2016/11/29

Az elmaradt házi feladat



Az elmaradt házi feladat
“Június volt s ujjongtunk, nincs tovább, 
Most gyertek szabad mellű örömök 

S pusztuljatok bilincses iskolák.” – Ady


A kerettantervek és a tananyagok újragondolása helyett, kampányfogások és populista szlogenek miniszteri rendeletbe foglalása folyik: tömény és ártalmas demagógia, melyet sajnálatos módon éppen a rommagyarság képviselete szorgalmaz (a tanügyminiszter még egy kompromisszumos, mérsékelt határozatot hozott, az RMDSz által fölvetett, a házi feladat teljes tiltásához képest). Az elhibázott, de minden esetre soha végig nem gondolt oktatáspolitikák, a rendszerváltástól számítva végigkövették az összes politikai pártot, minisztert és minden szereplőt, a tanárokat, diákokat, szülőket, egyszóval az iskola társadalmának teljes vertikumát és ma már kísérletezés sem folyik az ésszerű reformra. A miniszter legutóbbi rendelete, mely az egy-nyolc osztályok diákjainak házi feladatát lenne hivatott szabályozni, és 1, illetve 2 órában maximálni azt, már az oktatási reform teljes csődjét jelzi: sem megalapozni, sem estleg kísérleti jelleggel kipróbálni, sem végrehajtási szabályozást hozzárendelni nem kell, sem a következményekről nem lehet tudni szinte semmit. Mi fog történni példának okáért, ha a tanítók/tanárok egy-egy napra mégis több házi feladatot hagynak diákjaiknak, mint az „előírt” egy, illetve az öt-nyolc osztályban, a két óra? Ki és hogyan fogja ezt ellenőrizni? Egyáltalán  mérhető-e a házi feladat órákban vagy percekben, amikor nyilvánvalóan az egyéni tanulási készségek és problémamegoldó képességek, az egyéni ritmus, stb., stb., függvénye az, hogy ki mennyi idő alatt képes elvégezni egy tanulással kapcsolatos feladatot? Azt már csak mellesleg teszem hozzá, hogy az eddigi mérések szerint, a teljes oktatási ciklusra vetítve, a diákok csupán napi egy órát töltenek házi feladatok ellátásával, így a valós értékhez képest, akár nőhet is a feladatok mértéke.
Tételezzük fel, hogy a szándék tisztességes és nem csupán kampánypopulizmusból fakad, és a cél egyfelől a diákok részleges tehermentesítése, másfelől meg a fizetett korrepetálás, a szülők anyagi kiszipolyázásának csökkentése, vezérelte a határozathozót. A dolog ekkor is zavaros és ellentmondásos, valamint a pedagógiai alapelveknek ellentmondó. Nem lenne már érvényes a jó latin mondás, miszerint repetitio est mater studiorum? Vajon nem éppen az érdekes és motiváló, kreatív és felfedező, stb., egyéni tanulás biztosítja a diákoknak az önálló munkára való fölkészítését, az ismeretek alkalmazásának/alkalmazhatóságának gyakorlata, nem fontos célkitűzés, már? Sőt, én még azt is hozzáteszem, vajon nem hasznos a szülőknek is, és az egész családnak, a családon belüli (intra)kommunikációnak, a közös munka, vagy a házi feladatok szülői ellenőrzése nem játszik szocializációs szerepet? Csakhát az értelemes és racionálisan megtervezett házi feladatok integrált, projektekre épülő, kreatív és feltáró, stb., elképzelése és gyakorlatba ültetése helyett jön a demagóg és nagyon is föltételes tehermentesítés. Így a tananyag nem könnyebben elsajátítható, hanem még nehezebb lesz, a tanulás még felszínesebb: a tananyagot nem sűríteni kell, hanem ritkítani, racionálisan hozzáigazítani a hasznos tudás megszerzéséhez.
Az oktatási folyamatnak csak egyik dimenziója a lexikális tudás átadása/megszerzése, az informatív funkció. A másik a formatív, a viselkedés, a motiváció, az önálló tevékenység, az exploratív képesség, a motiváltság, stb., alakítására eddig sem volt ideje az iskolának. Most majd még sűrűbbek lesznek a tanórák, még inkább a véglegesítő és érettségi vizsgákra kötelező, nagyon szerteágazó, túlnyomórészt memóriára, biflázásra és visszaböfögésre, apelláló és haszontalan tudás megszerzésére fognak koncentrálni a tanárok. Voltak és vannak, olyan feladatok, melyek megnevezésükben is „háziak”, ezután csak órán fognak mesét vagy regényt olvasni, verset tanulni, írásjeleket begyakorolni, rajzolni, zenét hallgatni, rovar- és/vagy lepkegyűjteményt létrehozni, búzát csíráztatni, kisállatot nevelni, stb., stb., stb., a diákok? Mert, természetesen, az iskolai feladatokat pusztán megismétlő, fantáziátlan és monoton, illetve a gyerekek képességeit helyből meghaladó tevékenységeket fölösleges házi feladatnak kijelölni. De vajon az időbeli maximálás, netán a teljes eltörlés helyett, nem az ésszerűsítés, arányosítás, kiegyensúlyozás a járható út? és főként a projekt alapú, önálló tevékenységet igénylő, és azután ezeket értékelő házi feladatok, nem szerves részei az új nemzedék fölkészítésének? A virtuális térben föllelhető hallatlan mennyiségű információ irányított és pedagógiai célzatú fölhasználása a házi feladatok keretében, nem értelmesebb, mint csupán játszani/időt tölteni hagyni a fiatalokat a virtuális térben, a világfaluban? Vajon nem arra való az értelmes és korhoz igazított házi feladat, hogy egyfelől megszerettesse a tudást, a tudományokat, a művészeteket, a kultúrákat, másfelől meg hogy felvértezze az ifjúságot szövegértéssel, a manipulált beszéd leleplezésére késztetni őket, és általános műveltségüket (general knowledge) pallérozni? Vajon nem arra való a házi feladat, hogy a fiatalok maguk találhassák meg, hogy mi érdekli őket és mit tanulnak szívesen, mire vannak készségeik, mihez vonzódnak és azután ez segíti a pályaválasztásukat, helyük megtalálását a munka világában?
És tisztázzuk, a néha és csupán hevenyészett módon hivatkozott külföldi példák, azért nem mérvadóak, mert ahol gyakorlatilag nincs – legalábbis nincs a nálunk évszázada működő poroszos iskolai rendeszerre jellemző szigorún kötelező és magolásra serkentő, érdektelen és nem motiváló, hanem inkább demotiváló, stb. – házi feladat-rendszer, ott a diákok plusz iskolai időben (after school program), végzik el a megfelelő feladatokat, pedagógusok segítségével. (Ilyen rendszer nálunk is működik, széles körben, a mostani miniszteri határozat ezért is visszás).

Még jó, hogy a politikai kampányok csak néhány hetet tartanak, hiszen, ha hosszabb lenne a jelenlegi – szigorúan a rommagyar szervezet kifejezett igényének megfelelően – a miniszter végül a gravitáció törvényét is felfüggesztené, és lebeghetnénk a demagógia légüres terében, egyszerre szállnánk el, kisebbség és többség, diák, tanár, szülő, és maradna a nagy átpolitizált színtelen, szagtalan, sárga, büdös gáz.

2016/11/22

A soron következő Kánaán

A soron következő Kánaán

Lassan megszokjuk, hogy négyévente jön a Kánaán (a „tejjel-mézzel folyó”), na nem valóságosan, mégcsak nem is a virtuális térben, hanem az ígérgetésekben, december elején éppen nyolcadszorra lesz jó, itt és most élni, punktum. És érdemes ilyenkor a politikai ígérgetések természetéről is elgondolkodni, és nem csak a kolbászból font kerítésekre, sültgalambokra várva kémlelni plakátokat, hallgatni a csapból is folyó diskurzusokat, másfelől pedig, a zsíros közbeszerzési mellékes eljövetelére, meg egyéb szem szájnak kívánatos korrupciós hozadékok reményétől eltelve eszeveszetten kampánykodni. Egyik oldalon előállítják és agresszíven kínálják a politikusokat (akár mosóport, vagy tisztítókefét) másik oldalról, meg vakon – vagy valamiféle kényszerűségből, mert így szoktuk, mert mást nem tehetünk, vagy mert mások is így tesznek, és hunynak szemet, stb. – hisznek a manipulációnak, a kampánydiskurzusok mindent megoldani ígérő retorikájának (mindig akadnak szép számmal akik még hisznek a tisztítókefében). Engedtessék meg, hogy ma ne konkrét kampányfogásokról, esélylatolgatásról, vagy elemzendő tartalmakról szóljak (egyéb körülmények között nem vagyok konformista, de hát kampány van és itt jó jegyzetelőként betartom a közszolgálati Rádió szabályát), hanem általában (és kissé teoretikusabb perspektívából) a politikai kínálat nagyrészét kitevő diskurzusok, a politikai kommunikáció kereteinek megváltozásáról.
Új fogalmakra és diszkurzív konstrukciókra van szükség ahhoz, hogy a politikai folyamatokat valamelyest is megérthessük és értelmezhessük. Az előtérbe került igazság utáni politizálás (post-truth politics) kifejezés azt sugallja, hogy az igazság-hamisság tengelyen nem mérhetők a politikai kommunikációban elhangzó kijelentések, pontosabban, azt, hogy a két fogalom egymást nem kizáró jellegű, sőt a diskurzus kiagyalói és képviselői szerint le kell mondanunk még az igazságvágyunkról („igazságakarás” – volonté de verité) is, amikor az ilyen diskurzusokat értékeljük/fogyasztjuk. Ez a fejlemény – véleményem szerint – az ítélőerő, a logika, a köznapi ráció időszakos fenomenológiai zárójelbe tételét követeli meg, és az igazság/igazságosság viszonylagosságára alapoz (doktrinális és ideológikus). Hangsúly az időszakosságon van, mert a hagyományos politizálás és politikai kommunikáció mezején belül, a jelentéseket körülvevő holdudvaron, vagy jelentés-felhőn belül maradó, eltúlzott, vagy akár hamis kampányígéretek utólag még korrigálhatók voltak. Hiszen választások után rá lehetett mutatni arra, hogy a kampánydiskurzusok és a kormányzati programok más-más tartományban mozognak (ezt gyakran azzal magyarázták, hogy a „megörökölt problémák” nagyobbak, és mélyebbek, mint a kampányban gondolták – lásd „elmúltnyócévezés”, vagy tágabb érelemben, a különféleképpen instrumentalizált kommunista örökségre való szüntelen utalás, a „komcsizás”), ezért nem valósítható meg a választási program, vagy legalábbis nem maradéktalanul. A játszma szabályai a választók előtt is ismertek voltak, a szükséges korrekciókat és változtatásokat követően az új kormány akár az irracionális (de mindenképpen eltúlzott) kampányígéretek ellenére, ésszerű kormányzásba kezdhetett. Az igazság „tetszetőssé” maszkírozása, a könnyű befogadás szempontjai szerinti, illetve a legalsóbb és legtudatlanabb rétegek elvárásaihoz való igazítása, a populista poszt-demokrácia irányába mutat. De ami ezen is túlmegy – és amiben a mai magyar kormányzat élen jár – t.i. a tények ellenében való politikai ígérgetés és politizálás, az minőségileg mást jelent. A tények utáni politizálás (vagy post-facual politics), nem csupán az ideológiai (doktrinális) alapon felosztott és relativizált igazságokról, a megengedett mértékű, vagy annak határait átlépő hamisságról szól, hanem a tények ellenében lép föl. Nincs igazi program, mert szakpolitizálás és szakértelem sincs, illetve nem is kell, a tényeket kell csak negligálni, kiiktatni a politikai diskurzusokból és „bármi megtörténhet” jelszóval, mehet a populista/demagóg szövegelés, a valóságtól való végleges elbúcsúzás, stb. A tények utáni politizálás nemcsak igazságokat kérdőjelez meg (melyek végső soron viszonyfogalmak, mert valóságra vonatkozó kijelentések helyességére, megalapozottságára vonatkozik: az ítélőerő logikai műveleteinek és végső soron az eltérő racionalitások függvénye), valóságértelmezéseket torzít és bizonyos határokon belül manipulál, hanem eltekint a valóságtól, önmaga diskurzusának kiépítéséhez sem a valóságra, sem pedig összefüggő politikai programra nincs szüksége (lásd. Fidesz program nélküli legutolsó kampánya, vagy a brexit és Trump hasonlóan progam nélküli diskurzusai), szimbolumokat és vágyálmokat forgalmaz csupán (hogy mondják ezt a reklámszakmában? Nem megfogható, vagy használati értékkel bíró árukat, hanem életmódokat, életérzést, álmokat, „a jólét illúzióját”[i], stb. adják el). A leglényegesebb különbség a két kifejezéssel jelölt politikai stílus között, hogy az utóbbi már a kormányozhatóságot[ii] veszélyezteti, ebből a szempontból, mind a brexit, mind az amerikai elnökválasztás, igencsak jó példa. A tények könnyed és felelősségmentes elfedésének nemcsak közege a virtuális tér, hanem – a kommentek rangjának megemelésével, az eredeti és akár alkotó szövegekkel való egyenrangúvá tételével, a hazugságok, ál- és féligazságok és gátlástalan összeesküvés-elméletek, stb., terjesztésével – egyenesen a digitális világ (a virtuális diszkurzív valóság) működési mechanizmusainak a(z immanens) „csele”. A tények utáni politizálás nemcsak a szavazói magatartás előrejelzését teszi nagy mértékben lehetetlenné, hanem a döntést követően a megválasztott alternatíva „következő lépését”, illetve az új hatalmi helyzetben előállt mainstream politikai magatartást is megjósolhatatlanná teszi. A brexit-szavazást követően sok kilépést sürgető politikus elismerte, hogy a kampányban „hazudott”, illetve nem a valós statisztikák (tények) alapján alakította ki jelszavait, kommunikációját, ebből viszont most nem következik, hogy viszonylag kis  módosításokat követően, a „kormányozhatóság” elve visszaáll. Vagyis a brexitnek máig nincs programja, vagy legalább forgatókönyve, illetve menetrendje, a következmények kiszámíthatatlanok. A tények, a statisztikák és a közpolitikákhoz szükséges tudás térvesztése, a szakértelem és a szakértők tekintélyét kezdte ki. Ha a politika nem meghatározóan a célracionális gondolkodásmód, hanem az értékracionális, azaz érzelmi (a szív politikája), benyomásos alapon, populista szlogeneket hajtogatva működik, a szakértelem legfennebb reklámfogások és elvtelen kampányok megtervezéséig terjed, ezen túl már csak zavarná, vagy bonyolítaná a „rendszert”.
A kialakult válsághelyzet – legalábbis számomra úgy tűnik – két irányba visz: vagy a poszt-demokrácia válik dominánssá a nyugati politikai világban (post-democracy[iii]) vagy az illiberális demokrácia (illiberal democracy[iv]), egyik rosszabb a másiknál. Végül mindkettő a liberális demokrácia intézményeinek kiüresítéséhez, hatalomkoncentrációhoz és autokratikus vezetéshez, ha nem egyenesen újfajta diktatúrákhoz vezet; EU-ellenes, és egyre kevésbé látszik, hogy ki(k) állíthatja(ák) meg a folyamatot.




[i] Baudrillard írja, hogy a fogyasztói kultúra jellemzője, hogy a reklám a tárgyak és jelek nagyon széleskörű elterjesztésével a jólét illúzióját képes kelteni, függetlenül a fogyasztásra kínált „termékek” valós tulajdonságaitól és eltekintve a szükösségtől is, mely nagyon sok embert kizár a fogyasztási láncból. A mediatizált, fogyasztásra szánt, politikára különösen érvényes lehet, amit a francia filozófus a reklámról mond, hogy t.i. „a reményt árulja”, az „önmagát beteljesítő jóslatot”, a fogyasztásban való részvétel illúzióját, a fantázia-gazdagságot, promózza. (Jean Baudrillard, The Consumer Society: Myths and Structures, Sage, 1998, 127 p.)
[ii] Foucault a kormányozhatóságnak (governmentalité), vagy az államraisonnak, három kritériumát határozza meg: az államapparátus intézményeit, melynek célja a népesség igazgatása, legfőbb tudásformája a politikai gazdaságtan, és legfőbb eszköze a biztonsági intézkedés; nyugati típusú kormányzási eszközök és tudás kifejlesztését; valamint a folyamatot, és annak eredményét, mely a kormányzási technikák alkalmazását, adminisztrálást jelent (Michel Foucault, Fantasztikus könyvtár, 1998, Pallas-Attraktor, Bp. 106-123).
[iii] Colin Crauch a posztdemokráciákat a liberális (fékek és ellensúlyok rendszere) és demomratikus elemek szétválásával az előbbieknek a gazdasági főszereplők és az erős civiltársadalmi szerveződések nyomására való dominanciájával jellemzi (Colin Crauch 2004, Post-Democracy, Polity Press). Ebben a terminológiában Barack Obama kormányzását, illetve Hillary Clinton kampányígéreteit és várható kormányzását lehetne a posztdemokrácia kifejezéssel illetni, Donald Trump pedig illiberális demokráciát ígér, illetve amit tenni fog az most még megjósolhatatlan.
[iv] Eredeti értelmében Zakaria azt mondja, hogy az illiberális demokráciák legitimitásukat a vékony, csupán formális,  “még” demokratikusnak nevezhető voltukból nyerik, vagyis a formálisan többség által választott parlamentiségből és az ez alapján kialakított kormányzásból. Arra hívja fel a figyelmet viszont, hogy az illiberalizmus, a “fékek és ellensúlyok” rendszerének hiánya, a civil társadalmi kontroll gyengesége, és az autokratikus vezetési módszerek magát a liberális demokrácia eszméjét kompromittálják. A volt szovjet tagállamokat és a harmadik-negyedik világbeli formális demokráciákat sorolja ide (Zakaria Fareed 1997, The Rise of Illiberal Democracy, in Foreign Affairs, 76/6, 22-43 p.)

2016/11/15

Hát nem



Hát nem

Az elvakult és elvadult felelőtlen csőcselék öntelt trumpozása, akkor sem mutathat irányt, ha szamárbőgése az égig ér. A balgaság dícsérete nem teszi az oktalanul megdícsértet erélyessé, bölcsé vagy társadalmi értelemben hasznossá, nem és nem. Trumpozást mondok, mert nincs is nagyobb tévedés, mint eszement halandzsát, a modern és racionális, egyáltalán diszkurzíve felfogható szabályoknak alárendelt beszédnek mindenben ellentmondó nyekergést, és útszéli ripacskodást, amit a megválasztott elnök képvisel, IZMUSNAK nevezni, hát nem és nem. És ha minden kampányban elejtett szavát és egymásnak is ellentmondó nyerítését visszavonja az csak rosszabbá, és semmiképppen nem következetesebbé és elfogadhatóbbá teszi silány előadását, valóságshownak is gyenge bohóckodását.
Ha van még az ésszerű, és egyfelől a pozitív hagyományokra és a józan észre, másfelől pedig a racionális és tudományos világnézetre alapozott gondolkodásnak bármiféle legitimitása, elfogadottsága, és modell értéke az emberi társadalomban, akkor ennek a botrányos jelenségnek nincs, és nem is lehet semmiféle pozitív hozadéka. Ha nem csak a káröröm öröm, és nem csak a „minél rosszabb, annál jobb” lenini elve vezet, akkor jóra számítani a legnagyobb BALGASÁG. Abban reménykedni, hogy egy „nyomorult, tudatlan, fél normában veszélyes bohóc, és teljes állásban szociopata” (Michael Moore találó jellemzése), előbbre viszi Amerika és a világ dolgait, nem naivság, hanem őrültség, abszurdum, melyben nincs semmiféle rendszer. Az őrület legitimálása pedig semmiképpen nem erény, hanem főbenjáró bűn, a megválasztott amerikai elnök menőségén/cukiságán rugózni és a politikai inkorrektség, a rasszizmus, a xenofóbia, a szexizmus, a gyengék és kisemmizetteken, az elesetteken gúnyolódni erkölcstelenség, az elected presidente büszkén vállalt amoralitása pedig elrettentő példa, és mint ilyen, GYOMORFORGATÓ.
Előrbocsájtva, sőt indulatosan előrebocsájtva, hogy az újonnan és minden szempontból szerencsétlen körülmények közepette megválasztott amerikai elnök viselkedése, egész habitusa – nemcsak amit mond, hanem ahogy mondja, nemcsak bődületes és hazug kijelentései, hanem frizurájától kezdve, lakberendezési ízléstelenségéig, hivalkodó műveletlenségétől, egészen megalomán hencegéséig, és utcasarki skaccokra jellemző szlengjén át, politikai járatlanságáig, stb., stb., – merő egy BOTRÁNY, legjobb esetben is puszta karikatúrája annak, aminek egy felelős elnöknek lennie kellene, két kérdést próbálok higgadtabban megvizsgálni. KIT, illetve KIKET KÉPVISEL a festett hajú süvölvény? (marad-e a választott elnök amerikai társadalmat reprezentáló elvéből valami is?); azután meg MI KÖVETKEZHET egy ilyen amerikai elnök KORMÁNYZÁSÁBÓL OTTHON, és a VILÁGBAN (Egyáltalán, lehet-e a meghírdetett elvek és mögöttes gondolattöredékek megvalósulása esetén Amerika „ismét (sic!) nagy”, és jobb, élhetőbb hely a világ?)
Világosan különbséget kell tennünk az között, hogy kiknek a szavazatával lett megválasztva a jövendő amerikai presidente, és az között, hogy kiket képvisel(het). Az csak természetes, hogy a társadalomkutatók – egyelőre – azt vizsgálják, színéről és fonákjáról, hogy mely társadalmi osztályok, vagy rétegek, mely szociológiai értelmeben vett csoportok szavaztak a leginkább Trumpra, és magyarázó elveket, motívumokat keresnek e magatartásra (ez a módszertan és az elmélet racionális útja, sőt a szakma deontológiájának megfelelő útja, és ezek persze, a társadalomtudományok kritizálható, és megvitatandó, korlátai). Nem vitás, hogy a fehér kisemberek, a kékgalléros exproletariátus, még pontosabban a (relatív egzisztenciális bizonytalanságban, a Rust Belt régióban élő) prekariátus szavazott masszívan a mágnásra, akiknek ő ugyan semmit nem igért, „csak”, izolacionizmust, mely még bizonytalanabbá teszi sorsukat. És „cirkuszt”, hogy t.i. majd ismét nagyok lesznek, sőt bekerülnek a valóságshowba, tapsolóembernek, ahol kiélhetik nacionalista, rasszista és szexista, sőt akár autokrata, hatalomfetisiszta hajlamaikat, (a rejtett tanterveken keresztül inokulált fölsőbbrendűség hangoztatva lesz, a white supremacy megint „szép” lesz és mindenható, mert nem csak kenyérrel él az ember, ugye!). Szóval, paradox módon, Trumpot elsősorban azok juttatják hatalomba, akikhez valójában semmi köze, sem sorsukban nem osztozik, sem problémáikat nem ismeri, sem kiutat nem ígér válság(hangulat)ukból, frusztráltságukból, és ami a legfontosabb, mindezek következményeként, akiket semmilyen formában, még a kampányigéretek szintjén sem képvisel (a már kiszervezett munkahelyek, kereskedelmi egyezmények fölmondásával, büntetővámokkal és vállalkozók kötelezésével/megfenyegetésével való „visszatelepítése” csak egy rossz vicc, amit meghírdetett adópolitikája máris fölülírt). A tudatlanság és értelmiségellenesség, elképzelt elitek elleni elképzelt lázadás legitimként való harsány föltűntetése, a szimulált rendszerellenesség (ha valaki, akkor az elected presidente mindenben a rendszer, a késő fogyasztói kapitalizmus, a globalizált és mediatizált, stb., „újkapitalizmus” tipikus terméke: lábon járó és üvöltő szimulákrum, az egydimenziós ember karikírozott megjelenítője), nem érdekképviselet, hanem „cirkusz a népnek”, szemfényvesztés, parasztvakítás, sőt félrevezetés. Ha valakikre illik a „teszik de nem tudják” marxi kifejezés, akkor az amerikai fehér alsó középosztályra ez esetben biztosan igen, akik  Bernie Sanders „természetes”, elvek és program szerinti, vagy ha úgy tetszik szociális/szociológiai értelemben vett potenciális szavazói kellettek volna, hogy legyenek (micsoda történelmietlen fölvetés, nemde?), de megtévelyedettségükben valami egészen másra szavaztak át. (Nem tartom kizártnak, hogy Hillary Clintont sokan azért is büntették ebből az osztályból való szavazók közül, mert pártjának establishmentjével karöltve megakadályozta Sanderst az elnök-jelöltségben! Vajon miért is nem volt/voltak képes/ek addig tárgyalni és egyezkedni, amíg Sanders alelnök-jelölt lehetett volna és hozza emlegetett csoportok szavazatának nagyrészét?) Stílusát ismerve, zárt ajtók mögött jót nevethetett Trump, stábjával együtt, a hiszékeny fehér prekariátus megvezetésén (tájainkon bevett szlengben: a smekker ismét felültette a balekokat), aztán márkás pezsgők bontogatása közben az elnökségben rejlő „különös üzleti lehetőségek” latolgatásába kezdtek.
A másik paradoxon pedig, hogy Trump akár betartja ígéreteit, akár domesztikálja, megszelidíti azokat, nem is az amerikai társadalomra igazán veszélyes, (az túlél egy botrányos négyévet vagy nyolcévet, végtére is volt már elnök Reagan és GW Bush is, és mindkettő túl lett élve, hiszen voltak/vannak fékek és ellensúlyok az amerikai politikai rendszerben, melyek valamelyes kontrollt gyakoroltak/nak az elnök fölött is), hanem a nemzetközi kapcsolatokra. Sőt, ezen is belül a kelet-európai „éppen csak demokráciákra”, melyek Putyin következetesen birodalmi szovjet/orosz politikájának és nem konvencionális (hibrid) háborús retorikájának, illetve cselekedeteinek (Krím-félsziget, Ukrajna, de az összes kaukázusi, valamint ex-szovjet térségben „befagyasztott konfliktusban”, és a Közel-Keleten játszott szerepe is ilyen) folytán, egyike a legvulnerábilisabb régióknak, mely könnyen destabilizálható.
A most nálunkfele jubiláló álértelmiségi és digitális csőcselék, a magukat polgárpukkasztónak gondoló elvtelen és állhatatlan, és persze felelőtlen (szavaik szerint csak nagyarccal vállalt politically incorrect-ek, valójában moral insanity-k) hangoskodók tovább rontják a helyzetet, pedig ők legalábbis elvben „tudják és mégis teszik”. Ha kitör a vész – ennek valószínűsége most akár fele-fele arány is lehet – akkor pedig nekük sincs menekvés (ja, a menekültellenes retorika majd csak visszaüt, aztán megkérdezhetjük, hogy ugye megérte elől járni az idegengyűlöletben?), Európának és mindannyiunknak, nemcsak az emberség, hanem a józan ész parancsa szerint is föl kell lépnünk az örület ellen, amíg még nem késő.


2016/11/08

P-Day

P-Day

Nagy nap a mai, és nem tudhatjuk biztosan mit hoz, bár nincsenek akkora csodák, hogy Trump megnyerhetné az amerikai elnökválasztást, bizonytalanság viszont van. Hogy más lesz holnaptól az EÁ és a világ politikai térképe az bizonyos, viszont az nem előrelátható, hogy jobb vagy rosszabb lesz ez az AEÁ-nak, s nekünk, mindannyiunknak. Mert ugyan vége a borzasztó, és minden mércével mérve botrányos kampánynak, de a kozmikus méretű szemét, ami a szőnyeg alól kikerült, ott marad eltakarítatlanul, s biza még sokáig fog szennyezni toxikus gázaival.
A kampány egyfelől a „fehér” kisemberek frusztráltságát és az autokrácia iránti kisérteties vágyát hozta felszínre, azokat a nyomorúságokat, melyek legfőképpen egy Kelet-európai perspektívából voltak láthatatlanok, sőt felfoghatatlanok. És mert a „földszintes” és vidéki Amerika – mely ritkán tárgya, vagy témája hollywodi színes szélesvásznúaknak – a tanulatlan és igénytelen proletariátus és/vagy prekariátus alig látható, így hajlamosak vagyunk engedni előítéleteinknek és nem létezőnek tekinteni azt. Márpedig egy ilyen (porbafingós) alacsony röptű Amerika igenis létezik, sőt amennyiben populista és demagóg diskurzusok előhívják, kifejezési eszközhöz, és közvetítő csatornához juttatják, képes hangosan kifejezni önmagát. Az „alsó” Amerika a maga keresetlen (anti pc beszéd) és szuburbánus stílusában, triviális áligazságok hangoztatásával, vagy egyenesen a tények és főként az „igazság” teljes mellőzésével képes radikális diskurzust fölépíteni magának. Az értelmiségellenesség elterjedt divat mindenfele, csak most üvöltve került reflektorfénybe a tengerentúli politikai kampányban, olyan néha már-már atavisztikus ellenállás és pökhendi lenézése dívik a tudásnak, a tanultságnak és különösen a kritikus értelmiségi habitusoknak, ami valóban példátlannak tűnik, hosszú évtizedek óta. Ha száz éven át a kispolgár, a feltörekvő alsó középosztály a tanulásban és a tudásban látta a fölemelkedés esélyét és útvonalát, mára már elfordult ettől a modelltől. A tudásnak és a szakértelemnek (hejj, de sokszor lejáratódott ez utóbbi fogalom, nálunkfele is) nemhogy vonzereje nincs, de egyenesen gyanúsnak és lesajnálandónak tűnik a sokak szemében: a meritokrácia egyre üresebben hangzó szó, abban az Amerikában, mely évszázadon át erre építette kollektív (nemzeti) identitását, az „american dream”-et, az önerejéből és tudásából, vállalkozó szelleméből táplálkozó kisember fölemelkedésének általánosan elterjedt hitét (mítoszát?). Ma a leginkább az amerikai álom leépülése, kiüresedése és populista szólamokkal való behelyettesítése a trendi, legfennebb a infotainment a gondolkodást nem igénylő szappanopera, a sitcom-ok világa ad „új” modellt. És ezt a konzervatív és ultrakonzervatív „körök”, az egyébiránt vaskalapos, minden újításnak ellenállók vállalták föl „ideológiai” szurrogátum gyanánt, szimulákrumként. A büszkén vállalt tudatlanság ma – legalábbis a politikai mezőnyben – erényként tűnik föl, a balgaság dícséretét zengik époszok, az ignorancia teremt álbizalmat, magabiztosságot. Újra láthatóvá vált a tudatlanok túlzott önbizalma, kritikai érzékük hiánya, szemben azokkal, akik számára a tudás éppen azt mutatja meg, hogy még mi mindent nem tudnak, kritikai és főként önkritikai magatartást vonz.
A tudatlanság kultuszának elterjedése, az elit- és értelmiség-ellenesség, mely a tudást, a művészeteket és bölcseletet a szórakoztatás, a hiszékenység és önelégültség, stb. jelenségével helyettesíti be nem új keletű, viszont elterjedtsége és láthatósága mostanra tette politikai témává, illetve változtatta politikai harc eszközévé. Az oktatási rendszer (főleg annak Amerikában ismerős, public school formája, szemben a magas szintű magánoktatási intézményekkel) fajankókat termel, állítják a kutatók/szakértők, úgy is mondhatnánk, „egydimenziós embereket” (Herbert Marcuse), kritikátlan és csupán fogyasztásra, annak eszkalációjára beállított tömegeket gyárt. Másképpen fogalmazva (Erich Fromm-ot támaszként használva) egyre világosabb az amerikai kisemberek számára is, hogy a nagy ígéret nem teljesült, nem teljesülhetett be, hogy a végtelen haladás, a temészet egyre nagyobb mértékű leigázása, a termelés és főként a fogyasztás és az ehhez kapcsolt „tömeges boldogság” termelésének mára látható külső-belső korlátai vannak. És ha, a tudás és technológiai haladás által ígért álom torzóban maradt, hát egyre többen hallgatnak a „szívükre”, az intuíciójukra, "rég bevállt" hitbéli tézisekre és babonákra, sőt a digitális korszak újkeletű összeesküvés-elméleteire, a tények utáni politikai diskurzusokra. A valóság és az igazság cinikus és minden lelkifurdalás meg felelősségérzet nélküli mellőzése, nem is csak „kiváltott reakció”, melyet politikusok oldanak ki, hanem spontán jelenség, melyhez politikusok tudatosan, vagy maguk is csupán megérzések, a siker megszimatolásától hajtva, csatlakoznak, élére állnak az így formálódó hitközösségeknek. A tudatlanságból szerveződő elszektásodás, ha úgy tetszik általános jelenség, XXI. századi szindróma, a hit mindenfele kezdi megelőzni a tudást a „birtoklásvágy az életet”, a kapzsiság a józan meggondolásokat írja fölül. És ez volt jelen, sürített formában az éppen lezárult amerikai elnökválasztási kampányban, ennek törmelékeit és hátrahagyott szemetét kellene eltakarítani a következő elnöknek, és persze ez egyedül nem fog menni, ezért új „amerikai” (és ettől is szélesebb értelemben érvényes) álmot teremteni szükségszerűség, tudásból és emberségből, pragmatizmusból és moralitásból, és ez nagy feladat és férfimunka lesz, ha lesz.
Addig is óvakodnunk kell minden olyan politikai diskurzustól, mely első látásra karikatúrának, vicces emberek céltalan élcelődésének, kocsmai ripacskodásnak tűnik, hiszen az ilyen beszéden keresztül, az ebben rejlő vaskos poénokat kihasználva, száll le a falról az oda föstött ördög, és vegyül el a „magányos tömegben”, mely azután elrejti, eteti és itatja, felnöveszti és magáénak vallja.
Végül szólnom kell a jelöltek személyéről is. Ha Trump, maga a tökéletes pojáca, a süvöltő anakronizmus, hát Hillary is – és mert nőről szólok, hát vegyem olyan esterházysra – „másodlagos frissességű”, míg a jó öreg Bernie Sanders frissessége lehettett volna elsődleges.

2016/11/07

Mi legyen a korrupcióval?


Mi legyen a korrupcióval?
Szoros olvasatban, Stefano Bottoni - Ambrus István, transindex.ro-beli szövegéről

Körülményes eldönteni, hogy Ambrus István és Stefano Bottoni “szövege” – az Ambrus szövegében, idézőjelek közé beillesztett Bottoni “elmondása” – valójában, milyen műfajhoz sorolható, leginkább talán az ál- vagy szimulált interjú juthatna az eszünkbe, olvasva azt. Azután a kontextus meg azt sugallja, hogy a Horváth Anna ügyéhez mondott védőbeszéd, mely – véletlen vagy sem – éppen az RMDSz álláspontját, ha valóban van ilyen, mondja föl egy analógiával indítva.
Nem vitatom Bottoninak a kilencvenes évek eleji Olaszországra vonatkozó nézetét, melyről értelmezésemben igen erős és summás kijelentéseket tesz: „az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet”; és, hogy az akkor megvádoltak kétharmadáról derült ki, hogy „később felmentették”; tucatnyi megvádolt politikus és menedzser öngyilkosságot követett el, megható búcsúlevelet hátrahagyva; ”Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország”, és az egészet oda csatornázza be, hogy Berlusconi az antikorrupciós harc farvizén nyert volna választásokat. Arra viszont felhívnám a figyelmet, hogy akárhányszor az analógia itteni érvényességére tér ki, éppen, hogy a különbségeket sorolja és nem a hasonlóságokat, akár a geopolitikai „helyzet” fele viszi, akár az okkult titkosszolgálati összefonódást vizionálja, vagy a nagyszámú fölmentettet tekinti, egyik sem talál esetünkre. Hogy az olaszországi – szerinte elhibázott – kilencvenes évekbeli korrupcióellenes fellépést a baloldal számlájára írja, önmagában is problematikus, és biztosan sokan vitatnák/vitatják Olaszországban is, viszont ez ismétcsak eltérés, nem hasonlóság a romániai helyzethez képest. Azután, azt a nagyon sarkas kijelentést, hogy a DNA tevékenysége a „társadalom immunrendszerét gyengíti”, meg egyenesen semmi alá nem támasztja. Egyébként azt az immunrendszert, mely a strukturális korrupciót (a korrupció kultúráját) tartja fenn és termeli újra nem erősíteni, hanem „egészségesre” kell kicserélni, ehhez viszont előszőr meg kell gyengíteni, dekonstruálni kell, és utána lehet szó újraépítésről. A DNAt, az elnököt, a kormányt, a titkosszolgálatokat és egyes pártokat, valamint a közvélemnényt bírálni, elmarasztalni a korrupcióellenes eljárás miatt, félnünk nem kell, de a ló tulsó oldaláról érvelni is, a dolog eltévesztése, kontraproduktív. És mikor, ha nem egy „technokrata” kormány alatt kellene ezt az eljárást beindítani?
Bottoni nevetségesnek, sőt „rossz viccnek” nevezi a jelenleg érvényben levő „hatalommal való visszaélést” szabályozó törvényt, csakhogy nem azt a józan követelést fogalmazza meg, ezzel kapcsolatban, hogy meg kell változtatni, sokkal árnyaltabbá kell tenni és részleteiben is kifejteni a szabályozást, hanem arra utal, hogy el kell törölni, márpedig ez lenne csak az igazi hiba. Nem mellesleg az elmúlt időszakban az RMDSz-nek alkalma nyílt volna a törvénymódosítást, vagy akár egy lobbitörvény elfogadását kezdeményezni, miért is nem tette?
Legvitathatóbb nézete derék történészünknek, szerény meglátásom szerint, hogy az antikorrupciós föllépést etnicizálni kell, és ezt nem a DNA, nem az elnök, nem a korrupt politikai pártok, hanem az RMDSz teszi, azzal, hogy az összes megvádolt politikusát egy kalap alatt nevezi integránsnak, feddhetetlennek, megvesztegethetetlennek. Márpedig a köznapi tapasztalat egyáltalán nem ezt mutatja, és példákat sem érdemes ellenkezőjére írni, hiszen mindnyájan tucatni ilyen helyi, meg központi ügyet ismerünk. Ez oda vezet, hogy egyrészt – mint azt éppen Bottoni teszi – semmiféle különbséget nem lehet tenni közöttük, illetve politikai kommunikációval kell elfedni merőben más ügyeket. Mondjuk a Borboly, vagy Borbély ügyét, ahol ugyanabban a perben, a másod-harmadfokú vádlottakat jogerősen elítélték, olyanokkal, amelyekben valóban felmerül, hogy koholtak, vagy legalábbis nagyon gyenge bizonyítékokon állnak a vádak, mint amilyen a Ráduly-ügy, vagy amilyennek Horváth Anna ügye tűnik. Másfelől az etnicizálás politikai értelemben okoz károkat. Az RMDSz, amikor kiállt a „korrupt-Ponta” kormányból, elnökének szájával mondta ki, hogy „megértette Johannis üzenetét”, és akkor valóban csatlakozhatott volna a korrupcióellenes elnökhöz (persze ez a vonat már rég kifutott az Északi pályaudvarról). Mostani magatartásával viszont egyre inkább a PSD fele tolódik, amely párt a legutolsó védelmezője a korrupt politikai pártrendszernek és elitnek.
Bottoni abból a szándékosan vagy sem, de téves alapállásból indít, és elemez, hogy a korrupcióellenességet Romániában csak a DNA és a „külföld” (célzásos kommunikációs technikáját a magyar kormánypártok is megirigyelhetnék, használhatnák), csakhogy ez biza nem igaz. Valóban, minden szakértő egyetért abban, hogy a korrupcióellenes föllépés és hatékony közpolitikák nem állhatnak meg, és nem működhetnek egyetlen pilléren, legyen az akár a mégoly erős és „független” ügyészi-bírói testület, az igazságszolgáltatás is. Csakhogy itt nem erről van szó. Mielőtt még az okkult összefonódások és külföldi befolyás irányába nyitanánk vitát nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy legkevesebb három (valójában ennél is több), olyan erős intézmény működik ma együtt a korrupcióellenes harcban, melyek meghatározó jelentőséggel bírnak az állam és az állampolgárok életében: elnökség, kormány (és ezekhez szorosan kapcsolódva, igaz néha csak olyan nyögvenyelősen, de a PNL, és különösen az újonnan megalakult USR, valamint a civil társadalom egy jelentős része), és ami talán a legfontosabb – ezt viszont az összes közvéleménykutatás visszaigazolja – a közvélemény. Úgyhogy az, hogy a DNA – a kölföldi intézmények mellett az elnökség, a kormány és a közvélemény ezirányú támogatását maga mögött tudva –  gyengíti a betokosodott, korrumpálódott pártok hatalmát, egyenesen pozitív fejlemény. És tényleg csak egy elvtelen sugalmazás az, hogy itt valamiféle ’57-es tisztogatás folyna. Ezek a pártok – és különösképpen a PSD, de a volt PD és PNL, sem volt kivétel – falanxként vették körül és védelmezték korrupcióval (mint utóbb kiderült jogosan – lásd. Nastase esete) megvádolt vezetőiket, és teszik ma is. Ezt az eljárást ajánlja a történész, és ezt követi az RMDSz mainstream, meglátásom szerint, vesztére, hiszen éppen ez fog oda vezetni, hogy addig hangoztatják, hogy egyetlen rommagyar politikus sem korrupt, míg szép lassan az összes előljárót megvádolják, az ellenkezőjét bizonyítandó. Ez a magatartás nem utolsó sorban, éppen mert a józan észnek és a tapasztalatnak mond ellent aláássa, és jószerével már alá is ásta, a szövetség hitelét. Ez a nagyobb gond és nem a korrupt pártok ellehetetlenítése.