2016/05/17

A provincializmus csöndje

A provincializmus csöndje

Kifejezetten pozitív fejleményként értékelem, hogy időről-időre megjelenik a közéleti diskurzusokban az értelmiség szerepvállalásának témája, még akkor is, ha – és ez nem föltétlen sajátos jelenség, hiszen az értelmiség rendelkezik a saját szerepének elrejtésére alkalmas diskurzusok monopóliumával, máshol is – megnyugtató válaszok nem születnek a szerepekekkel kapcsolatban fölmerülő kérdésekre, viszont araszolunk a reálisan közös okoskodás színpadának összeácsolása fele (legutóbb olyan jó 3 éve zajlott, és aztán folytatódott a – jellemzően egy másik kultúrából származó szerző, Stefano Bottoni kezdeményezte – „besúgó-vita”, melyhez magam is hozzászóltam itt). A vitaindítót, amire röviden reflektálni szeretnék, Silye Lóránd közölte nemrég, és vele kapcsolatban – mint oly sokszor megtörtént az elmúlt 25 esztendőben – nem bontakozott ki ugyan racionális, közös és nyilvános gondolkodás, vélemények ütköztetése, igaz, ha ilyesmi bekövetkezik, az éppen a szerzőnek az értelmiség hallgatásával és a tabusítással kapcsolatos hipotéziseit cáfolta volna meg, kérdésfölvetéseit ennek ellenére fontosnak tekintem.

Annak a kérdésnek a megválaszolásával kell kezdenünk, hogy kik  is  az entellektuellek? Legjobb szociológiai definíció szerint “… értelmiségieknek tekinthetők azok a társadalmi szereplők, akik egyfelől sajátos transzkontextuális tudás birtokosai, másfelől társadalmi poziciójukat kizárólag eme sajátos tudás biztosítja” (Szalai Erzsébet). Olyan tudás és társadalmi habitus birtokosairól van szó, akik – egész térségünkben hagyományosan, és aztán az átmenetben is – erősen kötődtek a mindenkori hatalomhoz (Konrád-Szelényi) (a múlt rendszerben a hatalommal kötött átfogó alkuk megléte egészen nyilvánvaló volt a román értelmiség esetében /Kathrine Verdery/, és persze a rommagyarban is, azzal együtt, hogy a Ceaușescu-éra legutolsó éveiben látványosan kiszorult a magasabb vezető pozíciókból, hogy azután, első körben, szinte az egész rommagyar értelmiségi elit is politikai szerepvállalásba kezdjen), másfelől pedig, tulajdonos, tehát viszonylag független polgárság híján, a modernizációs folyamatok legfőbb hordozói voltak és maradtak. Ezért a politikai elit és az értelmiségi elit nagyon gyorsan és nagyon erősen összekapcsolódtak (a régi értelmiségi elit szinte ugyanazzal a gesztussal kötött alkut a régi/új politikusokkal, amellyel a létezett szocialista rendszerben is tette. Csak megváltozott ideológiai háttér mellett, még pontosabban: a szocialista jelszavakat a nemzeti jelszavak váltották – egyre világosabb, hogy nem több meggyőződéssel, vagy azonosulással, mint az a  nyolcvanas évekre jellemző volt), viszont a következő szakaszban (nem függetlenül az értelmiségi ténykedés piacosodásától, /megjelentek a médiasztárok, az egyetemeken a szaktudományos értelmiségiek, valamint a szolgáltató értelmiségiek, a prívát szektorban/ „amikor is a különféle szintű hatalmi szereplőkkel kötött egyéni, informális alku” célravezetőbbnek, nagyobb profittal kecsegtetőbbnek tűnt a kollektív föllépésnél; nem kis mértékben pedig azért, mert a politikai vállalkozók, akik a kezdeti lelkes néppártokat szép csendben és rengeteg háttérmunkával profi, zsákmányszerző formációkká igyekeztek átalakítani, értelmiségellenes attitűdöket vettek föl, magyarán egyre kevésbé tűrték/tűrik a kritikát, felmondták az eredeti gyorsan összetákolt szerződéseket és klienseket, nem pedig értelmiségieket gyűjtöttek maguk köré) leváltak, eltávolodott a hatalmi központtól. 
Meglátásom szerint a hivatkozott írás a leginkább a KRITIKAI ÉRTEMISÉGIEK hangját hiányolja a rommagyar közéletből, azokét, akik viszonylag kívül állnak a hatalmi mechanizmusokon, ismétcsak viszonylag, el nem kötelezettek, akik képesek lennének a társadalomismeret (vagy legalábbis a public social science-re jellemző diskurzusok gyakorlói) és az elméleti igényesség ötvözésére, és elég bátrak lennének ahhoz, hogy ledöntsék a hosszú-hosszú ideje pátyolgatott tabukat, nyílt és konstruktív vitákban igyekeznének racionális álláspontokat kikristályosítani, újradefiniálni a közjót, konszenzusokat teremteni (manufacturing consent), stb[i]. Érdemes felfigyelni viszont arra, hogy a kritikai értelmiség sehol sem értéksemleges, és nem ideológiamentes – sem itt, sem sehol a világon – attitűdjének elméleti alapja éppen az, hogy nem hisz az értékmentes tudományos megközelítés mítoszában vagy legendájában, és ezért fölvállalja liberális (Paul Krugman), konzervatív (Francis Fukuyama, Samuel Huntington), illetve baloldali (Naom Chomsky, Slavoj Zizek) voltát (nem hoznék közelebbi példákat, hadd ne adjak még egy okot annak a kommentariátusnak, az „elektronikus söpredék”-nek, a gyülölködésre, amely szitokszóként használja a liberális jelzőt, komcsizik ha baloldalról hall, és semmi köze a konzervativizmushoz, csak egyfajta doktríner tradicionalista alapon kivirágzó hate speech-et ismer).
Igaza van szerzőnek a hallgatással, és a tabusítással kapcsolatban, én viszont, ha úgy tetszik, tágabban keretezném a problémát, és ezzel elkerülhetővé válna az is, hogy a vita az értelmiség szerepvállalásának elmaradása, a felelősséghárítás irányába menjen. Szerintem az értelmiségi elitek hallgatása egy ettől általánosabb, strukturálisabb és intézményesültebb, stb., problémakört mutat meg, nevezetesen a nyilvános és közös okoskodás hiányát föntartó érdekeket, valamint a rá való igény hiányát. Ez pedig politikai- és vitakultúrával, a médiák, az intézmények állapotával, stb., egyáltalán azzal a megválaszolásra váró kérdéssel kapcsolatos, hogy beszélhetünk-e még romániai magyar (vagy erdélyi magyar) társadalomról, mely rendelkezne mindazokkal a lényeges intézményekkel és működésmódokkal, amelyek minden társadalom meglétének pillérei. Magam és még sokan mások, a romániai magyar társadalom meglétét, illetve kitermelésének a lehetőségét (mert minden társadalom potencialitás is) már a kilencvenes években megelőlegeztük, kifejtve, illetve alulértve a dolgot. És meglehet ma mégis azt kell(ene) mondjuk, hogy nincs önálló romániai magyar társadalom, mely többek között, a nyilvános okoskodás fórumait képes lett volna/lenne kialakítani és fönntartani.
Egyfelől a különféle "elitek" (gazdasági, politikai, értelmiségi, szakmai, kulturális, stb., stb.) kérdését nem szabad fetisizálni, abban az értelemben, hogy valódi jelentőségénél sokkal nagyobbat tulajdonítunk nekik, de úgy sem, hogy teljesen hiányzónak tüntetjük fel. Másodszor, meg igen, a romániai magyarság valóban elithiányos, különösen egynémely területen, aminek egyfelől történelmi, másfelől demográfiai és emigrációs, harmadrészt pedig képzési okai vannak. Ismétcsak, az elmúlt 25 évben ezen a téren is történtek pozitív dolgok, csak alig vagyunk hajlandók ezt észrevenni. A társadalmunk egyre inkább "maradványtársadalom" és ez a közhangulatban hova tovább kiábrándultsággal, dekadenciával (némelyeknél világvége hangulattal) társul. Aztán az is nyilvánvaló, hogy Erdély és a rommagyar közösség, politikai elitje akaratának megfelelően, ma a leginkább Budapest, és az ottani hatalom – egyre inkább egzotikus, ha úgy tetszik skanzenszerű – PROVINCIÁJA. A kiszolgáló értelmiségnek, a provincialistáknak[ii] pedig, alig vannak intellektuálisan megalapozott, elméleti érvei, hogy ezt a helyzetet legitimálják (miközben a közelmúltig, legalábbis a retorika szintjén, az autonómiázás megalapozásával, tartalommal való feltöltésével voltak elfoglalva), fenntartsák és újratermeljék.
A provincializmust, itt és most, nem a vidéki, népi-nemzeti, konformista-tradicionalista, vagy a régi urbánus-népi vita utóbbi tagjának attributúmaként értem, hanem egészen másként. A jelzett kisebbségi-etnikai-tradicionális értelmiség ugyanis, aki számára a („szebb”) múlt a jövő, ma csak elenyészően kis hányadát jelenti az értelmiségnek, jórészt természetes úton távoztak, másrészt pedig – minden bizonnyal múltbéli szerepvállalásaik okán – valóban ritkán szólnak. Amikor megteszik, akkor sincsenek eredeti gondolataik, illetve semmilyen gondolataik nincsenek, már azon kívül, hogy elvárásokat, követelményeket, moralizáló intelmeket, letűnt idők kánonjait fogalmazzanak meg, illetve újra. A mai provincialisták, egyáltalán nem népiek és nem „vidékiek”, viszont, egy többnyire maguk alkotta, mentális ketrecben forgolódnak. Nem képesek megszabadulni kisebbségi frusztrációiktól, kritika, és főként önkritika helyett, minduntalan külső igazodási pontokat, szellemi vezéreket keresnek, akiknek aztán szépen alárendelődnek, mindenféle kritikai gesztusnak még az árnyékára is rávetődnek, legszivesebben cenzúráznának, máris működő öncenzúrájuk kánonjaiból kiindulva. Ez a fajta értelmiségi provincializmus – bármennyire is paradoxonnak tűnjék – értelmiségellenes, legalábbis abban a vonatkozásban, ami az értelmiség legfontosabb jellemvonását adja: az értelmiség ugyanis, a transzkontextuális, egyik területről egy másikra konvertálható, stb., tudás birtokosa, illetve gyakorlója (...). Ha erről lemondana, akkor értelmiségi habitusáról mondana le. A gesztus, amivel ez a provincialista, még a viszonylag független konzervatív kritikai értelmiség is[iii] tabusít, maga a színtiszta értelmiségellenesség, melyet ráadásul hősies gesztusként, az ön- és közösségvédelem, a „kisebbségi ügy” oltárán feláldozott önzetlen áldozatként kommunikálnak. Jól álcázza ezt a politikai elit magát ellenzékben tudó, illetve pozicionáló része és a provincialista értelmiségi elit szoros összefonódása, aminek következtében a politikai napirendet ez a hallgatag és értelmiségellenes, értelmiségi csoport tematizálja. Csak két téma, amiben ez az értelmiségellenes értelmiség excellál: kritikátlanul átvesz mindent, amit a magyar kormány(pártok) nemzeti jelzővel ellátva, hatumák fogyasztására szánnak (pl. ők azok, akik az inasiskolák fölöttébb szükséges elterjesztése mellett kardoskodnak, miközben ők maguk és gyerekeik magas iskolai képesítések birtokosai). Még akkor is, ha a sugallt etno-nacionalista diskurzusok saját környezetünkben alkalmazhatatlanok, kontraproduktívak (megveszekedett Orbán-pártiak és ugyanakkor autonomisták, vagy azok voltak a közelmúltig, mivel most az az ukáz, mintegy varázsszóra, felhagytak az autonómiázással; eurószkeptikusak és neofita Kelet (értsd Putyin)-pártiak, miközben folyton az EU-s fórumokhoz fordulnának védelemért, stb.). Mivel a NER ideológiája alig értelmezhető kontextusunkban, illetve pontos tükörképe a román etnonacionalista diskurzusoknak, hallgatnak, és a megszállt politikai szerepeken és ágenseken keresztül cselekszenek, azaz „stratégiailag hallgatnak – stratégiailag kommunikálnak”.  Következtetésem tehát – és cseppet sem axiomatikus kijelentésem – hogy az elHALLGATÁS és a TABUSÍTÁS[iv], a viták elől való kitérés, a provincialista-tradicionalista rommagyar értelmiségi mainstream (kommunikációs) politikai stratégiája, mely paradox módon, egyben elvi értelmiségellenesség.







[i] Úgy tűnik, ma a leginkább az újságírók, illetve a sajtóban rendszeresen közlők azok, akik intellektuális hatterű, kritikai értelmiségekre jellemző szövegeket gyártanak és forgalmaznak, ezért az értelmiségi diskurzusok legfőbb műfaja a publicisztika, a tárca- és jegyzetirodalom, valamint a recenzió (ritkábban az esszé). Bár tudom, hogy minden felsorolás veszélyes, hiszen kimaradhatnak lényeges szerzők, vagy esetleg tiltakozást válthat ki a skatulyázás, illetve beindíthatja az elektronikus csőcselék stigmatizáló reakcióját, mégis fontosnak tartom jelezni, hogy vannak szép számmal kritikai értelmiségi diskurzusok is, legfennebb soha nem váltanak ki igazi reakciókat, csupán személyeskedő, lejárató, sőt rágalmazó kijelentéseket és gyülöletbeszédet vonzanak. Hadd álljanak itt azoknak a rommagyar (bár részük nem él már ebben az országban, de itt publikál) pubicistáknak és sűrűn közlő tollforgatóknak a nevei, akik nem a tabusításban, a hitviták gerjesztésében, hanem a valódi problémafölvetésben jeleskednek, a teljesség igénye nélkül, és a magam szubjektív megítélésében, valamint ábécé sorrendben: Albert Antal Orsolya, Ambrus Attila, Bakk-Dávid Tímea, Balázs-Pál Előd, Bíró Béla, Boros Zoltán, Stefano Bottoni, Búzás Ernő, Csinta Samu, Demény Péter, Gál Mária, Gáspárik Attila, Isán Csongor István, Ivácsony András Áron, Karácsony Zsigmond, Krebsz János, Kelemen Attila Ármin, Kertész Melinda, Köllő Katalin, Kustán Magyari Attila, Magyari Tivadar, Markó Béla, Mihály István, Mihály László, Mózes Edith, Oláh Gál Elvira, Papp Attila Zsolt, Papp Zsigmond Sándor, Papp-Zakor András, Parászka Boróka, Péter László, Sarány István, Sebestyén Mihály, Simon Judit, Sipos Zoltán, Székedi Ferenc, Székely Ervin, Szilágyi Aladár, Szőcs Levente, Szűcs László, Stanik István, Tamás Gáspár Miklós, Tasnádi-Sáhy Péter, stb., stb. És így, ahogy a neveket ideírtam már kicsit kételkedem is abban, hogy ne lennének hiteles, kritikus és vitakultúrával rendelkező újságíró-értelmiségiek, sokan vannak, és még többen akiket kifelejtettem, aztán meg minden bizonnyal jön az új generáció.
[ii] A provincialisták fő ideológusa, Bakk Miklós, aki egy programatikus és ugyanakkor apologetikus írásban próbálja meg a menekültügy orbáni (valójában finkelsteini-habonyista) politikáját védelmébe venni, sikertelenül. Aztán jön az elhallgatás, illetve a racionális érvekkel fenntarthatatlan, viszont érzelmi azonosulásra, hitkinyílvánításra, lojalitás fölmutatására alkalmas szövegét követően a kommentariátusra bízza annak legitimálását és fönntartását. Érdekes megfigyelni, hogy milyen jól példázza azt a technikát, amivel manapság a tudatosan félreértelmezett keresztényi témát (bibliai idézetekkel spékelik meg vékony érvelésüket, Bakk egyenesen Jézust invokálja a regisztrációhoz!), és a jó öreg hitvitát bevezeti a szövegébe, és ezzel jól illusztrálja a mai magyarországi, és nyomában az itteni, ú.n. keresztény-kurzus tabusító, minden fölvetést hitvitává maszkírozó eljárását. A szöveg mögöttes tartalmainak, szorosabb dekódolását magam is megpróbáltam elvégezni, itt.
[iii] Nem zárhatom ki, hogy példának okáért Kelemen Attila Ármin, vagy Bíró Béla, bevallom, számomra érthetetlen megszólalásai, éppenséggel konzervatív kritikai értelmiségi diskurzusok, vagy azok akarnak lenni. Csakhát mindkét szerző szövegeit olyanfajta nyelvújító, ezoterikus kódolás jellemzi, mely a legtöbbszőr annyira dekontextualizált, pontosabban annyira gyéren kontextualizált, ami számomra hozzáférhetetlenné teszi szövegeiket – ezért nem sokban különbözik az egyébfajta tabusításnál. Bíró Béla legújabb szövegeiben az a közös, hogy nincs semmi, ami egyik megszólalásától a másikig valamiféle kontinuitást, valamiféle legalább nyelvi-filológiai, hogy ideológiait/filozófiait ne is mondjak, következetességet mutatna. Én a leginkább azt hüvelyezem ki jegyzeteiből, hogy el nem mulasztja Angela Merkelt (valamiféle személyes ellenszenv?, okán, vagy nem tudom miért) kárhoztatni, egyébként a teljes ideológiai spektrum zongoráján játszik a szerző, ráadásul minduntalan föltételes mód mögé rejti játékosan (varietas delectat) bujkáló ötleteit, véleményét. Kelemen Attila Ármin pedig még Bíró Bélánál is játékosabb, ugyanis folyton mentális csapdát állít olvasójának, akárhányszor valamiféle következetességet, valamiféle haloványan körvonalazódó kontextust, eligazító sorvezetőt vél felfedezni a nyájas (vagy kevésbé nyájas) olvasó, következik egy slash, mely elvágja a bimbózó reményt. Egy-egy megfejtésre érdemesnek tűnő gondolatfoszlányt, olyan kijelentések követnek, mint – hogy csak legutóbb megjelent cikkéből idézzek  – ez:  „A 90-es években, és ezt tanúsítom, megtehette egy tanár, hogy a 80-as évek irodalma alapján tanít, és nem is röhögtük ki igazán, ma viszont azt kell megtapasztalnia, hogy a tanár már azt sem tudja relevánsan tanítani a fiataloknak, amin még meg sem száradt a monitorpixel. Ez persze nem csak nálunk van így, de nagyobb és erősebb, könnyebben és gyorsabban kérdező közösségek inkább képesek újrarajzolni a tudás nagykönyvének szépiás ábráit, mint mi, akik, lásd székely bácsi a szöveg elejéről: előbb mindig csak magyarázkodunk.” Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy kontextusából kiemeltem az idézetet, hadd szögezzem le, az idézetnek nincs kontextusa, az oktatás kérdéséről így és ennyit mond szerző, pont.  
[iv] Érdekes, de persze nem eredeti, hiszen a populista ultrakonzervatív politikusok sajátja Donald Trumptól egészen Orbán Viktorig – , hogy a politically correct-beszédellenesség az egyetlen olyan terület, ahol a mi tradicionalista- konformista szöveggyártóink látszólagos tabudöntögető, nonkoformista ténykedése zajlik. A pc túlkapásainak valós kritikájáig el sem jutnak az ilyen szövegek, viszont a trágárság, inkorrektség, megbélyegzés, kirekesztő és stigmatizáló, stb. szövegek tucatjait termelik ki, legitimálva a közbeszédben meglevő hasonlóan intoleráns és igénytelen beszédmódokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése