2016/10/25

Kisebbségi kalandorpolitika

Kisebbségi kalandorpolitika
(avagy a leépülés faviccei)

Figyelem egy ideje a "Salvăm Clujul (și Oradea) de București!" („Megmentjük Kolozsvárt /és Nagyváradot/ Bukaresttől!”) plakátokat és azt gondolom: mennyire, de mennyire nem klappolnak a magyar kormányt tanácsoló Finkelstein-Habony féle import jelszavak nálunkfele. A fijjuk egy kicsit túltolták a sok "megvédjük"-öt, ami odaát ugye Brüsszel, és a menekültek ellen folyik. Az a kérdés adódik, hogy azt érdemes, illetve egyáltalán lehetséges átértelmezni és átvenni ide, a mi viszonyaink közé? Nem magunk alatt vágjuk-e ezzel? Azért talán egy értelmes magyarázatot, a román nyelvű (sic!) plakátok indoklásáról kaphattunk volna az illetékesektől, mielőtt utcára kerülnek, illetve ez post festum, sem ártana. Elmondhatták volna, ha emberszámba vesznek, hogy miért is a provokáció? Miféle kampányt vezet be?, Merre megyünk? Mit hozhat ez a közös konyhára, akár csak a közelgő választáson? Hozhat-e egyáltalán valamit? Jellemző viszont, hogy elfelejtenek fölvilágosítani, majd, ha kitámadnak érte elmondják a nackós mantrákat, oszt annyi: a balhét majd mások viszik el, azok, akikre négyévente van csupán szükség, hogy szavazzanak.
Ha a szlogen nem csupán az át nem gondoltságot, a már bűnös inkonzisztenciát, és felelőtlenséget mutatná, akár vicces is lehetne. Elképzelem, ahogy a konstancai román RMDSz-es jelölt egy „Salvăm Constanța de București” banner alatt pisolyog. Vagy, és főként, ahogy a bukaresti jelöltek egy „Salvăm Bucureștiul de București” plakát alatt feszítenek (már ha lesz bukaresti lista, vagy tiltakozásként az sem lesz). Olyan időket élünk, amikor nagyon humorunknál kell legyünk ahhoz, hogy fotelban hátradölve békésen figyeljük közéletünk teljes kiürülését. Eltűrjük, hogy az eddig vallot nézeteink és kisebbségpolitikai fogodzóink egyik napról a másikra át-, illetve fölülíródnak, amikor a tények és lehetőségek (az örökös Sein és Sollen), összevetése és a „célracionális kalkulus” (hogy Max Weberre tegyek célzást) helyett a populista és demagóg diskurzusok dívatja dúl.
Miközben a szövetség képtelen húzó neveket és közismert jelölteket találni a listáira Udvarhelyen, Vásárhelyen vagy Nagybányán, sorra a legbizarrabb szavazások, beavatkozások, és fölülbírálatok dagasztják a jelölési botrányt, aközben a Kárpátokon kívüli megyékben a teljes lista összeállítását, eröltetik. Valamiféle átláthatatlan ambícióból, vagy beláthatatlan rációból, kompenzálásként, vagy frusztrációból, ami biza nem jó tanácsadó a politikában. Mekkora arc és mekkora arrogancia kell ahhoz, hogy Kovács Péter szavaival a „Salvăm Clujul de București!”  jelszó, úgy legyen magyarra fordítva, hogy „Ahol az adónkat ránk költik, és nem Bukarestre. Több pénzt útra, kórházra, iskolára!”? Egyébként szintén a kampányfőnöktől tudjuk, hogy a provokatív és arrogáns jelszó valójában azt kellene, hogy jelentse, hogy „decentralizációt akarunk”, akkor meg vajon miért nem így mondják, románul, magyarul, németül és hottentottán, egyaránt?
A kisebbségpolitikának tartásosnak, a tényeken és az igazságokon, no meg a progresszióba vetett általános hiten kell alapulnia, egyébként nem megvéd, hanem elveszejt. A tények és a lehetőségek felmérésének mellőzése – meglehet kedvez az erőből politizálók, a legalább saját ganédomjukon (túl)hatalmat élvező diktátor hajlamú demagógoknak – kisebbségi helyzetben életveszélyes, helyrehozhatatlan következményekkel járhat. A kalandorpolitika, a populista és demagóg diskurzusok, az idegengyűlölet szítása, ami már-már hungarikummá változott botrányos és elfogadhatatlan itt és most, és nemcsak a jó ízlés ellen való, hanem, és elsősorban a gyakorlat vonatkozásában káros.
A kalandorpolitika éppen a kívánatos poszttranszilvanista eszmék és azok alapján alakuló politikai gyakorlat lejáratását eredményezi, még mielőtt egyáltalán elkezdenénk alapjaiban megtervezni és kiépíteni azt. Egy átgondolt és tartalmas, Erdély viszonylagos autonómiáját hirdető politika nem kezdődhet egy negatív és megosztó felhívással; annak az etnikumok fölötti elfogadottságot kell zászlajára tűznie, figyelni a minden irányú és régóta működő „történelmi sérelmek” és újabb keletű érzékenységek lebontására, a regionális tudatokra, a pozitív célokra és programokra, stb. Márpedig a provokáció, a fölösleges botránykeltés csökkenti és nem növeli az esélyeit egy majdani poszttranszilvanista program, mozgalom és politika kifejlődésének.
És az a legfontosabb kérdés, hogy akik megkérdezésünk nélkül átprogramozták  racionálisból kaotikussá, a rommagyar politikát, vállalják-e a felelősséget az esetleges (sőt nagyon valószínű) kudarcért? Tudom, hogy költői a kérdés, hiszen egyszer sem hallottam, sem az elnökurat, sem egyetlen, most éppen a magyarországi kalandorpolitikát visszhangzó nagyhangú előljárótól, hogy ha nem lesz meg az 5% a decemberi választásokon, akkor felajánlja lemondását (N.B. a rommagyarság a legutóbbi népszámlálási adatok szerint is a lakosság 6.5%-át teszi ki). A kalandorpolitika felelőtlen, és ez a felelőtlenség generációkra eláshatja, lenullázhatja a rommagyar politikát, minden eddigi eredményt, mentális, és előbb-utóbb valós földönfutókká tesz, hiteltelenné és kiszolgáltatottá.
Még a kampány el sem kezdődött és úgy jártunk ezzel a temérdek, mindenhonnan visszaköszönő,  „megmentéssel-megvédéssel”, mint vak ember, akit akarata ellenére kísérnek át a forgalmas út túloldalára: csakhogy vajon ki ment meg a populista és demagóg, és nem utolsó sorban korrupt politikusoktól? Ami pedig a politikai kommunikációs, magyarán a hárijánoskodásból, a szájkaratéból adódó hozadékot illeti, amit most nagyarrcal nyomatnak a felelőtlen előljárók, félős, hogy úgy járnak vele, mint az egyszeri olasz tizedes, aki kiugrik a lövészárokból, óriásit bődülve, hogy „Avanti ragazzi!” (előre fiúk), és aztán néma csend. Szigorúan összevont szemöldökkel néz hátra a golyózáporban, mire kínos perc után, egy hang az árokból: „Che bella voce” (milyen egy szép hang).


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése