2016/10/04

Mit súgott a vox populi?

Mit súgott a vox populi?

(Egy gyűlölködő „kétharmados kisebbség”, érvénytelen referendum általi előállításának perverz művészetéről)

Most hogyha tévében beszélnék, magam mellett a pulton láthatnának egy tekercs wc-papírt, és ajánlanám azon rommagyar politikusoknak, hogy szájtörlésre használják, akik belevittek tömegeket ebbe a népszavazásos közjátékba. Akik – egyféle biztos tudás birtokosaiként, gazdaként, patrónusként, kiskirályként – nemcsak tudni vélték mi van, és mit kell tenni, hanem egyenesen másokra is rá akarták erőltetni nézetüket, azt a hazugságot, hogy eleve egyértelmű és világos, amiről a referendumon föltett kérdés szól. Akik kötelességként tüntették föl a részvételt, és a „nem”-el való szavazást, mintha a távolmaradás, vagy az érvénytelen szavazat, de akár az igennel való voksolás is, ne lennének demokratikus és legitím opciók. Sajnálatomra az illetők között volt, nemcsak a bigott orbánista-tőkésista Szilágyi Zsolt, és néhány hangoskodó társa (a nekivadult kommentariátust, és az elgaloppírozott, az előbbiek szintjére sülyedt, egyházi vezetőket meg sem említve), hanem Tamás Sándor, vagy Borboly Csaba, és nem utolsó sorban Kelemen Hunor kötelezte el, elvtelen módon, és minden belső demokratizmust félretéve a szövetséget, az elhibázott referendum mellett. A szövetség vezéreit még az sem érdekelte, hogy szembe mennek a volt elnök, Markó Béla, világosan megfogalmazott, és korrekt álláspontjával, és ezzel újabb belső frontot nyitottak, ja, szigorúan az „egység”, a rommagyar és székely /vegyük észre, hogy ma már ezek sem automatikusan esnek egybe, ám!/ „közérdek”, stb., nevében, pontosabban magasról téve mindezekre. A gesztus nem eredeti, de kifejező, és talán még meg is menthetné, ami menthető: a tévedés beismerése az emberi bölcsesség, és nem a gyengeség jele, mégha agresszív és törtető politikusoknak ezt hiába is magyarázná az ember. Nevezett urak és további urak, meg hölgyek, ha letörölték a mustárt bajszukról, talán léphetnének egyet hátra és elgondolkodhatnának a történtekről, a referendum egyértelmű kudarcának okairól. Annál is sürgetőbb lenne egy higgadt elemzés, mert ha szigorúan a politika, és a médiapolitizálás szempontjából ítélnénk meg a dolgokat, a népszavazás érvénytelenségével, és a nagyon alacsony erdélyi részvétellel, az derült ki, hogy biza a teljes itteni politikai mainstream (tisztelet a gyér kivételnek), és az egyházak egyes vezetőinek üzenetét, bíztatását, (az uszításról más helyen szóltam és még szólni fogok), a rommagyarság elenyésző hányada, a szavazásra regisztrált kettős állampolgároknak is csak kevesebb, mint egyharmada követte. Magyarán a parlamenti választások előtt bő 2 hónappal a politikai establishment csupán a szavazók elenyésző hányadát tudta megszólítani, egyúttal jó alkalmat elszalasztva, a hallgatásra. Tudom, mások a lecsengett népszavazás – ha ugyan a referendum, és különösen a felszított, kiprovokált idegengyűlölet, nem lesz még sokáig napirendkijelölő téma! – és az országos választások tétjei, de mégis: ez a kudarc több, mint szegénységi bizonyítvány, a botrányosan gyenge mozgosítás további kudarcot vetít előre. És akkor most nem is szólok a jelölési botrányokról, melyek – minden bizonnyal – tovább rontják az esélyeket. Az itteni politikusok, egyházi vezetők, és mindenféle el-, meg lekötelezett véleményformálók számára adódna egy kézenfekvő tanulság, ami talán még előnnyé kovácsolható (ha ezekután még hihetnénk a politikusok és klerikális vezérek tanulóképességében, a meliorizmus, a „megigazulásra” való hajlandóság, mélyen keresztény lehetőségében): hallgatni – a politikában is – igen gyakran, aranyat ér. Értem én, hogy a hatalmi elit egyik fontos – sajátos viszonyaink közepette meglehet éppen a legfontosabb – eszköze az „értelmezés hatalma”, a „nép” helyett megfogalmazott és forgalmazott, sőt sulykolt interpretációk kiváltsága, csakhogy. Amennyiben az uralkodó elit ezt a szerepet fölvállalja, az ezzel járó indokolatlanul fölnövesztett felelősség elől sem térhet ki, mert a föstött ördög a politikában, biza leszáll a falvédőről, s akkor? Esetünkben föl kell vállalnia, hogy maga is megtévesztett, manipulált volt, nem volt képes helyesen értelmezni a népszavazás tétjét és kockázatát, illetve érdekei fölülírták a helyes interpretációt, ami a referendum valódi célját és értelmét, a megveszekedett Európaellenességet, illeti. Így aztán érdekből vagy tudatlanságból felültették a szavazók egy részét is, megvezették és gyűlölködésre sarkallták az arra hajlamos embereket, a megosztott és félrevezetett sokakat, komoly károkat okozva a személyközi kapcsolatokban, a társadalmi kohézióban, stb. Akik hozzájárultak a gonosz hétköznapivá válásához és elvegyüléséhez a tömegben, most segíthetnének a leleplezésében, sőt kigúnyolásában és elüldözésében is. Tudom, tudom, erről szó sincs, de hát a normalitást, a tisztességes hozzáállást legalább ki kell mondani, a politika nem az erkölcsi bajnokok sportja, de hát mégsem minden csak politika. Azért még erkölcs és normalitás – horribile dictu, még morálfilozófia, sőt morálteológia is – létezik, azért még nézhetünk egymás szemébe, amolyan civil, egyszerűen polgári, emberi alapon, nemde? És a megtévelyedetteket is hagyni kell élni, van, vagy nincs megbocsájtás, „emberek vagyunk és nem vadak”. Sőt segíteni kell a tisztánlátásukat, fölvilágosítani, jobb belátásra bírni, vagy legalábbis erre bátorítani őket, stb. – tiszteltklérus, rosszul tudnám? És nem kell ehhez új tízparancsolat, újabb hegyibeszéd, tisztítótűz sem, fölteszem, a jóérzés és a józan ész, elegek lesznek most még. Vissza kell bontani az őrületet, egészen addig, amíg újrainterpretálhatjuk a helyzetünket, amíg gyűlöletmentes, meg nem mérgezett talajra nem lelünk, megtettük ezt máskor is, miért ne menne éppen most?

