úgy jelölnek és azokat, akiket csak akarnak, itt szempont csak a szervezet belső SzMSz-nek való megfelelés lehet, nincs formális kötelezettség arra nézve, hogy egyáltalán mekkora nyilvánosság mellett kell jelölni, vagy milyen eljárás szerint. Viszont amennyiben a politikai szerveződések a jelöltállítást a belső demokratizmus fölmutatására (és ne feledjük minden politikai tett egyben szimbolikus jelentőséggel is bír, megjelenít az akció szűk kontextusán túl egy egész stílust, hagyományt és hatalmi reflexeket, stb.), és ennyiben előkampányra, illetve mozgosításra, a belső erőviszonyok fölmérésére akarják használni, és ezért a szélesebb közönséghez, mondjuk egy-egy település vagy körzet választóihoz fordulnak, további világos szabályozás mellett érdemes ezt tenniük. Az előválasztási rendszer (ami az USA-ra a legjellemzőbb, viszont a most éppen ott zajló procedúra semmi szín alatt nem szolgálhat példaként, ahol az egyik jelölt, rendszerellenes föllépésével, csapdába ejtette, zsarolja, és már-már szétszakítja az egyik hagyományos nagy pártot) a jelöltek rangsorolásának széles körben való eldöntése kétélű fegyver. Igaz, hogy fontos eszköz lehet arra, hogy kiválasszák a jelöltek közül azokat, akik a „választhatók csoportját” alkotják (Marc Abeles fejti ki, hogy a választhatóság elsőrendűen fontos a jelöltek kijelölésekor és alapvetően az örökölt /el/ismertségtől, és a politikai tőkétől, magyarán a jelöltek politikai előéletétől, saját vagy fölmenőik megelőző állásfoglalásaitól függ), mert eléggé beágyazottak, (el)ismertek és népszerűek, stb., de ugyanakkor akár veszteséggel is záródhatnak. Veszteséget hozhatnak, ha nincsenek világos és áttekinthető szabályozások, nemcsak az előválasztás kivitelezésével kapcsolatban, hanem mondjuk a megengedett kampányeljárásokkal, az időpontokkal, egyszóval az egész folyamat minden egyes mozzanatával kapcsolatban. A kudarcot az alacsony részvétel és olyan jelöltlista összeállítása jelöli, mely nem választható személyekből áll, egy ilyen sikertelen eljárás nemcsak az illető politikai formáció hitelét ronthatja, hanem lejáratja magát az előválasztást, mint intézményt is.

Nos, ilyesmit vélek fölfedezni a rommagyar politikai formációk eddigi előválasztási eljárásait tekintve. A két aprópárt jelölési rendszere teljesen esetleges, sejtésem szerint, legnagyobb gondjuk, hogy „ki az, aki vállalja a jelölést”, ez mellett meg lemondások, kizárások, kivárások és nemtelen támadások, belső lobbizás és bizonytalanság jellemzi a folyamatot. Az MPP esetében nem világos, hogy a politikai paletta mely terében mozog, hogyan állnak össze a jelöltlisták, milyen a viszony az RMDSz-szel, milyen helyi egyezségek, kompromisszumok és ellentétek  alakítják a kialakuló listákat, stb. Az EMNP-nél csak kevéssel jobb a helyzet, ők legalább az „ellenzéki oldalon” igyekeznek politizálni (bármit is jelentsen ez, és mondjuk a kolozsvári, meg vásárhelyi lényeges kivételeket leszámítva), viszont a bizonytalanság esetükben is több mint jellemző. (Nincs egységes kommunikáció, és nehéz helyzetben vannak, akik tájékozódni szeretnének a két aprópárt háza táján.)

Ami viszont meglepőbb, hogy az RMDSz, az eddigiekhez képest példátlan módon, kudarcot kudarcra halmoz a jelölések kapcsán. A zavar egyik forrása kétségtelenül a megvádolt elöljárók mellett való végső kitartás, de az is, hogy a szövetség elveszítette a belső demokratizmus látszatát is. A klienteláris rendszer és a zsákmánypártként való ténykedés szétzilálták a szervezetet, nincs központi kontroll és útbaigazítás sincs (a potenciális – hiszen egyértelműen még nem jelentette ki, hogy RMDSz színekben indul – szeredai polgármester-jelölt szerint a „szövetség szétesett”). Minden bizonnyal ezért történhet meg, hogy szigorú határidőket vesznek semmibe a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi polgármester-jelölések esetében, meghírdetet előválasztások maradnak el, nem induló jelölteknek gyűjtenek aláírásokat, és sok helyen továbbra is bizonytalan a jelöltek névsora. De ha ez még mindig belső ügynek számít, hát ennél sokkal nagyobb tévedés, ami Nagybányán és Csíkszeredában a hét végén történt. T.i. a szövetség urnás előválasztást tartott a két településen, viszont elfelejtette közölni a szavazókkal, hogy ők nem is az első és a rákövetkező tanácsos-jelölteket rangsorolják, hanem csak a második helytől lefele érvényes a szavazatuk. A szervezet ugyanis egy legutóbb hozott (meggyőződésem szerint elhibázott és valószínű még a Szabályzafelügyelő Bizottság által sem láttamozott) döntéssel lehetővé tette, hogy a helyi szervezetek vezetői hivatalból elsők legyenek a tanácsosi listán. Meglehet igyekeznek eltussolni az ügyet, az eljárás viszont mégiscsak méltánytalan. Függetlenül a belső lobbiktól és eljárásoktól, ha valamit kivisznek döntésre a szavazók körébe, és nem teszik lehetővé számukra, hogy pontosan tudják, mire és kire, milyen feltételek mellett adhatják voksukat, az nem csak tisztességtelen velük szemben, hanem kontraproduktív a szervezet számára is. Most majd elcsodálkozhatnak a szavazók a nagybányai „sikeres” („megújító”) előválasztás után, hogy nem azok a jelöltek lesznek a lista élén, június 5-én, akikre szavaztak, hanem meglepetésre a hivatalból jelölt elnök-asszony fogja vezetni a listát. (És bár azzal a valószerűtlen üzenettel kampányolnak a „megújulást sürgető” fiatalok, hogy akár három városi tanácsos is mandátumhoz juthat és a fiatalítás/megújulás beindul, könnyen meglehet, hogy egyetlen befutó lesz, és az a régi elnök-asszony és ezzel a megújulásnak is annyi.) És hasonló módon, az alacsony részvétel mellett zajlott szeredai polgárok is (megjegyzendő, hogy a vasárnap előválasztó 1968 személy durván a hatvan százalékát teszi a ki a 4 évvel ezelőtti 3200 előválasztónak, és mintegy 7%-át teszi ki a város magyar szavazóinak), egy többé-kevésbé ismeretlen nevet fognak a lista élén találni (előre megkövetem Füleki Zoltán városi elnököt, ha kiderül: a választók több, mint egyharmada hallotta már a nevét), és keserűen állapíthatják meg ők is, hogy biza átverték őket, hiába rangsoroltak utóbb derült ki, hogy az első hely foglalt.

Hát ezek az „apróságok” gyűlnek a negatív regiszterbe, erodálják a rommagyar politikai mezőnyt, és demobilizálják, elkedvetlenítik a választókat.