A soron következő Kánaán

A soron következő Kánaán

Lassan megszokjuk, hogy négyévente jön a Kánaán (a „tejjel-mézzel folyó”), na nem valóságosan, mégcsak nem is a virtuális térben, hanem az ígérgetésekben, december elején éppen nyolcadszorra lesz jó, itt és most élni, punktum. És érdemes ilyenkor a politikai ígérgetések természetéről is elgondolkodni, és nem csak a kolbászból font kerítésekre, sültgalambokra várva kémlelni plakátokat, hallgatni a csapból is folyó diskurzusokat, másfelől pedig, a zsíros közbeszerzési mellékes eljövetelére, meg egyéb szem szájnak kívánatos korrupciós hozadékok reményétől eltelve eszeveszetten kampánykodni. Egyik oldalon előállítják és agresszíven kínálják a politikusokat (akár mosóport, vagy tisztítókefét) másik oldalról, meg vakon – vagy valamiféle kényszerűségből, mert így szoktuk, mert mást nem tehetünk, vagy mert mások is így tesznek, és hunynak szemet, stb. – hisznek a manipulációnak, a kampánydiskurzusok mindent megoldani ígérő retorikájának (mindig akadnak szép számmal akik még hisznek a tisztítókefében). Engedtessék meg, hogy ma ne konkrét kampányfogásokról, esélylatolgatásról, vagy elemzendő tartalmakról szóljak (egyéb körülmények között nem vagyok konformista, de hát kampány van és itt jó jegyzetelőként betartom a közszolgálati Rádió szabályát), hanem általában (és kissé teoretikusabb perspektívából) a politikai kínálat nagyrészét kitevő diskurzusok, a politikai kommunikáció kereteinek megváltozásáról.

Új fogalmakra és diszkurzív konstrukciókra van szükség ahhoz, hogy a politikai folyamatokat valamelyest is megérthessük és értelmezhessük. Az előtérbe került igazság utáni politizálás (post-truth politics) kifejezés azt sugallja, hogy az igazság-hamisság tengelyen nem mérhetők a politikai kommunikációban elhangzó kijelentések, pontosabban, azt, hogy a két fogalom egymást nem kizáró jellegű, sőt a diskurzus kiagyalói és képviselői szerint le kell mondanunk még az igazságvágyunkról („igazságakarás” – volonté de verité) is, amikor az ilyen diskurzusokat értékeljük/fogyasztjuk. Ez a fejlemény – véleményem szerint – az ítélőerő, a logika, a köznapi ráció időszakos fenomenológiai zárójelbe tételét követeli meg, és az igazság/igazságosság viszonylagosságára alapoz (doktrinális és ideológikus). Hangsúly az időszakosságon van, mert a hagyományos politizálás és politikai kommunikáció mezején belül, a jelentéseket körülvevő holdudvaron, vagy jelentés-felhőn belül maradó, eltúlzott, vagy akár hamis kampányígéretek utólag még korrigálhatók voltak. Hiszen választások után rá lehetett mutatni arra, hogy a kampánydiskurzusok és a kormányzati programok más-más tartományban mozognak (ezt gyakran azzal magyarázták, hogy a „megörökölt problémák” nagyobbak, és mélyebbek, mint a kampányban gondolták – lásd „elmúltnyócévezés”, vagy tágabb érelemben, a különféleképpen instrumentalizált kommunista örökségre való szüntelen utalás, a „komcsizás”), ezért nem valósítható meg a választási program, vagy legalábbis nem maradéktalanul. A játszma szabályai a választók előtt is ismertek voltak, a szükséges korrekciókat és változtatásokat követően az új kormány akár az irracionális (de mindenképpen eltúlzott) kampányígéretek ellenére, ésszerű kormányzásba kezdhetett. Az igazság „tetszetőssé” maszkírozása, a könnyű befogadás szempontjai szerinti, illetve a legalsóbb és legtudatlanabb rétegek elvárásaihoz való igazítása, a populista poszt-demokrácia irányába mutat. De ami ezen is túlmegy – és amiben a mai magyar kormányzat élen jár – t.i. a tények ellenében való politikai ígérgetés és politizálás, az minőségileg mást jelent. A tények utáni politizálás (vagy post-facual politics), nem csupán az ideológiai (doktrinális) alapon felosztott és relativizált igazságokról, a megengedett mértékű, vagy annak határait átlépő hamisságról szól, hanem a tények ellenében lép föl. Nincs igazi program, mert szakpolitizálás és szakértelem sincs, illetve nem is kell, a tényeket kell csak negligálni, kiiktatni a politikai diskurzusokból és „bármi megtörténhet” jelszóval, mehet a populista/demagóg szövegelés, a valóságtól való végleges elbúcsúzás, stb. A tények utáni politizálás nemcsak igazságokat kérdőjelez meg (melyek végső soron viszonyfogalmak, mert valóságra vonatkozó kijelentések helyességére, megalapozottságára vonatkozik: az ítélőerő logikai műveleteinek és végső soron az eltérő racionalitások függvénye), valóságértelmezéseket torzít és bizonyos határokon belül manipulál, hanem eltekint a valóságtól, önmaga diskurzusának kiépítéséhez sem a valóságra, sem pedig összefüggő politikai programra nincs szüksége (lásd. Fidesz program nélküli legutolsó kampánya, vagy a brexit és Trump hasonlóan progam nélküli diskurzusai), szimbolumokat és vágyálmokat forgalmaz csupán (hogy mondják ezt a reklámszakmában? Nem megfogható, vagy használati értékkel bíró árukat, hanem életmódokat, életérzést, álmokat, „a jólét illúzióját”[i], stb. adják el). A leglényegesebb különbség a két kifejezéssel jelölt politikai stílus között, hogy az utóbbi már a kormányozhatóságot[ii] veszélyezteti, ebből a szempontból, mind a brexit, mind az amerikai elnökválasztás, igencsak jó példa. A tények könnyed és felelősségmentes elfedésének nemcsak közege a virtuális tér, hanem – a kommentek rangjának megemelésével, az eredeti és akár alkotó szövegekkel való egyenrangúvá tételével, a hazugságok, ál- és féligazságok és gátlástalan összeesküvés-elméletek, stb., terjesztésével – egyenesen a digitális világ (a virtuális diszkurzív valóság) működési mechanizmusainak a(z immanens) „csele”. A tények utáni politizálás nemcsak a szavazói magatartás előrejelzését teszi nagy mértékben lehetetlenné, hanem a döntést követően a megválasztott alternatíva „következő lépését”, illetve az új hatalmi helyzetben előállt mainstream politikai magatartást is megjósolhatatlanná teszi. A brexit-szavazást követően sok kilépést sürgető politikus elismerte, hogy a kampányban „hazudott”, illetve nem a valós statisztikák (tények) alapján alakította ki jelszavait, kommunikációját, ebből viszont most nem következik, hogy viszonylag kis  módosításokat követően, a „kormányozhatóság” elve visszaáll. Vagyis a brexitnek máig nincs programja, vagy legalább forgatókönyve, illetve menetrendje, a következmények kiszámíthatatlanok. A tények, a statisztikák és a közpolitikákhoz szükséges tudás térvesztése, a szakértelem és a szakértők tekintélyét kezdte ki. Ha a politika nem meghatározóan a célracionális gondolkodásmód, hanem az értékracionális, azaz érzelmi (a szív politikája), benyomásos alapon, populista szlogeneket hajtogatva működik, a szakértelem legfennebb reklámfogások és elvtelen kampányok megtervezéséig terjed, ezen túl már csak zavarná, vagy bonyolítaná a „rendszert”.

A kialakult válsághelyzet – legalábbis számomra úgy tűnik – két irányba visz: vagy a poszt-demokrácia válik dominánssá a nyugati politikai világban (post-democracy[iii]) vagy az illiberális demokrácia (illiberal democracy[iv]), egyik rosszabb a másiknál. Végül mindkettő a liberális demokrácia intézményeinek kiüresítéséhez, hatalomkoncentrációhoz és autokratikus vezetéshez, ha nem egyenesen újfajta diktatúrákhoz vezet; EU-ellenes, és egyre kevésbé látszik, hogy ki(k) állíthatja(ák) meg a folyamatot.

---

[i] Baudrillard írja, hogy a fogyasztói kultúra jellemzője, hogy a reklám a tárgyak és jelek nagyon széleskörű elterjesztésével a jólét illúzióját képes kelteni, függetlenül a fogyasztásra kínált „termékek” valós tulajdonságaitól és eltekintve a szükösségtől is, mely nagyon sok embert kizár a fogyasztási láncból. A mediatizált, fogyasztásra szánt, politikára különösen érvényes lehet, amit a francia filozófus a reklámról mond, hogy t.i. „a reményt árulja”, az „önmagát beteljesítő jóslatot”, a fogyasztásban való részvétel illúzióját, a fantázia-gazdagságot, promózza. (Jean Baudrillard, The Consumer Society: Myths and Structures, Sage, 1998, 127 p.)

[ii] Foucault a kormányozhatóságnak (governmentalité), vagy az államraisonnak, három kritériumát határozza meg: az államapparátus intézményeit, melynek célja a népesség igazgatása, legfőbb tudásformája a politikai gazdaságtan, és legfőbb eszköze a biztonsági intézkedés; nyugati típusú kormányzási eszközök és tudás kifejlesztését; valamint a folyamatot, és annak eredményét, mely a kormányzási technikák alkalmazását, adminisztrálást jelent (Michel Foucault, Fantasztikus könyvtár, 1998, Pallas-Attraktor, Bp. 106-123).

[iii] Colin Crauch a posztdemokráciákat a liberális (fékek és ellensúlyok rendszere) és demomratikus elemek szétválásával az előbbieknek a gazdasági főszereplők és az erős civiltársadalmi szerveződések nyomására való dominanciájával jellemzi (Colin Crauch 2004, Post-Democracy, Polity Press). Ebben a terminológiában Barack Obama kormányzását, illetve Hillary Clinton kampányígéreteit és várható kormányzását lehetne a posztdemokrácia kifejezéssel illetni, Donald Trump pedig illiberális demokráciát ígér, illetve amit tenni fog az most még megjósolhatatlan.

[iv] Eredeti értelmében Zakaria azt mondja, hogy az illiberális demokráciák legitimitásukat a vékony, csupán formális,  “még” demokratikusnak nevezhető voltukból nyerik, vagyis a formálisan többség által választott parlamentiségből és az ez alapján kialakított kormányzásból. Arra hívja fel a figyelmet viszont, hogy az illiberalizmus, a “fékek és ellensúlyok” rendszerének hiánya, a civil társadalmi kontroll gyengesége, és az autokratikus vezetési módszerek magát a liberális demokrácia eszméjét kompromittálják. A volt szovjet tagállamokat és a harmadik-negyedik világbeli formális demokráciákat sorolja ide (Zakaria Fareed 1997, The Rise of Illiberal Democracy, in Foreign Affairs, 76/6, 22-43 p.)