És akkor ismét, miről szólt a referendum, valójában?

Mint utóbb kiderült a népszavazásnak nem az volt a tétje és célja, amit annak kezdeményezői, minden lehetséges eszközzel és a lehető leggátlástalanabb módokon közvetítettek. És tényleg semmi köze nem volt a menekültek, bevándorlók kérdéséhez, ők csak mellékesen lettek nyilvánosan megalázva, ismételten meggyűlöltetve. A valódi tét legitimitást szerezni az EU-ellenességnek, felhatalmazni az akarnokot, hogy áldatlan „szabadságharcát” folytathassa egy elképzelt Brüsszel nevű (de a valódi városhoz semmilyen formában nem köthető), imaginárius, pontosabban szimulált ellenséggel szemben. Hát ezért volt minden, ezért a sok milliárd a kampányra, ezért az uszítás, ezért a fenyegetés, az oktalan félelemkeltés, a féktelen és perverz propaganda, és ezért lett a gyáva és megtévesztő kérdés mint referendumprobléma fölvetve. (Nem újdonság, hogy az autokrata vezér a legtöbbszőr gyáva, aki sunyítva hódít, félrevezet, kitér, kicselez, soha nem szemben, soha nem nyílt sisakkal és soha nem egyenes versenyben győz. Sőt, ki sem mer állni fair megmérettetésben – ha jól emlékszem Orbán utoljára Medgyessyvel vitázott nyilvánosan, és akkor is alúlmaradt, azóta csak saját, vazallusi közegben szájhősködik. És az is egy belátható kommunikációs pattern szerint működik – emlékszünk még Ceausescura? – hogy kettős beszédet gyakorolnak, egyet belső, egyet meg külső használatra. De a modellben a bukás is bele van kódolva, így van ez a halhatatlanság esetében is, mindenki tudja, hogy halandók vagyunk /még Szokrátész is az/, és mégis a legtöbben azt képzelik, abban reménykednek, hogy az örökkévalóság velük fog kezdődni, persze az már ki sem derül számukra, hogy mégsem.) A kiagyalók valójában Magyarország EU-s tagságára szerettek volna rákérdezni, akárcsak a brexitkor tették a britek, a kilépés támogatottságát akarták gyáva módon tesztelni (ennek kapcsán folyna most az acsarkodás, ha érvényes lett volna a referendum), de nem jött be. Mielőtt még kitiltanák a szótárból is az „érvénytelen” és „eredménytelen” kifejezéseket, kérdezzük meg, hogy

mit üzent a nép?

Hogyan kell érteni az érvénytelenséget? Nos, a referendum jogi értelemben semmiféle értékkel nem bír, politikai üzenete is egyszerű: a vox populi azt mondta, hogy nem kíván foglalkozni a rosszul megfogalmazott álságos kérdéssel. Visszautasította a döntést egy sunyi, irracionális gyűlölködésre és fikcióra alapozott rossz kérdésben: a polgárok egyértelmű választ adtak, a politikai osztálynak most hallgatnia kellene. Minden további magyarázkodás csak még jobban elidegeníti egymástól vezetetteket és vezetőket, mélyíti az árkokat, és növeli a felelősségeket.

A legfőbb üzenet, nekünk civileknek meg az: vegyük már le a gyülölködő álarcunkat, az eltorzult képünket cseréljük végre egy – ha nem is mosolygósra, az még nem megy – de legalább egy kicsit kisimultabbra, és Bíbót (no meg a lengyel pápát, és oly sokakat) parafrazálva, ne féljünk: (Végül aztán mosolyogni sem. Megszívattak és szívtunk, de hát nincs itt az apokalipszis) még béke van, és lesz még szőlő, s lágy kenyér.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése